1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2020.09.23. 08:02 HaFr

A 444.hu esete a demokráciával

A 444.hu szerint "Trump kapott egy esélyt, hogy évtizedekre árnyat vessen az amerikai politikára" azzal, hogy konzervatív bíró jelölése révén "hosszú évekre, akár évtizedekre biztosítja a konzervatív többséget az alkotmányos kérdésekben döntő testületben."

Magyarul a T. szerk. szerint (megengedve, hogy a szerző -- akiraly -- nem szerkesztőségi álláspontot írt meg, de egy viszonylag egységes kultúrájú lap esetében az álláspontja nem állhat nagyon messze a szerkesztőségétől), ha nincs progresszív többség az amerikai Legfelsőbb Bíróságon, akkor Amerika megnézheti magát. Hadd kérdezzem meg: miért döntött a szerk. (akirály stb.) úgy, hogy önként igazolja a progresszívokkal szembeni trumpista-orbánista-stb. gyanút, miszerint a saját uralmukat az egyetlen üdvözítő uralomnak tekintik a politikai rendszerekben, ezért kb. pont annyira demokratikusak, hogy semennyire?!  

Maga a cikk ezen túl is sajátosan érvel. Egy kétélű (ad absurdum értelmetlen) mondat után -- "a republikánusoknak váratlanul jó esélyük nyílt rá, hogy évekre, vagy inkább évtizedekre biztosítsák a konzervatív többséget a legfőbb bírói testületben, a függetlenségére amúgy nagyon is érzékeny Legfelsőbb Bíróságon", mit értsünk ezen a hátravetett jelzőn, milyen összefüggésben áll a megelőző tényállítással? -- az újságírói manipuláció gyöngyszeme következik: "elég valószínű, hogy Trump vereséget szenved, de már az se elképzelhetetlen, hogy a Republikánus Párt Trump katasztrofálisnak ígérkező választási szereplése miatt még a szenátusi többségét is elbukja". 

A kulcsszavak: "elég valószínű" (ez pontosan 1-99%-os valószínűség, ha értelmezni akarjuk a "valószínű" "eléggel" való megszorítását), "már az se elképzelhetetlen" (tényleg, mi elképzelhetetlen ebben a kontextusban? - pont semmi, de ez a képzeletnek ez a szép bevonása az érvelésbe -- ti. hogy Amerika homályba borul (!) -- az "elég valószínűt" akarja überelni), mégis a republikánusok "katasztrofálisnak ígérkező" szereplése teszi fel az i-re a pontot azzal, hogy a "katasztrofális" csak ígérkezik (egyébként nem ígérkezik semmi ilyesmi: még csak vereség sem; ma legalábbis még nem tudható, minden ezzel kapcsolatos vélemény a jóslás kategóriájába esik).  

Mármost, ha az LB "nagyon is érzékeny" a függetlenségére (nem mellesleg nem csak ő érzékeny erre, hanem az alkotmány is, ami sokkal fontosabb), akkor mi értelme van annyira átpolitizálni az ügyet a szerk.-ben, hogy gyakorlatilag Trump agyának megnyilvánulásaival azonosítják az LB következő évtizedekben várható ítélkezését? 

Miközben a szerk. alapvetően nem tűnik úgy, hogy elismeri a liberális demokráciákban megengedhető ideológiai különbségeket (amelyek természetesen nyilvánulnak meg a parlamentáris rendszer minden intézményében), érdekesen fogja fel a jog uralmát a populizmussal szemben is -- az előbbi kárára. Az írja: "a Pew Research felmérése szerint [legközelebb majd kérjük belinkelni a forrást, T. szerk!] 2019-ben ezt [az abortuszhoz való jog 1973-as szabályozásának fenntartását] az amerikaiak 61 százaléka támogatta. Egy kétharmadrészt konzervatív bírákból álló SCOTUS azonban ennek ellenére betilthatja az abortuszt az egész országban." Magyarul a szerk. kifogásolja, hogy a jog a végső instanciája révén nem alkalmazkodik a pillanatnyi populáris felfogáshoz (ahogy egy kutatóintézet ezt állítólag tálalja), megengedve, hogy ez a "veszély" -- betilthatja -- éppen annyira spekulatív, mint az egész cikk: nem éppen az újságírás legnagyobb dicsőségére. 

A szerk.-nek tudnia kellene alkalmazni ugyanazt a mércét, amit Orbán és társasága kapcsán rendszeresen helyesen idéz meg, hogy ti. a jog uralma és a populáris vélemény adott esetben két különböző dolog és ez jól van így. A populáris vélemény nem írhatja felül a jogot, mert az nem csak a jogra, hanem a demokráciára is roppant káros.  

Na, szóval, van még mit fejlődnie a jövőben a szerk. álláspontjának, ha megbízható képviseletévé akar válni a hazai liberalizmusnak. Összefoglalva: 1. A polgári demokrácia akkor is liberális, ha konzervatív többségű. (Minden más tendencia nem demokratikus, hanem leginkább keleties autokrata, mint tudjuk. Se nem polgári, se nem demokrácia.) 2. A liberális demokrácia védelme nem egyenlő a liberális ideológiai álláspont védelmével. Ha az előbbit az utóbbira redukáljuk, akkor az eredmény civilizált politikai kultúrákban Trump, kevésbé civilizált politikai kultúrákban, mint Magyarország (egyéb tényezők bejátszása mellett): Orbán. 3. A jog és a többségi álláspont szintén nem keverendők össze. Ellenkező esetben az eredmény -- lásd az előbbieket.

70 komment

2020.09.19. 14:10 HaFr

A szabadságnak inkább politikára, mint doktrínára van szüksége

The Patriot (2000) OST Mel Gibson EL PATRIOTA Heath Ledger Joely Richardson  DIR Roland Emmerich - YouTube

Szemben a piaci interakciókkal, amelyek alapvetően önkéntesek (és a libertarianizmus helytelenül ebből vezeti le az együttélés összes legitim normáját, ideértve a piacot támogató társadalmi intézményeket is), a tágabb együttélés (kényszere) olyan normákat is szükségképpen létrehoz, amelyek nem önkéntesek, mégis legitimek. Ha mármost ehhez hozzávesszük, hogy a piaci interakciók (a munkaerőnkre, a tudásunkra, szolgálatokra stb. kiterjedő adás-vétel) is csak alapvetően önkéntesek, reális megvalósulásukban azonban nagyon sok kényszernek engedelmeskednek, az önkéntesség máris leértékelődik az emberi együttélés végső normái között.

Az alapvető (determinatív) önkéntesség doktrínája szerint senki sem kényszeríthet senkit piaci (vagy másféle) interakcióba, mert az sérti az agressziómentesség és a károkozástól való tartózkodás elveit. És ez egy szűk értelemben így is van. De:

1. Jóskánál, Pistánál és Margitkánál és annál a kényszernél, amit munkáltatóként, pékként vagy (Engels nyomán) anyósként jelentenek, vannak sokkal fontosabb piaci kényszerek. Pl. a létfenntartás. A piacon kívül létfenntartást keresni -- tehát nem lépni tágan értelmezett piaci interakcióba -- olyan fokú deprivációt eredményez vagy olyan bűnözői életformát követel meg, amelynek választása (még) jobban rombolja az emberi létfenntartás esélyeit, mint a piackonform élet. Az önkéntesnek mondott piaci interakciók mögött tehát a piac anoním, rendszerszerű kényszere semmisíti meg az önkéntesség emelkedett elvét. Lehet azt mondani, hogy a piacnál semmi nem koncentrálja hatékonyabban az erőforrásokat arra a helyre, ahol szükség van rájuk, de nem lehet azt mondani, hogy ezzel analóg módon koncentrálja a szabadságot is. A szabadság ennél jóval bonyolultabban oszlik el.

