1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2019.12.14. 07:48 HaFr

A Momentumban a magyar politikai képesség legjava

Képtalálat a következőre: „momentum”

Az örök, a tradíciók és az erkölcsös-értelmes jelen hiányában (tömegdemokráciában) a konzervatív politizálás éltető elemei vesztek el. Ennek hiányában marad az erő, amellyel neki lehet esni a mai káosznak (ami éppen elég jól ismert jelenség az utóbbi 100-120 évből, ez a fajta "reálpolitika" a modern korban Schopenhauer és Nietzsche gyermeke, noha távolabbi felmenői is vannak még régebbről), kivéve, hogy a puszta erő és a hatalom akarása maguk is a káosz része. Konzervatív politika már nem lehetséges (lásd Angliát, mi lett a konzervatív pártból, pedig, ha itt nem lehet, akkor hol igen?), személyes konzervatív beállítottság és emberség azonban igen. Ezek megóvnak attól, hogy az ember benáculjon, de az az ára, hogy nem érvényesül a politikában.

Ilyen körülmények között a Momemtumot mint potensnek tűnő magyar ellenzéki alternatívát nem szabad lebecsülni. Sőt, ha körbenézünk Európában (ideértve Angliát), még büszkék is lehetünk rá mint talán a legjobbra, amit a magyar politikai képesség hosszú évtizedek óta kitermelt. A Momentumban elég termékenyen találták el a beszédnek és az érzelemkeltésnek azt az ötvözetét, amely azokra is hat, akik diszkurzív értelmet várnak a politikától és azokra is, akik látványt, szenvedélyt és vágyakat. Ebben hasonlít a korai Fideszre és nem hasonlít rá egyik korábbi párt sem. A párt elég szerencsésen ötvözi a kormány és az ellenzék ellenzékének a szerepét is. Nyilván nem szimpatikus a kőbalosoknak és a kőnaciknak, de ettől is jó. Eljutottak oda, hogy a velük szembeni túl nagy agresszió jobban ártana a Fidesznek, mint nekik, tehát ügyesen továbbmenve az útjukon ezt a veszélyforrást is elkerülhetik. (Ez szintén nem mondható el a többi ellenzéki pártról, mert a szavazók másodlagos preferenciái -- amelyek a Momentumot jutalmazzák, ezzel nagy passzív szimpatizáns tömeget, kvázi megtartó erőt biztosítva neki -- a régebbi ellenzékkel szemben konfliktusosabbak: kevesen vannak a DK-sokon és néhány százaléknyi szocin kívül olyanok, akiket a DK-val szembeni koncentrált kormányzati támadás -- ha lenne ilyen, de hát nincs, mert a DK/Gyurcsány léte Orbán érdeke -- túlontúl felizgatna stb.)

Eddig jó. De hogy lesz tovább? Mi biztosítja a szavazóik megkétszerezését, megháromszorozását a belátható időben?

44 komment

2019.12.13. 08:05 HaFr

Orbán és a Brexit sült konzervatív dicsérete (összevontposzt)

Képtalálat a következőre: „armageddon monty python”

1. Well, a font egy évtizede nem látott erősödésben, a tőzsde a reggeli nyitás óta száguld, a gazdasági Armageddon sok "szakértés" dacára egyelőre elmarad. Az aussi PM örül, Donald örül, a világban erősebb az angolszász hagyomány, mint a területi (nemzeteket összeboronáló, szupraállami) integrációs húzás. És bár Putyin is örül, ha az európai kormányok csak fele annyira lennének orosz-szkeptikusak és szabadságelvűek, mint amilyenek a toryk, akkor semmi bajunk nem lenne a kontinensen (és Magyarországon sem). Ezzel szemben ami itt folyik, az kísértetiesen emlékeztet a kontinentális háborúkat (ideértve a világháborúkat) megelőző értékválságokra, amelyek miatt az érdekütközések és elvtelen mutyik ma is kibogozhatatlan nemzeti konfliktusokba torkollhatnak, megnyitva az utat külső hódítók előtt. Én magam csak annyiban örülök az EU-tagságunknak (egy alternatív EGK/EGT-tagsággal szemben), amennyiben a magyar politikai kultúra tragikus állapotban van, a magyar választó látványosan inkompetens és Orbán a belátható időben még itt lesz a nyakunkon. (Jóllehet az EU nélkül már nem biztos, hogy itt lenne, tehát az EU-nak ez az értéke is erősen kétséges: egyszerű szabadkereskedelemmel a kezdettől -- jóval beljebb lennénk ma. Kikényszerített volna valami reális teljesítményt.)

2. Megengedhetetlenül liberális vagyok a konzervatív énemmel szemben. Egy magát komolyan vevő, hajlíthatatlan konzervatív ünnepli Orbánt, hiszen mit ért el? A népet kordában tartja, a hülyék azt kapják, amit megérdemelnek és közben boldogok (rá szavaznak), a balos fantasztákat lefizeti és/vagy lenyomja (bizonyítva, hogy ezek korruptak és/vagy gyengék, tehát nem érdemlik meg a hatalmat), a saját hatalmát az övéivel szemben is biztosítja (Mészáros & Mészáros egyik funkciója), a liberális demokráciát mint a baloldal és a progresszivisták anyatestét/anyahajóját (kontextusát) leölte, a nemzeti hagyományokat proaktívan manipulálja (mivel a hagyományok egyébként is választással és kinevezéssel jönnek létre). A megtestesült erő.

De, mint mondtam, megengedhetetlenül liberális vagyok. Komolytalan. (A komoly konzervatív kissé fasiszta, vö. "megtestesült erő", vagy nincs. Megemészti a modernség és a liberalizmus. Itt is igaz, hogy aki az eszközeiben válogatós, az kisebb eséllyel éri el a céljait. Meg az Úr is kiköpi. Ki is vagyok köpve. Viszont a megtestesült erőt közben szintén megemészti a modernség és a liberalizmus, mert képtelen termékeny, fenntartható egyensúlyt létrehozni. De hogy hogy nem, közben a liberalizmus és a modernség is folyamatos válságban van. Ki érti ezt. Egyedül talán Madách.)

