1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2019.09.21. 08:45 HaFr

Greta Thunberg piaci értéke és a globalizáció új hulláma

Képtalálat a következőre: „greta thunberg”

Első reakciós (elsőreakciós) piaci kommentelők dühödten utasítják el a Thunberg-jelenséget, nem mellesleg egy platformra kerülve az etnicista politikai érdekek képviselőivel, köztük politikai és gazdasági bűnözők garmadával. Pedig Thunberg és a klímaaktivisták a globalizáció új (megújuló) forrását jelenthetik, amely új energiával tüzelheti a tíz évvel ezelőtti válságból kikeveredni még mindig nem tudó, innovációban, hatékonyságban és népszerűségben stagnáló piaci személetet. A piaci ortodoxia osztozik minden ortodoxia hibájában, hogy a múlt eszközeivel akarja leküzdeni a jelen válságait (amely tévedésben még a konzervatívok sem osztoznak az ortodoxiával, de ebbe most nincs lehetőség itt belemenni). Miközben a piaci szemlélet lehetőségei az utóbbi háromszáz év során radikálisan átalakultak, éppen csak a szemlélet nem változott. Ortodoxiát mondok erre, de mondhatnék inadekvátságot is. (Mindenképpen inadekvát egy olyan társadalmi szemlélet-slash-ideológia, amely hosszú időn keresztül -- értve ez alatt szerényen számolva az elmúlt száz évet -- kizárólag kritikai szemléletként tud érvényesülni.)

A piaci tudás maximuma -- leegyszerűsítve -- ma az iPhoneX és a 11-es közötti "innováció" eladása, vagy az MI-hoax, amely úgy kecsegtet "áttöréssel", hogy a tudásunk még fényévekre van az agy komplexitásának megértésétől, pláne ennek digitális reprodukciójától, ezért az MI még sokáig csak a komputáció gyorsasága és a big data közötti algoritmusokban fog tenyészni; illetve  -- ami a lényeg -- ez a piaci tudás nem tudja hatékonyan kiválasztani és felerősíteni a saját optimális környezete kialakításához szükséges egyéni és közösségi kompetenciákat. A globális piac hatékonysági intenzitása (tahát az a képessége, ahogyan átjárja és létrehozza maga körül a saját regenerációjának feltételeit) angol műszóval flimsy (kb. esendő, megalapozatlan); ennek eredménye a globális gazdaság stagnáló hatékonysága, a potenciális technológiai forradalmak ellaposodása, maga tőkecentralizáció és a kapitalista intézményrendszer és éthosz elbürokratizálódása is. 

Nem véletlen, hogy a technológiai forradalmak lehetőségét (gyógyszerkutatásban, IT-ben, megújuló iparágakban) rendre -- noha csak részlegesen bizonyíthatóan -- elfojtja a belátható (azaz rövid) távú, korlátozott keresletre berendezkedő nyereségszemlélet, amiért ilyen forradalmaknak (és itt nem az olyan elhúzódónak induló megtévesztésekről beszélek, mint az ún. negyedik ipari forradalom) állami akarat és általában erős külső (nem piaci) impulzusok nélkül csaknem lehetetlen áttörniük. Míg a piac organikus állapota a reform és a szisztematikus, konzekvens, kockázatkerülő fejlődés (ezért alkalmas része a konzervatív társadalmi szemléletnek), benne több mikroinnovációs ponttal, mint makro- és rendszerinnovációval, addig a nagy technológiai áttöréseket az alapkutatások, majd az ezekre épülő koncentrált fejlesztések állami megrendelésétől vagy -- ami e poszt szempontjából a döntő -- a közösségi szemléletre és a piacra gyakorolt tömegnyomástól lehet várni.

Ms. Thunberg -- válasszuk el egy pillanatra a piaci hatását az ágendájától -- a tömegnyomást csatornázza be a piaci szemléletbe, amelytől reálisan lehet remélni, hogy a fogyasztókra, a vállalatokra és az államra egyaránt hatva fontos piaci viselkedésváltozást indukál, kimozdítva a vállalatokat a pespektívátlan profitmechanizmusból (hangsúlyozom, a profitmechanizmusnak a perspektívátlanság a korunkra jellemző akcidense). Ms. Thunberg ágendája üdvös lehet a piac szempontjából -- miközben csakis akkor kecsegtet sikerrel, ha ilyenné válik -- és ennek jóval nagyobb esélye van, mint a progresszivisták ugyanebből kikerekedő zöld fasizmusának, amelytől a poszt elején megidézett elsőreakciós piaci kommentelők tartanak. Új Jeanne d'Arc-unk pedig mindent összevetve sokkal szimpatikusabb jelenség Hszi Csin-Pingnél és Vlagyimir Putyinnál, hogy csak kettőt említsek a kapitalizmus jövőjét illető (a kapitalizmus etikai és technológiai irányvesztettségét kihasználó) egyéb forgatókönyvek szerzői közül.

Ha szerencsénk van (és ez alatt a posztban jelölt fejlemények beérését értem), a svéd fiatal tágabban értett piaci értéke -- a globális piacra gyakorolt hatásán mérve -- jóval nagyobb lesz, mint a mai Fortune rich list első száz szereplőjéé. Összesítve.

PS. Értő olvasóim bizonyára kitapintották, hogy nem annyira a cél ("a Föld megmentése") érdekel engem, mint egy mechanizmus (a célszerűen -- és ennek részeként az ember közösségi gyakorlatának hatékonyságát maximalizáló -- piac) működése. Ha nem is hiszünk Ms Thunberg ágendájában (vagy igen, vagy nem), attól az ő hatása a fejlődésre és a piacra még lehet kedvező.

11 komment

2019.09.18. 08:05 HaFr

A magyar állam szakralizálására tett kísérlet

Képtalálat a következőre: „kármelita kolostor”

Orbán hivatalának ormán -- ha valaki még nem látta volna -- a Karmelita felirat díszeleg, így, ennyi. A bejáratok mellett a miniszterelnöki hivatal bejáratait így aposztrofálják: Karmelita személyi bejárat, Karmelita sajtóbejárat. Mindegyik mellett a koronás címer. Nem beszélve most a kármelita (nem pedig karmelita) rendet ért -- remélem, így fogják fel -- inzultusról, a név hivatalos állami rangra emelése, tehát nem csupán becenévként (rövidítésként) való használata, mint Franciaországban az Elysée-é, vagy ahogy Angliában használják a "10"-et a 10 Downing Street, a kormányfő hivatalának jezésére, létező helynevekre utalva, erősen összefügg az állam reszakralizálására tett kísérlettel. (Ez az épület utoljára a XVIII. század utolsó harmadában -- mindössze húsz éven át -- üzemelt kolostorként, utána azonban több mint kétszáz éven át a Várszínház volt! Érhetően a miniszterelnök nem akarta a színházzal asszociálni a hivatalának működését, bár nem állunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, ez is jóval pontosabban kifejezné a most ott folyó munkát. E poszt témája szempontjából szigorúan: a szentség eljátszását, még pontosabban meg- és bejátszását.)

