1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Béndek Péter blogja

2018.10.20. 08:22 HaFr

A kádárizmusban Marx, az orbánizmusban Russell Kirk jelenti az ellenállást

Képtalálat a következőre: „russell kirk”

Azt gondolom, ez egy kellemesen pontatlan analógia, kellemesen az, mert nem elég pontatlan ahhoz, hogy ne legyen érdemes körbejárni. A kádáristák sose értették Marx és a kapitalizmus viszonyát, amennyiben az előbbi az utóbbitól az osztályharc végletes kiéleződését várta, nem kékcédulás választásokat és megszálló hadsereget, nyomukban a termelőeszközök -- így a kizsákmányolás -- állami koncentrációjával. Marx egyik pillanatában sem akarta, hogy a tervezés és az egyenlőség(re való törekvés) váljanak a szocialista gazdasági modell kulcsszavaivá a bőség és a szükségletek helyett (függetlenül ez utóbbiak realitásától), és hogy a racionalitást a megvalósult szocializmus majd az ideológiával és a bürokráciával helyettesíti. Ez az egész -- a megvalósult szocializmus -- gyakorlatilag semmilyen ponton nem találkozik Marx társadalomelméletével, mégis Marx volt a rendszer végső hivatkozási alapja. Nem csoda ezek után, hogy a rendszerkritikus baloldali értelmiség - Lukács György körül - Marx hiteles értelmezésében találta meg a maga ellenállásának kifejezését. (Pontosabban azért lettek rendszerkritikusak, mert a rezsimet nem találták marxistának és aminek találták, az nem tetszett nekik.)

Nos, az orbánizmus jóval antiintellektuálisabb a kádárizmusnál (köszönhetően általában az antiaufklérista pozíciójának), de valahol a bugyraiban a többé-kevésbé rendszerhű értelmiség azon fondorkodik, hogy létrehozza a saját konzervatív(?) intellektuális univerzumát, ha már a rezsim nem jelölte ki ezt. Ilyen próbálkozásnak tekintem az amerikai konzervatív gondolkodó, Russell Kirk születésének 100. évfordulójára meghirdetett tegnapi konferenciát a Pázmányon, ahol randevút adtak egymásnak a rendszer óvatosabb (a Mandineren publikáló) propagandistáitól kezdve társutas professzorokon át tisztes tudósokig néhányan (nem túl sokan). Kirk kijelölése a szememben az amerikai paleokonzervatív, keresztény humanista, lokalista, demokrácia-, liberalizmus- és kapitalizmus-ellenes világkép felmutatását jelenti az otromba, prosztó rezsimmel, Kövér Lászlóval és a 888.hu legénységével szemben; a szellem iránti igény felmutatását a zsigerek és a bélsár közegében. A Conservative Mind, a The Roots of American Order, az Eliot and His Age vagy az olyan kis gyöngyszemek, mint a "The Conservative Purpose of a Liberal Education", további példák gyanánt pedig Irving Babbitt, Paul Elmer More, Michael Oakeshott vagy Robert Nisbet világa sehol sem találkozik a NER barbár etnicizmusával és proto-fasizmusával.