A címet ("összevontposzt") Jótündér ihlette

220 komment

2019.12.08. 16:05 HaFr

Pusztulásban. Egy teljesen értelmetlen dráma részesei vagyunk

Képtalálat a következőre: „void destruction”

Még az abszurditásnak is van értelme (mint az értelem inverze, amely az emberi és közösségi értelem hiányosságaira mutat rá és ekként élvezhető, de legalább tanulságos művészetet tud létrehozni), de annak, amit Orbán művel az országgal: semmi. Azt képzelni (delirálni), hogy a -- vegyük elő: évezredes -- nemzeti együttélést és annak jó-rossz hagyományait felül lehet írni puszta agresszóval, amely ráadásul semmit nem állít, kizárólag rombol, nos, ez olyan irracionális vágyból eredhet csak, amely nem értelmezhető politikailag. 

Mikulás napja komoly radikalizálódást hozott az addig sem épp konszolidált kormánypolitikában. Orbán pszichéje lassan elborít mindent, ami ebben az országban még jó. Nekiesni a kultúrának azzal a csaknem totálisan üres kulturális (akár történeti, akár jelenbeli) hátországgal, amely az Orbáné, mert azt hiszi (vagy mit tudom én mit), hogy majd valahol a jövőben átfordul ez produktív nemzet-, kultúra- és készségformálásba, csak ki kell tartani (a rombolásban), ez jóval radikálisabb és értelmetlenebb várakozás, mint ami a komcsikra volt jellemző 1945 és 1989 között bármikor. Ezeknek volt legalább egy Révaiuk meg egy Aczéluk meg valamilyen preegzisztens hagyományuk, Orbánnak csak senkijei vannak meg semmije. Tisztázzuk: a magyar nemzeti kultúra nem az övé. Nem az ő oldalán áll Szent István, Berzsenyi, nem ott Kölcsey, Széchenyi, Arany, Kemény, Bethlen vagy Kosáryné Réz Lola. Neki csak Felcsútja van. És Felcsút még csak nem is Mucsa. Mucsának van valamiféle kultúrája, amelyet meg lehet érteni, lehet vele empatizálni, sőt tartogathat értékeket is. Felcsútot nem lehet megérteni, hiába próbálkozik az ember szépszerével, indulattal, hegedűszóval, tárogatóval (akár). Orbán a valamit akarja lecserélni a semmire.

Magyarul, az a dráma, amelybe belecsöppentünk -- bár önkritikusabban azért mondhatjuk: magunkra húztunk sok évtized hibás önreflexiója és inkompetenciája eredményeként --, teljesen értelmetlen, mert nemcsak jó vége, de tanulsága sem lehet: semmi másból nem táplálkozik, mint kulturálisan üres, egzisztenciális bosszúvágyból, egy paradox módon örök vesztes pozíció totális civilizációellenességéből. Ez nem tud koszolidálódni a civilizáción belül, és főleg nem tudja megtermékenyíteni azt. Ilyesminek nincs se tanulsága, se katartikus értéke (ezért -- fájdalom -- megint olyan ügy, amelyet végül megúszhatunk, mert nem lehet hozzá viszonyulni: olyan totális átértelmezését követelné a magyar önképnek, amire nemcsak alkalmatlanok vagyunk, de nem is várható el egy nemzettől teljes önmeghasonlás nélkül).

Ha annyi lenne, hogy szükségképp radikalizálódnak, mert ilyen a bolond hatalmi algoritmusuk természete, azt még meg lehetne érteni, sőt meg lehet érteni a putyinista politikai stratégiát is, amely a kisebb vagy nagyobb politikai közösségek teljes összezavarására és önvédelmi képességének teljes felszámolására irányul. Ismerve azonban, hogy a stabilizációnak és a konszolidációnak semmilyen eszköze nem áll a rendelkezésükre, hacsak nem a cinikus előremenekülés a nemzet várt magafelejtéséig, úgy a most folyó puszta rombolás és nemzetvesztés -- tragikus módon a nemzet felhatalmazásával -- már nem a politikai harc harc kategóriája. Hanem a jó Ég tudja csak, mi.

384 komment

2019.12.03. 06:10 HaFr

Vallástalanul boldogabb? Magyarország itt is rosszul teljesít

Képtalálat a következőre: „religion happiness”

A kivételek ellenére kutatások szerint erős korreláció mutatkozik egy ország fejlettsége (fejlődőképessége) és vallástalansága (elvallástalanodása) között.

Ugyan a fejlődésnek és a vallásosságnak is megvannak a maguk árnyoldalai, egy harmadik típusú mérés, a boldogságindexek, mégis inkább a fejlettséggel korrelálnak, azaz -- leegyszerűsítve, szisztematikus egybeesést feltételezve -- az emberek inkább boldogok lennének, mint vallásosak. Erre meg lehet azt mondani, hogy az emberiség a saját sírját ássa -- mert milyen áron boldog és milyen a boldogsága minősége? --, de ez egy következő probléma. (A linkelt kimutatásokat látva szembetűnő Magyarország unikális helyzete: elég vallástalan, mégis erősen boldogtalan. Vessük aztán össze ezzel a kormányzati propagandát és -- adekvát módon -- sírjunk.)

