Jávor Benedek szerint aggasztó a kormányfő valóságérzékelésének teljes hiánya. Szerintem meg az aggasztó, amit Jávor (Schiffer, Bajnai usw.) a politikáról gondol. A szimpatikus (és unszimpatikus) hülyék gyülekezetében, ami a hazai "demokratikus" ellenzék, nincs egy figura (na van egy fél: Gyurcsány), aki legalább hozzávetőlegesen sejtené, miről szólt milyen műfajban Orbán beszéde.
Valóságérzékelés? Mi is az? A fenti zárójelesek szerint a valóságérzékelés az, hogy az ember KSH-alapossággal eltalálja a reálbér- és a villamosjegyár-emelkedést itt és most, 2012-re vonatkozóan. Egy valóságérzékelő miniszterelnök, miközben szemezget a KSH, a gazdaságelemző lobbik és Mesterházy Attila összes műveinek egzekutív kivonatából, töredelmesen bevallja, hogy a reálbér csökkent, a villamosjegy ára meg nőtt, amit on spot lemondás követ, lehetőleg sírógörcsben. Vagy valami hasonló. A hülye barmok.
A mai magyar ellenzékről mindig is tudni lehetett, hogy kormányozni is képtelen és a politikát sem érti, de mivel Orbán előttük műveli már a politikát mesterfokon vagy tizenöt éve (nem a kormányzását kéne vizslatni, arról mindenki látja, hogy ökörség), kezd aggasztó lenni, hogy semmit sem tanulnak.
Orbán jó neokon vagy nagy államférfi vagy vak akarnok vagy felcsúti suttyó módjára (lehet szemezgetni) a politikának -- a hatalom megszerzésének és megtartásának -- rendeli alá a kormányzatát, a kormányzást, ennek asszisztálására tart mindenkit maga körül, kezdve Krisztussal és Lázárral és a papokkal, a budai polgárokon és a székely lófőkön át, egészen Gyurcsányig és Barrosóig. A beszéde is ennek jegyében fogant. A tényekhez, még a az elferdített tényekhez sem volt semmi köze: ebből a szempontból Orbán a holdbéli csónakos és az Indiát meglelő Kolombusz keresztezéséhez hasonlít a boncasztalon, méltó tanítómestere Matolcsynak. Van azonban egy óriási különbség a kettejük között: az utóbbi, félő, el is hiszi, amiket mond és irkál, Orbán viszont, félő, pontosan tudja, mi van ebben az országban. A tálentuma politikai: ezt a gőzölgő kupacot is a saját javára tudja fordítani, nem utolsó sorban úgy, hogy előbb belefojtja az ellenzékét. Most éppen úgy, hogy látványosan, a "közös műre", nemzetre, a jövőre, saját kormányzata óvatos bírálatára és az ellenzék (nem véletlenül ebben a tónusban fogalmazott) kelekótyaságára apellálva elkezdett konszenzust építeni a centrumban, és jó eséllyel még az előtt el is fog sok mindenkit vinni a középről, hogy Bajnai rugózásából megszületne valami nagyon-nagyon szakmai program, és az elkezdené behozni a sok-sok racionális választót (meg ahogy Gordonka a kiscsopiban elképzeli, na edd meg szépen a tökfőzeléket).
A politika nem a valóságérzékelésről szól, hanem ellenkezőleg, a valóság zárójelbe tételéről és átalakításáról. És arról a képességről, amely elhiteti a közvéleménnyel, hogy ez így van jól. Hogy a magyarokkal könnyű bármit? Lehet. De nézzük meg a másik oldalt: melyik ún. valóság lehet csábító az ellenzék illusztris képviselőinek adagolásában? Milyen közvélemény az, amelyik egyszerre képes realista lenni és elviselni a realizmushoz társuló eme arcokat? Megvenni az ellenzék valóságérzékelését az ellenzéktől? Akkor ne jöjjön inkább a tündérmese?
Orbánnak nem kell ismernie a Ecostat-statisztikákat (bár nyilvánvalóan ismeri őket) -- elég azt tudnia, hogy a magyar közvélemény nem kíváncsi rájuk, pontosabban: hogy meddig nem kíváncsi rájuk. Orbán a politika művésze: az ellenzék az íróasztaloké. Orbán hatalmának bástyái az akarat és a közvélemény. Az ellenzék bástyája? Olyan nincs. Sötét gyalogok vannak, a legjobb akarattal.
Négy éve ilyenkor már Orbáné volt az utca, a többség lelke, a jövő. Ma mije van az ellenzéknek? A széles mosolyom, az az övék.