Ami a fenti analógiát megalapozza, az a közéleti (protagonista vagy ellenzéki) értelmiségnél kevésbé aktív, de a puszta tudományon vélhetően túltekintő mezsgye-értelmiség létállapota a diktatúrákban: a kvázi-politizálás. (Ennek az egzisztenciális és jellembeli okait most nem, csak az intézményes oldalát firtatom, hogy ti. minden diktatúrában kialakul a fanyalgó, húzódozó, "korrektív" szándékú, mindazonáltal az intézményrendszerbe betagozódott értelmiséginek ez az attitűdje.) Nem akarom ezt a rövid írást szentenciával befejezni, inkább egy-két kérdéssel. Lehet anélkül a mezsgyén élniük, hogy kimondanák: diktatúra - abuzív illiberalizmus* - van? És ha nem mondják ki, nem sodródnak-e be a protagonisták közé? És ha nem hiszik, hogy diktatúra van, vajon mi közük lehet - itt - Kirkhöz? Mert egyet nehéz lenne tagadni: hogy diktatúra - abuzív illiberalizmus - van: az illiberalizmust a rezsim állítja magáról, az abuzivitásáról pedig lehet vitatkozni, csak éppen minek. A diktatúra tényét igazolja az is, hogy a közéleti értelmiség élesen kettévált és a mezsgye-értelmiség, amint gondolom, a tudománnyal politizál ("üzen"). A probléma ezen túl az, hogy a másik oldalról a rezsim is így, az ersatz politizálás helyeként fogja fel a (társadalom)tudományt, és ennek jegyében (is) nyírja a tudományos intézményeket. (Na, mégse tudtam szentencia nélkül befejezni.)

*Abuzívnak tekintem az illiberalizmust (hibrid rezsimet), ha a saját tömegbázisa hosszabb távú érdekei ellen cselekszik, megtévesztve és kihasználva őt, amíg csak tudja. Az abuzív illiberalizmussal nem az az elsődleges baj, hogy nem liberális, hanem az, hogy nem demokratikus (a választói megtévesztésén alapul) és terméketlen (hosszabb távon rosszat tesz a választóinak). Ez az ikerprobléma persze összefügg a másodlagos hibájával, hogy nem liberális. Az abuzív illiberalizmus jellemzően két dolgot nem ért (és nem tud velük mit kezdeni): a gazdasági folyamatokkal és az (állami, tervező) konstruktivizmus határaival.

98 komment

2018.10.14. 08:03 HaFr

Magyarország az egyik legveszélyesebb hely Európában

No automatic alt text available.

A kormány nyugati kampányának margójára. A csúnya 2016-os évben, amikor már minden migránst átengedtünk, az összes nyugati ország migránsterrorban fuldoklott, mi pedig a magunk homogenitásában ünnepelhettük a békét, így nézett ki a 100 ezer lakosra jutó erőszakos halálesetek száma Európában. A Hungary vagyunk mi, az előkelő ötödik helyen. De legalább abszolút magyarul.

És ha már itt tartunk, miért nem adjuk a statisztikának pont azt az olvasatot, amit dukál neki, ne a fideszes propagandistáét és ne Alice-ét Tükörországban? 1. Magyarország nem biztonságos, és a magyar etnikai képességek miatt nem az. 2. A baltikumi országokon kívül csak Belgiummal állunk azonos szinten, így az ottani 2016-os terroreseményeket is tartalmazó statisztika (plusz 32 halott) szerint a hazai homogén magyar etnikum (=Mária országa, Európa védelmezője, a szabadság földje, a kontinens jövőjének záloga) pont annyi gyilkosságot produkált 2016-ban a saját homogén magyar (keresztény) akaratából, mint a hanyatló, erkölcstelen, gyökerét vesztett Nyugat találkozása a terrorista bevándorló muszlim slummal. 3. A Baltikumban - különösen Lettországban és Litvániában - az orosz anyaországi eredetű és kisebbségi bűnözés emeli a hely "fényét."

Ennyit az ócska hazudozásról, amiről az ellenzék -- mivel nem érti a kormányzat stratégiai narratíváját, még pontosabban nem akarja érteni azt -- nagyokat hallgat, mint lepény a fűben. Merthogy az, lepény a fűben.

138 komment

2018.10.13. 10:37 HaFr

Tudja-e Trócsányi, hogy mit beszél?