Mégis meg kell mondani, a vallásosság (hit) és a boldogság kapcsolatát illetően ellentmondó kutatások láttak napvilágot az utóbbi időben (itt és itt és itt). Van, amelyik a pozitív korrelációt egyértelműsíti, van, amelyik nem. Intuitíve az ember vele született és kulturális igényei a transzcendenciára igazolhatják a pozitív viszonyt, akár a kauzalitást is (a hit boldogabbá tesz). Az a tény azonban, hogy az erősen vallásos emberek boldogságának mértéke jelentősen eltér országonként (Hollandiában pl. a nagyon aktív hívők 38%-a mondja magát nagyon boldognak, míg Belaruszban csak 13%), illetve egy országon belül kisebb lehet a személyes hitek (pozitív) befolyása és az általuk okozott eltérés a boldogságra, mint az egyes országok boldogságszintjei közötti eltérés (pl. a leghívőbb spanyol is jóval kevésbé boldog, mint a vallástalan új-zélandi), arra utal, hogy az országok boldogságindexeiben a vallásosságnak nincs kirívó jelentősége, illetve még a nagyon hívő emberek boldogsága sem elsősorban a hiten múlik.

Röviden, nem tagadva a vallás kedvező hatását a boldogságra (statisztikai méretekben), az is igaz, hogy az országok és népek boldogságának fontosabb összetevői is vannak (mint pl. a fentebb említett fejlettség), illetve a vallás és más tényezők hatása a boldogság befolyásolására az előbbi hátrányára változik egy adott társadalom versenyképességének növekedésével (hogy egy következő bonyolult mérőszámot hozzak). Azaz, minél versenyképesebb egy társadalom, annál inkább visszaszorul(t) benne a vallás szerepe, ideértve azt, hogy visszaszorul(t) benne a hit fontossága a boldogságérzetben -- jellemzően nagyobb boldogságot eredményezve, mint azonos időben az archaikusabb társadalmaké.

Röviden: a versenyképesség és a boldogság nem állnak ellentétben egymással, sőt erős korreláció, adott esetben kauzalitás van közöttük. Az archaikus társadalmak átalakulása jó eséllyel jár boldogsággyarapodással, de az átmenet nem fájdalomnélküli. A sikeres átalakulás intuitíve azonosítható lényege, hogy az individualitás ne az együttműködésre képtelen egoizmus dominanciájának irányába, hanem a hagyományos közösség(ek) legalább részleges fenntartása mellett történjen meg, új értelmet adva neki(k). Ami Magyarországot illeti, mi mindkét világból (az archaikus, vallásos, közösségi és a deszakralizált, modern, versengő világból is) a rosszabbat kapjuk, valamiféle árnyak birodalmában mozgunk, ahol a múlt árnyai és a jövő előképei harcolnak egymással (ami a kompország metafora egyik változata itt), rendkívüli feszültséget okozva a társadalmunkban. A közösségből etnikai program, a versengő individualizmus helyett öldöklő egoizmus kapott lábra, a fentebb már jelzett anomáliát okozva a vallásosság, a boldogság és a versenyképesség viszonyában.

224 komment

2019.11.30. 12:26 HaFr

Égerrel egy igazi kártevő búcsúzik

Képtalálat a következőre: „éger istván”

Éger 16 éven át hazudozott és szolgálta az eü rendszer átalakítását akadályozó orvosbárók érdekeit. Közben hagyta, hogy felgyorsuljon a fiatal szakemberek elvándorlása, a béka feneke alá kerüljenek a (hivatalos) bérek, tomboljon a szegények életesélyeit tovább csökkentő korrupció, viszont folyamatosan szűküljön az ágazat GDP-arányos állami büdzséje, mit se javuljon az eü ellátórendszer hatékonysága, némely elemei pedig ijesztő állapotba kerüljenek.

Nem kenyerem a szédelgő feldicsérés, de igazi emberi és szakmai sikertörténet ez, gratula az életműért!

2 komment

2019.11.30. 10:56 HaFr

Szabadságunkat elvesztettük. Visszaszerzése a digitalizáció minőségén fog múlni

Képtalálat a következőre: „freedom and digitalization”

Az előző posztban gyakorlatilag lezártam a konzervatizmussal kapcsolatos több évtizedes gondolkodásomat azzal, hogy -- paradox módon -- elmúlt az idő a konzervatizmus fölött, a visszaszerzésére semmi remény, a lényegi törekvése (motívuma), hogy kialakítsa az autentikus élet közegét végleg kudarcba fulladt, ami egyszerre jelenti azt is, hogy a politikumból kiforogtak a szabadság, a humánum és a hatékonyság összehangolására tett modern kísérletek.

Az alkonyattal szembesülve közben egyre nagyobb figyelmem fordul az ismert világunkat egyre meghatározóbban kiegészítő, feltartóztathatatlan digitális-technológiai forradalom felé kétféle kapacitásomban is: társadalomelméleti-filozófiai téren és programozó-kódolóként. Az, hogy milyen hatalmi sruktúrákat fog létrehozni a fejlett mesterséges intelligencia (intellektus), el fogja dönteni, hogy az első -- a fizikai világunk -- kormányzását fokozatosan átvevő második -- virtuális világ -- mennyi szabadságot enged majd annak a kibernetikai lénynek, amelyet jó sokáig még  embernek fogunk nevezni. Ma nagyon úgy néz ki, hogy a nagy tech cégek, a közösségi platformok és az államok hol versengve, hol egymást segítve centralizálják a hatalmi teret, azaz a digitalizációval még jobban visszaszorul a szabadság és közel nullára csökkenhet az autentikus (relfexív jelentéssel teli autonóm) élet lehetősége.

Kulcsfontosságú szabadságunk regenerálása szempontjából, hogy a digitális uralom szétaprózódjék és anarchikus formái fel tudják venni a küzdelmet a centralizációban érdekelt hatalmi tényezőkkel. Míg vállalati szinten a digitális szervezésnek egyszerre kell szolgálni a hatékonyságot és az egyéni/csoportos kreativitást, illetve a vállalati rendszereknek digitális változatukban ezeket kell elősegíteniük, a társadalom és a civil élet vonatkozásban nem moderálja semmi a hatalmi ambíciókat úgy, ahogy vállalati rendszereket a még sokáig felválthatatlan emberi kreativitáson múló hosszútávú nyereségesség. Szabadság, kreativitás, nyereségesség -- és a verseny -- összefüggései elejét veszik annak, hogy a vállalatok elnyomó szervezetként érvényesülhessenek. A politikai hatalom ezzel szemben csak hatalom, az csak kontroll, az csak manipuláció.

