1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2020.05.22. 12:45 HaFr

Egyetlen megoldandó feladat vár Magyarországra

Magyar Narancs

Kimaradtunk/kiestünk a nyugatias polgárosodással járó modernizációs ciklusból, viszont eluralkodott rajtunk a nemzetnek egy olyan felfogása, amelyik részben akadályozza, részben "idegen" színben tüntetné fel a bepótló/pótlólagos modernizációt -- ha egyáltalán felmerülhetne ilyen. De a tőkekoncentráció és a nekilendülő digitalizációs-technológiai forradalom korszakában a polgárosodás már elavult modernizációs keret; már csak a nagy reproduktív erővel bíró tőke(tulajdon) és a tudás algoritmizálása feletti uralom számít, és Magyarországnak egyikben sincs semmi esélye komoly szereplővé válni. A "polgár" és a kistulajdonosi tőke hozzáadott értéke a piacon 25-30 éve visszaszorulóban van.

A pótlólagos polgárosodás világtörténelmi esélye -- ennek etikai szerepével együtt -- már a múlté. De még tovább rontja a helyzetünket, ami van: a népet százvalahány éve nyomorgató nemzetkoncepció cinikus, gátlástalan használata a politikai gyakorlatban. Ez utóbbinak tíz éve vagyunk tanúi, e blog maga nyolcadik éve ad tanúságot erről a törekvésről és egyetlen posztunkat sincs okunk visszavonni a lassan 1600-ból, mert lényegileg tévedtünk volna. A nemzetkoncepció politikai felhasználása megpecsételi a nemzetnek áldozatul dobott nép radikális versenyképtelenségét: végső soron azt, hogy ez az ország soha nem lesz képes magától talpra állni, de segítséget sem hajlandó elfogadni, pláne hálásnak lenni érte és tanulni belőle, jóllehet magunknak semmilyen versenyképességi tartalékunk vagy kitörési pontunk sincs. Értelemszerűen az évtizedek óta gondozott, hallatlanul hatékony oktatási rendszer lenne ilyen, de ha lett volna is indíttatás ennek a kialakítására, 2010 óta minden esélye elmúlt.

Ezért -- és mindennek ellenére -- egyetlen megoldandó feladat vár Magyarországra és ha lenne felelős ellenzék, akkor ehhez igazítaná a stratégiáját, ti. hogy olyan, a XXI. századi "felvilágosult abszolutizmust" legitimáló nemzeti fejlesztési program mentén induljunk el, amely egyszerre szolgálja a modernizációt és a nemzet önképének (öntudatának) gyökeres megváltoztatását (=az organikus modernizációt), azaz egyszerre adja a kezünkbe a saját sorsunkat lényegileg és az identitásunk autentikussága szerint. Minden más mellébeszélés, a megoldandó feladattal kapcsolatos ködösítés, ábrándozás, rövidlátás, megtévesztés.

De ezt valószínűleg csak az önreflexív mesterséges intelligencia globális uralma fogja itt elhozni valamikor a század vége felé (kikerülhetetlen kényszerként), ami ellen nem lesz apelláta. Addig legfeljebb az a mellékvágány maradhat, hogy vagy a nemzet(felfogás) esik szét a nép és az élet védelme érdekében, vagy a nép esik és széled szét, a helyét pedig eluralja a kártékony nemzetkoncepció. A kettő együtt nem maradhat egyben, mert annak a mai romlás megállíthatatlansága lesz az eredménye és annál is rosszabb állapotban, kiszolgáltatottabban talál majd minket (utódainkat) az MI.

138 komment

2020.05.21. 13:20 HaFr

A liberálisok szerint a homofóbia legitim álláspont

Straight pride' parade may be held in Modesto, Calif. - The Lily

Nem vagyok homofób (jegyezzük azért meg, hogy a fóbia szó félelmet jelent itt és a "xenofóbiában" is, tehát kár -- és a mindjárt bírálandó progresszivista beszédmód megnyilvánulása -- lenne rögtön a gyűlöletre vagy az intoleranciára asszociálni róla), de legitim álláspontnak tartom a homofóbiát, mert liberális vagyok. Konzervatívként is legitim  álláspontnak tartom a homofóbiát, de nem konzervatívként fogok érvelni most, mert a konzervatív érvek olyan értékekre hagyatkoznak (hagyományok, az isteni kinyilatkoztatás a Bibliában és a természetben, a természeti törvény premodern értelmezései, közösségi erkölcs és érdek), amelyek kisebb-nagyobb részben ezoterikusak (zárt tudást/hitvilágot igényelnek). A liberális felfogás ellenben a modern világunk tengelyében áll és mindenki tud viszonyulni hozzá.

Az állításom egyszerű.

A tudományok mai álláspontja szerint valaki homoszexualitása genetikai alapú, tanult és választott is lehet (minimális illusztráció itt és itt). Felfedezve valaki homoszexualitását kérdés, hogy milyen módon viszonyuljon ehhez a) az illető, b) a társadalom és c) egy adott közösség (pl. a katolikus egyház, amelynek ezoretikus gyakorlatot őrző intézményként minden joga megvan elutasítónak lenni; nem kell minden intézménynek, pláne a katolikus egyháznak, ortodoxiájába foglalnia a relativizmust, tegye azt más, ott van erre pl. a TASZ meg a Helsinki Bizottság). 

Ezek után hogyan viszonyuljon ehhez a): aa) nyomja el, vagy ab) élje meg, aaa) nyomja el, mert úgy véli, a normái ellen való, aab) fél a következményektől, aac) házas és fontosabbnak tartja a családját, mint a saját vágyait stb.; mi a helyes a táradalomtól: szabályozza-e a helyzetet ba) erkölcsileg, bb) jogilag, bc) kulturálisan, bx) x módon; illetve elvárható-e minden ezoretikus közösségtől, hogy magáévá tegye a) és/vagy b) normáit, elvárásait, döntéseit ebben a kérdésben, ha az komolyan szembemegy a saját (konstitutív) gyakorlatával, értékeivel, dogmáival.

Tehát (ergo) a kép bonyolult, pedig még nem is vizsgáltuk a homofóbok késztetéseit és jogait a homofóbiához. Az pedig abszolút esetleges, hogy a politikai közösségek faktuálisan hogyan állnak hozzá, qed.

