Nemrég a Mandiner (profil: nacionalista) közölte Piketty "sztárközgazdász" (profil: szocialista) "számítását" arról, hogy a külföld mennyivel károsítja meg Magyarországot -- ti. szakmai nyelven mennyivel nagyobb a külföldi befektetésből származó tőkejövedelem/profit hagyja el az országot ahhoz képest, amennyi az EU transzferek különbözete a javunkra, azaz "Magyarország gazdasági értelemben az unió nettó befizetője, és felveti annak lehetőségét, hogy a legfejlettebb országok pedig nettó haszonélvezői" (Piketty), kvázi "Nyugat-Európa Magyarország egyik legnagyobb haszonélvezője" (Mandiner).

Piketty-re a hazai és nemzetközi szocializmus (truth be told, szociáldemokrácia) mai apostolára egyre több hivatkozás esik a világban nemcsak a szűkebben vett politikai támogatóinak, hanem az "ellenoldalnak", a nacionalista globalizmus-kritikának az oldalán is. Ezen nem változtat, hogy amikor valamilyen elejtett kormányoldali nyilatkozatból kitűnően a szocialistáknak kedves "skandináv modell" felé szeretnék elvonni Magyarországot, akkor azt lehet gyanítani, hogy a Piketty iránti újabb keletű rajongás a jövedelemcentralizáló, korrupt magyar államigazgatásban a szükséges házi feladattal szembeni rugdalózás (megúszás) újabb kanyarja a selyemúton, közvetlenül az interkontinentális fordítókorong mellett, a kelet-európai banán hámozása közben -- megjegyzem, teljes értetlenségben arról, hogy ennek a "modellnek" legalább három, egyre inkább divergáló megvalósulását látjuk a három skandináv országban, de annyi közös bennük, hogy erős, bizalmi kultúrán tenyésző piaci individualizmus ötvöződik a nagyon hatékony többszintű közigazgatással, ráadásul az egész hátterében a piaci liberalizmus '50-es és '80-as évek közötti sikere áll. Kivéve persze Norvégiát, amelynek viszont olaja is van. Magyarországon meg mindebből semmi.

Mármost Piketty érvelésében természetesen számos hiba akad. Egyrészt a nettó tőkeforgalomból kifelejti a GDP/GNI különbözet (tehát a Magyarországon megtermelt és a magyar gazdasági szereplők által -- külföldön is -- megtermelt érték különbségének) elszámolását. Eszerint a munka- és tőkejövedelmek konszolidált egyenlege valahol már jóval évi mínusz 1500 milliárd forint alatt van (és csökken), miközben a nettó EU-finanszírozás a GDP átlag kb. 6%-ára rúgott ebben a ciklusban, ami inkább 1500 milliárd fölött van, tehát az egyenleg ez alapján is pozitív.

Hanem kardinális hiba Piketty számításában, hogy úgy kezeli a befolyó EU-forrásokat, mintha itthon nem reprodukálódhatnának működő tőkében (nemcsak stadionban), és úgy kezeli a repatriált nyereséget, mintha ennek tőkealapja nem maradna itt (persze hogy itt marad-e, az meg Piketty számításaitól teljesen független tényezők alapján dől el). Magyarul, a tőke értékteremtő potenciálja mindkét oldalon a hazai gazdaságnak kedvez. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen technológiát, környezetet, vállalati kultúrát és tágabban értett civilizációs erőt hoztak nekünk a külföldi cégek, amihez képest a szocialista hazai vállalatok "kiárusításáról" beszélni olyan speciális szocialista romantikára vall, amit persze nehézség nélkül felkap a kádárista nosztalgiába ojtott kormányzati manipuláció. Leszögezem, messze nem tartom ideálisnak a '90-es évek privatizációs gyakorlatát, de csak-csak kiderül a mellékelt ábráról is, hogy 2003-2006-ra a közép-európai országok nettó külföldi tőkejövedelem-egyenlege is vagy elérte a magyar hiányt, vagy nem maradt el tőle jelentősen, ami arra utal, hogy a tőkeexport "áldozatának" szerepe egyszerűen nem kerülhető meg ott, ahol élünk, negyven év kommunista rombolás meg a még korábbi elégtelen fejlődés után. Ahol meg alig van beruházás, mint Oroszországban, azt meg is lehet nézni.*

Mármost a szocialisták fő szívfájdalma mégis leginkább a munkajövedelmek alacsonyabb aránya. "A külföldi vállalatok alulfizetik a dolgozóikat a magyar cégekhez képest: a megtermelt jövedelemből kisebb hányadot fizetnek ki bérként, azaz a bérarány e cégeknél alacsonyabb" (Mandiner). Ez bizonnyal így is van. De hát ennek sem a karvalytőke kegyetlensége az oka, hanem az, hogy a vállalati jövedelmezőség a magasabb hozzáadott érték mellett nagyobb arányban függ a technológiától, amelynek avulását ki kell fizetni. Továbbmenve, a hazai és a külföldi vállalatok termelékenységét is össze lehet és kell vetni a bérarányokkal, de ez sem ad pontos képet a helyzetről, mert -- amellett, hogy lassan elhanyagolható a különbség, azaz a "multik" megfizetik a termelékenységi többletet -- az eltérő technológiai, képzettségi, munkaerőpiaci környezet és az ezen belül is folyamatosan változó makroviszonyok, köztük az adóelkerülés és a szürkegazdaság nagyobb szerepe a hazai tulajdonú KKV-k "bérpolitikájában", sokkal alaposabb elemzését kívánja a gazdaság e vetületének is, minthogy ezt kormányzatilag elkötelezett gazdasági ideológusoktól közfogyasztásra szánt propaganda-anyagoktól várhatnánk. Egy biztos viszont: olyan "ideális helyzet", amelyben a (tőke- és kompetencia)szegénységet azonnali kiemelt jövedelmekkel, nota bene, jövedelmezőséggel jutalmazza a Világszellem, sosem lesz. Viszont az összes régiós versenytársunk vagy Észtország példája is azt mutatja, hogy részint erősebb polgári hagyományokkal, részint jobb kormányzással ki lehet törni abból a helyzetből, amelyben Magyarország még benne van: hogy üres spekulációkkal és sérelmi közgazdaságtannal akarja bepótolni azt, amit józan észben nélkülöz. 

PS. A dolgozói munkabérek "igazságosságát" leginkább talán a vállalati nyereségekre és tágabban a GDP-re vetített arányukkal lehetne érzékeltetni. Ebben Magyarország nem áll rosszul, illetve a kép annyira összetett (oldalt, pl. Szlovénia az egekben, Lengyelország mélyen alul), hogy itt most nem tudok belemenni a részletekbe.

*Ugyancsak nem vizsgálja Piketty az operatív marzsokat (a vállalatok működési nyereségességét, azaz az eredménykimutatások pénzügyi költségek előtti sorait), ami viszont erősíthetné a gondolatmenetét, mert ezzel a belső pénzforgalomban tanácsadási díjként, szabadalmakként, brandhasználatáért elszámolt és a cégekből így kivitt, a nyereségig már el nem jutó jövedelmet ki lehetne szűrni. Ez az összeg rendszerint jelentős, vagy legalább számottevő a több telephellyel, esetenként offshore háttérrel is rendelkező vállalatok esetében.