Mondják, az emberekkel megtörténnek dolgok. Ebből adódik össze aztán a történelem. Mintha a történelem tőlünk független külső erő volna, semmi köze az akaratunkhoz és a döntéseinkhez, mintha a történelem csak úgy megtörténne velünk, és mi csak az elszenvedői lennénk a rossz sorsnak, a külső agressziónak, vagy mások önkényének. Ha tükörbe nézünk, áldozatot látunk. Magyarország a 10 millió áldozat országa. A magyar nemzet a 15 millió áldozat nemzete.
Közülünk, a magyar nemzet azon tagjai közül, akik ma eljöttünk ide, feltehetően mégis sokan gondoljuk úgy, hogy magyarokként felelősek vagyunk a hazánk sorsáért. Felelősnek lenni a mi szemünkben nem üres moralizálás. Azt jelenti, hogy vállaljuk a döntéseinket, ha jók ezek a döntések, ha rosszak. Azt jelenti, hogy válhatunk ugyan mások áldozataivá, de nyilvánvalóan vagy rejtett módon, különböző mértékben és értelemben, nekünk is vannak áldozataink. Nem hisszük el senkinek, hogy csak jóra vagyunk képesek, a rossz nem része a természetünknek. A felmentést hamis gesztusnak, önbecsapásnak tartjuk. A magyar nemzet NEM a 15 millió áldozat nemzete. A magyar emberekkel nem megesett az utóbbi száz év rettenetes történelme. Tevékeny részesei voltak annak.
A történelem mi vagyunk. Nem létezhetünk kívüle, az nem tehető zárójelbe, szembe kell néznünk vele, ismernünk kell minden nézőpontból.
Idén emlékezünk az I. világháború kitörésének centenáriumára. A mögöttünk hagyott száz év az 1989-ben kezdődő konszolidáció ellenére a magyar nemzet történelmének legbűnösebb időszaka. Elveszítettük országunk kétharmadát, erőszakos halált halt másfél millió magyar ember, köztük több mint félmillió zsidó származású honfitársunk a magyar történelemben addig ismeretlen szisztematikus emberirtás áldozata lett – nehéz belegondolni is, hogy valakik eldöntötték, a magyarok túlnyomó része pedig erkölcsileg vagy tevőlegesen hozzájárult emberek, gyerekek, nagyszülők, családok, az eredeti szándék szerint egy egész nép jogfosztásához és megsemmisítéséhez. Mi lehet az, amivel egy nép ki tudja érdemelni ezt az elbánást? Nyilvánvalóan nincs ilyesmi. A népirtást nem lehet kiérdemelni.
„Megérdemelte a halálát, mert zsidó volt” – ennek a kijelentésnek nincsen értelme egyetlen civilizált nyelvben, így a magyar nyelvben sem, mert az élet és a halál a legszemélyesebb tulajdonunk, az ahhoz való jogunk nem múlhat egy véletlenszerű jellemzőnkön, azon, hogy valamelyik népcsoport tagjai vagyunk. A személyes életet elvenni személytelen okok miatt csak a személy megtagadásával együtt lehetséges – ami több mint gyilkosság. Aki emberek azért küld mészárszékre, amiért nem felelősek személyükben – konkrétan a zsidóságukért --, azért telepít ki, mert svábok, azért különít el, mert cigányok, annak meg kell fosztani ezeket az embereket először a személyiségüktől, aztán adott esetben meg kell tagadni tőlük az emberi voltukat is, állathoz kell őket hasonlítani, ki kell vetni őket magunk közül. De ez semmi más, mint a gát felszakítása az emberi voltunk tagadása előtt, és a legsúlyosabb értelemben az emberiesség, az egyetemes humanitás elleni bűn. Szögezzük le, hogy a magyar állam pontosan ezt tette a zsidósággal 1944. március 19-ét megelőzően a jogfosztás 25 éves folyamatában. És szögezzük le, hogy a magyar társadalom nagy többsége nem tett semmit ez ellen 1944. március 19-e előtt sem!
A zsidók elpusztítása egy nagyon fontos értelemben nem zsidó ügy. Aki nem veszi észre, hogy benne a magyar nemzet történelmének mély válsága, a magyar társadalom készségeinek és erkölcsi szövetének radikális megbomlása érhető tetten, az egész egyszerűen nem beszél magyarul a kijelentésnek egy igen súlyos értelmében. A zsidók elpusztítása nem egyetlen személyes döntés eredménye volt, hanem sok millió csendben meghozott döntésé. Aki nem látja, nem hallja meg a magyarok személyes döntéseinek millióit a zsidóság tragédiája mögött, az nem ért semmit. Aki nem látja a magyar nemzet történelmi kudarcát és erkölcsi világegyetemének összeomlását a zsidók deportálásában, az nem ért semmit. Aki nem érti, hogy ez a történelem máig velünk él, az maga is ezt a történelmet szolgálja.