A liberális álláspont szerint mindenkinek szabadsága és joga ezeket a kérdések megvitathatónak tekinteni és a nyilvánosságban pertraktálni, a lelkiismeretesen kialakított álláspontja szerint élni, ideértve adott esetben a homoszexualitástól való viszolygást és prima facie a homoszexuális emberek társaságának kerülését. (Egy talán fölösleges kitérő az érzékenyebb lelkűeknek: "szabadsága és joga van ehhez", tehát nem így kell vagy helyes tennie.) Liberálisnak lenni annyi, mint szabadon élni, amíg ez a gyakorlat másnak nem árt, "ártáson" értve a másoknak személyesen okozott fizikai sérelmet, akadályozást, de beleértve a védekezést mások ártó megnyilvánulásaival szemben. Tehát a liberális ember nem felelős se a demokratikus vagy a jogi gyakorlat befolyásolásáért (magyarul a homoszexuálisok társadalmi egyenlőségéért), se senki lelkében esett vélt vagy valós sérelemért.

A liberálisok a szabadság hívei, nem az egyenlőségé. A szabadságot a saját személyükre vonatkoztatják (individualisták) és ezt a szabadságot vonatkoztatják egyenlőképpen mindenki másra. Ez az egyenlőség maximuma (és egyben minimuma), ameddig elmennek. Mások szabadságából nem következik rájuk nézve semmi, csak az, hogy azt a szabadságot nem korlátozhatják, illetve hogy mások sem korátozhatják az ő szabadságukat. Ebből következik sok minden a civilizációnkban, így a gondolati és szólásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, az államok folyamatos legitimációs kényszere (a választásokon jóval túl) stb. (Ezek nyilván normák, hiszen a valóság és a tények látványosan mást mutatnak, de normákként kőbe vannak vésve a liberálisok számára. A bajunk az, hogy mára már a liberális demokráciákban is kikezdtük őket.)

A progresszívok (következően a XIX. század végétől induló demokratikus mozgalmakkal való intim viszonyukból) a liberális hozzáállást régóta demokratikus korrekcióval akarják "jobbítani", innen a szimpátiájuk a szabadság pozitív felfogása iránt, azaz ami korábban az egyén önvédelmére irányuló értékrend volt, az a progresszívok kezei alatt az egyén önmegtalálásának és önmegvalósításának szolgálatába állított közösségi ügy -- önvédelem helyett a másokkal szembeni elvárások rendszere, támadás -- lett. A progresszív felfogás szerint mindenki köteles elősegíteni embertársai "felszabadulását": egyrészt megszabadulásukat részben az anyagi, részben a szellemi és lelki nehézségeiktől, korlátaiktól; másrészt a vágyott énjük, identitásuk, vélt emberi teljességük megélését. Míg a liberálisok szerint az egyén felelős önmaga sorsáért, addig a progresszívok szerint a közösség/társadalom felelős végső soron mindenért, ami az egyénnel történik, ideértve a magában felfedezett sérelmeit, az élet igazságtalanságait és a macskája váratlan halálát egy út közepén. (Értelemszerűen ezek a végletek, a valóságban a "balliberális" értékrend sok árnyalatot elvisel, de a logika mégis ez.)

Ebből követketkezik a homoszexualitáshoz való hozzállásuk különbsége is. A liberálisok szerint akit eléggé érdekel a homoszexualitása, az élje meg a számára adott keretek között, ha pedig nem elégedett ezekkel a keretekkel, tegyen a tágításukért. Ugyanakkor a liberális, ha homoszexuális, nem várja el másoktól, hogy a keretek tágításában neki segédkezzenek, mert az ilyesmi nem elvárható. Senkinek nem kötelessége (se erkölcsi, se -- jó esetben -- jogi), hogy bárki személyes kiteljesedésében segítsen, ha nem akar (ami még egyszer: nem jelenti azt, hogy ne lenne emberbaráti vagy szeretetteljes így tenni, vagy ne képződnék kötelesség személyes kapcsolatokban egyéb alapokon, pl. szülőktől a kiskorú gyermekük felé). A homoszexuális, ha liberális, tudja, hogy neki kell kivívnia a saját elismertetését (recognition), a saját magánéleten túli jogait (házasság, egyházi esküvő) és azt, ami adott esetben a legnehezebb (a szimpátiát és a társadalmi egyenlőséget), és nem fog megszégyenítő narratíva kiépítésébe azokkal szemben, akik intoleránsak a homoszexualitással szemben.

Ezt a progresszívok teszik, mert eleve a társadalomtól (és nem a saját rátermettségüktől) várják az "egyenlőtlen" helyzet megoldását, ezért mindenkinek szerepet osztanak a harcukban, kategorizálnak és minősítenek. Aki nem a társadalomban hömpölygő egyenlőtlenségek megoldásán fáradozik, az -- ad absurdum -- fasiszta, hiszen valamilyen hierarchiát szolgál, kedvezményezettje neki, és ezzel élősködik az alávetetteken. A nóta refrénje minddig ugyanaz, csak az aktuális tonika tér el az aktuálisan legerősebb egyenlőségi narratívának megfelelően.

Röviden, a liberális homofóbia teljesen legitim álláspont. Ahogy a fekete öves progresszív heterofóbia is. Mindegyik következik önmagából.

És mégis: a liberálisok, a progresszívok és a konzervatívok -- a vitáikkal együtt -- egyszerre alkotják a nyugati civilizációt a nácikkal és a komcsikkal szemben, akik mindegyikük ellenfelei. Minimálprogram, hogy az előbbiek ne csússzanak át túl nagy számba az utóbbiak közé egyfelől a nemzet/"faj", másfelől a társadalom/"egyenlőség" iránti odaadásukból.

135 komment

2020.05.19. 11:22 HaFr

Komoly szemléleti illúzió a kapitalizmuskritikában

Picking holes and taking a dig (The language of criticizing ...

A kapitalizmus minden rendszerkritikája (tehát nem egyszerűen az elosztási viták, hanem maga a "kapitalista termelési mód" kritikája és behelyettesítési -- leváltási -- vágya valamilyen "jobb", "humánusabb" rendszerrel) még mindig Ricardo és az őt népszerűsítő Marx munkaértékelméletére vezethető vissza. Ez, emlékezetes módon, a gazdasági értékteremtés forrását a munkában látja, ezért az elmélet szerint úgy igazságos, hogy az előállított javak ára végső soron a beléjük fektetett munkát (munkaidőt) tükrözze. Ezzel szemben a piaci árnak csak egy töredéke a kifizetett munkabér, az ár nagyobb része az értéket előállító dolgozók kizsákmányolásából (munkájának nem kompenzált értékéből) áll elő. (Vagy megfordítva, a kizsákmányolás: a nyereség vissza nem térítése a dolgozóknak.)

A munkaértékelmélet már elméletként is a múlté, de kimondatlanul ott lappang a piaci árképzést már elfogadó -- és a piacot éppen ezért bíráló -- rendszerkritikákban. Tovább él ugyanis az a téves felfogás, hogy a munka értéke egyáltalán mérhető az előállított (és a piacon gazdát cserélt) javak árát megelőzően. Ezzel szemben az igazság az, hogy a munkának közgazdasági (tehát közösségi) értelemben marginális (a nullához konvergáló) értéke van önmagában.