Képtalálat a következőre: „tehenek a vályúnál”

Nyilván már önmagában vicces dolog egy diktatúrában igazságügy(!)-miniszternek lenni, ezért érzi kötelességének Trócsányi, hogy időről időre megnevettesse a nagyérdeműt. Tekintsünk most el a magyar tudományos élet reprezentánsainak alászállásától az élbolyon - Trócsányin, Palkovicson, Kásleren -- kívül is; tekintsünk el az MTA vezetésének szégyenletes megalkuvásaitól, a kormány társadalomtudományi intézeteinek (Veritas, Terror Háza, a XXI. Század Intézet, Századvég) csak politikailag értékelhető munkásságától, az oktatási rendszer szétdúlásába való belenyugvásuktól, az egész értelmiség- és szellemellenességtől. Nagyon úgy tűnik - bár szívesen veszem az ellenpéldákkal alátámasztott véleményeket -, hogy a "nemzeti" kormány a nemzeti nívó négy-öt szinttel való leszállításában véli megtalálni az önazonosságunk kulcsát. Nézzük csak azt a mondatot, ami a dolgok esszenciája Trócsányi Welt-beli interjújában: „Wir wollen nicht wie Westeuropa werden,“ azaz "mi nem akarunk olyan lenni, mint Nyugat-Európa".

Mintha olyanná válni olyan egyszerű feladat lenne. A hazai nacionalista közvélemény visszatérően elfelejti, hogy Európa szellemi, tudományos-újító, gazdasági, politikai-hatalmi stb. központja ezerötszáz éve Nyugat-Európa. Pont. Aki legalább átlagosan művelt, annak megközelítő fogalma lehet a Nyugat tágan értelmezett gazdagságáról, amihez képest a mai EU keleti végeinek tisztes, nekünk fontos sajátja bizony leginkább lokális jelentőségű csak. A Nyugatnak nem kellett gyarmatosítania ahhoz, hogy 600 és 1600 között az anyagi és szellemi műveltségnek olyan fokát érje el, amelyhez képest az európai Kelet már akkor elmaradottnak volt mondható, amely elmaradottság utána csak fokozódott. A Nyugat nem a magyar diplomácia által sugallt "operettállamok" és a '68-as hagyományban isteni rangra emelt ("als Folge der Werterevolution der 68er-Bewegung – das Individuum vergöttlicht") ember hanyatlásának helye, hanem szemben ezekkel a fentebb említett négy-öt emelettel leszállított nívót tükröző bődületes ostobaságokkal, az észak-atlanti, de hajlok rá, hogy a globális civilizáció máig megkérdőjelezhetetlen mintája.

Jól mutatja a valós helyzetet Magyarország tényleges kitettsége a Nyugatnak, ahonnan a mai exportképes működő tőkénk 90%-a érkezett, ahova a magyarok vágynak akár ha egyetemi tanulmányokról, akár ha turisztikai célpontokról, akár ha életmódról van szó, ahonnan a szellemi példáink és a kulturális mintáink származnak, és ami nem utolsó sorban eltartja Magyarországot a mai életszínvonalán. Trócsányi maga is Lyonban és nem Moszkvában vagy Ankarában volt egyetemi tanár, a közleményeit angolul és franciául írja, nem oroszul és törökül, az ügyvédi irodája többnyire nyugati bankokat véd a magyar lakáshitelesekkel szemben. Trócsányi könnyen mondja mindannyiunk nevében -- nyilvánvaló politikai céllal --, hogy nem akarunk olyan lenni, mint a Nyugat, ha elég, hogy a Nyugat ott van, ahova Orbánék Ráhelje iskolába jár, ahonnan a Tiborczék Istvánjának vásárlásait finanszírozzák, ahova a NER a pénzét hordja, és ahol az itt összerakott autókat kigondolják és megveszik.

