Itt az elején egyezzünk meg abban, hogy nem a politikai konzervativizmushoz tartozik a női nemi szerv megcsonkításának hagyományát ápolni, védőoltást gyerektől vallási okból megtagadni, belekből jósolni és varázsdobon játszani, vargként révületbe esni és jövőt mondani stb. Bár jeles népi vagy vallási hagyományok ezek (közkeletűen: ostobaságok), bizonyos szempontból védendőek is (az emlékezet szintjén és egyetemi tanszékeken), de nem lehetnek tárgyai a politikai konzervativizmusnak, nem lehetnek mérvadóak egy civilizált társadalom önazonossága szempontjából vagy a politikai hitei között.
Ha ez így van, akkor szórjuk ki gyorsan az ilyen hitek közül a rovásírást is, a fajelméletet is, Csaba királyfit és a magyar Szent Korona intim viszonyát Gábriel főangyallal. Nyilvánvalóan ezek is jeles szektahagyományok, amelyeket minden politikai konzervativizmusnak messzire el kell kerülnie.
Mármost ezek után azonban még mindig nem egyszerű megválaszolni azt a kérdést, hogy melyik hagyomány (érték, tekintély, hit) konzerválandó és vezetendő be a politikába, és melyik nem. Konzerválandó-e politikai felhasználás céljából a kereszténység? Ha igen, mely fejezetei, normái, hittételei? Konzerválandó-e a hazugságoktól hemzsegő nemzeti narratíva? Ha igen, hazugságokkal vagy anélkül, illetve jó-e, ha a narratíva a mítosszal vegyül, de jó szorosan összetartja a bódultságra vágyó nemzetet, avagy legyen pusztán a történészek terepe, és ha a történészeké, akkor a politika mennyire invesztálhatja? Kilúgozható-e a konzervativizmusból egy sikertelen nemzet története, vagy ha nem, hogy meríthet belőle erőt? Egyáltalán, mennyire legyen a politikai konzervativizmus nemzeti? Mennyire európai? Lehet-e ezekre a kérdésekre válaszolva magyar politikai hagyományt kreálni, vagy ilyen már sosem lesz, vagy nem olyan alapokon, amelyeket most ismerünk?
Csak azért kérdem ezeket, mert magyar politikai konzervativizmus, ugye, nincs. Ilyen hagyomány, amely működne ma, nincs. Ezeket a kérdéseket nem tettük még fel, és nem kezdtünk foglalkozni velük. A werbőczyánus keresztény-nemzeti konzervativizmus megbukott 1944. március 19-e és 1945 április 4-e között: nem tudta megőrizni, hanem éppenséggel elveszejtette az országot, miután előtte a nemzet ellen fordult. A tanácstalansága (a nem-léte) jól látszik az orbánizmus most emelkedő Szabadság téri emlékművén.
Az egyetlen "konzervativizmusunk", ami van (abban az értelemben, hogy élő, releváns politikai hagyományt őriz, és ezért képes benyomulni a hiányzó jobbközép gondolat helyére), az a nagymagyar hungarizmus és a kismagyar nácizmus összefolyásánál van. Ironikus módon egyik forrása sem nemzeti, hanem nagyon is nemzetközi. A Magyar Királyság nem volt etnicista állam, ahogy a nemzeti szocializmus komponensei, a tömegtársadalom, a rasszizmus és az imperializmus sem magyar találmányok. Az előbbi premodern, az utóbbi nagyon is modern. De mindkettő internacionalista, bár nyilván nem tudja.
A kis népek sorsa: mi még egy rohadt nemzeti szélsőjobbra sem vagyunk képesek. (Putyin örömére.)
Emberek, vigyázzatok, a szélsőjobbunk, amellett, hogy nemzetellenes, még nemzetietlen is!
(Született pedig ez a cikk a magyar jobbközép figyelmeztetésére: hogy ő maga Orbánon túl, a saját jogán nincs, ezért a még nem náci, csak erkölcsi és szociális kiutat kereső Jobbik-szavazóknak sincs más választásuk, mint nácivá válni, ha hagyományt és világnézetet keresnek maguknak.)