Vegyünk egy elég primitív munkát, az ásást. Ez sem ér semmit, sőt nem is mutatható ki a gödör nélkül, ami akár kézzel, akár ásóval, akár markológéppel létrejön. (A munka hatékonysága pedig az eszközökkel -- itt a sorban előrehaladva -- egyre erősebben javítható.) Mármost az ennél több fokkal bonyolultabb és szervezettebb munkák értéke éppen a bonyolultság és szervezettség által lehetővé tett szellemi, fizikai és digitális termékekben érhető tetten, ezekben mutatható ki, ezek nélkül nincs; ráadásul -- a rendszerkritika bánatára -- nemcsak változó értékhozzáadással van (bizonyos munkák nagyságrendekkel nagyobb értékkel járulnak hozzá egy termék piaci árához), hanem -- nemcsak a rendszerkritika, hanem a fejletlenebb társadalmak bánatára -- a csereértéken (a piaci áron) belül a közvetlen munkának egyre kisebb a jelentősége is (egyre nagyobb a közvetett munkáé, ami  a technológiát állította elő, magáé a technológiáé, a tőkéé, ami lehetővé teszi a termelést, és a szervezeté, amelyik bonyolult munkamegosztással elkészíti, majd eljuttatja a piacra az árut). Egy vállalat -- a munka koncentrált színtere -- nem azért jön létre, hogy ott emberek dolgozzanak. Azért jön létre, hogy a munkájuk valamilyen technológiával beépüljön abba a (fizikai, szellemi vagy digitális) anyagba -- és ezzel megmutatkozzék --, amely aztán adásvétel tárgya lehet. A munka a tárgyiasulása nélkül az égvilágon semmit nem ér, sőt maga a munka megjelenni sem tud a technológiai és anyagi környezete nélkül.

Ennek megfelelően bizonyos munkákért bizony keveset fizet a piac. (A piac döntése az árukkal és a munkával kapcsolatban pedig teljesen érthetően az aggregált keresleten -- magyarul az emberi szükségleteken -- alapul.) De még mindig többet fizet, mint olyan munkákért, amelyeknek nincsen tárgyiasult (szemrevételezhető, leírható, megfogható) formája: azaz nem lehet eladni.

(Ne feledjük, hogy az otthoni munka is költség: igaz, hogy megtakarítunk pénzt azzal, hogy nem mással festetjük ki a házunkat, de időt veszünk el más -- talán produktívabb -- tevékenységeinktől, tehát ezzel a döntéssel a saját munkánkkal kapcsolatban hallgatólagos piaci döntést hozunk: úgy döntünk, megéri befektetni a festésbe. A döntésünk alapja az időnknek tulajdonított érték. Akinek az ideje látványosan többet ér annál, hogy a festésre áldozza, az szakembert fogad -- feltéve, hogy nem rekreációs céllal fest, ami szintén előfordul.)

A munkaértékelmélet (és párja, az elidegenedés koncepciója) tehát ott lappang a rendszerkritika "humánus" felfogásában, miszerint a tárgyiasult, részben kisajátított munka elidegeníti az embert önmagától (önmaga tevékenységének eredményéért -- így a rendszerkritika -- az ember nemcsak a " megfelelő árat" nem kapja meg, de a munkája "rabjává" is válik, "kénytelen" a munkaidejét a piacra vinni, következésképp humánuma veszít az önmagára vonatkozásából). Az igazság ezzel szemben az, hogy ha az emberi munka (a legtágabban, de akként értve, amiért ellenszolgáltatást lehet venni) nem objektiválódik, nem ér semmit. A kapitalizmussal szembeni kritika ebből az irányból nemcsak teljesen terméketlen, de tökéletesen értelmetlen is. Lehetne egyszerűen humánus illúziónak nevezni, de mivel valójában az ősközösségnél egy fokkal komplexebb emberi társadalmak létezését tagadja (lásd Marxot, aki kizsákmányolásról beszélve nyolcezer év távlatában csak az elmélete abszurditását húzza alá), az ember rendszerkritikai felfogása inkább csak olyan őrültség, amelyben még rendszer sincs.

PS.: Mindez persze nem jelenti, hogy ne lennének kreatívabb és kevésbé kreatív (repetetív, lélekölő, kemény) munkák, ami viszont nem jelenti, hogy mindenki azonos szintű kreativitásra vágyik. És egyik sem jelenti, hogy mindenki a képességeinek vagy akár a képzettségének megfelelő munkát végezné. Ám mindennek semmi köze nincs a kapitalizmushoz mint gazdasági rendszerhez.

133 komment

2020.05.17. 10:56 HaFr

Lehetséges-e itt nemzeti progresszió?

Should Students Have Technology In The Classroom? - Marisa ...

"Nemzeti" alatt értsük azt, amire ennek a nemzetnek a kritikus tömege képes, be tud fogadni, bánni és építkezni tud vele, ún. organikus, (majdnem) magából adódó módon. "Progresszió" alatt értsük azt a folyamatos társadalmi teljesítményt, ami kompatibilis a tágabb (nyugati) civilizációnkkal, versenyképes, de ugyanakkor fenntartható, legitim, inkluzív. A "nemzeti progresszióról" -- a múltjáról: legfőképp az elmulasztott lehetőségeiről, a korlátairól, a feltételeinek meg nem értéséről, az elit fel nem vállalt felelősségéről stb. -- sokat lehetne beszélni, de nem fogok. A jelen és a jövő érdekel. Amennyiben "1989 legfőbb törekvése az alkotmánypolitikai visszatérés volt a polgári forradalmak örökségéhez, társadalompolitikai szempontból pedig a fejlett kapitalizmus érintkezési viszonyainak és életformáinak eltanulása" a szovjet uralom alól felszabaduló Magyarországon is (Habermas), annyiban a rendszerváltásunk alapvetően sikertelennek mondható.