A civil élet és a szabadság megóvása és újrastrukturálása az alakuló, túlnyomórészt digitális-algoritmikus környezetben a digitális anarchizmus lehetőségein múlik majd.

36 komment

2019.11.29. 11:47 HaFr

A konzervatizmus vége

Képtalálat a következőre: „the end of conservatism”

A politikai konzervatizmus folyamatosan problémát jelent(ett) a művelői számára, mert szemben az egyéb politikai identitásokkal (szocdem, liberális, libertárius stb.) nem ideológia -- ideológiának nevezve a többé-kevésbé változatlan elvek és értékek, de legalább világos változók mentén összeállított politikai világképet, doktrínát, cselekvési keretet --, hanem gyakorlat, amely folyamatosan változik a változó valóságra reflektálva. Ennek ellenére a konzervatizmusnak létezik rekonstruálható logikája (metarendje), amelybe nagyjából az összes gyakorlata illeszkedik, ezt a logikát pedig valamilyen igény adja az örök (a transzcendens és az ebbe ágyazott változatlan természeti törvény), a múlt (a régiség, a hagyomány, a szokások) és a jelen (a modernség, a haladás kényszere és a mindennapi tapasztalat) organikus összekapcsolására. A politikai konzervatizmus a gyökerében inkább antropológia (filozófiai embertan), mint politikai doktrína, mert az egyes ember köré, nem pedig közösségi szabályok érvényesítésére szerveződik, ami csak megerősíti az elmondottakat a -- politikai értelemben vett -- gyakorlat voltáról.

Ebből következően episztemológiai (ismeretelméleti) tartalmát, tehát kb. azt illetően, hogy mi a konzervatív politikai tudás és hogyan nyerhető ki, reflexióként és közvetítésként működik az említett sarokpontok között. Pandantja a politikai praxisban (döntésekben) a fontolva haladás, amely egy nagyon kifejező szintagma. Vele szemben nem nevezhető konzervatizmusnak, ami ideológiát képez bármelyik sarokpontból: így nem konzervatív az örököt abszolutizáló teokratikus, archaikus, rajongó keresztényi nézőpont; nem konzervatív a múltat, a tradíciókat és a szokásokat kimerevítő reakciós, tradicionalista nézőpont; és természetesen nem konzervatív a kizárólagosan haladáshívő progresszivista nézet. Ezek mind ideológiák, amelyeknek messze nincsenek olyan episztemikus problémái, mint a köztük lévő közvetítéssel megvert konzervatizmusnak, viszont így vagy úgy rombolják a politikai gyakorlat optimumát, benne az autentikus emberi élet lehetőségével.

Ami ez utóbbit illeti, ez volna a konzervatizmus fő gondja. Az autentikus élet gyakorlata személyes és közösségi érvénnyel -- egy másik frazeológiából véve a kifejezést -- a tárgyiasulás és az elidegenedés leghatásosabb ellenszere lenne. A konzervatív antropológiában egyaránt számolunk az autenticitásnak az örökre, a régire és maira vonatkozó igényeivel: szerintünk egyik nélkül sincsen autentikus emberi élet és nincsen -- nem mellesleg -- produktív, fenntarthatóan jól élt emberi élet sem. A közvetítés -- azaz a reflexív élet -- bonyolult, kifinomult művészet lenne, de autentikus, saját élet. Az, hogy ez nem lehetséges -- amint gondolom --, annak köszönhető, hogy maguk a sarokpontok robbannak le, illetve erodálódták már annyira, hogy nem töltik be funkciójukat a konzervatív gyakorlatban.

Miért? Nyilvánvaló, ahogy az orrunk előtt fogy el az örök megmaradt legitimitása és szervezőereje. A transzcendensnek és a természeti törvénynek (nem összetévesztendően a kereszténynek beállított politikai számítással) gyakorlatilag semmiféle politikai súlya nincs. Tradícióinkat mesterségesen bombázzuk szét a pluralizmus erőltetésével, miután ezek már korábban halálos sebet kaptak magával a tradíciókról való gondolkodással. Tudniillik, amint ez a gondolkodás -- a tradíció megélése helyett -- elhatalmasodik, illetve kénytelenek vagyunk értelmezve válogatni a versengő tradíciók között ("a" tradícióból tradíciók válnak, többesszámban), úgy objektiválódik és távolodik az élettől akármelyik konkrét megóvni kívánt hagyomány és válik skanzenné nem elválaszthatóan a harmadik sarokkövünk, a jelen -- a haladás, a modernség és a tapasztalatok -- nyomása alatt. Ami a tradícióknak a jelenbe való egyébként sem veszteségmentes befűződését tovább rombolja, hogy a jelen fő politikai hordozójává a tömegdemokrácia vált -- eszközeivel: a materializmussal, a piaccal, az egyenlőséghittel, a toleranciával, az értékrelativizmussal, a többségi ízléssel és szenvedélyekkel, a rövidtávú vágykiéléssel. A konzervatizmus ebben a csatában -- a jelenről alkotott saját felfogásával és a relfexív autonómiák védelmében -- részben magára maradt, részben a liberalizmussal került egy oldalra a tömegdemokráciával szemben, de oldaluk, elég körülnézni korunkban, a vesztes oldal. (Hasonlóképp, a konzervatív politikai pártok vagy liberálissá vagy etno-konzervatívvá váltak, nem véletlenül, vö. a három sarokpontot. Teokratikus igénnyel fellépő pártok nincsenek a Nyugaton.)