Miért van erre szükség? Fejed, mint a Kármel ("termékeny föld"), mondja az Énekek Énekében a vőlegény a menyasszonyának és aki egy cseppet is járatos a tekintély (benne a fejedelmi hatalom és az állam) korai szimbolikájában, az rögtön tudhatja, hogy a Kármel esetünkben sem Orbán Viktor természetes fejére, hanem esetleg -- ha nagyon belegondoltak -- az ex-kolostor-színházban regnáló állami caputra (fejre), a miniszterelnöki officiumra (hivatalra) utal a termékenység (ez esetben a nép termékenységének gondját is magára vevő) forrásaként. (Amely állami fej persze de iure a köztársasági elnökség, na de mindenki tudja, hogy nálunk csak a facti, a tények számítanak.) Még közelebb járunk a szándékolt értelemhez, ha a Kármelben azt a hegyet fedezzük fel, amely az Ószövetségben a termékenység és a szépség, sőt Izrael népe megszabadulásának jelképe (a babiloni fogságból), de része Mária (Magyarország oltalmazója, a Kármelhegyi Boldogasszony) kultuszának is, emellett az ősidőkig mindenféle istenség imádatának központja. A Kármel utal közvetenül a remete rendre, amelynek egyszerűségét a kormányfő hivatalának berendezése is jelezni hivatott (no comment here). Röviden, a Várhegy és a Kármel-hegy analógiája az állami főség és benne a faktuális főhatalom, a Miniszterelnökség szakralizálása felé vett irány pregnáns kommunikációja az értő fülek felé -- amely értelmezés akár megerőszakolása is lehetne az épülettel kapcsolatos szándékoknak, ha nem támasztaná alá minden más, ami a szemünk előtt zajlik és koherenciát hoz létre a fejlemények között.

Csodásan egybecseng ugyanis ezzel az interpretációval a miniszterelnök legutóbbi, enyhén messianisztikus beszéde a hegyen épült városról, a keresztény szabadságról (amit rosszul fejezett ki, mert éppenséggel vészes közelségben határozta meg a liberalizmus negatív szabadságkoncepciójához, de fogjuk fel ezt az első botladozó lépések egyikeként); és hát egybecseng ezzel a mindennapi valóság a legkevésbé szimbolikus, nagyon is anyagias gyakorlattól -- az egyházak százmilliárdokra rúgó támogatásától -- mára már minden második politikai nyilatkozatig, amelyeken egy karakószörcsögi bekötőút avatási ünnepségétől a parlament kupolaterméig egyre intenzívebben vonul végig a "keresztény Európa" védelme, ebben Magyarország helye, miközben hemzsegnek a farizeusi intelmektől és csöpögnek a politikai számítástól. A kereszténység mára átvette a szocialista erkölcs helyét az igazodás iránytűjeként, a demokrácia fosztóképzője a szocialista helyett az illiberális lett, az állampárt vezetőinek hatalma hasonlatos az egykori pártállami vezetőkéhez -- és az agyak és arcok is ugyanazok (adott esetben akár konkrétan is).

Mindez kulturálisan frusztráló, de hatalmi szempontból is végső soron terméketlen akkor -- mondom én, aki a minden bizonnyal végleg elmúlt hívő világban rengeteg pozitívumot lát visszamenőleg --, ha a keresztény szabadság valódi értelme, ti. az a szabadság, amit a hit által nyerünk el -- erről Szent Páltól Lutheren át a XX. század vértanúkig ott vannak a valódi források -- már nagyon keveseknek mond valamit. Magyarország csak annyival keresztényebb (ám semmi esetre sem keresztényibb) a legtöbb nyugati országnál (de például az észak- vagy dél-európai országoknál már kevésbé), hogy kisebb nálunk más vallások (konkrétan az iszlám) szerepe. A vallásgyakorlók aránya -- különösen pedig közöttük a fiataloké -- gyakorlatilag ugyanaz, ahogy a trend is (hanyatlik). Ezért a kereszténységnek az orbánizmus ajkain se erkölcsi vagy vallási, pláne hitbeli, hanem kulturális célú, még drasztikusabban pedig xenofób (etnicista) értelme van, leírás helyett előírást, mindösszesen pedig a hatalmi manipulációt szolgálja, ha éppen akcidentálisan támogatható eredményekkel is.

Reszakralizálni lehetetlen, reszakralizálni vágyni pedig butaság ilyen körülmények között. Nem beszélve most az olyan apróbb problémákról, mint a demokratikus legitimáció és a szakralitás egymást kizáró volta, a hit individualitásának és személyességének éppen ötszáz éves hazai hagyománya legalább éppen ennyi ideje (de valójában már a középkor második felétől) fokozatosan visszavette a politikai uralomtól a szent jelleget és azt már az olyan viszonylag régi szereplőknek is nehéz lett volna közvetlenül vindikálni, mint Mária Terézia vagy akár Mátyás király. NB a magyar alkotmányfejlődés és alkotmányos gondolkodás már az Aranybullától Werbőczy-ig tartó időszakban rendi alapra helyezkedett, ami (a "történeti alkotmány"!) már akkor sem fért össze a szakrális uralom abszolút voltával, amikor azok még egymás mellett éltek (újraélesztve meg óhatatlanul torzó maradt az ötlet, lásd a Horthy-rendszer és a Szentkorona-tan alkotmányos kentaurjait), a XXI. században pedig ilyesmire akár célozgatni is egyszerre provincializmus, ízlésficam, nagyzási hóbort és nemcsak az emberi tudatlanság kihasználása, de olyan irány is, amelyre már nincs igénye a megszentelésre váró Legfőbb Hatalom híveinek sem, azaz politikailag irracionális. És amikor az elemző ilyet lát, akkor tudja, hogy a végiggondolatlan gondolatok célja a manipuláció, ez esetben elszámított manipuláció, a végkifejletük ezért -- éppen a gondolatok megalapozatlansága és terméketlensége miatt -- sajnos éppen annyira lehet tragikus, mint komikus.

Az egész történetben kellően sajnálatos még, hogy a kereszténység remélt megújulásában a tágabban értett Karmelita-projekt farvízén úszó papság mindennek ellenére többet vár Orbántól, mint magától Jézus Krisztustól.

PS. Egy kedves kommentelő emlékeztetett valamire, amiért nem árt kiegészíteni ezt a posztot. A mostani, egyre emelkedettebb bölcselkedés növekvő erővel egészül ki azzal a motívummal, hogy sokkal fontosabb megtalálni a hazát a magasban, mint itt lent a földi hívságok (európai életszínvonal, többpártrendszer) között. A folytatódó lecsúszás és elszegényedés fegyorsulását várná a Nagy Kármel, miközben a közvetlen környezete -- biztos, ami biztos -- változatlan szorgalommal spájzol?

