Egy neves műsorvezető off-record megkérdezte egyszer tőlem, hogy miért nem csinál valami érdekeset a Polgári Konzervatív Párt (amelynek egykor elnöke voltam), hogy bekerülhessen a hír- és beszélgetős műsorokba. Érdeklődtem: mármint miért nem láncoljuk magunkat a városligeti fákhoz és öntjük le festékkel valamelyik állami intézmény falát?
Azt kell mondanom, a műsorvezető kérdése szimptomatikus. Nem véletlenül olyanok a műsorai -- nemcsak az övé, hanem bármelyik az adott csatornán --, amilyenek. A magyar politika reaktív-performatív jelleggel kering Orbán Viktor világa körül, amivel megerősíti e világ végtelen primitívségét. Az ellenzéki pártoktól performanszt várnak el gondolatok helyett ahhoz, hogy egy TV-adásban érdekessé válhassanak -- vagy előzetes performanszt, vagy várható performanszt élő adásban (mint a Kétfarkú Kutyáktól). Az eszmék, a valamennyire is elvont érvelés, a nagyobb horizontot átfogó szemléleti keret nem illik a magyar politikai műsorok profiljába, amivel egyet tesznek csak: felerősítik a magyar politika sivár, lassan már a barlanglakókhoz szabott szellemi világát. A műsorba persze be lehet kerülni még egy úton-módon: ha 30 éve bent vagy a nyilvánosságban (ezen az alapon örülhetünk -- irónia nélkül -- annak, hogy Tamás Gáspár Miklós néha megjelenik, akinek egyedül szabad valamiféle nívót vinni a társalgásba és egyedül mer fennakadni az egyébként dominánsan imbecilis kérdéseken), de sajnos ez is leginkább régi balos kádereket, haverokat, megbízható semmitmondókat segít csak képernyőhöz, akik fregoliban keserítik a nézőket a nap 24 órájában.
Mert ez a lényeg: szemben azzal, amit akár a szóba (nem) hozott műsorvezető, akár a TV-s "szakmaiság" hirdet, ezek az emberek végtelenül untathatják már a nézőket, legalábbis ez tűnik ki a balos pártok támogatottságából, a TV-műsorok nézettségéből és az irántuk való hanyatló tiszteletből. Hol vannak a mai műsorok a rendszerváltás környékén, de akár a 90-es években tapasztalt érdeklődéstől? Ennek csak van valami oka. Miért lehet, hogy fejlett politikai kultúrákban egy-egy intellektuális, a magyar mintához képest egyenesen akadémikus beszélgetőműsorok nézettsége az egeket verdesi, hasonló youtube videók -- nyilván a nyelvek adta előnyök miatt is -- milliós nézettséget érnek el, a politikai érvelés izgalom tárgya?! Ez nyilván nem amiatt van, hogy a magas színvonalú politikai kritika eleve csak kevesek privilégiuma bárhol. Magyarországon ezzel szemben már a legokosabb és legműveltebb közéleti emberek is -- Heller Ágnestől kezdve Mérő Lászlóig -- elveszítették minden ambíciójukat arra, hogy adjanak valamit a nézőknek önmaguk celeb oldalán túl. Elfogadták a trash média játékszabályait.
A magyar pártpolitika színvonala szoros összefüggésben van az egész politikai intézményrendszer (a jogállam, a parlament, a média, a választók) színvonalával, és ez a mocsár lehúz mindenkit -- mert nincsenek már kitörési kísérletek sem. Nem kerülhet képernyőre olyan műsorvezető, aki nehéz, releváns kérdéseknek szentel vitákat (a magyar nacionalizmusnak, a kereszténységnek, az abortuszhoz való jognak, a balos és a jobbos identitáspolitikának, a liberális demokrácia szerkezeti válságának, a magyar kisebbségi létnek, a cigánysorsnak stb., mind megannyi adásra való, visszatérően napirendre veendő téma). Rettenetes tudatlanság és igénytelenség uralkodik azok körében (értelmiség), akiknek ezeket az igényeket táplálniuk és képviselniük kéne, akik az ország szellemi nívójáért szakmailag és erkölcsileg egyaránt felelősek.
Az, hogy nincs ellenzéki politikai gondolkodás, hanem nyűglődés mellett a performanszok jelentik a politikát -- ez mindenhol máshol csak válsághelyzetekben van így, egyébként a politika túlnyomórészt gondolatok kicserélésének és versenyének terepe -- arra utal, hogy Magyarországon permanens válsághelyzet van, illetve győzött a politika hatalmi paradigmája. Ebből a válsághelyzetből születik a "de hát a nézőink ezt várják el" ostoba hazugsága és kulturális terméketlensége. Az eszmék, a normák, a szabályozott verseny, a közéleti kiválóság, a közjó argumentálásának rövid ideig táguló helyét átvette a hatalmi paradigma arrogáns, militáns, protonáci, legfeljebb ideológiai keretlegények és trollok diktálta sivár világa, amelynek a festékes, fütyülős, odamondós performanszok alkalmas kiegészítői. Mostanra rákerült a pecsét erre a politikára a képes médiában is, amely a beszélgetés nívóját a legnagyobb hatékonysággal tarthatta volna fent. Kérdés, mikor fogják elhinni az ellenzéki oldalon, hogy az ebben a sivatagban semmire sem fognak jutni, mert nem lehet semmire jutni, illetve maguk is vastagon hozzájárulnak a politika tönkretételéhez. A gondolat ereje a lehető legolcsóbb kitörési pont lehetne az ellenzék számára, amely legyőzhetné a százmilliárdokkal megtámogatott hatalmi paradigmát, ideértve ennek zárt politikai gondolatrendszerét.
Jóllehet, ez sem lenne már annyira egyszerű. A Mandiner például egy ideje elég szisztematikusan dolgozza fel a jobboldali-konzervatív és ezzel fair módon kritikus irodalmat, amivel jóval előrébb tart, mint a baloldal a maga házi feladatával. Az Új Egyenlőség és a Mérce lehetnének baloldali műhelyek, miután korábbi webes kezdeményezések eljelentéktelenedtek, illetve a közép- és idősebb generáció a progresszivista közegben láthatóan lemondott már arról, hogy (a 2008/2010 utáni helyzetben) politikailag releváns életművet alkosson. De hát eddig a felismerésig is el kéne jutni, aminek esélyét rombolja az a folyamatos megerősítés és visszacsatolás, amelyben a jelenlegi baloldali politikát a trash média is részesíti.