2. Az önkéntesnek mondott piaci interakciók mögött ugyanakkor olyan közösségi-kulturális tudás, intézményrendszer, erkölcsi és szankcionális szabályozás működik, ami eleve jól működő, komplex közösségeket, előzetes konszenzusokat és forrásráfordítást feltételez. Az önkéntesség alapja a hagyományokból, kényszerekből és szabadságfeladásból álló közösségi lét. Röviden, az individualizmus és az önkéntesség határolt és predeterminált. A szabad társadalmakat illetően a kényszerek belátása legalább annyira fontos, mint a szabadságjogok érvényesítésért folyó küzdelem: a kényszerek érvényesítésében és átfogó optimalizálásában (közgazdasági idiómában: az összeadódó veszteségek csökkentése céljából) az egyéneknek pedig közösségi döntésekhez kell alkamazkodniuk.

3. Végül az önkéntesség igénye pszichésen meghatározott: maga az önkéntesség választása is olyan készségeket követel, amelyek az erkölcsi érvelésnél és választásnál alapvetőbbek; ergo az önkéntesség nem magától értetődő (evidens) jó. Ennek oka éppen az ember antropológiai komplexitása. Nincs olyan komolyabb filozófiai rendszer -- és itt ab ovo (csak a műveik felépítése alapján) el kell tekintenünk a libertárius gondolkodók csaknem mindegyikétől, a kevés maradék pedig olvasás után esik ki --, amely az ember politikai szabadságát és az önkéntesség erre épülő igényét (nem összetévesztendően a normatív igazolási igényekkel, vö. szerződéselméletek) antropológiai adottságként írná le. Ellenkezőleg: az etológia, a pszichológia és a filozófiai/társadalomelméleti antropológia az emberi egyedfejlődés közösségi jegyeivel interakcióépző adottságokként foglalkozik. Ez persze nem zárja ki a szabadság és az önkéntesség fontosságát a normatív elméletekből (végső soron az erkölcs- és politikafilozófiából), de csak erős kondícionáltság mellett értelmezhetők ezek lehetőségei.

Mindebből következik, hogy amennyiben -- az antropológiai késztetésekkel szemben -- végül inkább az egyének együttműködő közösségein múlik a szabadság és az önkéntesség érvényesítése, annyiban a közösségeknek ezeket megelőző közös gyakorlaton kell alapulniuk egyrészt a szabadság legitimálása, másrészt a stabilitása érdekében. (Most tehát nem beszélek arról, hogy a politikai közösségek túlnyomó része -- alkalmazkodva az antropológiai realitásokhoz -- nem a szabadság és az önkéntesség kiterjesztésére jön létre, inkább olyan egyéb értékek és célok mentén működik, amelyeket e közösség -- értelemszerűen legitim módon -- akár a tagjai személyes javai ellenében is képvisel. Sokkal fontosabb és legitimáló erejű a tradeoffokkal tisztában lenni egy közösség értékrendszerében, mint -- főleg a radikálisan felfogott -- szabadság hiányával támadni egy életformát. De az előbbi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy reflexív politikai társadalomról és demokráciáról lehessen beszélni.)

A szabadság és az önkéntesség meghatározásához messze nem elég az a lapidáris elv, hogy senki ne okozzon kárt mások szabadságában (vagy ennek megfelelői): erre -- érthetően -- nem lehet alapozni komplex társadalmak működését. Nem véletlenül vallanak kudarcot sorban a szabadság és a demokrácia exportálására tett kísérletek (Magyarországtól Szírián át Malájziáig), amelyek mögött nincs preegzisztens befogadó kultúra, illetve romlik a fejlett demokráciáknak a szabadság érvényre jutattására irányuló képessége, ha a szabadság (és az önkéntesség) mögül kimosódik a polity (a politikai társadalom, a nagyobb közösség, a nemzet) méltányos működésébe vetett hit. Márpedig ehhez a hithez sokkal több kell, mint a piaci logika mégoly kiegyensúlyozott működése (nem beszélve a piac tényleges tapasztalatáról). A szabadság mindenekelőtt olyan speciális, közösségi kultúrát kíván, ami vagy van, vagy nincs meg, és ez utóbbi esetben nagyon kis eséllyel hozható létre. A szabadságnak (és az önkéntességnek) ezért kevésbé filozófiára, mint politikára: egy konkrét gyakorlat értő gondozására, esetleg lassú, megfontolt kulturális beágyazására van szüksége. (Nem mellesleg nem emlékszem olyan szabadság- és általában gyakorlati filozófiára, aminek több haszna, mint kára lett volna egy nép életében.)

Szabad társadalmakat létrehozni sokkal bonyolultabb (és persze határoltabb eredménnyel járó) feladat, mint az a szabadságot az önkéntességgel és (helytelenül, naívan) a piaci interakciókkal modellező libertárius felfogásban áll. Ahhoz, hogy szabadon éljünk, a szabadság és az önkéntesség támasztékaira van szükség, amelyek általában olyan robusztus kulturális, gyakorlati (erkölcsi, intézményes) normák, amelyekről adott esetben csak kerülő úton látható be, hogy a szabadságot szolgálják -- és gyakran a közvetlenül beláthatóan önkéntes választások ellen lépnek fel. A konzervatív belátás sokkal bonyolultabb egy nagyobb -- szabad -- közösség működésével kapcsolatban, minthogy ennek leírását a szabadság konstruktivista-preskriptív blikkfangjaira szűkíthetné. Tulajdonképpen annak örül a leginkább, ha leírni se tudja ezt, nemhogy előírni a tartalmait.

12 komment

2020.09.17. 12:30 HaFr

Mi is a Google, FB, Amazon stb. célja az emberiséggel?

Weirdly-shaped wormholes might work better than spherical ones | Live  Science

Mit csinálnak azzal a rengeteg pénzzel az ún tech cégek, amit felhalmoznak, azon túl, hogy valamennyit visszaadnak a részvényeseiknek? Mi a céljuk tehát a tudásukkal (a jövőbeni bevételüket is garantálandó, de nemcsak ezt)? Szokás mondani, hogy ezek a cégek adatokat vesznek és adnak el, azaz a termékük tulajdonképpen a felhasználókról (users) szerzett tudás. Ez részben így is van, de ahogy a mostanában elérhető doku filmben is előfordul (Netflix), a céljuk valójában több: a jövő modellezése, megismerése, befolyásolása és előállítása az emberek milliárdjaitól (és -ról) folyamatosan halmozott tudás alapján. A termékük tehát -- amennyiben egyre sikeresen képezik le a felhasználóik elmetartalmait -- maga az ember. A szóban forgó cégek a mesterséges intelligencia civil alkalmazásának vezérei, akiknél néhány éve már senki sincs nagyobb hatással az emberiség jelenére és jövőjére.