43 komment

2019.09.15. 10:12 HaFr

Miért nem tud beszélni az ellenzéki politikus?

Képtalálat a következőre: „beavis and butthead”

Az ellenzéki szereplőket a pontatlanság, a követés és az elfogódottság jellemzi akkor is, ha beszélnek és akkor is, amikor cselekszenek. Míg ez utóbbi mostanában valamelyest oldódik, az előbbi nem. Ez itt a pontatlan, körülményes, tétova, a lényegre vak beszéd egyik szép példánya. A pontatlansága és a tétovasága (pleonazmus, verbózus körülírás, a jelzők nem megfelelő használata, a centrális gondolatok hiánya és a fókuszált fogalmazásra való képtelenség, unalom és sekélyesség) pedig a szisztematikus gondolkodás hiányából fakad.

Sok minden mellett különösen nem igaz abból, amit Orosz Anna állít a Mandinernek adott interjújában, hogy a Fidesz "felépített egy olyan rendszert, amelyben emberek csak azért, mert négyévente a szomszédjuk más párt logója mellé húzza az ikszet, le tudnák köpni egymást. Ebben a Fidesznek óriási felelőssége van."

Ez nem több, mint bornírt klisé. A Fidesz nem ezt csinálta, ez már 1990-ben és azt megelőzően másfélszáz éve is így volt, a Fidesz és a korábbi kormányerők hatása közötti különbség ellenben nem csupán kvantitatív. De eleve problémás az "építés" szót használni a Fidesszel kapcsolatban, sőt eleve problémás a Fidesz szót használni bármivel kapcsolatban, ami itt történik.

Ha javasolhatok egy jobb megközelítést: a rendszer, amelyet Orbán létrehozott, plusz-mínusz harminc évre tönkretette a szabadság és a demokrácia lehetőségét Magyarországon; alighanem példátlan erőforráskivonást hajtott végre az országban, ha nem tekintjük az idegen megszállások és a háborúk korszakait; mindösszesen több millió már meghalt, élő és most születő ember sorsán rontott a lehetőségeikhez képest akkor is, ha a többségük ezt sosem fogja tudni. Ez pl. megközelítőleg pontos, "tematizáló" erejű fogalmazás lenne.

"Any fool can know, the point is to understand" - mondta valaki. Ez utóbbi képesség messze elkerüli az ellenzéki politikát, az meg csak megrándítja a vállát, nem érzi magában az igényt rá. Pedig az ellenzék tudása ma éppen ott tart, mint egy átlagos politikai szemlélőé. Tudás, mint minden tudás, de se nem pontos, se nem mély, se nem önreflexív. Éppen azokra a klisékre képes, amire bármelyik átlagos ellenzéki szavazó képes lenne egy buszmegállóban adott gyorsinterjúban. Annak a megértése azonban, hogy miért tartunk itt, hogyan jutottunk ide és hogyan jutunk tovább annál, hogy Orbán majd valamikor elveszíti a hatalmát -- tehát kb. annak a megértése, hogy hogyan lesz ebből biztosan, tartósan sikeres ország, ideértve, hogy hogyan kell ennek érdekében politizálni és kommunikálni ma, nos, ez a megértés teljesen hiányzik az ellenzékből.

Az ellenzéki politikus azért nem tud beszélni, mert először is nem érti az országot. Aztán nincs is igénye rá, mert nem tudja, mit nem ért. Minden választás előtt reménykedik, aztán menetrendszerűen csalódik, de ha valamicske sikert el is ér, továbbmegyek: ha átvenné is a főhatalmat, akkor sem értené, mibe csöppent. Nem tudná, miért nyert, illetve ha nyert, mennyiben a saját érdeme ez és mennyiben a másik kudarcáé és kimerüléséé. És semmi esetre sem tudná, hogyan vegye elejét annak, hogy a másik visszakerüljön és ott folytassa, ahol abbahagyta. Ide tehát nem retorika tanfolyam kellene (bár arra is bőven volna tér), hanem szellem.

246 komment

2019.09.14. 14:32 HaFr

Az orbánizmus közéleti kékharisnyája derékig üvegszilánkban élesztgeti a náci örökséget

Képtalálat a következőre: „mandiner”

Békés Márton saját elmondása (leírása) szerint térdig jár az üvegszilánkban. Kellemetlen lehet. A szerző úgy találja,  "körülöttünk szerteszét elavult régi és hamisan csengő új magyarázatok romjai borítják a mezőt, térdig járunk azon narratívák szilánkjaiban, amelyek az egyéni szabadságról, a kognitív kapitalizmus legújabb változatának materialista üdvösségharcáról, a – kétségtelen – klimatikus változások keltette apokalipszis-várásról és a bornírt technológia-imádatról szólnak – van, amikor egyszerre."

Némi szövegkritika és hermeneutikai erőfeszítés árán azt biztosan lehet tudni, hogy BM elégedetlen a világ folyásával. Hogy aláhúzza ezt a tényt, barokkos szövegfutamainál csak a magabiztossága nyúlik tovább a horizonton: "A hétköznapi vloggerek és rövid szavatosságú influencerek magyarázatai nem sokkal maradnak alatta a bárgyún felületes szekuláris világmegváltó kóklerekéinek, mint amilyen Jordan Peterson és Yuval Harari is. Az instacelebek, youtuberek, TED-speakererek és e sztárfilozófusok közötti különbség csupán annyi, hogy előbbiek mindössze a woke-kapitalizmus ostobenkó, akaratlan propagandistái (s ennyiben őszintébbek), utóbbiak viszont igyekeznek saját szellemi szuterénjükbe bezárni azokat a világítótorony-eszméket, amelyek kijelölik a holnap irányát."

Végül elválik: "az emberi közösségszervezés legrégebbi rétegeibe kell lefúrnunk ahhoz, hogy tiszta vizet hozzunk a felszínre." És megteszi. "Hasonló helyzetben (sic!), a Német Császárság történelmi hajótörésekor írta a következőket Arthur Moeller van den Bruck 1923-ban: >> A konzervatív ember azt a helyet keresi, ahol megvetheti a lábát és ahonnét új kezdetet indíthat. A konzervatív tehát szükségképpen egyszerre megőrző és lázadó. Azt a kérdést veti ugyanis fel, hogy mi az, ami megőrzésre méltó? Egy olyan konzervativizmus, amelyik elég nagyravágyó ahhoz, hogy ne a ritkaságok kamrája, hanem műhely legyen, elsősorban új alapot akar vetni. <<”

Nos, mielőtt magyon elgaloppíroznánk magunkat az analógiákkal, azért azt szelíden rójuk fel a NER kutatási igazgatójának, hogy elfeledkezett megemlíteni a könyvet, amelyből  van den Bruck magvas gondolatait idézi: ez a Das Dritte Reich c. opus, amellyel a szerző a náci rezsim névadójává vált. A könyv ennek megfelelően sok hitványságot tartalmaz, a formatív háttere pedig az a weimari köztársaság, amelyet hasonló hévvel gyaláz, mint BM a liberális demokráciát és annak gondolati "anarchiáját". A "hasonló helyzet" Weimar és a III. Magyar Köztársaság között áll fenn, de vajon BM hogyan szavatolná, hogy ne álljon elő hasonlóság Németország Harmadik Birodalma és Orbánisztán között?