Röviden: az örök, a hagyomány és a jelen is elveszítették azt az erejüket a konzervatizmus számára, ami értelmessé tenné a közvetítést közöttük. Ez a hiány végzetes a konzervatív gyakorlatra nézve. Lehet bár úgy tenni, hogy az egyes sarokkövek magukban is értékelhetők, de amikor politikai értelmet keresünk nekik, rendre vissza fognak esni az egyes -- az autenticitást tekintve -- terméketlen ideológiákba. Ettől kezdve a konzervatizmus kizárólag önáltatásban és/vagy agresszióban tenyészhet a politikai színpadon, illetve megmarad politikai (közösségi) relevancia nélküli személyes beállítottságnak. Ennek következtében az ember mint jelentéssel teli autonómia (azaz a három sarokpont vonzásában -- értelemszerűen eltérő hangúlyokkal -- élő művelője a közösségi létnek, a beláthatóságnak, a józan észnek, ízlésnek, jellemnek, összetett antropológiának, az autentikus létnek, a polgáriasult életnek: tulajdonképpen a tárgyiasulás és elidegenedés feloldása maga) elitista szubverzió marad a tömegdemokráciával szemben, amelyhez vagy van kedve egy konzervatívnak, vagy nincs.

Magyarországon konzervatívnak látszani objektíve nehezebb, mint Nyugaton, mert ott van még a mélyben kitapinthatóan valamiféle organikus hagyománya a polgári létnek; annyival könnyebb viszont, hogyha az öröknek nincs komolyabb súlya, a jelenbeli élet pedig súlyosan kompetenciahiányos, agresszív politikai hagyományként a nyugati polgárosult nemzetekben ismeretlen erővel jelentkezik az etnonacionalizmus, amely folyamatosan megkísérli elorozni a konzervatív jelzőt is. Most már talán tudjuk, hogy ez konzervatívnak nem, csak az egyik sarokpontból képzett ideológiának tekinthető, amely nem a közvetítésben él, nem járul hozzá az autentikus élethez, hanem kimerevített konstrució, ideológia, doktrína, eleve a hatalmi manipuláció jegyében fogant álhagyomány. De éppen a másik két sarokpont gyengesége és a köré font permanenes hazudozás teszi, hogy mégis sikerrel jár szegény országunkban. Természetesen elsősorban az ember kárára, aki -- ha magyar -- triplán elidegenülve éli a sorsát: elidegenülve az öröktől, az autentikus hagyományoktól és a jelentől. Röviden: magától.

Összefoglalva: míg a konzervatizmus lehetne az abszolút autentikus emberi élet politikai gyakorlata, ennek mégis gyenge, mert közölhetetlen, közvetíthetetlen (a fenti háromoldalú közvetítés robbant le). Mezoracionális, kevesek által beszélt nyelv marad, ezért nem képez tömeget. Személyes diszpozícióba esik vissza, mert politikai gyakorlatként a tradicionalizmus lehetőségétől - az egyetlen organikus tudásalapjától - eltávolodva végzetesen meggyengült. A nyakló nélküli pluralizmus és értékrelativizmus -- a jelen eluralkodása az ember fölött -- ugyanakkor nem hoz létre termékeny szervezőelvet, hiába gondolják a liberálisok. (A progresszívistákat nem veszem ide, mert azok már nem gondolkodnak ebben az értelemben.) A politikum elvált a humánumtól és amire tömegszinten a politika berendezkedett, az öli a humánumot. A jövő társadalmi gyakorlata az esetlegességé és a kiszámíthatatlanságáé, ezek egyedüli ellenerejének a technológia tűnik, de ez az erő ma inkább centralizált, mint piaci, pláne anarchikus (szabadságelvű).

P.S.: Nem foglalkoztam azzal a felfogással, miszerint minden hagyományos, ami van, mert minden, ami van, az organikusan jött létre csak annál fogva, hogy valamiből lett és valamivé lesz. Nevezzük ezt panglossi realizmusnak, amely természetesen nélkülözi a sarokpontok közötti közvetítés kulcseseményét, amely a konzervatizmust meghatározza, illetve magának a hagyománynak is olyan objektivista felfogást kölcsönöz, ami egy antropológiai gyökerű politikai gyakorlattól nagyon messze áll.

173 komment

2019.11.23. 10:38 HaFr

Bevezetés a kapitalizmusba -- szocialistáknak

Képtalálat a következőre: „capitalism or socialism”

Nem lebecsülésből mondom, tudom, hogy nehéz lesz. Nekem is az lenne, ha a szocializmusról adna nekem elő valaki, pláne azzal a szándékkal, hogy elismertesse velem az előnyeit.

1. A kapitalizmus: (a poszt során) a nyereségszemléletű piaci viselkedések vegyesen spontán és intézményes koordinációjában működő gazdaság, amelynek alapmozzanatai a -- jellemzően pénzért -- eladható érték létrehozása, a verseny és a folyamatos javulási kényszer. Kontextusa a politikai demokrácia.

2. A kapitalizmus nem a tőke uralma, hanem az emberi koordináció organikusan kialakult, leghatékonyabb módja, amelynek egyik aspektusa, hogy a produktív munkavégzés nyereséget eredményez, ami aztán (a munkán túl) további befektetésként hasznosítható (de van, aki megeszi). 

3. A kapitalizmus az eddig ismert (de megkockáztatom: az elgondolható) legjobb -- bár nem az egyetlen -- útja a kisebb-nagyobb embertömegek számára hasznos értékteremtő viselkedések kiválasztódásának. A kapitalizmusban az tesz szert több pénzre (nagyobb hatalomra), aki jobban képes olyat eladni (ideértve azt, hogy abba fektet be), ami másoknak kell. De a piac és a verseny jellegzetességei miatt minden nyereség feltételes, bármikor elveszíthető. Az azonban nem a kapitalizmus hibája, ha különböző -- piac- és versenykorlátozó -- korrupciós gyakorlatok jelennek meg benne. (Vö., a kapitalizmus szempontjából a szocializmus a par excellence intézményesült korrupció.)

