1968. augusztus 20-án a pártállami Magyarország hadserege az oroszok csatlósaként megindult Prága ellen leverni az "emberarcú szocializmusra" tett újabb kísérletet. Azoknak, akik szilárdabb erkölcsökkel és politikai tudással rendelkeztek, persze ismert volt addig is, hogy "emberarcú szocializmus" nem lehetséges, de a Varsói Szerződés baráti segítségnyújtása után visszafordíthatatlanul erodálódni kezdett az eszme hitelessége és támogatottsága a korábbi híveinek körében is, ami a diktatúra gazdasági ellehetetlenülésével párban végül elvezetett a kelet-európai rendszerváltásokhoz. 1968 egyszerre volt fordulópont a nyugati kapitalizmus és a keleti szocializmus történetében; bizonyos szempontból maga volt az annus mirabilis -- legalábbis a történeti jelentőségében.

Néhány napja Szijjártó Péter, Moszkva-barát (reméljük, ennél nem jobban bekötött) magyar külügyminiszter erkölcsi támogatásáról biztosította Erdogant a kurdokkal szembeni hadműveleteiben -- konkrétan egy nép ad absurdum kiirtásában, de legalábbis abban, amit a szenvtelen diplomáciai nyelv "etnikai tisztogatásnak" nevez. Ezzel a magyar nemzet erőforrásaink szisztematikus elszívására (extrakciójára) és a magyar nép gyengítésére szövetkező bűnözői csoport, amely a Fidesz nevű párt színeiben kormányozza az országot, elért oda, ahova érdeke szerint -- hogy hatalmon maradjon minden áron -- el kellett érnie. Egy diktatúra szövetségesévé vált egy idegen nép kiirtásában.

Szijjártó nyilatkozata és a magyar diplomácia EU-beli szereplése a magyar nemzet szégyene és a prágai bevonulás óta az ország közéleti mélypontja -- miután közelgetik ezt már egy ideje. Az a züllés, amelybe ez a bűnbanda az addig sokat tévelygett, erkölcsi agyaglábakon álló országunkat taszította, példátlan az utóbbi 51 év történetében, Prága előtt pedig csak a szélsőséges-totalitárius rezsimjeinkre volt jellemző. Ismerve, hogy a Borkai-ügy csak egyetlen felszínen úszkáló termék a rezsim pöcegödrében, a nemzet állapota, amellyel elnézte az üledék felgyűlését, méltan nevezhető aggasztónak.

Most vasárnap mégis esélyünk van arra, hogy elismerjünk valamit -- ha nem is a minőségi politikából, hiszen olyan egyelőre nincs, de -- az ellenzék politikai mélypontról való elmozdulásából. Megmutathatjuk, hogy ha nincs is még megoldásunk a fenntartható, jó életre, de elegünk van a gonoszságból, a cinizmusból és a hanyatlásból. Vasárnap a megkapaszkodásról szól. Hogy innen már nem vagyunk hajlandók tovább süllyedni. Nyitva akarjuk látni magunk előtt egy jobb élet lehetőségét -- ha nem is tudjuk még, hogyan jutunk hozzá.