Jobban megérthetővé teszi ezt, hogy a magyar polgárosodásnak és polgárságnak 1989-ben nem volt hova visszatérnie: nem volt se hagyománya, se pártja, se programja, sőt -- ami a legfontosabb -- már a 24. óra végén járt a térségünk abban a kegyelmi közegben, amely még a polgári módszerek alapján képzelte el a modernizációt. Az ezredfordulón az ún. dotcom forradalom és a tágabban vett hagyományos nyugati ethosz kárára megváltozó gazdasági szemlélet (oligarchizálódás, state capture, liberalizált bankrendszer, súlyosan deficites költségvetések, jogállam leépülése, a demokrácia kapitalizálódása, mutikulturalizmus és értékrelativizmus) olyan kontextusból jelölte ki a félperifériák társadalmi fejlődését, amelyben a pénzpiacok, a működő tőke és a technológia értékteremtésben (pláne a nyereségképzésben) képviselt aránya már visszavonhatatlanul eltolódott a munkával szemben. Ebből következett, hogy a centrum alacsonyabb hozzáadott értékű gazdaságszerkezet kialakulását támogatta a félperiférián, ezzel eldöntve nemcsak az (autonómiát és a versenyképességet feltételező) polgári fejlődés, hanem tágabban a polgári kultúra visszagyökerezésének itteni korlátosságát. Magyarországon a kapitalizáció gyengesége a kapitalizáció szélsőséges egyenetlenségével is párosult (inkább, mint a tőlünk északabbra fekvő régiós államokban), életre híva a politikai vállalkozó réteget is, amely -- saját forrásai nem lévén -- a közpénzek eltérítéséből él, fokozottan szívja el a nemzeti erőforrásokat és ma már kifejezetten arra az egyensúlyra optimalizál, amely még elegendő lefölözni valót biztosít neki, de nem nyit utat az autonóm tulajdonosi réteg kialakulásának.

A magyar nemzet a jelenlegi formájában tehát több ok miatt nem alkalmas a "helyreállító polgárosodásra", ennek híján a modernizációból csak a fogyasztói technológiák révén részesül, megfelelő közösségi kompetenciái nincsenek arra, hogy versenyképes kooperációban felzárkózzon a kibocsátó (tőke- és technológiaexportőr) térségek egyre kevésbé "polgári", de egyre koncentráltabban tudásigényes gazdasági és társadalmi valóságához. A közhatalom ezt a reményt folyamatosan alá is ássa, ezt a közhatalmat pedig a közösségi kompetenciák éppen a gyenge valóságérzékelésük miatt folyamatosan preferálják és újratermelik.

A nemzeti progresszió megfelelő hagyomány és éthosz híján csak a jövőbe vetheti a reményét, amit Habermas ismert kifejezésének párjaként "előremenekülő" vagy "megelőző" forradalomnak nevezek most. Ez -- amit gyorsan hozzáteszek, se az ízlésem, se a vágyaim nem támogatnak -- arra építene, ami már most is látszik a modernizáció következő évtizedeiből: konkrétan a digitalizáció és technológiai kultúra élretörése és a hagyományos polgári tudásformák fokozatos eróziója. Mivel ez utóbbiak nálunk sosem voltak dominánsak és nem is állíthatók helyre/vissza/be a nemzeti kompetenciák közé, e magától adódó nézet szerint Magyaországon az előremenekülést kell kombinálni a domináns archaikus/premodern szemléleti kerettel. Ez egyébként nem idegen a konzervatizmus ún. futurista vonulataitól, ilyen volt már maga az olasz fasizmus is és vannak ilyenek ma is a transzhumanistáktól a francia új jobboldalig (GRECE, archeofuturizmus).

A megelőző forradalom órási veszélye persze az állam egyébként is fenyegető digitális hatalma, amit a polgári szabadság hagyományában élő Nyugat is egyre nehezebben tud hárítani, a félperiférián pedig -- amíg a technológiai forradalmat sikeresen térítheti el a versenyképesség növelésétől az adminisztratív hatalom koncentációja felé -- nagyobb kára lehet, mint haszna. Míg a technológiai forradalom érdeke egybeesik a fenntartható (tehát környezetbarát) fejlődésével, sőt aligha van alternatívája ebben (a romantikus fogyasztás- és kapitalizmusellenesség veszélyeire épp eléggé felhívta a figyelmet a COVID-pánik kiváltotta gazdasági visszaesés), addig az állam még veszélyesebb tényezővé válhat általa, ha a szabadság érdekét nézzük. A nemzeti progressziót ez a centralizáció éppen annyira visszavetheti, amennyire a technológiai forradalom előrelendítheti.

Ebből következik, hogy a technológiai versenyképességnek a tudás szétterítéséből kell származnia; röviden, nem szabad hagyni, hogy az állam és intézményei váljanak e tudás központjává és ezek állapítsák meg a tudás elosztásnak és a szellemi arisztokrácia szelekciójának szabályait, hanem az emberek minél nagyobb tömegeit kell bekapcsolni ebbe a folyamatba. A polgári interakciók és kollaboráció valamennyire élő rutinjait a technológiai eszközrendszerbe befűzve az oktatási rendszernek kell biztosítania a tudásnak azt a szintjét, amely Magyarországot kiemelheti a végeláthatatlan leépülés medréből. Röviden tehát a nemzeti progresszió kulcsa -- a "nemzeti" és a "progresszió" fenti definíciójával összhangban -- az oktatási rendszer színvonalának radikális javítása, ami a jogbiztonsággal és a vállalkozás szabadságával együtt tud kiutat mutatni a százötven éves nemzeti válságunkból.

Ma az ország a GDP-nek kb. 5%-át fordítja oktatási közkiadásokra. Ezt az összeget minimum meg kell duplázni, mert minden mással szemben az oktatásnak van a legnagyobb stratégiai értéke egy ország -- más nemzeti erőforrások híján különösen a mienk -- szempontjából. Megfelelő polgári hagyományok híján az oktatásnak nemcsak a versenyképes tudást kell megalapoznia a társadalomban, de a személyes együttműködési készségek kialakulását is; sok esetben pedig a gyerekek mindennapi "mentsvárát" is jelentve az esélyegyenlőséget, a kultúrát, a képzelőerőt, az autonómiára való igényt és képességet kell szolgálnia. Ehhez alkalmas pedagógusok, állami akarat, a feladat nagyságrendjének ismerete kell. Mondhatjuk, hogy ez reménytelen elvárás a mai közegben. A probléma azonban az, hogy minden más még sokkal nehezebb vagy lehetetlen volna, a javasolt út híján megpecsételve a süllyedésünket és kiszolgáltatottságunkat -- államnak és külföldnek egyaránt.

93 komment

2020.05.15. 11:22 HaFr

Szabadesésben

Free Fall Stock Photos And Images - 123RF

Valóban egy kisebbség terrorizálja a többséget, miközben folyamatosan megpróbálja magát többségnek beállítani, hogy a terrort legitimálja. A magyar politikai társadalom struktúrája -- ismert módon -- úgy néz ki, hogy a választók harmada legitimálja a Fideszt (=Orbánt) a szavazataival (ezeket a szavazatokat aztán egy torz választási rendszer kétharmadossá inflálja, amit pedig a kormányzati rendszer és a személyi függések hálója autokráciává konvertál). A második harmad ellenzéki szavazó, de nagy részük -- érthetően -- csak az impotenciát látja az ellenzék soraiban, a harmadik harmad pedig apolitikus, letargikus vagy ignoráns. A társadalom, amelyet a premodern-jobbágyias szervilizmus, a diktatúrákban elsajátított túlélési reflexek és a nemzet traumái neveltek, politikai intézményeitől megfosztatott és folyamatos hazugságban él, képtelen fellépni egy -- végül nem nagyobb, mint -- apró kisebbség zsarnokságával szemben.

