Valaki azt írta nekem egy korábbi poszt alatt, hogy 30 éve még volt remény... Nem értek egyet. Ez a remény (=reménykedés) azért létezhetett, mert gyengék voltak (ahogy maradtak is) a történelem- és társadalomtudományaink, következésképp nem ismertük eléggé a magyar nép kritikus tömegét, kompetenciájának határait, az értékrendjét és a viselkedésének algoritmusait. A tudomány gyengeségét némileg érthetővé teszi, hogy nem volt elég összehasonlítható korszakunk azzal kapcsolatban, hogy mit várhatunk (várhattunk 1989/90-ben) egy független ország népétől -- most már sokkal jobban tudjuk, hogy az ország modernizációjának legfőbb ellenfele maga a magyar nép kritikus tömege. Az értelmisége meg -- akár a politizáló, akár a humán- és társadalomtudományos értelmiséget nézzük -- sosem ért fel a feladatához.
A megfelelő történeti korszakokban a megfelelő (a középkortól a XX. századig ívelő) háttérismeretek alapján senki se vonta le ezt a konklúziót, még Hajnal István, Szekfű, Bibó, Szűcs Jenő vagy Szabó Miklós sem, akik talán -- különböző beállítottságaik mellett / ellenére -- eséllyel tehették volna. Le kellett volna vonniuk? Szerintem igen, de legalább a szemhatáruk e körül volt. (Kortárs szerzőink közül nyomokban felfedezni vélem ezt az igényt Gyurgyákban, de annál, ami Nyugaton maradt a "nagy elbeszélésekből" és a narratívák problematikájából, nálunk -- épp az évszázados hiány okán -- jóval többre, jóval komolyabban volna szükség.) Harminc éve szenved a magyar politika a bevégezetlen munkától és a válaszok hiányától, tetézve azzal az értelmiségi -- khm -- visszafogottsággal, amibe a marxizmus leáldoztával belesodródtunk.
A magyar történelem- és társadalomtudományokon erősen rajta hagyta nyomát a magyar kultúra filozófiai és absztrakciós (társadalomelméleti) rétegének eredendő szegényessége, ami a marxizmus kimúlásával csak még kézzelfoghatóbbá vált. Történelemtudományainkban olyan ritka (maradt) az átfogó elméletalkotó kezdeményezés, mint a fehér holló, talán igény sincs erre a rosszul értelmezett posztmodern konszenzusban; ha valami volt, az kihalt a marxizmussal, előtte meg a polgári történetírás egy-két nagy alakjával. Mai történészeink szaktörténészek, korszakokkal, témákkal, személyekkel foglalkoznak, ritkán képesek interdiszciplináris (egyszerre politikai, gazdasági, szociológiai, kulturális) keretekben gondolkodni, pláne átfogó szemlélettel próbálkozni. Kortárs történettudományunk ideologikus vagy (nem tagadva ennek értékeit) mikroszkopikus, leginkább paradigmatikus, semmilyen indíttatása a nagy felismerésekre, szintézisekre, új fogalomrendszerre, új történeti narratívára (vagy akárcsak nemzetszemléletünk konfliktusosságának magyarázó oldására). Emiatt semmilyen komolyan vehető hatása nincs egy-két érzékenyebb politikai témát leszámítva -- de ezekben is inkább csak a szenvedélyek felkavarása folyik, alattuk a tudás nem szervesül, nem változtat a mítoszokban élő paradigmákon. Történelemelmélet, történelemfilozófia: nem létező diszciplinák Magyarországon. "Nagy viták" nincsenek. Társadalomelméletünk egy-két alkotóra korlátozódik; mint tudományág: nincs. Balogh István, Felkai Gábor, Némedi Dénes, a korábbi Karácsony András és Pokol Béla mellett egy-két további kivétellel lehet számolni a kortársak között -- ebben a sorrendben, egyre szűkülő érdekeltséggel és érdekességgel. A szellemtudományokban temetői csend, a helyüket is belepte már a gaz. Váltig nem értjük magunkat, nem kerültünk közelebb önmagunkhoz húsz év szabadság alatt és újabb tíz év (nemzeti) szocialista visszarendeződés során.
Az országot abszolúte felkészületlenül érte a rendszerváltás szellemi értelemben is. Azóta el is feledkeztünk arról, hogy ezt (is) pótolni kéne.
