A kérdés a nyugati kultúrkör egyik legfontosabb ügye. A relevanciája nem csak Magyarországon erős -- ahol az élő liberális tradíció hiánya kihúzza a talajt a hazai liberális akarás alól, és a liberalizmusnak még az őszinte vágya is szükségképpen a radikalizmus, vagy a legjobb esetben is a progresszivizmus ingoványába fullad. A relevanciája sokkal fontosabb a Nyugaton, amely ebben a tradícióban nőtt fel, látta és ismerte a tradíciót, az övé volt, de mára hagyta elperegni az ujjai között.
A Nyugat -- kissé, de nem túlságosan leegyszerűsítve -- ideológiává züllesztette a liberális tradíciót. Azt a tradíciót, amely a szerencsésebb Angliában egyértelműen a hellén-keresztény-feudális kontextusba ágyazódott, nem volt forradalmi (vagy csak "dicsőségesen"), hanem ellenkezőleg, összekötve a humánumot és a szabadságot az érdemmel és a tökéletesedéssel, a korlátos és véges (fegyelmezett, belátható) értelmen alapuló emberi (polgári) fejlődés optimizmusát sugározta. Ezt váltotta fel mára két évszázados romlás eredményeként a parttalan francia raison és a német gesellschaftliches Konzept zabigyereke, a radikális etatizmus: amely egyfelől a mi ex-marxistáink menekülési útjául szolgált a civilizációba az 1970-es években és azóta, másfelől a liberalizmus exportképesített üledékeként az a nyugati szuvenír, amelyet a gazdasági, katonai és pénzügyi behatolás után a "létfelejtett" Nyugat ott hagy a kvázi-gyarmatain pidgin English gyanánt.
Egyszerűbben: a liberalizmusnak előbb elmúlt a tradíciója (a lényege), aztán az aurája (a megtartó ereje). Ami látható belőle, az csak reziduum, üledék, egy elsüllyedt kultúra partra vetett kövei, lélektelen artefaktumok, jelentésüket vesztett tárgyak, legföljebb emlékek.
Ma már senki sem akar kiváló lenni, csak gazdag és hatalmas, senki nem akar becsületes lenni, csak hatékony, Magyarországon hatékony sem, csak korrupt -- de közben adott esetben "liberális". A mai "liberálisok" szerint a liberalizmus levehető a boltok polcairól, 5-kor leveszem, 7-kor megsütöm és megeszem, fél 8-ra a liberális párt tagja vagyok. A bonyolultabbak technicizálják: hozzárendelik a pluralizmushoz, a toleranciához, a szabadságjogokhoz, a laissez-faire-hez, a kegyetlenséghez, miegymáshoz. A durva ketrecharcosok az ateizmushoz, a relativizmushoz, a nihilizmushoz, a fekete öves kritikusai a zsidók, a multik, a buzik, a bűnözés, a szemét filmek és hisztérikus kölykök térnyeréséhez, vagy éppen a Föld kizsigereléséhez. Mind kontextusukat nélkülöző, absztrakt projekciók, ideologémák, konstrukciók, radikális programok foszlányai.
Pedig a liberalizmus egy, a transzcendenciára még érzékeny emberközpontú kor terméke, amely szerencsétlenül áldozatul esett a felvilágosodás, a tömegdemokrácia és a globalizáció egymásra következő térhódításának, miközben természetesen hozzájárult ezek felemelkedéséhez is. A liberalizmus valaha olyan értékrend volt, amelyik nem volt toleráns a Nyugatra veszélyes alternatív világképekkel szemben, hanem biztosan állt egy tradícióban, amely felsőbbrendűnek gondolta magát a Föld egyéb kultúráival szemben, amelyeket meghódítani akart, nem tolerálni, a szabadságot a sajátjának tartotta, Isten és a művelt (fehér) ember liberális hagyománya egyedi termékének, amelyet meg kell védeni. Ez a tradíció (életvilág) teljesen elmúlt: előbb instrumentalizálódott (olyan fogalmakban, mint a pluralizmus és a tolerancia jegecesedett ki és idegenült el), majd a fogalmai váltak puszta vezényszavakká (legelőször a volt gyarmatokon és a végeken, mint a 20. századi Magyarország), végül álltak össze ellenfelei (a nyugati baloldal, a PC, a pluralizmus, a multietnicizmus, a "zöld gondolat" stb.) munkálkodásának eredményeként gyűlölt konstrukciókká, amelyeket vadul támadnak, illetve inautentikusan védenek. A liberalizmus maga már rég nincsen közöttünk, eredeti szándékait és világának darabjait a konzervativizmus őrzi.
A megvédésére vagy visszaállítására már elmúlt minden esélyünk. A kereszténység és az emberi civilizáció utolsó organikus hajtása volt. Éppen csak az Ember múlt el vele.