Azt hinnénk, tiszta, konzekvens érveléssel, amellyel -- miután szerénységgel nem vádolhatóan analógiát vont a német szerző és saját maga között -- megpróbálja megóvni szeretett nemzetét, minket, attól, hogy a dritte Reich hazai analógiája is beköszöntsön hozzánk, ha már a névadó könyvet és a liberális anarchia analógiáit referenciaként ismerhettük meg. BM azonban nem hajlandó levonni a konzekvenciákat a valamikori Konservative Revolution tömeggyilkos kifutásából, inkább -- gondolom -- szeretné jobban csinálni azt. Végül is, miért kéne kevesebb esélyt adni a nemzeti szocializmusnak, mint internacionalista változatának, amelyből kétségtelenül változatos utak vezettek a halálba a múlt század során. Egyszer csak sikerül valamelyiket összehozni a maga teljes autentikus pompájában!

Így következik a bornírt náci utánérzés transzponálása "új alappá" a következőként: "hit az emberfölöttiben, erős állam, integráló nemzeti közösség, áldozathozatal, hősiesség, felelősségvállalás, hagyományelvűség". Ez persze éppúgy nácisztikus, hiszen ugyanez az ócska sóder folyt a csapból a német polgárok otthonaiban, miközben begördültek az első transzportok először a német és osztrák területeken lévő gyűjtő-, majd haláltáborokba, majd kirobbant az 50 millió halottat követelő újabb világháború. Hogy mi ebben a hősies, arról tessék megkérdezni a gondolatkaktuszait az Andrássy úton közpénzből trimmelő BM-t.

"Átmeneti korunk alapvonalairól mindent tudunk", írja, miközben evidensen nem tud semmit. Ha ismerné a kritikai történetírást, az Annales iskolát, a kultúrantropológiát, vagy akár a világfájdalom műveltebb múltbeli képviselőit (habár lehet, hogy ismeri, mert BM nem műveletlen ember), tudhatná, hogy átmeneti kor volt minden itt már az utóbbi 2500 évben, mióta az emberről emberi -- és nem kozmológiai -- gondolkodás van. Konkrétan ez az átmenetiség hívta életre -- hogy egy neki állítólag tetsző epizódot említsek -- a konzervatizmust. Kétszáz éve. És azóta sincs más -- ennek ellenére (szegény konzervatizmus!)  --, mint folyamatos átmenet (nota bene válság). Az, hogy időközben felnőtt 6-7 új generáció, amelyek mindegyikében új és új békésmártonok sorra találták fel a nekik tetsző bölcsességeket (többnyire ugyanazt a hármat), nem változtat a tényen semmit: fluxusban éltünk tegnap, abban élünk ma és ott fogunk élni holnapután.

A világ BM által adott magyarázata éppen az, ami egy radikális embertől kitelik (és hogy ez mennyire igaz, ahhoz elég felületesen ismerni a munkásságát, amelyen egyetlen felismerhető motívum húzódik végig: a radikalizmus). A gondolatainak 90%-a száz évet meghaladó ideje ismert, további 9%-a XX. századi, a maradék 1% pedig az, amit a folyamatosan satnyuló örökséghez a putyinista kelet hozzátett az utóbbi öt évben. BM eredetisége a leplezetlen ambíciójában rejlik, hogy egy silány, reciklikált rezsimhez méltó életművet produkáljon. (Ez valóban nóvum, a magukra írástudóként tekintő elődei azért képviseltek még valamilyen minőséget. BM-nek is meg volna az esze hozzá; úgy találom, valami más hiányozhat.)

"Mindent összevetve" -- szögezi le végül -- "a krízis a liberalizmus krízise és nem a demokráciáé." A liberalizmus, hadd jelezzem, már lassan száz éve egyetemesen halott, a ház már rég nem áll, ahova BM betérne egy buldózerrel, a demokráciát azonban most gyilkolja meg az etnicista erőszak, itt még lehet mit kezdeni. BM-nak is ez utóbbi projekt farvizén osztott lapot Az, Aki Már Trump Előtt Is Trumpista Volt, és BM nagy jelleme nyilvánul meg abban, hogy megértette helyét a mocsárban. Mivel konzervatívként írom e sorokat, értelemszerűen nem az ellenfeleimet akarom védeni BM-nal szemben, hiszen van elég bajom velük, csak tisztázni akarom, hogy nem ugyanazért ellenfeleink ugyanők. BM-nak úgy ellenfelei, ahogy egy forradalmáré minden, ami az útjában ál, az enyém úgy, mint akikkel együtt építettük fel a Nyugatot és a civilizációt. Vitázva. A békésmártonok ellenében.

A rezsimszolga az írása végén a magyar politikai innovációt emlegeti, amit a gondolati (ideológiai) munka csak megkésve követ, biztatva az olvasót, hogy vegyen részt ebben a reneszánszban. Kérdezem a végén, mielőtt elhárítanám az invitálást: legalább egy-két puzzle darabot mutatna-e BM az elképzelt renenszánszból a Szent Tamásnál megragadt érdeklődőnek. Mert innen a nácista utánérzés mellett csak a tolvajok fizimiskája látszik. Se politikai innováció (hacsak egy nép saját kormányzata általi szégyentelen kisemmizését nem tekintjük annak), se gondolkodás. Csak a Mandinert kezében tartó Gazda.

Összegzés, ismétlés: ahhoz képest, hogy mekkorra garral keresi az igazgató úr a nemzeti konzervativizmus hiteles változatát, ha jól számolom, kb. húsz év után is csak a náci lightig jutott el, és -- teszem fel jóindulatúan -- most gondban van, hogy lépjen-e tovább, vagy mi. Nem beszélve arról, hogy mennyi pénzbe került nekünk idáig is a kutakodása, mindent összevetve ez elég karcsú teljesítménynek. A nemzet megváltása, félő Istennek legyen hála, még sokáig várat magára. Ellenben, ha javasolhatom, Virág elvtárs, ezeket az erőfeszítéseket se kellene húsz évig érlelni és külön igazgatóságokkal felplankolni, mert ez így tényleg nagyon alacsony hatékonyságú. Elég lenne az előző hét generáció produktumát képeskönyvbe összegyúrni, feladni az oviban, és akkor serdülő korára minden rendes magyar gyerek már követelné magának a náci karszalagot, az élenjárók a kék parolit is. 