Ebben a helyzetben, amelyet a kisebbség terrorista jellegű élcsapata, illetve ennek vezetője, a közbeszéd és a kormányzati cselekvés folyamatos radikalizálásával tart fenn, a demokráciának már híre-hamva sincs. A demokráciának ugyanis, ceterum censeo, nem a négyévenkénti választás az egyetlen megkülönböztető jegye, hanem ugyanígy a választások közötti fair parlamentáris kormányzás, a nyilvánosság hiteles közös fórumai és a civilitársadalmi aktivitás szabadsága.

A demokrácia illúziója után a  szabadság maradékának illuzórikusságával kell most megbarátkoznunk (kell, nem kell, ezt tesszük). A vírushelyzetet további hatalomkoncentrációra kihasználó orbánista rezsim semmit nem szégyell megtenni az ellenállással szemben, érkezzen ez az ellenzék egy kézen megszámlálható, valamennyire is potens képviselőitől, a Facebook-társadalomtól, szakmáktól vagy a sajtótól. A pszichopatológiára, a büntetőjogra és a tahóság enciklopédiájába tartozó -- de egyaránt nemzetromboló, a szavazók tudatlanságát erősítő, miközben az erőforrásait elszívó -- fideszes-orbánista manővereknek láthatóan nincs se korlátjuk, se határuk. Az élcsapat bármire képes és bármire hajlandó a hatalom megtartása érdekében, mély hallgatással övezve az értelmiségi holdudvaruk "finomabb", "elegánsabb" rétegétől, útszéli módon támogatva a szellemi verőlegényeitől, kiszolgálva a funkcionális káderei által. Az ország ötven éves mélypontján van és sodródik a még mélyebb szakadék felé. A sodródásban nincs fogódzó, nincs stabilizációs pont, aminek két összefüggő oka van: a rezsim terméketlensége (élősködő, extraktív logikája) és a rezsim urainak növekvő bizonytalansága az ország külpolitikai környezetének számukra kedvezőtlen változása miatt. Mindkettő a növekvő agresszió felé löki a rezsimet.*

Valamit radikálisan másképp kellene csinálni, ha nem akarjuk bevárni a robbanást, de nincs szellem, nincs erkölcs, nincs akarat. Csak mi vagyunk, magyarok.

(*Ugyanakkor -- ahogy korábban megírtam -- a diktatúra folyamatosan optimalizál. Ha vége lesz a vírushelyzetnek, valószínűleg vissza fog térni a parlamentáris úton való hatalomgyakorláshoz, mert ezzel is biztosíthatónak tartja az abszolút uralmat. Az abszolút uralom lényege: a jogalkotás, a jogalkalmazás és adott esetben jogszerűtlen eszközök alárendelése az uralom fenntartásának; azaz a hatalmat végső soron az uralom érdeke mozgatja, lehetőleg optimálisan, lehetőleg nem a "szükségletek felett", mert ez túl költséges és kockázatos volna. Amíg a kétharmad adott, addig viszonylag kiszámítható helyzetben Orbánnak nincs szüksége más eszközökre.)

228 komment

2020.05.10. 11:23 HaFr

Milyen silányak is vagyunk! A politikai nemcselekvés tragédiája

Christian Passivity is Not an Option - Crisis Magazine

Épp most olvastam TGM egyik kellemesen ezoterikus írását, de nem akarom egy posztban értelmezni, fölösleges tour de force volna, nem adna hozzá semmit a világhoz, az olvasó olvassa el a szöveget, olvasónak ez a dolga. Az érdekel, ami -- tágan: a titkosszolgálatok ("az állami voyeur") magánéleti szerepét esztétizáló, majd esztétikai tárgyként elutasító -- cikke mögött húzódik: az, ahogyan a titkoszolgálatok egy alávetett társadalomban eljuthatnak addig, hogy a köznapi emberi "locsogás", intimitás, testiség, köznapi szenvedés érdekelhesse őket. És azért érdekel ez, mert óhatatlanul efelé haladunk. Miután egy zárt hatalmi csoport ellehetetleníti az ellenfeleit, a radikalizálódása szükségképpen vezet az állampolgárok megalázása és szelekciója felé (amint már nem egyszer meg is történt az Orbán-rezsimben egyelőre verbálisan Kövér és a KDNP vénférfi különítményének nőellenességével, az ellenzék nemzetből való kirekesztésével, a cigányok kollektív megbélyegzésével stb.), a végén meg ott állunk meztelenül a "hatalom" előtt.

> Szembeötlő, hogy az állambiztonsági szolgálat tekintete szadisztikus férfitekintet, harmadosztályú intellektualizmusa és rendképzete az önuralommal és racionális világossággal jellemzett férfigőg, „erkölcsisége” a „kis huncut”-nak tekintett nő korholása, állítólagos szabályszegésének elmarasztalása.<

A szadisztikus férfitekintet hatalomra jutása annak a terméke, amit a nemtudás és a nemcselekvés közös tagédiájának nevezhetünk. Az, hogy az orbánizmus és hajtásai teremtenek rendet a Kárpát-medencei káoszban, minden más rendteremtő erő hiányára mutat. Az, amit közkeletűen társadalmi inkompetenciának nevezhetünk, annyira megfoghatatlan az egyes emberek szintjén, amennyire érthetetlen a saját rossz érzésük oka. Az, aki tenni tudna ez ellen, a közéleti értelmiség (a politikai közösség szellemi elitje), jó időre kompromittálódott. A kompromittálódása mindenekelőtt azokkal az értékekkel szemben értendő, amelyeket állítólag vall. 

Nagyon "érdekes" volt az a folyamat, ahogyan a konzervatív, a liberális és a baloldali értelmiség feladta először az értékei képviseletét a világosan hatalomelvű (=értékmentes) kormányzattal szemben, aztán a nyilvánosságban, végül egyre inkább feladja magukat az értékeket is és -- ki előbb, ki utóbb, a megélhetésért apróbb-nagyobb szívességeket adva -- betagozódik a rendszerbe. Egyre szűkül az a kör, amelyik tud, mer és tesz. Tán sose volt olyan, amelyik ezt a hármat -- ha ragaszkodunk a szavak értelméhez -- egyszerre jelentette volna.