A tech cégek az AI-n (magyarán a rendelkezésükre álló és folyamatosan gyarapodó adattengerből létrejövő algoritmusokon) keresztül a jelent a jövővel kötik össze a tudás és a prognosztizálható tömeges cselekvés szabályozásával. Nem egyszerűen arról van szó, hogy választásokat képesek eldönteni, hanem kvázi isteni, azaz minden-tudásra törekednek. (Ahogy minden jól működő üzleti vállalkozásnak van, nekik ez a stratégiai céljuk, amit meg lehet ismerni az eszközeik, a cselekvésük és a víziójuk egymásra vonatkoztatásából.)

Az isteni tudáshoz a jövőben valóban nagy eséllyel a technológiai (iszonyú gyors processzorok, iszonyú sok adat, algoritmusok és különböző változók összessége által lehetővé tett) "tudás" vezet a legközelebb. Az isteni tudás kvázi egy 5-dimenziós tenzortér adatállományának felel meg: leegyszerűsítve a 0. dimenzió a pont, az 1. a vonal, a 2. a sík/mátrix, a 3. a konvex vagy konkáv statikus tér, a 4. a téridő, azaz a változó tér, az 5. pedig a téridők összessége (az isteni nézőpont, amivel egyszerre lát mindent ami volt, van és lesz). Az AI célja az utóbbi. Nem lehet más, ha komolyan gondolja magát (ill. a jelzett vállalatok önmagukat). Ehhez "csak" időre (oké, és néhány -- ma adott esetben megoldhatatlannak tűnő -- matematikai és komputációs probléma kezelésére van szükségük). Nyilvánvaló, hogy ezekhez a törekvésekhez képest a kleptokratikus magyar rezsim jelene és jövője csak egy pattanás a téridő testén. Az illiberális állam pedig eljöhet (illiberalizálódó emberiség formájában egyébként már be is kopogott), de messze nem úgy fog kinézni és nem azok lesznek a vezérlő pontjain, ahogy a Krím-Kármelita tengelyen elgondolják. A Magyarországra saját vezetői által rámért romlás nem tétel abban a folyamatban, ami a világot valójában irányítja. Ez csak nekünk fáj itt és most, mi meg szemmel láthatóan fájdalomtűrők vagyunk.

88 komment

2020.09.14. 10:41 HaFr

Miért érezheti magát a Fidesz még mindig ellenzékben?

mitologia: Odüsszeusz

„Mi, ezt sokszor kijelentettük már, de a nemzeti oldal – ha tetszik – ellenzékben van”  -- mondja a fideszes jogász, ifj. Lomnici Zoltán tíz évnyi kormányzati erőszak után. Bár 2010-ben rendszerváltás történt, „ahhoz évtizedeknek kell eltennie, hogy valamiféle elitcsere legyen”, jelezte ifj. Lomnici, talán épp a félrement legújabb kulturális honfoglalási kísérletük, a SZFE hallgatóinak makacs hitetlenkedése apropóján. (forrás: 444.hu)

Nos, ifj. Lomnicinek igaza van. Miért?

Mert bár magam rendszeresen szidom a progresszista (bal-) oldalt, aligha férhet hozzá kétség, hogy ezzel az értelmiséggel összevetve a Fidesz eddig csak alpári, műveletlen, harmadvonalbeli kulturális tényezőket volt képes kiállítani a színre, akiknek az esetenkénti (hazai mércével) kiugró, másodvonalbeli tehetségét, mint a Vidnyánszkyé, bőven feldeteti az erőszakosságuk és a hazudozásuk. Ezek sem épp az erkölcsi integritás védjegyei. Ehhez képest a mai ellenzékkel szimpatizáló és a legalább semleges szellemi-alkotói közeg maga a kultúra megdicsőülése.

A Fidesz politikáját éppen eléggé ismerve már vajon miért gondolja ifj. Lomnici, hogy ezzel a politikával egy gyékényre akarna költözni bárki, aki ad magára? Aki többre tartja a tehetségét és a már említett integritását annál, hogy Orbán szekerének sokadik küllője legyen? A tehetség és az integritás megköveteli a függetlenséget, tehát szembemegy az orbánizmus logikájával.

A hazai jobboldal sose volt jól eleresztve elismert alkotókkal, aminek persze megvannak az objektív okai, pl. hogy a művészet -- ha értékes -- nem kevésbé innovatív, progresszív mesterség, mint a tudományos-kutatói pálya, minden korban persze más mérce és az adott kontextus szerint. Ám a magyar jobboldal egésze száz évre visszamenően avítt, áporodott és erőszakosan reakciós, nagyon távol attól, amit szerencsésebb vidékeken a polgári konzervatizmus valaha is képviselt. Ezzel a múlttal és meghatározó kliséivel -- mint a Trianonhoz kötözött etnicista nemzet, a már rég nem ható kereszténység és a takaréklángra erőszakolt, céltábláit váltogató rasszizmus --, nem beszélve a gátlástalan, a maga nemében viszont egyedülállóan innovatív intézményesített hazudozásról, tolvajlásról és a kormányzati impotenciáról, utólag visszanézve valóban leküzdhetetlen hátrányból indult a 2010-es rezsimcsere. A hátrány pedig azóta is csak nő.

A NER olyan nemzetellenes szervezkedés, amelyben a tanulás, a műveltség, a kultúra, a tudomány mind hatalmi érdekeket szolgálnak, de önálló értéket nem képviselnek. Nem azt mondom, hogy a jobboldali kulturális közegnek és eredményeinek szükségképpen ennyire silánynak kellene lenniük. Lehetne művészileg értékelhetően jobboldali értékeket tolmácsolni, hozhatnának létre elkötelezett jobboldali tudósok tudományt, de az nem politikai megrendelésre, pláne nem a politikai erőszakhoz idomulva fog történni. Művészetnek és tudománynak -- általában a tudásnak és az erkölcsnek -- nem a politika a mércéje. De amíg egyre inkább azzá válik ebben a szerencsétlen sorsú hazában, addig -- talán paradox egyeseknek -- ugyanez a jobboldal mindvégig kisebbségben fogja érezni magát. Bár politikailag is abban van, a kultúrában csak az erőszakossága fog látszani.

Az volna tehát ez esetben a valamennyire is reflexív reakciós jobboldal feladata, hogy erőszakmentesen nyújtson szellemi és kulturális alternatívát a progresszív közeggel szemben. Na ez nem megy valamiért -- nem csoda, nagyon nehéz. Ezért csak jön föl a zagy, a kultúrát az erőszakkal integráló harmadikvonalbeli élősködők, akik legfeljebb azt tudják elérni, hogy tönkreteszik a modernség hazai kultúrájának intézményeit.

(Nagy szerencséje ezeknek, hogy a nyugati progresszista-gleichschaltoló őrület semmivel se vonzóbb az övéknél, ami óvatosságra inti az embert a baloldali pártok hatalomra juttatásával kapcsolatban. Szkülla és Kharübdisz között hajózik a civilizációnk.)