266 komment

2019.09.13. 21:24 HaFr

A demokrácia visszaszerzésének feltétele a demokrácia színlelésének befejezése

Képtalálat a következőre: „diktatúra”

Régóta hiba a mai kormány-ellenzék ellentétet ideológiákkal leírni (vagy egyáltalán kormány-ellenzék ellentétről beszélni). Konzervatívként lehetek ellenfele az etnicistáknak, ahogy a progresszivistáknak és a balosoknak is, de a mai helyzetben egy oldalra kerülünk -- nem a szellemi rokonság, hanem a radikális politikai kényszer okán, ti. mert a politika maga szűnik meg, ha a hatalom nem leváltható, és ekkor a hatalmon kívül rekedtek egy oldalra szorulnak, arra az oldalra, amelyik visszaköveteli a politika lehetőségét (a politikát, a.m. a közéletet).

Eleve hiba tehát ennek a kormánynak bármilyen ideológiát tulajdonítani (akár az etnicizmust is), hiszen bármit sugall magáról, az változékony, kizárólag a radikális megtévesztést, a manipulációt és az erőszakot -- a közélet radikális korlátozását, a politikából való kivezetést -- szolgálja. Ugyanígy bármiben "van igaza" a kormánynak, az teljesen véletlenszerű, nincs definitív értelme/értéke, mivel a cselekvő értelmében kormány sincs. Ezért a "jobboldal", "demokratikus ellenzék" és minden egyéb szokványos politikai és közjogi kategorizáció a kormányzást uraló klikk érdekeit szolgálja, mert a demokrácia normalitását tulajdonítja a helyzetünknek -- ahelyett, hogy felülkeretezné azt, kilépne az ideológiák csapdájából, ellépne a demokrácia díszletétől.

A helyzet egyetlen adekvát leírásának az uralom és az ellenállás közötti elkerülhetetlen választást tartom: ezzel az aktussal/viselkedéssel/döntéssel írja le a helyzetét (és magát) minden egyes magyar ember. Az uralmat választók döntése világos; ami a nem-választókat illeti (így az ideológusokat is, akik eljátsszák a demokráciát), azok kívül vannak a valóságon, nem élnek velünk, inadekvát, amit csinálnak.

Félünk-e elismerni a valóságot: hogy (legalábbis soft) diktatúrában élünk, amennyiben -- helyesen -- a diktatúra definíciójának nem a vért és a koncepciós pereket, hanem egy hatalmi csoport demokratikus eszközökkel való leválthatatlanságát tekintjük? Felcsút egyetlen polgármester-jelöltje, Pikó kálváriája, a választások tisztaságának minden eszközzel való zavarása mellett, ami már nem egyszerűen az intézményeink beszántásáról, az erkölcsi romlásról és a közpénz-lopásról szól, hanem (korábbi gyanús előzmények után, mint voltak a kopaszok a választási irodában, a választási informatikai rendszer leállása stb.) magának a választási mechanizmusnak az állami erőszakkal való zavarásáról, lehet-e még bármi kétségünk? Avagy milyen kétségünk van még, amit el kell oszlatniuk?

Mert örömmel megteszik a jövőben ezt is.

128 komment

2019.09.09. 09:20 HaFr

Miért rossz, ha gyenge a forint? (Egyszerűen)

Képtalálat a következőre: „estonian city”

Mindenki ismeri azt a sztenderd védekezést, hogy éppenséggel nem rossz, mert a gyengébb hazai valuta "segíti az exportot", ezzel pedig növeli a forintban számolt GDP-t. De még ez sem igaz. Csak akkor segíti (vállalati, szektoriális és makrogazdasági szinten is), ha az import dollárban/euróban/fontban denominált része kisebb, mint az exporté -- ez általában igaz ugyan Magyarországra, de az utóbbi időben már nem annyira, mint korábban, hiszen romlott a külkereskedelmi mérleg pozitívuma (exporttöbblete). Még mindig több az exportunk, de már kevesebbel, mint korábban.

Mire utal az, ha az export bűvülését pénzromlással akarjuk manipulálni? Pont arra: manipulációra, nem pedig a vesenyképesség növelésére. Versenyképes az a gazdaság, amelyik az exportnövekedést belső hatékonyságnöveléssel éri el akár úgy, hogy nő a gazdaságban a kibocsátás/forrásfelhasználás aránya vagy nő az egységnyi kibocsátás piaci értéke. Ezek legfontosabb operatív mutatószáma a munkaóra-termelékenység (az egy munkaórára jutó kibocsátás dollárban számolva), ami Magyarországon tíz éve stagnál. Azaz a gazdaság hatékonysága nem nő. Erre szokták elővenni a vásárlóerő paritáson mért GDP-számot, amely azt mutatja meg, hogy ugyanazon javakat (tipikusan egy képzeletbeli vásárlói kosárba összeválogatva) más országokkal (konkrétan az Egyesült Államokkal) összehasonlítva mennyiért lehet megvenni (pl. Magyarországon). Ebben az összehasonlításban -- tehát a vásárlóerő paritáson (PPP) mért GDP-ben -- Magyarország már jobban szerepel, mert leegyszerűsítve itt olcsóbbak a fogyasztási javak, egy dollár többet ér (többet lehet vásárolni rajta), mint Amerikában. De ez a szám csak a fogyasztás tükrében érdekes és a GDP-nek csak a (kormányzati és háztartási) fogyasztással érintett részét (komponensét) korrigálja, a nettó export- és a beruházási hányadát (azaz összesen kb. 30%-ot) nem.

Ezt a korrekciót figyelmen kívül hagyva is igaz azonban, hogy a valutagyengítésben és a vásárlóerő paritásban bízni a versenyképesség és a GDP nagyon szegényes szemléletére utal. Ökölszabály szerint minél nagyobb a korrekciós tényező a PPP javára, annál rosszabbul - sőt az eladósodás nagyobb valószínűségét is ideértve: veszélyesebben - él egy ország. Ráadásul ha közben romlik a kereskedelmi mérleg, mint nálunk, akkor rövid távon is veszélyesen él. Mindösszesen nem tudja elérni a (tágabban vett: társadalmi) hatékonyság, a fogyasztás és a gazdasági produktum olyan egyensúlyi kombinációját, amely fenntartható pályán tartaná a gazdaságot. Ebből kezdetben csak a relatív éleszínvonalcsökkenés, utóbb azonban (a technológiai fejlődés élvonalától egyre jobban elmaradva) piaci pozícióvesztés, majd az ezt kompenzáló rövidtávú gazdasági stratégiák (valójában manipulációs hullámok) egymás utáni kudarcával tartós elszegényedés és társadalmi válság lehet.

A gyenge forint senki másnak nem jó, mint az exportáló cégeknek (többnyire multiknak), és az egyetlen - az egész képet nézve azonban súlyosan önbecsapó - pozitívuma a válságra való felkészülés lehet, amennyiben a kormány így akarja elérni, hogy nálunk fogják vissza a legkevésbé a termelést, sőt talán erősítsék a hazai beszállítói láncot. De mondom, az egész képet tekintve ez csupán ugyanannak a stratégiának a rövid távú, átmeneti előnye lehet. Ezt az "előnyt" -- a gyenge forintot -- azonban a bérből- és a fizetésből élők finanszírozzák a valuta értékvesztéséből következő áremelkedéssel küzdve (az infláció a fogyasztás eltitkolt adója).