Az értelmiség egy másik világba transzponálja az értékeit (de ezt is kaotikusan), amelyeknek így nem kell érvényt szereznie abba a világban, ahol azok valóban számítanak. A szerző vidáman búcsút int az embernek azzal, hogy az örökkévalóságnak dolgozik, pedig sokszor csak a gyáváságától menekül. Tégla ő is -- ki kisebb, ki nagyobb -- a falban, amelyet a rezsim húz a társadalom köré. Ahelyett, hogy végsőkig ragaszkodna az intellektuális rend eszméjéhez és minden rendellenesség világos bírálatához, a valóságból való kivonulással áldozatul dobja egy alternatív világ lehetőségét a szadizmusnak.

Azt hiszi, átmenthetők az értékek a mögülük való kivonulással, pedig az értékeket éppenséggel tönkreteszi a be nem váltásuk.

Ezt a vádat talán nehéz megérteni azoknak, akik éppenséggel semmi mást nem látnak maguk körül, mint értelmiségi vitákat és rezsimellenes verbalizmust -- de nem hajlandók szembenézni ezek terméketlenségével, szenvelgő nárcisztikusságával és önfelmentő kifutásával. Egy világ választja el egymástól a fecsegést és a munkát.

Az utóbbi napokban a vájtfülű értelmiség azzal foglalkozott, hogy kinek az apja nagyobb gazember, X-é vagy Y-é, és ki nézett szembe jobban ezzel a ténnyel, X vagy Y -- miközben az aktuális politikai nemcselekvésük az újabb gazemberségeknek biztosít szabad utat. A közéleti értelmiség megértési szándéka a valósággal szemben éppen annyira komolytalan, mint a törzsi szenvedélyei, amelyet apái és nagyanyái szenvedései hivatottak igazolni, de csak szánalmas visszfényei ez utóbbiaknak -- hogy végül maradjon neki csak a szenvelgés. A mai feladatait nem ismeri és/vagy félvállról veszi, modelljei (Széchenyi, Jászi, Kéthly, Bibó stb.) éthoszát valójában sose értette. Ahelyett, hogy kihasználná a kapcsolati hálója sűrűségét és megszervezné magát a tudás lefektetésének érdekében, ami aztán cselekvésbe fordítható, elfecsérli az életét és a lehetőségeit. Magasztos jelzőket osztogat saját tagjainak, pedig ez a jövő nemzedékek dolga volna. Talán sejti, hogy a jövő nemzedékektől nem fogja megkapni ezeket.

139 komment

2020.05.07. 09:40 HaFr

Az alapjövedelem tesztidőszaka kezdődött el a civilizált országokban

Oracle Database Performance - 3 Practical Ways to Improve

A karanténnak én egyetlen hatását látom és hallom a gazdaságra vonatkozóan. Nevezetesen, hogy felerősödik a digitalizáció és elkülönülnek azok a dolgozók, akik -- kiegészülve azokkal, akiknek most pénzük, tehát szabad idejük van tanulni -- a (termelő, szolgáltató) szakmákban kódolni képesek, azoktól, akik csak felhasználók, miközben a "computer illiterate"-ek végleg lemaradnak. (Nyilván van egy-két szakma, amelyik kivétel marad e hármasság alól, de csak egy-kettő.) Ez felerősíti a jövedelmi koncentrációt és a lemaradók egyetlen reményévé az állami újraelosztás erősítése és végső soron valamilyen alapjövedelem válik. A jól keresők pénzt fognak áldozni arra (állami kényszer révén), hogy a munkájuk eredményét a "felhasználók" és a "lemaradók" megvegyék. Ez -- az oktatási rendszer és az egészségügy ellátás biztosította esélykiegyenlítéssel együtt -- a balos program maximuma, amiben reménykedni lehet. Magyarországon ebben sem, mert nincs értelmes baloldal, csak tudatlan, irracionális őrjöngés (ott is).

A kieső termelési (értékteremtési) időre jutó kiesett jövedelmek pótlására a civilizált kormányok (értelemszerűen az Orbán-rezsim nem) a vírusidőszakban gyakorlatilag az alapjövedelemmel kezdtek kísérletezni, aminek az a funkciója, hogy életben tartsa a családokat és -- a fogyasztás visszaesésének elejét véve -- a gazdaságot. A gazdaság leállásának idejére folyósított jövedelempótlás semmi más, mint alapjövedelem, az időszak pedig strukturálisan ugyan nem, hatásaiban mégis megegyezik azzal a feljebb jelzett -- eljövendő -- korszakkal, amelyben a munkák radikálisan elválnak szélsőségesen értékes szellemi-digitális és kevésbé értékes alkalmazói-digitális és analóg tevékenységekre, ennek nyomában pedig további alkalmazhatatlan, munka nélküli vagy éhbérért foglalkoztatott tömegek képződnek mind nagyobb méretekben.

A lényeg a jövedelmi és vagyoni koncentráció erősödése, amely csökkenti a relatív medián vásárlóerőt a napi és a tartós fogyasztási cikkek körében is -- ezt hivatott orvosolni az alapjövedelem. Az alapjövedelem a mai elképzelések szerint egységes és általános, de nem az a lényege. Vagy ilyen lesz, vagy (amit én várok) kiegészítő jövedelem, amely inflációkövető életben maradási összeg lesz, hogy az ez alatt keresők jövedelmét felhúzza a minimális (vagy adott esetben emberinek nevezhető) szintre, azaz több lesz, mint amit progresszív adórendszerrel vagy adójóíváírással el lehet érni. Mégsem segély, hanem funkcionális forráskiegészítés a gazdaságok növekedésének biztosítása érdekében, amellyel a "gazdagok" elismerik, hogy egyrészt az általuk üzemeltetett tudásnak és forrásoknak vásárlóerőt kell teremteni, másrészt felelősségük és érdekük biztosítani a minimális társadalmi békét.

A alapjövedelem (vagy jövedelemkiegészítés) rendszere az oktatási és az egészségügyi rendszer mellett a konzervatív gazdasági "filozófiának" sarokköve lehet amellett, hogy racionális és aligha elkerülhető fejlemény lesz a nemzetgazdaságokban a tudás- és jövedelmi arisztokráciát erősítő új -- az 5G, az MI és az IoT vezényelte digitális -- technológiai korszakban.

159 komment

2020.05.05. 14:48 HaFr

A kapitalizmus (polgári) konzervatív megítéléséhez

An eerie photo series from Greenpeace shows how alienated humans ...