399 komment

2020.09.12. 09:19 HaFr

Feltámad-e végül az Állami Egyházügyi Hivatal?

Váciegyházmegye.hu -

Ha már Krisztus feltámadása nem volt elég az egyháza kelet-európai nyúlványai számára, térjünk-e vissza a jobban bevált regulához? Orbán ezzel szemben azt gondolhatja -- csupa zárójeles spekuláció persze --, minek ilyen csacskaságokra fordítani az adófizetői pénzt (és ezzel a pénztárnoka is egyetért), ha a Katolikus Püspöki Konferencia és Balog Zoltán a már regnáló Bogárdi-Szabó püspök mellett vidáman eljátssza az egykori ÁEH szerepét. Nem kell ide állam, ha van már állami egyház, konkrétan a magyar püspökök pénzéhességéből és a mindenkori világi hatalom iránti természetes lojalitásából habarcsolva.

Közben

európai püspökök sürgetik a menekültek befogadását a moriai tábort elpusztító tűz után.

 

Hallatlan. Ezek persze Soros meg Brüsszel uszályában vannak, valamint végső soron Európa iszlamizálásán dolgoznak. Most, hogy leégett egy leszboszi menekülttábor (a migránsok nyilván magukra gyújtották a nyugati balosok rokonszenvét kierőszakolandó, aha!), tíz európai ország négyszáz kisgyereket fogad be onnan, de ez nem elég Jean-Claude Hollerich bíboros luxemburgi érseknek, az egész populáció befogadása mellett emelt szót és csatlakoztak hozzá mások (jezsuiták is, Istenem ne hagyj el!). Magyar főpap nyilván nincs köztük, nem azért mentettük meg Európát, hogy most kisujjal bedöntsük!

Az egyházak kis hazánkban legalább egy évszázada nagyon szeretik az állam álláspontját képviselni a Jézus Krisztusé helyett. Habitusukká vált mintegy. (Dominánsan persze, mert mindig voltak elhajló papok, akiket rendre -- helyesen -- kivetett kebeléből az aktuális államhű egyház. [gúny]) Azért nem mondom, hogy ez van itt mióta I. István királyunk felvetette a kereszténységet az elődeinkkel, mert a XX. századunkra az inkiriminált viselkedés arcpirítóan jellemző volt, előtte pedig a helyzet volt más, ami nem témája ennek a posztnak. (Pl. nem létezett a szó mai értelmében állam, az általános világnézet keresztény volt stb.)

Türelmes -- nem túl hosszú -- magyarázat következik. Az államé/kormányé a döntés a menekült- és bevándorló-ügyben, de hogy a magyar prelátusok nem formálnak saját véleményt a saját hitük és erkölcsük alapján... hát, na, az olcsó, elszomorító. (Jobb híján elmondhatnák, miért NE fogadjunk be. De így hallgatni... hát... lásd az előbbit.) Ehelyett az egyházakat mégis csak képviselő főpapok -- mi tagadás -- lefeküdtek Orbánnak, az egyházak intézményes erkölcsi álláspontja társadalmi ügyekben állami (állampárti) kérdéssé vált (vált... a fenét; hagyták azzá korcsosulni, tették, adták-vették). Néha hallani valami zümmögést (leszámítva néhány korábban erőteljesebb, mára szintén elhalkult katolikus és evangélikus főpap kiállását), de a lényeg, amit figyelmen kívül hagynak az urak, az, hogy a zümmögésnyi elhajlás -- éppen a fel nem vállalt társadalmi felelősség helyett -- fontos katalizátora a politika által incitált társadalmi züllésnek, az erkölcsi zuhanásnak és a nép boldogtalanságának. A gyávák és a korruptak hangja, akik ráadásul világos küldetéssel rendelkeznek a világban, a domináns hatalmat erősíti, mert a reménytelenséget erősíti. A bűnük tetemes.

Az Egyház, így nagy betűvel, univerzális lelki hatalomként, éppen a hagyományaink és az egykori hitük iránti tiszteletből alighanem a magyarok túlnyomó részének szemében továbbra is erkölcsi mérce. Egy főpapi megszólalásnak súlya van ebben az országban még a nem hívők körében is. Az általános főpapi zümmögésnek -- ti. a Küldetés (vö. elküldés) korrupciójának -- a kára ellenben felmérhetlen lenne még akkor is, ha nem járulnának mellé NER-konform nyilatkozatok, főpapilag igényelt stadionépítés, stadionavatás, egykori miniszter belesuttyanása a református püspöki székbe, éktelen mennyiségű pénz, az egyházügyi miniszterelnök-helyettes méltatlan viselkedése a nyivánosságban, az egyházi oktatási intézmények pozitív diszkriminációja és a főpapi hazudozás és/vagy hallgatás a világi intézmények párhuzamos kiéheztetéséről, a küszködő kisegyházak megöléséről, szekták / bizniszegyházak felemeléséről, történelmi egyházak anyagi megkülönböztetéséről; az egymás iránti szolidaritás hiánya azok között, akik egy Urat vallanak, ergo a közel-általános egyházvezetői züllés, anyagiasság, cinizmus, önfeladás -- a Krisztus-feladás. A zümmögés előtt a Krisztus-feladás. Már régen.

Van az általános szekularizáció, ami a világ komplexitásának része. De az elvallástalanodásban (szemben a transzcendencia iránti igénnyel, ami nem változik) az Egyháznak eddig nem nagyon elemzett -- mert nyilván nehezen elemezhető -- szerepe van. (Túl a gyermekek iránti odaadáson, az antiszemitizmuson és még néhány modernkori harci tetten persze, amelyek hatása evidens, ha nem is kvantifikálható a hívek számának csökkenésében.) Éppen az a tény, hogy -- kivált egyes nyúlványai -- hagyományosan lemondanak a hit erkölcsi képviseletéről, noha ennek ellenkezője a híveket megerősítené és a nem hívőket is szimpátiára sarkallná -- az egyházaktól való elfordulása egyik fontos oka, illetve az egyházak társadalmi szerepvállalásnak elsőrendű korlátja lehet. A nem hívők szemében a hit elsősorban erkölcsi integritás, az elesettek melletti kiállás és önfeláldozás. Aki nem képes világi mércével, de a saját hitében állva erkölcsösen élni és megvetni a lábát a világban, az hiába prédikál különböző pulpitusokról, hiteltelen, rombolja a saját vallását, rombolja a szűkebb közössségét és rombolja a társadalmat maga körül. Ahogy a magyar főpapok szégyenletes módon habituálisan teszik az orbánizmus égisze alatt.

94 komment

2020.09.10. 08:03 HaFr

Be kéne már fejezni haza és szabadság összekeverését!

