Az ellenzék könnyű, mint a pelyva. 1. Fontosabbak nekik a pártjaik külön-külön, mint Orbán legyőzése, pedig a pártjaikban nincsen semmi értékes vagy megőrzésre méltó, ideértve a legújabb pártokat is. 2. Nincs, mert egyiknek sincs a társadalmi kompetenciáinkkal számoló, organikus magyar modernizációs programja, amely illeszthető volna egy érzelmileg átélhető, legitim narratívába. Ronda mondat, de benne van annak az ellenzéki nem-tudásnak a kritikája, amely azt hiszi, hogy klisékkel, receptekkel, formalizmussal, -- ez most a csúcs bölcsesség: "ügyek mentén", öööö, fiatalosan, pragmatikusan, a.m. vakon, semmit nem tudva és nem értve -- fenntartható pályára lehet állítani az országot a mai politikai közegben, az etnicista jobboldallal versenyben. Nem mintha sokkal jobbak lehetnének barátibb közegben sem, mert az évszázados teendők tükrében teljesen mindegy, hogy Orbán itt van, vagy nincs. Orbán nem jelenthetne problémát, ha tudnák, mi a feladat, mert a feladat adná a megoldást, és adná a választók megszólításának módját.
A hazai boldogulás egyetlen koherens útja az EU-párti modernizációs nacionalizmus lehetne, amely az EU-hoz követelést és kihívást intéz a nemzeti érdekű modernizáció érdekében, a magyar tudás és versenyképesség felzárkóztatására. A nemzetért vívott konfliktusoktól nem tekint el, viszont azokat termékenyen játssza le. Az EU egységesülésében csak úgy szabad részt venni, hogy addig gondoskodunk a ránk bízott magyar kultúra és össz-kompetencia jelentős megerősítéséről, ami nem megy csak az euró, csak az uniós intézményrendszer, csak a "közös politika" (sogenannte szolidaritás) melletti "kiállással". A felkínált (lásd Juncker-féle) keretekbe belépni nem nemzeti választás, és ami még rosszabb, nem okos válasz a magyar nemzet előtt álló kérdésekre (még ha okos is a már eleve versenyképes magyar embereknek).
Tudatában kéne lenni az utóbbi két évszázadunk kudarcainak, és legfőképp annak, hogy a polgári modernizáció nemcsak kimaradt a nemzetfejlődésből (aminek szemmel látható jele a frusztrált etno-nacionalizmus), hanem hogy nem is hozható már vissza. Nyakig járva a globalizációban és a negyedik ipari forradalommal az orrunk előtt erre a lassú, az egész társadalmat bevonó építkezésre már se alkalom, se idő. A társadalmi minták, a tudásstruktúrák, a jólét, az értő politikai részvétel lehetőségei megváltoztak akár az ötven évvel ezelőtthöz képest is. Úgy kell versenyképes országot csinálni -- és ebben el kell térni a nyugati modelltől -- mintha a tetőtől kezdenénk építeni egy házat, amire paradox módon épp a modern technológia tesz alkalmassá -- hasonló modern politikai technológiára volna szükség ennek a feladatnak a megoldásában is. A mai ellenzéki ignoranciához, de még a nemzetkritikához képest is különös szemléletre van szükség, amely nem helyre akarja állítani a hiányzó kompetenciákat (megjegyzem, az ellenzék ehhez se tudna hozzászólni), hanem a legjobb magyarok szellemi nyugtalanságának mintájára -- közben számot vetve az aktuális képességeinkkel -- egy leendő országon dolgozik (vö. Széchenyi). A konzervativizmus politikáját -- a humánum rendjét -- kell elhozni a teljesen új világban, amihez látnokok és zseniális politikusok (vezetők) kellenek. Nem kell mondanom, mennyire nincsenek ilyenek. Nem kell mondanom, mennyire illúzióromboló a valóságunk, mármint annak, aki egyáltalán tudja, milyen illúziókat lehetne táplálni. Pedig csak egy ilyen radikálisan modern, ugyanakkor radikálisan nemzeti és szellemi politika lesz képes a radikálisan testhezállót felváltani.