4. Azok egy része, akik sikeres versengő-piaci viselkedésre kevésbé alkalmasak (kockázatkerülőbbek, kevésbé tehetségesek potenciálisan nagyobb nyereségességű tevékenységekben stb.), előszeretettel élik meg ezt a rendszert elnyomásként. Ez azonban nem változtat azon, hogy -- modern tömegtársadalmi körülmények között pláne -- a kapitalizmusnál csak elnyomóbb rendszereket ismerünk és elméletileg sem tudunk olyanokról, amelyek produktívabbak és egyszermint operacionalizálhatók (implementálhatók) lennének.

5. A kapitalizmusnak (majdnem) minden kritikáját érdemes megismerni (kb. meg is ismertük már ezeket, új szempontokat legközelebb a környezetvédelem hozhat, de ennek a leghatékonyabb eszközei sem várhatók mástól, mint a kapitalizmushoz fűződő globális méretű innovációtól, ellenkező esetben -- ha állami eszközökkel születnének megoldások -- a kapitalizmus korrekciója könnyen fordulhat át hegemón állami törekvésekbe a saját népességek fölött vagy a nemzetközi viszonyokban). Viszont a kapitalizmus rendszerszintű kritikája -- politikai ambícióval -- jellemző módon már bizonyítottan tömeggyilkos ideológiák, de legalábbis alacsony hatékonyságú, embertömegeket óhatatlanul hátrányos helyzetbe kényszerítő megoldások (ilyen igazságosságfelfogások, egyenlősítő vágyak, rajongó humanizmus, szektás érdekek stb.) felől érkezik: újra meg újra.

>> Inzert csak erős idegzetűeknek:

Vajon aki a kapitalizmust és a piaci rendszert támadja, az miért nem lát okot a demokrácia megtámadására is? A kapitalizmust (végső soron) ugyanúgy a tömegvágyak irányítják, mint a demokráciát, nyomukban az ember elidegenedésével saját munkájától (gazdasági lététől), illetve énjétől (közösségi életétől); miért lenne tehát jó az egyikben -- a demokráciában -- az (a tömegvágyak), ami rossz a másikban -- a piacban? Kisebbségben az egyikben a Ferrarik és Dosztojevszkij vevői, a másikban a liberálisok és az entellektüelek vannak; a tömegvágyak mindkettőben többségben. Viszont mindkettő élén olyanok állnak, akik tudják ezt és használják ezt a tudást. A tudás azonban a tömegek vágyainak tudása (és kihasználása). A hasonlatosság miatt nem véletlen, hogy a szocialista kísérletek a produktív gazdaság mellett valójában a demokratikus politikai rendszert is felszámolni igyekeznek (ti. az államiasság éthosza egyformán rombolja a piacot és az autonómiákat, és miközben elvileg megmenteni igyekszik az embert a kapitalizmus immanens logikájától, csak növeli a kiszolgáltatottságát); ám az sem véletlen, hogy kritikai pozícióban nem elég őszinték ennek a kettősségnek a képviseletéhez. Innen az a megtévesztő imidzs, hogy a szocik inkább lennének demokraták, mint a liberális-kapitalisták.

<<

6. Az eddigiek nem zárják ki -- amiben magam is hiszek --, hogy állami eszközökkel (pl. magas színvonalú, mindenki számára elérhető oktatással, adókból finanszírozott általánosan elérhető egészségügyi alapellátással, jogbiztonsággal, azaz bemeneti esélyegyenlőséggel) a kapitalizmus hatékonyabbá és az igazságosságérzet szempontjából is sikeresebbé tehető. Tipikusan azonban a szocialista programok jóval túlmennek ezeken és rombolják az emberi élet materiális alapjait és erkölcsi rendjét. A szocialisták még az egyetlen elfogadható eszközükkel, az adórendszerekkel se tudnak bánni, mert nem tudják őket összekapcsolni a gazdasági hatékonyság, a szabadság (kezdeményezőkészség) és a közjó szempontjaival. A magam részéről -- captatio benevolentiae gyanánt -- szívesen venném, ha lenne egy vagy több ilyen blueprint, ezen az alapon egy liberális konzervatív szívesen vitatkozna velük.

Addig is várok.

+1. Arról, hogy a kapitalizmus "embertelen". Ezt cáfolja, hogy a kapitalizmus sosem volt gyorsasággal (hatékonysággal) emel ki milliárdos embertömegeket addigi évezredes (prekapitalista) nyomorukból, ideértve a korai halálozást, az éhínségeket és a mélyszegénységet. Azzal, hogy a kapitalizmus egyrészt piacosít addig tisztán archaikus vagy más logikájú viselkedéseket, másrészt felszámol alacsony hatékonyságú (más szempontból persze értékes vagy legalábbis ekként romanticizált) gyakorlatokat, nem embertelenséget valósít meg, hanem átformálja az embert és világképeit. Ennek én se szeretem minden eredményét. A kapitalizmus alternatívája ebben az értelemben azonban nem a modern szocializmus (ami nem mellesleg még fokozottabban alakítja át az életmódokat, ráadásul a szegénységet és az elnyomást újratermelve), hanem az archaizmus.

Kétlem azonban, hogy az archaizmus választását értelmes emberek komolyan gondolnák. Akik mégis, azoknak sok szerencsét kívánok azzal, hogy mielőtt végleg döntenek, gondolják át, hogyan fogják finanszírozni a skanzenjüket (tudniillik, ha nem piaci alapon, pl. turizmusból). Szóval, ott tartunk, hogy: miről is beszélünk?

Az antikapitalizmus az első világ problémája, kb. mint a gender neutral WC-k a reptereken, amiről és társairól jól lehet fecsegni a Bosch alapítványa által szponzorált tengerparti konferenciákon MacBookkal az ölben.