A konzervatizmusnak kétszáz éve -- mióta politikai gyakorlatként létezik, emberi beállítottságként pedig még régebb óta -- meggyőződése, hogy az emberi természet változtathatatlan, állandó, és a legjobb hozzáállás a fajunkhoz az emberrel kapcsolatos alapvető szkepszis (=pesszimista antropológia). Az ember egyfelől ösztönlény, akit mindenekelőtt a halálfélelem és a biztonságával kapcsolatos aggodalom motivál; másfelől (ha már kellően biztonságban érzi magát) vágy- és szenvedélyvezérelt. Értelmét döntően az ösztönei, a vágyai és a szenvedélyei irányítják. Emiatt szükséges köré intézményeknek olyan hálóját szervezni, amely alapvetően garantálja a biztonságát és meggátolja a szenvedélyei olyan kiélésében, ami már az embertársai biztonságát (vagy -- ambiciózusabb elméletek szerint -- a saját magasabb képességeinek elérését) veszélyeztetné. Ilyen intézmények a természeti törvény (szerinti élet) és a természetes jogok, a vallás, az erkölcsi rend és a hagyományok, a szokás- és pozitív jogok rendszere és az ezen alapuló törvénykezés (bíráskodás), az állam, az iskolák, a természetes és mesterséges közösségek, a piac és a munka, illetve ideálisan ezek kombinációja. A konzervatizmus szerint ezek együtt tudják biztosítani, hogy az ember a legközelebb kerüljön a humánum gazdag értelmezéséhez és a legjobb gyakorlatot alakítsa ki a közösségben való produktív együttélésre.

A kapitalizmus megítélése és elhelyezése a konzervatív gyakorlatban csak ennek alapján érthető. Felfogásunkban a piac csak egy az emberi életet szolgáló intézmények közül és a megítélése azon múlik, hogy mennyire sikerül a tágan értelmezett biztonságot, szenvedélyeket és vágyakat a többi intézménnyel együtt a megfelelő medrükben tartania. Azért fontos látni ennek az intézményi összefüggésrendszernek a funkcióját, mert ahol kiesik, meggyengül, kompromittálódik bármelyik tagja, ott más tagjai (a kapitalizmus és a piac, vagy éppen az állam) relatív túlhatalomra tehetnek szert, jóllehet világosan nem tudják betölteni az egész intézményrendszer (konzervatívan értelmezett) eredeti funkcióját, a félelmek, szenvedélyek és vágyak moderálását. Sőt, ezek (az állam és a kapitalizmus) éppen azért emelkedhettek ki végül és gyarmatosíthatták fokozatosan (eltérő mértékig, gyakran egymással versengve) a többi intézményt, mert míg az állam a legkézzelfoghatóbban nyújtott biztonságot a többi szereplő között, a kapitalizmus közben -- fokozatosan megszabadulva az erkölcs, a vallás stb. kötelékeiből -- az állam jelentette biztonsággal az oldalán felnyithatta a gátat az eddig visszaszorított és szankcionált vágyak előtt. (Az állam szerepe a nemzetgazdaságok létrejöttében és alakulásában a XVII. század óta folyamatos.) Mi több, az egzisztenciális biztonság maga kínálta további lehetőségein túl a kapitalista gyakorlat egyenesen ezeket a vágyakat tette a működésének forrásává és logikai alapjává. Állam és kapitalizmus/piac egymást kiegészítve, páros dinamikában rombolták/rombolják a korábbi konzervatív egyensúlyt képező többi intézményt.

Ahogy végül is történt. Háromszáz éves út vezetett attól, hogy a korai szerzők, pl. Adam Smith, az erkölcselméletük részeként tárgyalták a kapitalizmust és az amerikai alkotmányozó atyák a Teremtő és a polgári jogok közötti spektrumban konstituálták az amerikai nemzetet, odáig, hogy a gazdasági szemlélet rögzült előbb a baloldali, majd a liberális (libertárius) társadalomelméletben, ezzel ismerve el a kapitalizmus (és az állam) kiemelkedését a többi intézmény közül. 

Mármost e két elem kiemelkedése a sorból és a többiek elbizonytalanodása vagy elmúlása ("Isten halott"), azt kell hogy jelentse, hogy ennek a kettőnek kellene biztosítania (a konzervatizmus felfogásában) a pesszimista antropológiának megfelelő kiállást az ösztönökkel, a szenvedélyekkel és a vágyakkal szemben. De a kapitalizmus és az állam is elsősorban a személyes hatalomról (a biztonság, a vágyak és a szenvedélyek legerősebb személyes garanciájáról) szól, így az ellensúlyozatlan alkalmazásuk az emberiséget végül kettéosztja azokra, akik (a hatalom birtokában) élősködnek az antropológiai pesszimizmuson, és azokra, akik attól a hatalomtól remélnek védelmet, amely valójában a birtokosai garanciájaként működik. Igen, a kapitalizmus is a hatalomról szól: a gazdasági szereplők sem a verseny érdekében szállnak versenybe, hanem a győzelemért és a hatalomért. Elhanyagolható azoknak a piaci szereplőknek a száma, amelyek nem választanák a saját monopolhelyzetüket, ha varázsütésre tehetnék -- és valóban erre is törekszik mindenki, álmaikban feltehetőleg még a kisebb szereplők is. Az erkölcsi rend, az egyenlő iskoláztatás vagy a (legalább) versenysemleges állam moderáló ereje nélkül a kapitalizmus óhatatlanul elveszíti azt a szerepet, amit a konzervatív szemléletben (egyensúlyi elemként) betölt és maga válik a humánum (teljességének) elnyomójává. Egyenesen következik ebből nemcsak a humánum gazdasági (hatalmi célú) redukciója, de magának a piacnak a megbillenése is, amennyiben folyamatosan veszít a szabad egyensúlyi  állapotából.

A konzervatizmus humánum-központúsága folyamatosan veszít a pozíciójából és valójában utóvédharcokra képes csak egyfelől a libertárius (szabadság-) szemlélettel szemben, amelyben a piac és a kapitalizmus eleve kitüntetett helyet kapnak (egyéb koordinációt ez az ideológia nem ismer, mint az ideális piacét), másfelől az államias szemlélettel szemben, amelyben a hatalom adminisztratív kényszerítés révén érvényesül. Az emberrel kapcsolatos szkepszis helyére (ami pl. az amerikai alkotmányozásra még jellemző volt) a társadalmi koordináció leitmotivjává a hatalom és azok szenvedélyeinek a hatalommá konvertálása lép, akik a legerősebben akarják a hatalmat (Nietzsche), legyen ez gazdasági hatalom (amelynek szubjektuma a dolgozó ember, gyakorlata pedig az emberi szükségletek, vágyak és elismerések keltése és hatékony kielégítése) vagy állami hatalom (amelynek szubjetuma az állampolgár, gyakorlata pedig a demokrácia és az államigazgatás).

