A szabadságunk leáldozása és maradékának féltése szerencsétlen módon összecsúszott egy multi belső szervezeti döntésével -- lehetne mondani száraz (gyáva?) média tónusban. Az ügy mindenesetre a cégek etikai kódexein és CSR (társadalmi felelősségvállalási) politikáján túlmutató problémákat vet fel, a kérdés, van-e olyan mérce, amellyel egyértelműen minősíthető a vállalatok társadalmi felelősségének az a része, amely egy kicsit is problematikusabb az elesett gyerekek táboroztatásánál és a nyúlsimogatók szponzorálásánál.
Az érvelés megerősítésének kedvéért vegyünk egy analógiát: a kapitalista vállalatok jogszerű (nem tiltott, megengedett) környezetszennyezésének (vagy -károsításának) és a tulajdonosi (részvényesi) érdekeknek az összeütközését. Az ortodox felfogás szerint egy vállalatot a részvényesei (vagy legfeljebb még a munkavállalóinak) érdekei irányítják, tehát szorosan véve a környezetkárosítás megengedett egy vállalat számára, ha nem ütközik az adott joghatóság szabályozási rendjébe. (Sőt, adott esetben támogatandó is, itt van éppen az eladósorba került ecuadori esőerdők példája.)
A környezetkárosítás és az emberi- és polgári jogok közvetett károsítása analóg gyakorlatok abban az értelemben, hogy egyik sem tilos, a példáink alapján mindkettő jogszerű, az ellenük való tiltakozás csak a származékos kárukkal érvelhet, amelyekkel szemben viszont származékos hasznok szegezhetők szembe (Ecuardorban az olajkitermelésből származó adóbevétel, Magyarországon a centrális erőtér zavartalan expanziójából a társadalomra következő vélt javak), de se a származékos károk, se a származékos javak nem kell, hogy befolyásolják egy vállalat döntését...
...ha az nem olyan kulturális vagy civilizációs közegben fejti ki a tevékenységét, amelyben bizonyos származékos károk (pl. a környezetpusztítás vagy a szabadságjogok érvényesíthetőségének korlátozása) semmilyen körülmények között sem válhatnak üzleti, technokrata vagy haszonelvű mérlegelés kérdésévé -- vagyis nem olyan társadalomban, amelyben egyértelmű, hogy az ilyen károkozás nem mérlegelhető: alapvető civilizációs és erkölcsi cenzúra (kizárás) alá esik.
Egyetértve blogtársunkkal , a Telekom csak azt teszi meg Magyarországon, amiről úgy gondolja, hogy nem sérti az üzleti érdekeinek egyensúlyát, konkrétan azt, amit a társadalom megenged neki -- de amit nyilvánvalóan nem tehetne meg Németországban vagy Ausztriában. A Telekomot elsősorban azért lehet elmarasztalni, mert kihasználja a magyar társadalom erkölcsi és szabadságjogi normáinak erózióját, és ahelyett, hogy hosszabb távra tervezve kényesen ügyelne ezek erősítésére (a tágabb CSR jegyében), enged a rövidtávú (részvényesi, munkavállalói) érdekeinek, ami természetesen érthető, de ez esetben pont oda helyezi a Telekomot, ahova az ecuadori nyomort kihasználó kínai olajtársaságot. A gyenge minőségű korporációk szintjére.
A Telekom német vezetése valójában a magyar társadalmat nézi le, és helyezi el ezzel már Ázsiában, de meg kell értenünk: ez a viselkedés csak tükre a sajátunkénak, amellyel mi már ezt megelőzően elhelyeztük magunkat ugyanott. A most folyó tiltakozási hullámot lehet azzal vádolni, hogy radikális balos, multiellenes, ellenzéki stb., de valójában a megmaradt európaiság vágyát tükrözi, ezért a konzervatív szempontokkal is kvadrál, amelyek a szabadság rendjét és a polgárosodást (a gazdagodást és az erkölcsi tökéletesedést) támogatják. A magyar állam és a Telekom közpénzen kötött további boltjainak ez lehetne az egyetlen megbízható ellenszere.
Az Occupy Telekom mozgalom tehát hasznos lehet a jövőnk szempontjából, de hiba lenne tőle, ha öncélú (randalírozás, protest) maradna. Sáling Gergő főszerkesztő menesztése nem csak a szabadság tágabb ügyére, hanem a társadalmi képességeink perspektivikus megerősítésének feladatára is rámutat, amely nem intézhető el a lázadás horizontján. (Ezzel közel azonos, inkább az állam korlátozására kihegyezett érvelést tett közzé szintén ma reggel Seres László a Kapitalizmus blogon.)