106 komment

2019.11.22. 13:22 HaFr

A konzervatív politikai rend értelme

Képtalálat a következőre: „political order conservative”

A konzervatizmus alighanem a legképlékenyebb politikai fogalom, alkalmazzák a közel-náci rezsimektől kezdve a reakciós ideológiákon át a piaci fundamentalizmusig mindenre. Következik ez elsősorban a konzerváció (a megőrzés) tárgyainak változatosságából. Mégis, ha közös nevezőt akarok találni, akkor az valahol az örök (a kozmológiai és az antropológiai lényeg), a hagyomány (a régi intézmények) és az ember (a személy) háromszögében helyezi el ezeket a felfogásokat, majd az így a kialakított viszonyrendszert rendnek nevezi. Persze így ahány szokás, annyi rend. Tipikusan minél konzervatívabb a rend, annál nagyobb szerepet ad az emberrel szemben (de mint látni fogjuk, nem okvetlenül a kárára) az örök és a lényeg, illetve a hagyomány és a régiség faktorainak.

Ugyanakkor létezik a konzervatizmusnak az a fajta korrekciója, amely (az óhatatlanul nem kizárólag konzervatív felfogású) emberek együttműködésének kényszerét is elismeri (ha tetszik, kénytelen ezt elismerni egy alapvetően nem konzervatív világban), amely együttműködés a piactól a politikumon át a kultúráig bármit felölelhet. Ez a konzervatizmus (tkp. "reális konzervatizmus", fontolva haladás) kalkulatív, eleve az értékek pluralizmusából, sőt manapság a progresszió nyomásából indul ki és azt keresi, hogy mi ebben a nyilvánvalóan rossz, majd ezt próbálja feltartóztatni és korrigálni, a belátható pozitívumainak pedig utat engedni.

Ez a gyakorlat nem jelenti, hogy szem elől tévesztené az örök és a hagyomány szempontjait, viszont belátja, hogy ezeket nem tudja érvényesíteni a tágabb emberi közösségben, mert se legitimitásuk, se produktív értelmük nincsen. (Valóban, a konzervativizmus mint politikai gyakorlat felhígulásában elsődleges szerepet játszott az, hogy a konzervatív gondolkodók és politikai gyakorlat visszatérően nem tudta megvédeni az aktuális alapállását az ellenfelei -- köztük a domináns tömegérzületet -- felől érkező legitimitás- és az értékkritikával szemben. Nem hiszem ugyanakkor, hogy a konzervatizmus -- noha reakcióból született a XIX. század elején -- eleve kudarcra van ítélve, ehhez ugyanis el kellene fogadni, hogy a történelemnek eleve elrendelt menete van, amelyben a "haladás" mindig maximális léptékű és feltartóztathatatlan, illetve a konzervatizmus fontolva haladása mindig anakronisztikus.)

Ugyanakkor a konzervatizmus mindig megerősítést nyer azzal, hogy több hullámban győztes (változó) ellenfelei nem hoztak (finoman szólva) se nagyobb megelégedettséget, se akárcsak a saját programjaik stabil sikerét, miután a konzervatizmus aktuális formáját visszaszorították. Ettől folyamatosan beigazolódik az a konzervatív felfogás, hogy az öröktől és a hagyományoktól tudatosan elszakadó ember, bármilyen produktívnak tűnjék egy adott pillanatban a haladása, folyamatosan új válságokat hoz létre maga körül, az emberi boldogság és megélegedettség érzése nem nő a világban, a boldogságnak az erkölcsi korlátokban és a vágyak moderálásában rejlő forrását végképp betemetni látszik a vágyak maximálását korparanccsá tevő és az ezzel kapcsolatos kudarcot személyiségzavarral jutalmazó közérzület.

Másképp szólva, az örök és a hagyomány mint alapállások csak a folyamatos, rapid haladás ideológiáinak fényében tűnhetnek anakronisztikusnak, de ez utóbbiak tényleges produktumai nem igazolnak semmit a fontolva haladással szembeni kritikájukból. A fontolva haladás lényege, hogy semmi nem dobunk ki az ablakon, amíg nemcsak a kárát nem igazoltuk, de a helyettesítésének nagyobb haszna sem belátható. Ilyen alapon a (felspannolt, manipulált) közérzület diktátumai nem adhatnak elégséges legitimitást semmilyen változásnak; amit "demokratikusan" el lehet érni elsősorban a szenvedélyek és a vágyak ingerlésével, azt nem okvetlenül támogatja se a józan ész, se a reális közérdek. Immár jó száz éve, a tömegdemokráciák születésétől fogva viszont ez utóbbiak folyamatosan vereséget szenvednek.

A konzervatizmus sosem valamiféle (nemzet, piac, Isten stb. körüli) ideológia formatív túltengése, hanem reflexív egyensúlyi gyakorlat a jelzett három sarokpont környezetében. Feltétele az autentikus viselkedés (szemben az álkereszténységgel, a nemzeti gondolatként eladott tolvajlással és a piacnak álcázott korporatizmussal). A konzervatív politikai rend -- tehát az örök, a hagyományok és az ember plasztikus egyensúlyának -- lehetőségét a magukat egyébként konzervatívnak (is) nevező mozgalmak (ilyen az etnicista, erkölcsellenes orbánizmus), ha lehet, még az ellenfeleinél is jobban rombolja, mert tönkreteszik eredendő szándékai hitelességét.

Annak, hogy a konzervatizmus bárhol a "fejlett" világban dominanciára tegyen szert, alig látom valamicske esélyét. Arra, hogy Magyarországon: semmit. Kritikai álláspontnak érvényes marad, mint bármi más, de a politikai haszna kimerül ennyiben.

37 komment

2019.11.17. 09:10 HaFr

Orbán Viktor végzetes tévedése

Képtalálat a következőre: „dry tree”

Az ország rossz, az utóbbi évszázadban egyre rosszabb állapotba került. De messze nincs olyan rossz állapotban, hogy Orbán stabilizálni tudhassa benne az uralmát. Korosodó honfitársunk folyamatos radikalizálódása a politikai rendszer alakításában (az egyre koncentráltabb propaganda, az önkormányzatiság kivégzése, a parlamentarizmusban még rendelkezésre álló ellenzéki és sajtó-jelenlét diktatúrákra jellemző szűkítése, az iskolarendszer további gleichschaltolása), a politikai szabadság nem szűnő szűkítése, rokoni és szövetségesi körének leplezetlen, nyakló nélküli, minden szégyent mellőző anyagi gyarapítása, illetve eközben  az EU folyamatos rombolása arra utal, hogy se kedve, se lehetősége a rezsim konszolidációjára.