Világos pl. Észtország vagy Szlovákia utóbbi tízéves történetéből, hogy az az ország, amelyik kedvező beruházási ráta mellett állt át az euróra és megszűnt manipulálni a valutáját, azaz rákényszerítette magát a robusztus hatékonyságnövelésre (lásd az ábrát), az rövid átmeneti időszak után elkezdett felzárkózni hatékonyságban Nyugat-Európához, miközben emelkedik a polgárai életszínvonala is. Szemben a mienkkel, amelyet a nemzeti retorika és a gazdasági sarlatánság sűrű ködbe burkol.

208 komment

2019.09.08. 10:19 HaFr

A racionalizmus: a kulturális árok, amely hatalomban tartja Orbánt

Az talán nyilvánvaló mindenkinek, hogy nem a pártok programjai, mégcsak nem is a pártok aktuális konstellációja tartja hatalomban Orbán Viktort. Aki több mint húsz éve egy személyben határozza meg a magyar politikai életet, miközben többszörösen rendeződött át körülötte a hatalmi tér, az valami mást és "többet" is csinál a "demokratikus" politizáláson túl. Ezért is van, hogy ha tetszik, ha nem, ezt a korszakot Orbán-korszakként fogja jegyezni a történelem (mindenki más statisztának fog számítani benne): méghozzá a kifutásától függetlenül szürke (-barnás), de nem egyértelműen fekete vagy fehér tintával. Akárcsak a megelőző vezérek korát. Ez is arra utal, hogy többről van szó a rezsim jellegében, mint ami politikailag racionalizálható. És ami nem az -- társadalmi méretekben --, azt a legjobban a "kultúrával" lehet leírni.

Először is, mi nem választóvonal a "jobb-" és a "baloldal" táborai között? A magyar nép (itt pedig a választók kritikus, 80-85% fölötti tömegét, vagy az ún. átlagválasztót értem) politikai kultúrája -- tehát oldalaktól függetlenül -- államelvű (szocialisztikus, szocialista a kis állami, öngondoskodó, piaci liberalizmussal szemben), nyugatos (itt a génkészletét meghaladóan/meghazudtolóan billen a Nyugat felé a Kelet ellenében, ami az ötszáz éve kitartóan Nyugat-orientáltságú vagy a kommunizmus évtizedei alatt Nyugat-hiányban szenvedő történelmének köszönhető) és nemzeties (igen, a baloldalon is elsődleges a nemzethez tartozás érzése minden egyéb kulturális és politikai orientációval szemben).

Ugyanakkor -- éppen a génkészlet keleties bázisa és nagy variabilitása miatt -- jelentős kulturális eltérések okozója a magyar nép egyes csoportjai közötti változó racionalizációs hajlam (ez a kognitív-viselkedési mintákon belül a racionális döntés közösségi kompetenciájának, a public choice-nak rövidített elnevezése), ami ellentétes politikai identitásba, adott esetben szélsőségekbe vetheti azokat az egyéneket, akik egyébként hasonló politikai-kulturális objektivációkat támogatnak (mint fent). A racionalizációs hajlam részben öröklött (és ezen belül részben az etnogenezis függvénye), részben neveltetés, részben iskoláztatás, részben egy politikai közösség domináns mintáinak függvénye, és ez alapján általában igaz, hogy a nagyobb racionalizálási hajlammal rendelkező szavazók a mai ellenzékre, a kisebb ilyen hajlamúak a kormánypártokra szavaznak. Fontos, hogy ez nem kizárólagos determináns, de valószínűsíti a politikai affiliációt. Részben ennek tudható be, hogy a 10 ezer fő alatti településen élő, vallásos, idősebb emberek annál is nagyobb arányban szavaznak a Fideszre, mint ahogy a többi szociológiai csoportba tartozók teszik.

Egy további oka a mai politikai megosztottságnak az eleve inkább racionalizáló szavazókat megmozgató baloldali pártok rossz, posztkommunista politizálása a nemzet (inkl. Trianon), a vallás és a tradíciók terén, ami felerősítette a racionalizáció politikai jelentőségét. Ez a posztkommunista miópia harminc éve befolyásolja a baloldali pártokat a kommunizmusban szocializálódott elitjük révén és igaz ez az MSZP mellett az SZDSZ-től (amely sosem volt valójában liberális, hanem inkább volt a politikai racionalizmust radikálisan képviselő aufklérista párt, amelynek szellemi elitje valójában sosem tudta, melyik országban politizál) és a korabeli szocdem próbálkozásoktól a posztkommunista technokraták által irányított centrista pártokig egészen Bokros MOMÁ-jáig bezárólag. Az első balos párt, amelyik szakítani akar és talán szakítani tud ezzel a tradícióval, az a Momentum.

A racionalizációs hajlam különbsége okozza a nemzet eltérő értelmezéseit, amely döntően a jobboldalon (de a baloldalon is!) a hagyományok felértékelésétől az antiszemitizmus (a "nemzetidegen", ti. racionalizáló népcsoport kirekesztése) irányába leng ki, a baloldalon (illetve főleg az itt nem tárgyalt 15%-nyi liberális, teljesítményelvű, egyértelműen aufklérista értékrendű magyarok körében) a nemzet modern, racionális szemléletében és politikai közösségként való értelmezésében ragadható meg.

A racionalizáció okozza az egyik oldalon az állam és képviselőinek technokratikus-jóléti, a másik oldalon az autoriter-mitikus (a racionális beállítottságú "semleges államot", a liberális demokráciát és a jogállamot lebecsülő) szemléletét, de ezek nem térnek el az állam jelentőségének és kiterjedésének felfogásában. Ez okozza a táborok egymás iránti megvetését, a meg nem értés és a tolerancia büszke megtagadását a másiktól, a permanens konfliktusokon keresztül való eszeveszett nemzetrombolást, amit egyébként a kulturális azonosságok (fent) nem indokolnának.

A racionalizáció az oka annak is, hogy eltérő nemzetszemléletek és történetelemszemléletek határozzák meg az oldalakat, amelyek közül az egyik -- leegyszerűsítve -- a fölvilágosodás és hazai hordozóinak, a nyugatos, zsidó és kommunista narratívának a nyomait hordozza, a másik a felvilágosodásra érkezett tradicionalista, keresztény reakcióét, amely a nemzet etnicista szemléletében érte el a mai legnagyobb közös osztóját.

Végül a racionalizáció végletes elvetését tükrözi a "jobboldalon", hogy hitelesnek tartják az ellenségképekben történő politizálást (Gyurcsány, Soros, Brüsszel), hiperracionális (éppen ezért már irracionális) reakció viszont erre ugyanezek kritikamentes szemlélete, de legalább a pro vagy kontra bináris szemléletének követése.