340 éve született Erdély és Magyarország fejedelme | 1956-os Magyar  Szabadságharcosok Világszövetsége

Vegyük sorra mi nem működhet emberi szabadság nélkül! (Szögezzük le gyorsan, szabadságon a modern társadalmakban nem egy nemzet vagy kollektívum szabadságát értjük. Amire a mai posztfeudális, polgárosulatlan, nacionalista, modernizációellenes közvélemény szabadságként gondol, az valójában a függetlenség, vö. "Éljen a magyar szabadság!". A szabadság ezzel szemben tipikusan személyes, a gyökerei a magyarok körében régebbre nyúlnak, mint a nemzeti függetlenség programja, le a nemzetté válás -- a nacionalizmus -- előtti korba, egészen a középkorig, amikor a személyes szabadság, akkor a nemesekre és a városlakókra értve, még privilégium volt. Mi több, a népvándorlás korában is találkozhatunk a személyes szabadság ismeretére utaló régészeti és nyelvi motívumokkal, viszont nem találkozunk a nép -- a gens -- szabadságának programjával. Erre a XVIII. század végéig, még inkább a XIX. század elejéig várni kell: nem véletlenül ez a modern nemzetté válás folyamatának kezdete, amelynek végén minden egyes magyar anyától Magyarországon született ember együtt alkotja a magyar -- politikai, majd a többségi etnikai magyarok szándéka szerint a kulturális -- nemzetet. És ezt a modern nemzeti programot egészítette ki a reformkorban a szabadelvűség, a minden ember egyenlő személyi szabadságának nyugatias programja.)

De a személyes szabadság értéke mára -- éppen a polgárosulás és a nemzetté válás traumái, a nemzet és a szabadság integrációjának elmaradása miatt -- csaknem homályba borult a magyar kultúrában. Az a minimum, hogy a szabadságot használjuk ott is, ahol függetlenséget és nemzeti szuverenitást értünk, és külön (jelzővel) kell magyarázni, ha éppen a személyes szabadságról beszélünk. A nyelvi-kulturális beszorítottságnak azonban ára van a mindennapokban. Mi minden nincs vagy csak vegetál a szabadság hiányában?

Szabadság nélkül nincs piac (és fordítva), azaz nincs csere, azaz emberek nem hoznak létre olyan értékeket, amik másoknak kellenek, azaz veszteség van, a hatalmon lévők körén kívül szegénység van -- ami szükségszerűen hívja életre a túlélés érdekében az erkölcstelenséget, az önbecsapást és a hazudozást.

Szabadság nélkül nincs tudomány, mert az emberek nem a saját szellemi nagyszerűségüket vetik latba a gondolkodásban és a felfedezésben, hanem minden mást: a szervilizmusukat vetik latba, a pénzkeresést mint puszta motivációt vetik latba, mások (az állam) kimódolt ötleteit vetik latba, a megfelelési kényszert és a félelmet vetik latba -- ami szükségszerűen életre hívja az önbecsapást és a hazudozást.

Szabadság nélkül nincs művészet, mert a művészet elrugaszkodás, a művészet határtalan képzelőerő, a művészet teremtés. Szabadság nélkül a művészet önbecsapás és hazudozás. (Ugyanezért azonban a művészet nem is "liberális", nem kurzus-, nem populáris. Nem kormánypárti és nem ellenzéki. A művészet határozottan nem a politikai tartomány része.)

Szabadság nélkül nincs lehetőség erkölcsös életre. Ahol mások mondják meg, mitől erkölcsös valaki saját élete és döntései, ahol mások definiálják az erkölcsöt és ennek (ideológiai) kereteit, ott a személyes sors, jellem, döntések nem lehetnek erkölcsi természetűek (következésképp erkölcsösek sem). Ha a Tízparancsolatot -- mint a legismertebb erkölcsi kódexet -- valakinek nincs lehetősége nem követni, akkor az illető már nem erkölcsileg értelmezhető helyzetben van, hanem rabságban. Az erkölcs két szélsősége a bűn és az erény. Ahol nem lehet (erkölcsi) bűnt elkövetni, ott nincs erkölcs. Ahol nem lehet erényessé válni, mert az erényesség "nemzetellenes", ott nincs erkölcs. Ahol nincs szabadság, ott nincs erkölcs.

Végül szabadság nélkül nincsen haza (ország) sem. Az "én országom" terminus az országgal kapcsolatos érzelmi és tudatos, végeredményben személyes hűségből veszi az értelmét. Ahol nincs szabadság mind a fenti értelemben, ott nem lehetséges gondolkodás és cselekvés a hazáról, pláne a haza érdekében. A haza érdekében való cselekvés pedig a benne élők érdekében való legjobb megközelítő cselekvés. Aki a hazát el tudja választani a benne élő -- szabad -- emberek sorsától, az a hazát eszközként kezeli, hatalmi helyzetben pedig jó eséllyel visszaél vele és kizsigereli. Quod erat demonstrandum.

Cum Deo pro Patria et Libertate -- ez a jól ismert jelszó a modern nemzettéválást megelőző időből a haza és az egyéni szabadság jól elrendezett voltára utal. Ha van Isten helyett más hatékony rendezőelv, az értelemszerűen nem bánható a deszakralizált korunkban, de rendnek a személyes és a közösségi érdekek között lennie kell, ha élni akarunk. Ma úgy tűnik, nem akarunk.

64 komment

2020.09.05. 09:00 HaFr

A jövő: nem nemzeti, nem keresztény

The Impact of Digital Technologies | United Nations

Ha olvasná az őt gúnyoló FB-posztokat, Orbán a térdét csapdosná a röhögéstől. Sokkal kevesebbet foglalkozik ő azzal, hogy exempli gratia mi itt a nemzeti és a keresztény, mint a posztolók -- leszámítva persze a kérdés egyetlen aspektusát: a hatalmi erejét. Orbán pontosan tudja, hogy a jövő nem nemzeti és nem keresztény, illetve ha azzá tehető, abból éhhalál és háborúk lesznek. Nem kell a nemzetre stb. vonatkozóan ezt a konklúziót okvetlenül szeretni, és se annyira szeretem. De éppen eléggé ahhoz, hogy ne akarjam a nemzeti, keresztény jövőt. 

A jövő ez itt alább; cseppet sem nemzeti vagy keresztény. Egy ismert probléma, az ún. 0/1 knapsack -- vagy hátizsák -- probléma, a seregnyi matematikai optimalizációs probléma egyikének megoldása Pythonban (a  tényezőket nem magyarázom, nem lényeges):

from mip import Model, xsum, maximize, BINARY

p = [10, 13, 18, 31, 7, 15]
w = [11, 15, 20, 35, 10, 33]
c, I = 47, range(len(w))

m = Model("knapsack")

x = [m.add_var(var_type=BINARY) for i in I]

m.objective = maximize(xsum(p[i] * x[i] for i in I))

m += xsum(w[i] * x[i] for i in I) <= c

m.optimize()

selected = [i for i in I if x[i].x >= 0.99]
print("selected items: {}".format(selected))

Az a baj, hogy szegény Russell Kirk pont annyira életszerű ma, mint Szánthó Miklós alapjogi appendix, ezek most mind egy hátizsákba kerülnek és nem szabad kiszabadulniuk onnan. Ezt értelemszerűen Kirkre nézve tartom sajnálatosnak. A világot hajtó erő -- yes, mióta ember az ember, a kőkorszaktól a jövőig -- az emberi értelem és ennek technológiai objektiválódása volt, aminek semmi köze se a nemzetekhez, se a kereszténységhez (ill. az nemzetekhez csak addig, amíg ezek voltak a legalkalmasabb keltetői a technológiai fejlődésnek). Nemzet, kereszténység, ezek a hitek szépek is tudtak lenni, de már mindkettő végleg a kontextusát veszti, kérdezze meg bárki a papokat és a lelkészeket a frontvonalban, nézzen utána bárki a Google és a Facebook kulturális erejének. Azt, hogy nemzet lehet vagy -- tágabban -- hogy az emberi együttélés éppen milyen politikai formában zajlik, végső soron a technológiai fejlettség dönti el.