Az erkölcsi érzékünk máig ható károsodást szenvedett, ami már száz meg száz év óta érett, és a Holokausztot követően sem állt helyre. A jobboldali elbeszélés szerint a hazatérő vagy megmenekülő zsidók bosszút álltak a kommunizmussal, amire már 1919-ben felesküdtek, és Auschwitz éppenséggel a magyar nemzet védekezése volt a zsidó pusztítással szemben. A traumák mára olyan szilárdsággal rendeződtek két ellentétes narratívába, egy baloldali és egy jobboldali mítoszba, hogy úgy tetszik, a történelem árnyai még hosszú időre sötétbe boríthatják a magyar a szellemet. Ma úgy tetszik, nincs menekvés önmagunktól.
A mindennapjaink száz éve megalkuvással, árulással, gonoszsággal, jogtiprással, szenvedéssel, számítással és szenvtelenséggel vannak tele. A nemzet kudarcai, zsákutcái megoldatlan ügyei, frusztrációja visszatérően öngyilkos formát öltenek, amelynek Auschwitz csak a legmegrendítőbb fejezete, amelyben mintegy megmutatkozik a folyamat lényege, de a folyamat szélesebb. Azzal, hogy ma is azt méricskéljük, a száz évünk melyik ideológiájának nagyobb a bűne és melyik történelmi eseményben babráltak ki velünk jobban, eláruljuk, hogy alapvetően nem értjük a felelősségünket a saját történelmünkért. Nem értjük, hogy a nemzet naponta meghozott milliónyi személyes döntésből áll össze, azok vagyunk, amivé magunkat tesszük. A felelősök magunkért mi vagyunk. Ma is mindenki, minden egyes honfitársunk személyesen felelős az ország sorsáért.
A kormányzatunk – ne csodálkozzunk a rövidlátásán, oka van ennek -- megtalálta a felelősöket minden minket ért rosszért a külső hatalmakban, és egy alaptörvénnyel, legújabban pedig egy hazug emlékmű elhelyezésével mentené fel a nemzetet múltjának és jelenének terhei – önmaga megtalálásának a kötelessége! -- alól. Lássuk be ennek a hamis gesztusnak az értelmét. Csak a kisebbik veszélye, hogy a kormány elkeni a felelősséget. A nagyobbik, hogy fel akar menteni alóla. A kormány azt üzeni személyesen mindenkinek: nem kell vállalnod a felelősséget azért, amit teszel és azért, amit nem. Azt üzeni a nemzetnek: mától felelőtlen vagy. Én, a kormány vagyok felelős érted, én vagyok sorsodnak kovácsa. Bízd rám magad, add át magad, add föl magad!
A kérdés, tisztelt egybegyűltek, kedves barátaim, úgy vetődik fel, hogy kell-e nekünk a történelmi felelőtlenség édes állapota, hogyha az a szabadságunk feladásával jár? Adjuk-e fel magunkat? Válasszuk-e a felelőtlenséget megengedő rabság állapotát a felelősséggel járó szabadsággal szemben? Az emlékmű dolga végső soron egyetlen egy kérdés körül fordul meg: szabadok-e akarunk lenni, a saját lelkiismeretünk és a saját választásaink alapján akarunk-e élni, ha ezek tökéletlenek is, vagy inkább átadnánk magunkat, a magunk feletti erkölcsi és gyakorlati uralmat az elhatalmasodó kormánynak?
Én innen azt üzenem a kormánynak: semmilyen alapja, se felhatalmazása, se tudása, se erkölcsi tekintélye, se joga nincs arra, hogy felmentsen minket a hibáink, a bűneink és a kötelességeink alól. Tudatjuk, nem akarjuk megtakarítani a szembenézést a múltunkkal és a jelenünkkel, mert egyszer, valamikor végre szabadon akarjuk élni a jövőnket!
Mi, a magyar nemzet tagjai, akik ma eljöttünk és az elkövetkező napokban, hetekben el fogunk jönni ide, és elhelyezünk egy tárgyat saját hibáinkra és bűneinkre, valamint szűkebb és tágabb közösségünk elveszített életeire emlékezve, mindenekelőtt bűnbánatot kívánunk gyakorolni. E kövek, mécsesek, hozott vagy magunk összeállította kis keresztek, virágok, játékok és emlékezetünk megannyi hordozói arra figyelmeztetnek: milyen drága is az emberi lélek, amit nem kerül sokba meghajlítani, összetörni, elvesztegetni, és ha ez megtörténik, annál könnyebb utána bármit megtenni -- lelkiismeretlenül.