A magyar nemzet tehát korántsem annyira megosztott a kulturális alapértékeiben, mint a politikai produktuma alapján hihetnénk, de egyetlen alapkonfliktus a késztetéseiben -- a racionalizációra való hajlamok különbsége -- megágyazott egy olyan politikának, amely ezt a különbséget a végletekig kiélezte és az egyik oldalon a hiperracionalizáció, a másik oldalon az irracionalizmus irányába tolta el, miközben nem okozott eltolódást a nemzettel, az állammal és a nyugati politikai orientációval kapcsolatos nagyjából egységes felfogásban. ("Csak" abban van különbség -- megint csak a különböző racionalizciós minták okán --, hogy mi szolgálja ezeket a politikai értékeket.)

Túl lehet-e lépni ezen a differencián? Úgy semmiképpen sem, hogy a baloldali politikakritika és politikai gondolkodás megmarad olyan gyengének, amilyen most. Függetlenül ennek -- vagy e blogon bármilyen korábbi -- eszmefuttatásnak az értékétől a baloldali pártok körében semmilyen gondolkodásnak nem látni még a nyomait sem. A kommunikációjuk üres, klisészerű és végletekig unalmas. Végül ami elhozhatná az áttörést a jobboldal -- természetesen nem a nemzetrombolás és a tolvajlás, de ennek elfogadásának! -- jobb megértésében, az a mai baloldali alapfeltevések kritikája (az önkritika) és a jobboldali sérelmek ma teljesen hiányzó baloldali hermeneutikája. Ahogy Orbán felépítette az eddigiekben vázolt politikai pozícióját a jobboldali gondolkodás -- tulajdonképpen a politikai irracionalizmus -- megértésével (hiszen ő sem innen érkezett), úgy a baloldalnak is meg kell, ha valaha is győzni akar nemcsak a politikában, hanem a kultúrában.

De ehhez mindenekelőtt a saját értelmiségi eredetű racionalista előítéleteivel kell tisztába jönnie közelebb kerülve ezáltal annak megértéséhez is, ahogy egy politikai közösség valójában működik.

118 komment

2019.09.06. 21:06 HaFr

Isten megölésének ellaposodásától a kereszténység teatralitásáig

Képtalálat a következőre: „véres passió”

Az engesztelő emberáldozat a primitív törzsi hagyományok egyik legismertebb motívuma. Az emberáldozatra évente visszatérően került sor és a funkciója az erőszak távoltartása a közösség belső életétől annak a bűnbakra való átvitelével. Később ugyan ez a hagyomány a legtöbb helyen (pl. a zsidó törzsekben) állatáldozattá szelídült, de a lényeg ennek is az volt, hogy egy aktusba sűrítse és elhárítsa a törzsön belüli további erőszakot.

A kereszténység Jézus kereszthalálában ezt a hagyományt (felfogást) élteti tovább ugyanezzel a funkcióval. Jézus "elveszi a világ bűneit"... itt azonban megtörik a logika és Istent helyezzük a cselekvő pozíciójába azzal, hogy kimondjuk: "egyszülött Fiát adta", noha a cselekvő a korabeli emberiség volt (a római és a zsidó kollaboráció által reprezentálva: ti. a "főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát", tipikus politikai szcéna, nemde, szakasztott, mint ma).

A keresztrefeszítés azóta eljátszott misztériumában (a passióban) a templom népe a megfigyelőt játssza, pedig Jézus feláldozásnak éppen az az értelme, hogy mindenki vétkes benne: moralizálóbb olvasatban ki tevőlegesen, ki szemlélőként; szigorúbb olvasatban pedig egységesen: akként, akik a bűnbakra testálják a saját bűneiket. A kereszténység születésekor nem volt tehát ismeretlen a bűnbakáldozat, de akkor még nem volt ismeretlen az elkövető sem: a törzs, a nép egésze. Hanem miután Istent (az Atyát) nem ölhetjük meg, a kereszténység akkor még távolról sem egységesen Jézus Istenemberségét stilizálta megölhetővé -- és adott egyszersmind utat annak az olvasatnak, hogy ez kevésbé volt az emberek szabad akaratának folyománya, mint Isten akaratáé.

Ezzel azonban a keresténység nagyrészt semlegesítette a húsvét drámáját: tulajdonképpen kivette az ember bűnösségének alapvetéséből és Isten szeretetének folyományává avatta ("úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta"). Az ember cselekvőből -- aki konkrétan megölte az Istenembert -- Isten szeretetének recipiensévé vált; a húsvét véres drámából, de legalábbis a bűnbak rituális feláldozásából, Isten szeretetének ünnepe lett: Nagypéntekből a Feltámadás sine qua nonja, nem egyenjogú emberi aktus. A passióból éppen az okozója vonta ki magát, a legjobb esetben is szemlélődésbe vonulva vissza. Se a kezdeti gyilkosság értelmezésében, se a bűnbak  évente ismétlődő feláldozásának egyházi gyakorlatában nem látni a lényeget: hogy mi mind ott voltunk és örökké tettesttársak vagyunk.

A rituális áldozat akár a húsvéti szertartásban, akár a napi úrvacsorában végletesen eufemisztikussá vált: régóta nem értjük a bűnbak jelentését, még kevésbé az eredendő gyilkosság drámáját, azt, hogy az Istenemberség örökössé teszi, kimerevíti és folyamatosan a gyilkosságba vezeti vissza a rituális áldozatot, nem engedi formálissá válni azt.

Azaz nem engedné, ha az idők során nem vált volna teljesen szimbolikussá, személyessé és absztrakttá a keresztény liturgia (mindegyik egyházban): nemhogy a véres áldozatot nem hozzuk meg újra meg újra, de -- hogy egy másik egyház szóhasználatát alkalmazzam -- az áldozás is elveszítette a jelentését. A szimbolika nem utal vissza a tárgyára, a gépies liturgiából és a liturgia gépiességéből alig utal már valami az ember tettleges bűnében koncentrálódó önfelejtésére (a legnagyobb bűn napi adagolásban). A kereszténység éppen a legfontosabb mozzanatában halt meg, nem köti be az embert a transzcendenciába; azelőtt menti fel az embert az Istenember meggyilkolása alól, hogy az megértené, hogy megtette. Isten szeretete a bűntett, a bűn és a bűnbánat előzményei nélkül szirupos ömlengés.

A kereszténység nincs már velünk. Eljátsszuk, már akik. A többiek már azt sem. Nem csoda, hogy a közösség (az Egyház, a Corpus Christi) sem él.

52 komment

2019.09.06. 07:54 HaFr

Mi is pontosan a baj a progresszivizmussal?