Nemzet és kereszténység erodálódása, nem győzöm hangsúlyozni, erkölcsi, kulturális stb. veszteség is (a folyamatos átalakulás részeként), viszont hatalmi helyzetben komolykodni velük kapcsolatban ma már csakis gazemberségre vallhat. A nemzetből -- ami egy fokkal azért relevánsabb, mint a kereszténység -- növekvő sebességgel ugranak ki a tagjai, vagy mert a.) elhagyják az országot, b.) elidegenednek -- mint én -- a nemzet hegemón felfogásától, jelen esetben az polgári kompetenciákat etnicista kollektivizmussal helyettesítő, politikai számítással nevelgetett napi indulattól, de a lényeg mégiscsak az, hogy c.) a magyar nemzet tagjait érő (elsőként a technológiai) hatások túlnyomó része se nemzeti eredetű. Ettől kezdve a nemzet egyre inkább fiktív vagy politikai kényszerközösséggé (szebben: eszménnyé) gyengül és csak idő (és technológia) kérdése, hogy átadja a helyét valami másnak.

A nemzet léte tagadhatatlan (egyelőre), de bármit, amit újonnan "nemzeti" igénnyel hozunk létre, lehúz az áporodottság, az elmaradottság, az önbecsapás vagy a szegénység ballasztja. Még egyszer -- olvasóimat segítendő -- nem azt állítom, hogy a néptáncaink, a népdalok, Weöres Sándor, a Kaláka stb. ne lennének megkérdőjelezhetetlenül értékesek, aggassuk bár rájuk a nemzeti jelzőt, de nem azért értékesek, mert nemzetiek, nem azért azok, mert valamiféle (átpolitizált) nemzeti programba illeszkednek (szemben minden más "profilidegen" gondolattal), hanem mert a magyar kultúra részei magyar szóval, dallamkinccsel stb. Messzire vezetne az is, hogy a nemzet egyenértékű-e a néppel, a kultúránk mitől magyar, ebbe most nem mennék bele. De mivel a magyar nemzet legjobb reális megközelítése -- éppen azért, mert annyi etnikumból származunk és közös államunk már nincsen -- mégiscsak a nyelvünk, tehát ami magyarul születik, magyar (megengedem) anyanyelvű szerzőtől, magyar kulturális kontextusban/-ból, az szükségképpen nemzeti. Quelle horreur, még Esterházy is. Ám az is bizonyos, hogy amit a politikai vezényletű nemzeti program nemzeti igénnyel hoz létre -- kvázi a világ ellenében vagy az attól való elkülönbözés szándékával --, az természetesen szemét lesz, ha nemzeti is. Kultúrát nem először próbál meg ezen a tájon a hatalom programmá tenni, meg lehet nézni az eredményeit a trianoni giccsben, a szocreál építészetben, a kádárista munkásköltészetben stb.

Szóval a nemzetre (egyáltalán, de főleg a zárt, etnicista hazai felfogásában) és a kereszténységre alapozni egy ország (hit)életét és önképét kártékony hazugságokon alapuló -- ha már itt tartunk -- nemzetellenes manipuláció. A nemzet életében a tradíciók ereje fontos összetartó erő, de a tradíciók folyamatos újragondolás nélkül olyan zárvánnyá válnak, amik egy nép világban való eligazodását és boldogulását csak hátráltatják. Politikai programként még rosszabbul fognak festeni, mert tipikusan elnyomóvá is válnak. Az erős kultúra az, amelyik a külső hatásokat is fel tudja használni, magába tudja építeni, sőt a képes a külvilágra is minél nagyobb hatást gyakorolni. Az alkalmas nemzeti kultúra legalább egy kicsit mindig nemzetközi is. Az erős nemzeteké nagyon az. Ehhez azonban autonómnak, organikusnak és modernnek kell lennie -- az adófizetők pedig okosan támogathatják ezt kompetens kulturális közvetítőkön keresztül, amelyek közül csak egy a kormányzat.

198 komment

2020.09.04. 06:07 HaFr

A demokrácia halálát hozhatja a részvételiség

Beijing's broken promise on Hong Kong democracy shattered our trust | South  China Morning Post

Ha van korokon átívelő (értsd: a hellén demokráciáktól máig ható) tanulsága a demokráciák működésének, hogy ez végső soron a logosznak (az értelem a szellem, a szavak és a gondolatok kicserélésének) a terepe -- tovább megyek: a munkája. Ahol elvész a lehetősége annak, hogy álláspontokat minden érdekelt fél részvételével meg lehessen vitatni, nyílt vitában összecsapjanak az érvek és megmutatkozzanak mögöttük a valós emberi indítékok, ott nem beszélhetünk demokráciáról.

Az értelmes vita és ennek eredményének hatása a végső döntésekre arra az egyedülállóan emberi képességre -- a reflektív, "gondolkodó" értelemre -- apellál a döntésekben, ami megkülönböztet minket az állatoktól. Az értelem működése adja az alapját csaknem mindennek, ami emberré tesz, kezdve a puszta eszközfejlesztéstől az önreflexión át az erkölcsi belátásig. Hiba ismerjük el, hogy embereknek akkor is joguk van az életmódjukhoz, ha nem tudnak racionálisan, a másik meggyőzésének igényével érvelni mellette (legyen szó szokásokról, tradíciókról, transzcendens hitekről, előítéletekről, életformákról, egyéb "irracionális" meggyőződésekről), kétségtelen, hogy ha ugyanők lemondanak az érvelésről a nyilvánosságban, akkor nem is tarthatnak igényt a felfogásuk terjesztésére sem. A racionális érvek a vélemények terjesztésének elsődleges és csaknem kizárólagosan legitim alapjai. Lehet hatalmi szóval életformát előírni és/vagy szankcionálni, de attól kezdve ez az akarat megszűnik emberként kezelni a címzettjeit és elszenvedőit.

Ezért nem szolgálják a demokráciát a mindenekelőtt a szenvedélyekre, az önigazolásra és a törzsi összetartásra rezonáló médiumok, a közösségi média, a Facebook; ezért hergel pár soros üzenetekben a populista propaganda a Twitteren, a plakátokon, a bulvár- és propagandamédiában. A magas művészet, a könyv, az írott sajtó nem helyettesíthető, mindennél fontosabb terepe az értelem művelésének és a megalapozott vitáknak. Ki kell mondani, hogy ahol ezek veszítenek a tekintélyükből -- azaz mindenhol a világban --, ott a demokrácia csorbul, mert a demokrácia szellemi feltételeinek és gyakorlatának csorbulása jóval nagyobb veszély, mint a résztvevőinek korlátossága (lenne). A vitákra való képtelenség olyan (mély, már csak részlegesen) emberi állapot, amely nem feledtethető, nem elfedhető és nem emelhető fel a szavazati joggal.

