Ha magyar vagy, nagyon nehezen lehetsz önmagad a nyilvánosságban, mert a magyarok legtöbbje nem autonóm személyként tekint a másikra, hanem egy kollektívum vagy csoport tagjaként, és hiába szeretnéd magadat adott esetben kivonni ez alól, ha (1) mások nem adják meg a lehetőséget, és (2) te sem adod meg másoknak. Ebből következik az is, hogy a magyarok többségének objektíve nem lehet önálló (közéleti) gondolata, hiszen eleve nem kapja meg azt az udvariasságot, hogy a gondolatai személyes voltát elismerjék: a személy (még rosszabb esetben a név) csak egy blikk erejéig lényeges és érvényes, megállapítandó, hogy éppen hova soroljuk be az illetőt, jobbra vagy balra, zsidónak vagy kuláknak, Lenin-fiúnak vagy horthystának, újgazdagnak vagy panelprolinak, mandisnak, zsindexesnek, narancsbolsinak stb. A személy (az egyéniség) nem létező politikai érték ebben az országban, ettől kezdve a gondolatok előállítóinak helyébe a kollektívumok lépnek, és mivel a "kollektív gondolatokban" az érzelmi azonosulás a gondolat tartalmánál mindig fontosabb, végső soron oda jutunk, hogy a gondolatok megvitatása helyett és címén kollektívumok becsmérlésébe fullad a közélet. 

Nos, a szabadság első akadálya nálunk ennek megfelelően a gondolatszabadság radikális hiánya: gondolatszabadsága alatt ugyanis nem csak azt értjük, hogy gondoljon mindenki, amit akar, hanem azt, hogy a környezete úgy fogja fel a beszélő (kifejezett) gondolatait, mint amelyekért az személyében felel, a sajátjai, egyéniségének reprezentációi. A gondolatszabadság szerencsésebb civilizációkban az egyén és az egyénisége elismeréséből és az irántuk való tiszteletből fakad (a gondolatszabadság a személyes méltóság lenyomata a nyilvánosságban), de ahol a személy és a gondolat nem kötődik össze, ott se tisztelet, se szabadság. Szabad vagy a gondolataidban, ha mások hozzád tartozónak fogják fel őket, és így a gondolataid a személyes szabadságod hordozóivá, jeleivé és bizonyítékaivá válnak. Ha ellenben úgy tekintenek rád, mint aki csupán egy kollektívum kliséit, bevett, raktári mémjeit állítja elő, azzal megfosztanak a szabadságodtól, eltagadják tőled az önálló gondolatokat, nem adják meg neked a gondolatszabadságra való képességet, és tagadják a gondolatszabadság feltételeit a tágabb közösségben. Ma Magyarországon nincsen gondolatszabadság, mert a gondolatok személyességének elismerése nem része a kultúránknak, ezért a gondolatok maguk rendre alul maradnak a közéleti vitákban a törzsi szenvedélyekkel szemben.

Ugyanígy nincsen sajtószabadság sem. Sajtószabadságról csak ott beszélhetünk, ha (1) a közösség szemében nem egy újság címe, hanem a benne közölt gondolatok a mérvadóak a hitelesség szempontjából, (2) az igazság lehetősége vagy elérhetősége objektíve sem korlátozódik egyik vagy másik sajtótermékre vagy felületre, és (3) a politikai közösség elég nyitott és érdeklődő ahhoz, hogy az igazság érdekében adott esetben bármelyik sajtótermékből tájékozódni akarjon. Ma Magyarországon a nyilvánosság zárt és szegmentált, egy feltétel (3) alig, két további (1,2) megbízhatatlanul teljesül benne, és amennyiben a sajtószabadságot nem önmagáért, hanem a gondolatok elismertetéséért, kicserélhetőségéért, és végső soron az igazság érvényesüléséért tekintjük értéknek, hát sajtószabadság sincs. 

Nem szükséges speciálisabb, jogi kategóriák felé tovább fejleszteni az érvelést, mert az eddigiekből látszik, hogy a szabadság kettős feltétele, egyrészt a személy (értékének) kulturális elismerése (a kollektívummal és a kollektivista beszédmóddal szemben), másrészt a politikai közösség és a nyilvánosság nyitottsága és átjárhatósága mind csorbát szenvednek nálunk. A szabadság nincs benne a mai Magyarország "idegrendszerében", minden politikai és jogi biztosítéka csak fügefalevél ennek a hiánynak az elleplezésére -- amely fügefalevelet adott esetben, máról holnapra elsodorhatja a szél.