Forradalmi lelkületű idősödő fiatalemberek próbálnak most már igazán értelmet adni a magyar konzervativizmusnak holt baloldali auktorok, narcisztikus melegek, keleti diktátorok (usw.) támogatásával, sokszorosan felszámított magyar közpénzen. Még ennél is fontosabb azonban -- ha csak a kulturális missziót magát nézzük --, hogy olyan premisszák alapján teszik ezt, amelyek természetesen mindenfélék, csak épp konzervatívak nem. Nem kell a (nem létező) "igazi" konzervativizmust keresni ahhoz, hogy a tolvajok erkölcse, a demagóg diktátorok politikája, a prosztó nímandok esztétikája és az etnikum vallása sehol se számítson konzervatívnak, ahova civilizációnak csak a morzsái is eljutottak.
Mi folyik akkor itt? Valóban, korszakváltási kísérlet. A rosszul működő racionalitásból az irracionalizmusba. A rosszul működő liberális demokráciából az autokráciába. A rosszul működő piaci kapitalizmusból a jövedékes rendszerbe. (Usw.) Miért kell ehhez a konzervativizmust lélegeztető gépre tenni? Mert a rezsim néhány elődjével ellentétben nem elég bátor ahhoz, hogy saját ideológiát alkosson -- ami egyszerűen a hatalomé lenne, amire még visszatérek -- és gyökerestül elvesse a régit. Inkább kiforgatja azt. A konzervativizmus nagyon leegyszerűsítve, klasszikus magyar műszóval: fontolva haladás. Nem szeretjük a racionalizmust és az tervezett és/vagy ideologikus rendben megszabott, célszerű politikai cselekvést (ez a progresszivizmus), de tudjuk, hogy a tudás gyarapodása, a társadalmi kommunikáció legfontosabb (organikus) médiumaként szolgáló pénz, az általuk irányított technológiai fejlődés és végül a mindezek táplálta globalizáció kiküszöbölhetetlen az emberi életből, illetve visszafordíthatatlan a fejlődésnek ezek által determinált logikája. Az a politikai program, amely az antiracionalizmus, a család, a kereszténység, az etnikum, az állam stb. örvén szembehelyezkedik ezekkel (mintha akár a tudás, akár a pénz, akár nyomukban a technológiai fejlődés ne volna régebbi akár a kereszténységnél, akár a kiscsaládnál, akár a nemzeteknél, akár a racionalizmusnál, és mintha nem éppen ez utóbbiakat is szolgálná), az éppen a védeni kívánt értékrendeket veszélyezteti.
Az első, amit rögzítenünk kell tehát, hogy az itt felsorolt intézmények összessége -- a pluralitás -- formálta azt az életet, amit a konzervatívok védeni akarnak az egyenlősítéssel, a homogenizációval, a tervezett társadalmi cselekvéssel, de az olyan monologikus értékrendekkel szemben is, mint az etnicista kollektivizmus, amelyben minden spontán emberi együttműködést és hagyományt a (jellemzően fenyegetettnek beállított) etnikum haszna szempontjából értékel és -- ha kell -- irt ki. A konzervativizmus nem szelektív konstrukciós ideológia, aminek a NER lovagjai beállítanák, hanem a lehető leginkább átfogó rekonstrukció és szellemi reprodukció gyakorlata. Ha a konzervativizmus vezérelve az etnicizmus volna, nehezen lehetne megindokolni, hogy miért ez és miért nem a trón, az oltár, a termőföld vagy Attila kardja az. (Nyilván, mert az etnikumnak van itt hatalmi realitása. A kis hamis NER! Demokráciában a nacionalizmus hozza a legtöbb szavazatot, holott sehol sincs Attila kardjának tradíciójától és szakralitásától. A lényege nem az autentikusság és a hagyomány, hanem a mozgósító erő. A Blut und Boden vastagon modern maga is, csak épp nem konzervatív, hanem etnicista. Képzeljük el, ha a XVII. századi Magyarországon Bethlentől Zrínyiig valaki a Blut und Boden alapján akart volna felszabadulni a törökök alól -- pedig elvileg lett volna értelme. Kezébe nyomtak volna egy kardot, hogy menjen, áztassa a vérét a földön, ne ideologizáljon. Ön egy ideológus, uram, pedig hol van még a fraternité ideje. Na, az etnicizmus pont így ideológia. Antikonzervatív konstrukció.)
Úgy érzem, azt sem árt röviden megtárgyalni, hogy a modern konzervatív pártok miért erősen liberálisak (miközben sajnos a progresszivizmustól sem mentesek, és ez a liberalizmusuk kárára megy). Mert az intézmények és gyakorlatok itt felsorolt pluralitása, amely a lehető legközelebb viszi az embert ahhoz, hogy megélje az élete teljességét, a liberális demokráciában valósul meg leginkább. Ebben érvényesülhet leginkább az erkölcse teljessége (hiszen a legnagyobb a választás lehetősége, míg tervutasításos vagy autokrata rendszerekben az egyéni erkölcsnek beszűkül a tere). A konzervativizmus modern eszme (ami nem egyenlő azzal, hogy modernista lenne), mert a modernségben született a felvilágosodás és a progresszió radikalizmusára való válaszként. Nem tradicionalista-reakciós eszme, ez ugyanis azt feltételezi, hogy ki lehet lépni a tudás, a pénz és a technológia (mindösszesen a modernizáció és a globalizáció) öngerjesztő, konzisztens logikájából. Ezt hinni balgaság, és minimum egy megvezetett nép elszegényedéséhez vezet. A modernitást megérteni kell és kihasználni a fentebb jelzett pluralitás maximumának biztosítására: innen a progresszivizmus hozzáállásának konzervatív kritikája, amely racionalizálna minden társadalmi normát és társadalmi aktust, amivel megöli az értéket és identitásokat hordozó archaikus struktúrákat. De az etnicizmus ugyanúgy homogenizál, és miközben ezt teszi, a közfelfogással szemben nem erősíti a társadalmat, hanem betöri és kiteszi az állam kénye-kedvének egy vélt vagy valós ellenséggel szembeni harc ürügyén. (Az iszlám ellen "védekezve" a Fidesz-állam megcsinálná az iszlám tükörképét: a szakrális-etnicista társadalmat.)
Az öregedő magyar ifjoncok szeme előtt, ha valami, akkor a hatalom, a lelkükben a hatalom akarása munkál. Vezető ideológusaik a (rosszul értett) Machiavellitől Nietzschén és Carl Schmitten át a büszkén vállalt bal- (!) és jobboldali radikálisokig terjed -- a lényeg, hogy antiliberálisak legyenek --, miközben nem értik Chantal Delsolt, Scrutont és a többi antipopulista nyugatos konzervatívot, akik velük szemben a Nagy Hagyomány (textuálisan a Biblia és a Greats) integritásának erősítésében érdekeltek. A hazai telivér hatalmi ideológia a rombolásban és az etnicizmus körüli konstrukcióban érdekelt -- annyi köze van a konzervativizmushoz, mint Disney Pocahontas-ának a Siratófalhoz. Kulturális ügynökei a nagy felcsúti rendező moszkvai koprodukcióban készült vastagon túlköltségelt rajzfilmjének mellékszereplői egy eleve vesztes háború elhazudására.