A demokráciára leselkedő két halálos veszély a részvételiség és a döntés feldicsőítése és ezzel párhuzamosan az értelem és a nyílt viták beszűkülése. Éppen az, amit az amerikai egyetemi léttől a magyar rezsimpropagandában való megmártózásig észlelünk. A részvételiség értelem és vitaképesség nélkül bezárkózást, indulatosságot, silány emberi interakciókat hoz; a demokrácia leszűkítése a választásokon való részvételre, majd az ezzel legitimált hatalmi döntésre -- folyamatos, nyílt viták nélkül -- a politikai visszaélések melegágya. Az érvek összecsapásának intézményes szűkítése és/vagy deformálása és deflektálása (FB, "nemzeti konzultáció", propaganda, törzsi buborékok, az önmegerősítő "safe space" és édesgyereke, a "cancel" kultúra, az utca hangjának felerősödése a parlamentekével -- a "beszéddel" és a diszkusszióval -- szemben) mind a demokrácia sírásói, hiába maradnak fenn a demokrácia formális intézményei, mint a szólásszabadság, a részvétel, a szavazás, vagy a törvényes felhatalmazás. Értelmes, folyamatos, nyílt viták nélkül nincsen demokrácia.

A hülyeség normává válása és differenciálatlansága, az irracionális életformák agressziója, a hatalmi célok kibújása a viták ellenőrzése alól, az öntudatos félismeretek burjánzása és folyamatos önmegerősítése stb. olyan veszélyek, amelyek a demokrácia populáris jellegét érdemtelenül felerősítik a jól informált döntésekhez fűződő közérdekkel szemben, amivel a demokrácia mindösszesen többet veszít, mint nyer. Bár indulatra és tömegmozgalmakra szükség van a demokráciák életében -- legtöbbször a megvédésük érdekében és/vagy a politikai intézményrendszer lerobbanása idején, lásd Hongkong példáját vagy itthon kicsiben az SZFE körüli összefogást --, a demokráciák normál üzemmódja, illetve az a tény, hogy egyre inkább a vitaképtelenségen alapuló abnormalitás válik a demokratikus rendszer lényegévé a nem kifejezetten autokratikus országokban is, egyre több aggodalomra ad okot az itt röviden megmutatott összefüggések miatt.

Caveat. Magam eleve nem becsülöm sokra a demokrácia közjóra gyakorolt hatását és tévedésnek tartom, hogy az emberi autonómiának politikai döntésekben is meg kell nyilvánulnia (szemben a politikai döntések kiterjedésének korlátozásával és a személyes szabadságok növelésével), mert azt gondolom, hogy az emberi autonómia tömegtársadalmakban eleve egyrészt nem igénye az emberek nagy részének, másrészt nem is adható meg nekik, harmadrészt az emberi autonómia közösségi autonómiába és kollektív döntésekbe való belecsúszása és a két -- a személyes és a közösségi -- szint közötti analógia veszélyes tévedéseken alapul, ezért a többség politikai felhatalmazását eleve egy reálisan nem helyeselhető kontextusból vezetjük le. Autonómiáról nem lehet beszélni kellő informáltság (az értelem működtetésének igénye, folyamatos, nyilvános érvelés és viták, erkölcsi képesség, a szabadságra való akarat) nélkül, de az se árt, ha ehhez anyagi függetlenség is társul. És ha ilyen autonómia még a vágyaikban is csak a keveseké, vajon mi értelme a demokráciának, ami az autonómia (önigazgatási képesség) politikai eszköze?

87 komment

2020.09.01. 19:23 HaFr

A hiányzó vezető: ki fogja megszervezni a politikai ellenzéket?

The Missing Leader

Orbánnak könnyebb dolga volt, amikor a 2002-es veresége után (amikor már mindenki a lemondásáig visszalévő perceket számolta) ki kellett találnia, hogyan szervezi újjá a szavazóbázisát egyszerre a személye és a legrosszabb magyar hagyományok -- az enticizmus, a polgárosulatlan-jobbágyias autoritástisztelet, a gyávaság és a magaféltés -- körül. Azért esett ez utóbbiakra a választása -- ami jelentős különbség ahhoz képes, ahogy 2002-ig képzelte el az uralmát (ez sem volt önzetlen és volt benne korrupció, de nem a nép elleni bosszúról szólt a nép kivitelezésében [vö. kollektív öngyilkosság]).

A dezintegrált, mondvacsinált kvázi-ellenzéknek ennél sokkal nehezebb dolga lenne, ha végre elkezdené megszervezni a maga szavazóbázisát és ennek érdekében tömeget akarna stabilizálni maga mögött. Ki kellene találni azt a narratívát és politikai stratégiát, ami a mai domináns kollektív öngyilkosságnak nemcsak potens ellenfele lehetne, de hosszabb távon vissza tudná szorítani a feledésbe. Ahol egyébként a kádárizmusban volt -- és olyannyira ott volt, hogy a politikai centrum, amely a '90-es évek politikusainak 98%-át adta, maga is elfeledkezett róla. Azt hitte, Raffay, Csurka és Torgyán csak átmeneti szélsőségek, a rendszerváltás gyermekbetegségei, amelyeket majd kinő a társadalom. Igyekszem megérteni, hogy a többnyire már legalább középkorú, művelt emberek -- in fact, hazánk szellemi elitjének tekintélyes része --, akik a rendszerváltást vezényelték, hogyan lehettek ennyire vakok. Nem sikerül megértenem.

A politikai ellenzék megszervezése természetesen mást jelent, mint négy-öt egyenként jelentéktelen, folyamatosan cserélődő ellenzéki párt szövetségét és kiegyezését valamiféle választási program körül. Nem lesz ilyen kiegyezés, de a helyzet ennél is sokkal többet kívánna. Olyan ellenzéki tömegbázis megszervezését, amely a rezsimváltás (hah!) első percétől folyamatosan szilárd támogatást, hadra fogható akaratot jelentene az új kormány mögött, hiszen olyan feladat várna erre, amihez képest 1990 vitorlázás volt kellemes hátszélben, tequilával és perzsgővel. Oszt az se, még így se sikerült.

És ilyen változásba ma kivált nem lehet belemenni inkompetenciák szövetkezésével. Ehhez olyan egyéniség(ek) kell(enek), aki(k) vezére(i) tud(nak) lenni a változásnak. Ilyen egy sincs.

A pártellenzéknek vagy fogalma sincs a szükséges változás nagyságrendjéről -- sorrendben: hatalomra jutni, kormányozni tudni, vissza nem fordítható civilizációs változást kicsikarni, egyre nehezedő (!) feladatok --, vagy tudja, de éppen ezért lemondott már arról, hogy megcsinálja (ezért jobb híján üzletet csinál a maga szerepéből a NER-en belül). Legalábbis erre lehet következtetni a végtelen nyugalomból, amivel a pártellenzék szemléli a nemzet pusztulását. Nem tudom, mit lehetne tenni, hogy mindez ne így legyen. De azt tudom, hogy ez így semmire se elég. Könnyen lehet viszont, hogy a hiányolt ellenzéki vezető(k) végül nem pártokból fog(nak) kiemelkedni.