Abban a harcban, ami végül az állam és a pénzgazdaság (a deformált piac) között zajlik a hatalomért az ember egyre inkább (országonként persze más ütemben) az állam és a kapitalizmus szimbiózisának irányítása alá kerül. Ez azonban már régóta nem a konzervatizmust erősíti, ellenkezőleg: strukturálisan a konzervatizmust életre hívó tapasztalatok (az emberrel kapcsolatos illúziómentesség) ellenében működik, az embernek hízelegve, populista, demagóg módon, ugyanakkor egyre hatékonyabban ellenőrizve őt.

Mi elsősorban tehát már kritikusak vagyunk a kapitalizmussal szemben, ami a humánum redukciójában és a társadalmi koordinációban betöltött szerepét illeti, és ha örülünk is annak a megmaradt szabadságnak, amit az uralkodó (tudás-, pénz-, presztízs- és kiemelkedő személyiségi tőkével rendelkező) rétegek számára biztosít, nem feledkezhetünk meg arról a sokkal számosabb embertársunkról, akik számára az állammal együtt csak az életük feletti kíméletlen kontrollt jelenti. (Ha tudnak erről, ha nem.) Lázadni azonban nincs okunk. A világ olyan komplex módon változik, hogy a tudásal övezett lázadás sem tud változtatni a rendszerszintű gyakorlaton, nem beszélve az olyan spekulációkról, amelyet az emberrel kapcsolatos illúziók hajtanak.

56 komment

2020.05.02. 19:37 HaFr

Kb. hatszázharminc embert érdekel ebben az országban, hogy Pokorni vagy ifj. Rajk felmenői voltak bűnösebbek

julien_benda.jpg

Nagyon helyesen ennyit (plusz/mínusz ötszázat) érdekel az a probléma, hogy a XX. század totális, tömeggyilkos diktatúráinak két lelkes kiszolgálója között kit hoz ki nagyobb bűnösnek az a zárt körű értelmiség, amelynek közéleti inkompetenciája éppen mára vezetett el 1989 után a soron következő diktatúra lighthoz. Végső soron e két értelmiségi massza és a legnagyobb közös osztóiknak érdeklődése (a másik heccelésében, megalázásában és kicsinálásában) vezetett el oda, hogy a magyar nép mára teljesen elidegenedett a politika polgári-civilizált gyakorlatától (vagy még inkább a ma élő generációinak esélye sem volt beleszokni). A két massza a kohézióját adó identitás-kérdésekben nem enged tagjainak finomkodást, árnyalt beszédet, tamáskodást, bizonytalankodást. Csúnyán szankcionálja a kibeszélést.

Ez a két massza itt és most harminc éve nem tud kitekinteni a nemzetre és felfogni a hivatásánál fogva őt illető/terhelő felelősséget az ország szellemi vezetésében, ehelyett azóta vívja a harcait -- egyelőre még csak verbálisan, legföljebb ellenfeleik egzisztenciális megnyirbálásával --, folytatásaként a korábbi generációk hasonló megfontolásokból, csak éppen tettlegességig fajuló gyűlölködésének (ideértve a gyilkosoknak szállított politikai doktrínák kidolgozását és népszerűsítését). Az érveik, kliséik szerkezete bámulatosan hasonló, a toleranciaküszöbük a másikal szemben kb. ugyanott, a jelzőik csak a képzettségük és a személyes kulturáltságuk szerint térhetnek el. 

Semmit nem tanulnak és semmit nem felejtenek. A dinamikájuk Magyarország gyengesége, amely minden társadalmi, kulturális és politikai válságunk mögött ott van, az utóbbi száz-százötven évünknek a szűkebben vett hivatásos politikusok ténykedése mellett  -- még mindig kevéssé elemzett módon -- a legnagyobb károkozója. A témáik, a vitáik, a tudásuk és a törzsi moráljuk nélkül ma jó eséllyel előrébb lennénk.

Miközben -- paradox módon -- maga Pokorni és maga ifj. Rajk (hogy mi köze ennek a saját felmenőik bűneihez, nem tudni) a saját közegük maximumát tudták nyújtani a politikai tevékenységükben.

109 komment

2020.05.01. 09:23 HaFr

Mingyá' itt a Mennyország!

A mennyország létezik – állítja egy „szemtanú”

Orbán ajánlata munkanélkülieknek a cégeknek adott mentőcsomag helyett: állami vállalatok, közmunka, hadsereg.

"Három hónap álláskeresési támogatás után jár három hónap jövedelempótló támogatás, amiből nem lehet megélni, ismerte el Orbán. Ezért kínálnak mást is mellé vagy ehelyett:

  • részt lehet venni fizetett képzésen, amit a kormány áll,
  • ott van a közmunkarendszer, ahova sok embert tudnak fogadni,
  • az állami cégek is föl vannak készülve arra, hogy megnöveljék az alkalmazott létszámot,
  • és a hadseregbe is toboroznak fiatalokat fél és egy éves képzésre."

Nem fogok én közgazdasági vagy bármilyen értelmes számokat ide tenni (arra vonatkozóan, hogy ez az egész elképzelés mennyibe kerülne és milyen veszteséget jelent az országnak nagyon hosszú távon, és kurz und gut miért szolgálja személyesen Orbán hatalmi és gazdasági érdekeit), minek. Aki nem látja ennek az egésznek a tragikusan abszurd voltát -- szemben a minden civilizált kormány által csaknem egységesen választott nyugat-európai úttal: a fiatalok tudásszerzésének hangsúlyozásával, amire a válság után még nagyobb szükség lesz, a cégek és a munkavállalók pénzbeli támogatásával, a túlélésük biztosításával, a civil társadalom támogatásával --, azon nem tudok segíteni.

És végül: Soros!

Ennek már kezd olyan észak-koreás bukéja lenni. Hahó, fideszesek! Mingyá itt a mennyország!

Végül itt a népszerű politológia alaptétele, hadd erősítsem meg újra: minden nép megérdemli a kormányát. Az én alaptételem emellett: de, diktatúra van. (Az optimalizált diktatúráról itt.) Ahol egy világosan közjóellenes, a tagjainak személyes vagyonszerzését szolgáló, cinikus, hazug, az elnyomottak tájékozatlanságából fegyvert kovácsoló, egyébként inkompetens kormányzat leváltásához (mi kellene még, hogy egy ilyet leváltson a nép?) már nem állnak rendelkezésre működő intézményes csatornák, azaz a leváltása a polititkai intézményrendszeren belül nem valósítható meg, ott diktatúra van. Azzal, ha nem érzékeli diktatúrának, hanem jól el van vele, sőt kívánja -- ugyan ez a diktatúra tényén nem változtat --, a nép mindössze igazolja a népszerű politológia alaptételét, lásd újra feljebb.

183 komment