Akik elhelyezik ezeket a tárgyakat, gondoljanak, kérem, mindenekelőtt az önmagukért és a saját lelkük megóvásáért való személyes felelősségükre, mert minden romlás innen indul el. Gondoljanak ezen keresztül saját és családjuk múlt és jelenbeli felelősségére a nemzet sorsának alakításában, gondoljanak azokra, akik az utóbbi száz évben kudarcot vallottak a saját emberségükért folytatott harcban, azokra, akik már nem engesztelődhetnek ki önmagukkal, azokra, akik vétkeztek embertársaik ellen – még ha nem is tudjuk pontosan, „mikor, hol és mikép”, de van, aki nyilvánvalóan többet, és van, akivel szemben mérhetetlenül sokat. Első gesztusaink legyenek mindenekelőtt az emlékezésé, a felelősségvállalásé és a bűnvallásé! Forduljunk a számonkéréstől és az igazságosztástól önmagunk felé. Ki-ki nézzen szembe önmagával, saját családja múltjával, azzal a ténnyel, hogy senki sem bűntelen, és hogy minden tettünk egyetlen közös tudásban olvad össze, amelyért így felelősek vagyunk.
A felelősséget be kell vallani, a szenvedésre emlékezni kell, a szabadságunkat meg kell óvnunk. A dolgok így függenek össze. Az önfelmentéssel szemben tehát legyen ez az élő emlékhely a bűnvallásé, a bűnbocsánaté, és a gyászé mint az első lépéseké a szabadságunk felé vezető úton. Az 1944. március 19-i gyásznap évfordulója alkalom az egész megszenvedett száz évünkért való közös felelősségünk elismerésére, a személyes önvizsgálatra és az engesztelődésre. A történelem nem megtörtént velünk – megtettük magunkkal. Annyiféle módon, annyiféle kapcsolatban, keresztmetszetben és értelmezési tartományban ártottunk egymásnak, hogy arról vélhetően már soha, semmilyen körülmények között nem lesz egyetértés közöttünk. De innen üzenjük a kormánynak, hogy az engesztelődést nem segíti elő az életek betörése az elidegendített történelembe! Ellenkezőleg, ha valahol, akkor az életek és a sorsok ébrentartásában és elmesélésében van a felelősségünk. A hivatalos igazság helyett az életben. Aki azt hiszi, hogy a hivatalossá emelt történelem segíti a nemzetet vagy éppen megmentheti önmagától, az téved, és nem szolgálja a nemzet ügyét. A súlyos, kőbe öntött allegóriák a rabságot és a halált szolgálják, a szabadság és az élet a mesékben, az emlékekben, a történelem helyett a történetekben lüktet.
___
Közös a felelősségünk azért, hogy a mai életünk olyan történetekben jelenhessen meg a jövőben, amelyeknek büszkén vállaljuk az elmesélését, amelyekért nem kell sírni vagy átkozódni. Ennek érdekében kérjük honfitársaink közül azokat, akik hisznek mindenki személyes felelősségében, a mások bűneinek méricskélése helyett a saját, személyes bűnvallásuknak az erejében, és hisznek az emlékezésből sarjadó megbékélésben, hogy az elkövetkező napokban, hetekben, jöjjenek el ide a Szabadság térre, helyezzék el életük választott jelképeit, egy-egy tárgyat a múltjukból, ami jelent nekik valamit, a lelküknek egy szimbólumát, ami arra utal, hogy van mit megvallaniuk a nemzet előtt, van mit megvallaniuk, amivel másoknak, akárkiknek rosszat tehettek, amivel rombolhatták a közös életünket, és ezt a tárgyat helyezzék el itt, tegyék le a terhüket. Mutassuk meg egymásnak és a Magyar Köztársaság elhatalmasodó kormányának, hogy él még erő ebben a társadalomban ahhoz, hogy megbékéljen önmmagával, a múltjával, a hibáival.
És ha ehhez ereje van, akkor ennél sokkal kevesebbhez is: tiltakozzunk a magyar állam ránk kényszerített, minket felmenteni akaró, minket gyermeksorba és rabságba kényszerítő emlékezetpolitikája ellen. A társadalom ereje figyelmeztesse a kormányzati hatalmat a társadalom manipulálására és személyes céljaikra használó politikusokat: nem hagyjuk magunkat a megosztó ideológiák és az önfelmentő nemzetkép présébe kényszeríteni. Nem adjuk fel igényünket a felelősségvállalásra és az egymással való kiengesztelődésre! Nem adjuk fel igényünket: a szabadságra!
Ezen kívül pedig vigyázzon mindenki önmagára, ne veszítsük el egymást, és óvjon mindenkit sorsa vagy istene féltő szeretete!