Mégis, a szakértők várakozásait rendre felülmúló (well, részben az aktuális forintgyengítésnek köszönhető) GDP-adatok és az ország lecsúszása közötti ellentmondás láthatóan nem érdekli a választóit; az ellentmondás feloldása -- hogy ti. a különbözetet nagyobb részt ellopják -- szintén nem. Az, hogy azért a büntetést -- legújabban 700 milliárd forintot -- az adóinkból finanszírozzuk, még annyira sem (de láthatóan az ellenzéket sem). Annak meg, hogy milyen hatékonysággal üzemeltetik az ellopott javakat (pl. egy Mátrai Erőművet), értelemszerűen túl bonyolult problémának kell lennie a választók többsége számára, amikor az egészségügy vagy az oktatás állapota sem mozgat meg sokakat, hiszen nincsenek sztenderdjeik, elvárásaik, nincs képzelőerejük. Aki teheti, elviszi a gyerekét nyugati oktatási rendszerekbe, aki meg nem, az úgyis képtelen lenne a kiállásra. Olyan egyszerű kérdések, minthogy miért kell az oktatásba és az alapkutatásba beruházni -- mert a folyamatosan változó világban a kreatív, művelt elme lenne ennek az országnak az egyetlen, messze legfontosabb, rugalmas és megújuló erőforrása -- a legtöbb ember szemében túl komplex átgondolást igényelne, meg egyébként is csak a pesti értelmiség vircsaftja ("nemzetellenes").

Nincs ebben semmi szokatlan. Megint nem sikerült átvinni kompországot a túlsó oldalra.

Viszont kompország a mostani nagyon rossz szellemi, anyagi és erkölcsi állapotában is megmaradt kompországnak. Felcsúti hímfitársunk várakozása, hogy le lehet majd cövekelni akár az ázsiai parton, akár -- amit ő a legjobban szeretne -- attól belátható távolságban még az áramlásban, afféle bójaként, legalább akkora tévedés, mint nyugatos meggyőződéseket várni liberális eszközök húszévnyi (korrupt, kudarcos) alkalmazása után. Ez a nép nem akar diktatúrát és nem akar közép-ázsiai politikai rendszert. A mélyen gyökerező lomhasága és fantáziátlansága éppen úgy ellenáll ennek, mint a nyugatos létnek és erkölcsi-kulturális rendnek. Imigyen ebben az erőben előny is van, nemcsak hátrány.

Egy dolog, hogy az ország kritikus tömegének ellenállása a progresszív, nyitott, huzatos kultúrával és az ezt szolgáló normákkal szemben megőriz valamit abból a közösségi intimitásból és kohézióból, abból a kulturális zártságból, ami az USÁ-ban egy eleve porózusabb, kisebbségi szintről (WASP) már negyven-ötven éve, Nyugat-Európában pedig '89 óta fokozatosan múlik és esik szét. A jelenlegi anómiánkban több van az ember komplexebb igényeiből, mint amit a modernebb, innovatívabb társadalmak még lehetővé tesznek vagy egyáltalán látni akarnak. Egy másik dolog, hogy a kompország-lét évszázadai és az ezeréves nyugati minta sem múltak el nyomtalanul felettünk. Az erőszakos diktátorok, a személyi kultusz, a politikai terror és az ezekkel létrehozandó zárt társadalom és autokratikus politikai rendszer -- mint az Orbán-rezsim természetes végpontjai -- nem olyasmik, amiket ebben az országban akár egy tört kisebbség is akarna, vagy konszolidációként élne meg. Ezt számos értékrend- és ismételt közvélemény-kutatás bizonyítja, amelyekben az égvilágon semmilyen elmozdulás nem történt az utóbbi tíz évben. Sőt hiába lenne Orbán még ötven évig uralmon, akkor se történne. A kontextus -- a világ és az idő -- zárja ki ezt.

Az a tehetetlenség, amellyel néhány napnyi hezitálás után Orbánék az önkormányzati választások eredményeire reagáltak (ti. nem tudták nem követni a rendszer természetes radikalizálódását), arra utal, hogy Orbán már a saját rendszerének foglya. Önmagában a torz arcával szembeni társadalmi méretű unottság, az eszközei iránt érzett -- a hívei körében a korábbi lelkesültséget felváltó -- érdektelenség, prosztó retorikájának végtelen kiszámíthatósága megakadályozza, hogy termékeny fordulat még kijöhessen az országlásából; az pedig, hogy ehhez olyan fordulatot kellene végrehajtani a vonalvezetésében, ami a rezsim óhatatlan megrendüléséhez vezetne, objektíve ugyanezt erősíti. Az ország lassú szétrohadása a kezei alatt tovább fog folyni, de a saját bankszámlájának hízlalásán túl ennek történelmi értelme már nagyon nincs. Minden egyes nap, amit még az ő országában élünk, újabb bizonyítéka lesz annak, hogy 2010 óta hiábavalóságon, tévedésen és erkölcstelenségen alapul az uralma.

A nép, amelyre ő úgy gondol, mint amit ismer és ezért manipulálhat -- bár maga sem tudja -- folyamatosan építi vele szemben a gátakat és menekíti magát előle. Ebben ugyan tovább rokkan és romlik, de legfeljebb taktikai értelemben, a túlélésért idomul, nem lelkesedésből. A törzsét csak hajlani engedik a gyökerei. Az ellenben, hogy a gyökeret -- átplántálás nélkül -- hogyan lehetett volna megerősíteni, hogy néhány tíz év elteltével tartósan termőre forduljon a koronája, Orbán képességeit jóval meghaladó feladatnak bizonyult. Nem csoda, (valódi) hazafiak eszközei is beletörtek ebbe az évszázadok során.

481 komment