73 komment

2020.08.29. 14:21 HaFr

Hogyan rontja el a kapitalizmus az emberi életeket?

The Mushroom at the End of the World - Resilience

Az egyszerűség kedvéért kezdjük a kérdés megválaszolását a munkával. Minden ember, aki nem a tehetségének megfelelő munkát végzi a saját gyönyörűségére (=alkotás), az különböző mértékben szenved a munkavégzés során, ezért a munkavégzését (az eredeti, nem megvalósult kompetenciái felől) idegenként szemléli, kényszernek fogja fel. Ez még nem a kapitalizmus sajátja, de a kapitalizmus a munkavégzés belső kényszerré emelésével (azzal, hogy tipikusan nem béklyóval és husánggal kényszerít munkára) nem teszi lehetővé a munka akarásának elhárítását az embertől, aki a rabságát emiatt (többnyire oldhatatlan) erkölcsi és pszichés felelősségként -- ezért folyamatos önemésztésként -- éli meg.

Sokkal komplikáltabb az embernek a kapitalizmusban betöltött másik szerepe: a fogyasztói. A kapitalizmus úgy tesz, mintha (tudatosan vállalt) adásvételi viszonnyá tudná lefordítani azt, ami a piacon csere formájában megjelenik, de téved, és ez a tévedés áll annak a rombolásnak a hátterében, ami a kapitalizmust megkülönbözteti a megelőző (részben szintén piaci) társadalmak működésétől. Röviden: a kapitalizmusban az ember azzá válik, amit elad (a munkája) és megvesz (mások munkája és ennek eredménye: a pénz, a termékek és a szolgáltatások). A piaci tranzakciónak mindkét oldala rombolja az ember autonómiáját, méghozzá a szabadság aktusain (döntően a  szabad választáson) keresztül. Fent már láttuk, hogy az embernek szabadságában áll eladni a munkáját (és azt valahol általában meg is veszik), de a kompetenciáitól eltérő munkavégzés rombolja az autonómiáját (önrendelkezését), ráadásul ezt belső kényszer útján (tehát a saját autonómiája ellen forduló ember döntésével) teszi, súlyos erkölcsi és pszichés torzulások árán. Fogyasztóként a szabadságunk -- elvileg -- még nagyobb, mint a munkánk piacra vitelekor, hiszen bármit megvehetünk, amire sikerül elég pénz összegyűjtenünk és az ilyen választás látszólag autonóm is, hiszen -- tételezzük fel -- valamilyen objektív szükségletünket elégíti ki; azaz nemcsak a döntésünk szabad, de a szabadságunk az autonómiánkat is erősíti (szemben a tipikus munkavégzéssel). Csakhogy ez nem így van.

A piacon ugyan sokszor létszükségleti tárgyakat/szolgáltatásokat veszünk meg, de sokszor (mióta kapitalizmusról beszélünk egyre inkább) más határozza meg a szükségleteinket, nem mi magunk. Elválik egymástól az objektív és a szubjektív szükséglet. De mit jelent itt a jóakaratúnak és racionálisnak tűnő objektivitás? A fogyasztói társadalmat strukturálisan a piac közvetítőereje és a tömegek vásárlóereje határozza meg; ha a kettő összeáll, akkor úgy alakítják át mindenki életét, hogy egyfelől külső kényszerré válik valamit akarni, másfelől -- ami fontosabb -- a külső kényszer egyszersmind objektív létfeltételt is teremt mindenki számára (ha lépést akar tartani a civilizációval, de legalább az élettel). Ma már aligha lehet elektromosság, autó, okostelefon stb. nélkül élni, ha élni akarunk, mert a társadalom és az állam olyan elvárásokat fogalmaz meg (napjainkban pl. a digitális készségek és kapcsolódási kényszerek terén), amelyek alól nem húzhatja ki magát senki, de biztosan senki olyan, aki nem akarja sokszorosan megnehezíteni a saját életét. Egyfelől igaz, hogy minden kényelmi cikk olcsóbbá válik, ami a kapitalizmus sokszor hangoztatott eredménye, másfelől viszont nem is vonhatja ki magát senki alóluk, azaz szabadon benevezhet a rendszerbe és maradhat ki belőle, de mindkét esetben sérül az autonómiája. Amikor tehát vesz egy -- maradjunk ennél -- iPhone-t, akkor nem egy tárgyat vesz, hanem egy életmódot, amely fölött az ellenőrzés már csak részben az övé. A következmény: a kényszer érzete és az autonómiavesztés. Azért a kétszázezer forintért, amit kiadott, nem egy maga által használt eszközt vesz (szemben egy kalapáccsal, amit tetszés szerint felvehet, majd a szög beverése után lerakhat, diszkrét, jól uralt viszonyt kialakítva az eszközzel), hanem egy jelentősen megváltozott életmódot, amely nem diszkrét ("letehető"), hanem folyamatos, amelynek a használatba vevő ember egyszersmind tárgya is (nemcsak az alanya).

A kapitalizmusban tehát nemcsak a munkája, hanem a fogyasztói énje okán is tárggyá válik az ember, ami azt jelenti, hogy amennyire tárggyá válik és más uralkodik fölötte (döntéshozók és kínálati algritmusban működő szolgáltatási rendszerek), annyira sérül az autonómiája és az identitása is. A tanulság: a szabadság nem azonos az autonómiával és az utóbbi a fontosabb. A piac és a kapitalizmus az elsőt hangoztatja és hallgat az utóbbiról.

Ugyanehhez a következtetéshez vezet egy másik érv -- amit itt nem fejtek ki hely hiányában --, hogy termelőként és fogyasztóként se állunk adekvát viszonyban a rendszerrel, mert egyfelől a munkánk értékét sosem láthatjuk objektíven és amit a piac láttat belőle, abban is rengeteg rendszerszerű tévedés van, másfelől amit elköltünk egy tárgyra/szolgáltatásra, annak adott esetben a sokszorosát adjuk át értékként kompenzáció nélkül a tárgy eladójának azzal, hogy a tárgyat használva folyamatosan (degeneratíve) romboljunk a saját autonómiánkat és építjük mások felettünk élvezett hatalmát; ez a hatalom pedig a tőke természetenél fogva, hogy mind hatékonyabban megújuló nyereségforrásokat keres, egyre extenzívebbé válik a technológiai fejlődéssel. Az igaz ugyan, hogy a piacon verseny van, de ez a fogyasztók abszolút kiszolgáltatottságát nem csökkenti, csak a hatalmi erőviszonyokat szabja át.

A kapitalizmus története: az emberi autonómia illúziójának története is. Mint ilyen a (nembeli) rossz érzésünk abszolút forrása. Itt is jelzem azonban, hogy nincs kiút. A rendszer se nem javítható a lényegét illetően, se nem kerülhető meg. Így ez sem egy forradalmi vagy romantikus cikk akart lenni. Forradalom nem lehetséges, a romantika csak vigasztalás. Az egyetlen út a kapitalizmus megélésén keresztül vezet: hogy tudjuk, miben vagyunk és mit veszítünk a szabad (hát még a "szabad") döntéseinkkel. 

244 komment