A progresszivizmus a haladás ideológiája. Nem egyenlő a progresszióval (haladással), amely sok szempontból (életszínvonal, jogegyenlőség stb.) tény és a konzervatívok -- hacsak nem reakciósok vagy orbánisták (=cinikusak és korruptak) -- sem vitatják. A progresszivizmus ellenben speciális ideológiává transzformálja a haladást, amely az utóbbival szemben szükségtelen és káros.

Képtalálat a következőre: „progressivism death”

A progresszivizmus gyökerei a pozitív (értékmentes) tudományosság eszméjének kialkulásáig és a felvilágosodásig, különösen pedig Kant egyik heterodox (tulajonképpen már a marxista üdvtörténeti struktúrára hajazó) munkájáig, az Örök Békéig nyúlnak vissza. Ez utóbbi etikai fundamentumot adott a progreszivizmusnak és később Spencer, Dewey stb. munkáiban politikai doktrínáig és egy meglehetősen zárt policy kifejtéséig vezetett. A progresszivizmus lényege az, hogy van az emberiségnek ideális állapota és nemcsak erkölcsös efelé haladni, de erkölcsös feláldozni érte egy adott korra jellemző etikát, ideértve a hagyományokat, a bevált gyakorlatokat, az életmódokat, a transzcendenciát stb. A progresszivizmus destabilizálja az emberi életet egy jövőbeli eszmény elérése érdekében, mely eszményt döntően az értelmiség (a kritikai-konstruktivista filozófiával), még rosszabb esetben a politika szállítja, teljesen esetleges, legtöbbször ostoba belátások vagy kalkulációk alapján, de nem ritkán aljas szándékkal.

A progresszivizmus teszi, hogy a hagyományos, pl. természetjogi alapú erkölcsi érvelés anélkül rendült meg, hogy bármi, ami kellően stabil lenne ahhoz, hogy etikának lehessen nevezni, a helyébe léphetett volna. A progresszivista etika valójában nem etika (egy kipróbált életmód, éthosz leírása), hanem legfeljebb morálfilozófia, megtervezett, "analitikus" erkölcs, jellemzően azonban ez se, hanem csak moralizálás dirib-darab szenvedélyek racionalizálási taktikái szerint, amelyek semmilyen koherenciában nem állnak egymással. Az ember mint az etika konvergenciapontja szétesett, kiürült, mert közösen osztott eszménye nincs (az ilyen kísérleteket a mérhetetlen károkozásuk miatt szétvetette a történelem), maradt tehát vele kapcsolatban a destrukció. Az eredmény: relativizmus, szubjektivizmus, az erkölcsök átpolitizálódása, a hatalom igézete, a dehumanizálódás. Marad korunk, amelynek kialakulásában a progresszivizmus és képviselői még csak a felelősségüket sem látják.

Már hogy is lennének képesek látni.

45 komment

2019.08.31. 08:07 HaFr

Mi lehet a megoldás a klímaválságra?

Képtalálat a következőre: „climate crisis”

Nem kell elmélyült klímakutatónak lenni ahhoz -- igaz, a minimális összefüggések ismeretére azért szükség van --, hogy lehessen tudni: miért nem a klímakutatók javaslatai fogják megoldani azt a válságot, amely egyszerre állt össze objektív (leegyszerűsítve: az üvegházhatású gázok megnövekedett kibocsátásából adódó légkör-melegedés) és politikai-ideológiai (a progresszivista politikai napirend megtámogatását célzó) tényezőkből. A klímaválságnak nem a klíma az oka, hanem az, hogy az emberi tevékenység mára megbillenteni látszik a természetes folyamatokat a Föld ökoszisztémájában -- tehát nem is a klímakutatók dolga, hogy megoldják. A vétkes emberi tevékenység pedig az élet, konkrétan a jobb élet mindenkit éltető reménye, a jobb élet pedig az általános felfogás szerint minimálisan az éhezéstől való megszabadulás, maximálisan pedig bármi, amit valaki nem szégyell, ideértve adott erőforrások feletti, a személyi szükségleteket jóval meghaladó uralom maximalizálását. Röviden, az anyagi-egzisztenciális vágyak kielégítése a természeti erőforrások felhasználásával.

Ezeknek a vágyaknak a túlnyomó része nemcsak teljesen legitim vágy (vegyük ki most a sorból a hatalmi érdekeket), hanem aligha visszafogható, ezért se önként, se hatalmi szóval nem csillapítható. Legfeljebb az képzelhető el, hogy a helyükbe lép egy még erősebb egzisztenciális érdek, az önvédelemé (a halálfélelemé). De mire ez utóbbi a klímaváltozás kapcsán megtörténhet, addigra már késő lesz, köszönhetően a dolgok késleltetett logikájának. (Mire az emberiség kritikus tömege halálfélelmet érezne a klímaváltozás kapcsán és hajlandó lenne változtatni az életmódján, addigra már késő lesz.)

Még egyszer tehát: a klímaváltozás ügye nem a klíma ügye, hanem az ember alapvető antropológiai jellemzőié, amelyek nem engedik nemhogy a tudósok által elképzelt klímacélnak megfelelő tevékenységre való visszaállást (az azóta megnövekedett embertömeg mellett hol lenne ez -- talán a II. világháború előtti életszínvonalon, értsd: nemcsak a Nyugaton, hanem Kínában és Indiában is?!), de nem engedik a néhány százalékos GDP-esést sem egy adott régióban annak veszélye nélkül, hogy azonnal megborulna az ottani, néhol egyébként is kényes társadalmi béke. A klímaváltozás ügye nem a klíma ügye: a társadalommérnökösködés középpontjává, pláne kiárólagos tényezőjévé emelni hamarabb hozná el a világégést, mint a spekulatíve ennek kijelölt 2050.

A légkör felmelegedésének csökkentését, majd visszafordítását -- megengedve, hogy ez az emberiség viselkedésén múlik --, kizárólag az előremenekülés: a technológiai forradalom és apróbb lépésekben megtehető állami intézkedések hozhatják el. Nem ismerek -- és ami fontosabb: a világ sem ismer -- olyan klímavédelmi tervet és/vagy fogyasztásellenes bölcsességet, amely implementálható lenne és hosszú távú megoldást hozna a még gazdagodásra váró milliárdok alapvető vágyai és a nyugati embernek a saját életmódjához fűződő érdekei ellenében. Szerencsére globális kormányzás még nem lesz jó ideig, nincsen és "idejében" nem is jöhet létre nemzetközi szervezet, amely bármilyen íróasztali konstrukciót ki tudna kényszeríteni. Ezt a konstrukciót a veszélyérzet és a válsághangulat ezért önmagában nem, csak a technológia, a kutatás-fejlesztés, a piaci érdekek és az államok együtt tudják kialakítani és organikusan művelni. A társadalom (progresszív hangadóinak) panasza csak trigger lehet, amivel nincs baj, legyen -- de ne akarjon megoldássá válni az ebből következő progresszivista rajongás, fogyasztás- és kapitalizmusellenesség.

Védjük meg a józan észt a konstruktivista értelemből induló politikai-ideológiai támadástól!

236 komment