Magyarország sikerei ezer éve a Nyugat és magyar közötti kiegyezésekhez kötődnek. A kudarcos magyar behatolási kísérletek után Szent István koronát kért a pápától -- nem Keletről/Bizánctól, de nem is a német-római császártól, ami a vazallusi viszony elismerése lett volna --, hogy a királyság autonóm maradhasson és megkezdődhessen a Kárpát-medencei hungarus dominancia kiépülése. Az Anjou királyaink és Luxemburgi Zsigmond maguk voltak a nyugati-magyar szövetség megszemélyesítői és uralkodásuk alatt az ország a kontinentális politika kevés legfontosabb tényezőjének egyike volt. IV. Béla a tatárok ellen, a Hunyadiak a török ellen védték az országot és a Nyugatot, hol tevőleges segítséget kapva tőlük, hol ennek a hiánynak az ellenére. A XVI. századtól folyamatosan erősödött a Habsburgok hatása előbb az ország nyugati harmadában -- miközben a török hódoltság és Erdély csak a nyugati protestantizmus és a német ajkú polgárság révén tarthatták a kapcsolatot a civilizációval --, majd a Habsburgok felszabadították az országot és a XVIII. században történelmünk egyik kiemelkedő uralkodóját adták nekünk Mária Terézia személyében. A vele való kiegyezés -- a rendek és az udvar viszonyának kiegyensúlyozottsága -- meghatározta a Habsburgokkal való viszonyunkat a birodalom felbomlásáig, sőt tovább, Ottó haláláig. A reformkor álmainak nagy részét szintén kiegyezés (1867) váltotta be, ahogy kiegyezés volt Kádárral és erre történt kísérlet 1989-ben is: mind a nyugati-magyar tengely mentén. A diákjaink ezer éve Nyugatra mennek tanulni, a kereskedelmünk ezer éve a Nyugathoz köt minket, a civilizációs mintáink nyugatiak, az álmaink nem Moszkvába visznek, hanem Velencébe és Párizsba, a pénzt nem Ankarából küldik a gyerekeink, hanem Londonból. Sok sérelmünk van? Lehet. De ha részben indokoltak is, hasonlítjuk már össze a mérleget a Nyugattal és a Kelettel! Nem nehéz.
A kiegyezés ezeréves nyugati-magyar gyakorlata az ország felívelő pályájának biztosítéka volt ezer éven át, a versenyképességünk -- autogén fejlődési logika híján -- ezer éves alapja. Amikor elmaradt, meglepett minket a Kelet, vagy túllendült az inga részint az internacionalizmus (1947-1963, 1990-2010), részint az nacionalizmus (1931-1945, 2010-) felé, az ország komplex hanyatlása újra és újra bekövetkezett. A nyugati-magyar kiegyezés szellemi és intézményes stabilitásának kiépítése még várat magára. Az ország történelmének újragondolása a magyar versenyképesség forrásainak számbavételével ugyancsak várat magára. A jövőnk várható dinamikájának átgondolása és az ehhez szabható politikai stratégia szintén. Ezt már nem fogják megtenni azok, akik más narratívákban szocializálódtak, ideértve a mai pártok és politikusok döntő többségét.
A kérdés, rájönnek-e a Momentum vezetői arra, hogy mi fontosabb a saját jövőjük és közösség szempontjából: a fideszes mesét kemény munkával tagadni, abban egy lábjegyzetté válni és plusz egy százalékot nyerni ezzel, vagy saját narratívával színre lépni, amely új értelmet ad a magyar sorsnak.