Van azonban ezeknél az evidens dolgoknál egy sokkal fontosabb belátás, amit viszont Trócsányi sem okvetlenül ért (míg az előbbiekről csak hazudik). There is no cherry picking. Nincs olyan, hogy mi a kollektívumot meg a nemzeti identitást állítjuk középpontba (ami persze az igazság szerint, aminek Trócsányi a minisztere, megint csak hazugság, hiszen idehaza Orbán és a politikai bűnözés van a középpontban, a nemzeti sóder a kisemmizett magyar választóknak juttatott napi betevő), kárhoztatjuk az individualizmust és a szabadságot, és közben "nagy nemzetté" akarunk válni. Trócsányi és kormányának társadalomtudományos műveltségű tanácsadói tudhatnák, hogy "nagy nemzetté" válni azt jelenti, hogy hatékony, nagy értékteremtésre képes, más nemzetek által megbecsült társadalom vagyunk, amely nem lehetséges a szabadságok nagyrészt spontán koordinációja és az állam visszafogott, segítő, hatékony -- de ezeken nem túlterjeszkedő -- jelenléte nélkül. A kormány éppenséggel nem nagy nemzetet akar csinálni, mert ha így tenne, nem ócsárolná folyamatosan, hanem az értékén becsülné a nyugati civilizációt, ahonnan az újítások, a versenyképesség módszerei, a technológia, a jogrend hatékony felfogása stb. származik. A Nyugattal "az a baj", hogy sose szívta komolyabban azt a szert (az etnicizmusét), amit a magyarok, mert ha így tett volna -- és nem adott volna elsőbbséget eltérő, de világos hangsúlyokkal az individuumnak, a polgárosodásnak, a modernizációnak, a jognak és az alkotmányosságnak az autoriter központi érték- és érdekakarattal szemben --, akkor nemzetei könnyen eshettek volna maguk is egy diktátor és tolvaj bandájának fogságába, és ma nem BMW-gyárat építenének a civilizációjuk félperifériáján, hanem maguk is a paprikájukban és a kolbászukban látnák a nemzeti identitás megtestesülését, a minisztereik telehazudnák a sajtót, külügyminisztereik, ha hinni lehet a híreknek, még nagyobb diktatúrák hazai ügynökei lennének, és a legnagyobb diadal, aminek megélésére képesek lennének, az az Indo-Európai-Kurultáj Egyesített Világjátékokon elért aranyérmek.

Röviden, nincs és nem lehet nagy nemzet a Nyugattal és a tágan értelmezett, de Magyarországról fennen utált modelljével szemben. Amit Trócsányi többes szám első személyben állít a magyarokról, az nem több, mint kártékony politikai manipuláció. A miniszter -- úgy is mint valaha tudós -- feladata az lenne, hogy a kormányon belül egy valamennyire is értelmes álláspontot képviseljen az individualizmusnak, a szabadságnak és a modernizációnak a nemzeti identitással és a kultúránkkal való összehangolásával kapcsolatban, amelyre vonatkozóan - megnyugtatom - voltak már kísérletek a magyarországi múltban. Ennek jegyében (is) telt a főleg szász etnikum felvidéki városi élete, Erdély aranykora döntően a XVII. században (polgárosodás, vallások kiegyezése és vallási türelem, korlátozott fejedelmi hatalom!), Mária Terézia uralkodása (felvilágosult abszolutizmus, gazdasági reformok, kiegyezés a rendekkel), a reformkor és a dualizmus első két-három évtizede, ill. halovány nyomokban, inkább lappangóan a XX. század. A bezárkózás az etnicista hagyományba ellenben gyáva, improduktív, gyenge nemzetre vall. Nem mindenkitől várható el ebben az alapvetően tahó, bűnöző alkatú vagy szervilis emberekből álló kormányban, hogy tudja olvasni a magyar műveltség legfényesebb lapjait, de hát egyetemi professzorokat és akadémikusokat is utoljára a hetvenes években hajtottak igába és tereltek pártlogós vályúhoz ilyen egyértelműséggel. Gratulálok.

59 komment

2018.10.07. 12:07 HaFr

Miért nincsenek fekete bőrű angyalok?

Képtalálat a következőre: „medieval art devil”

Isten nem nézi az emberek nemét, a bőrük színét stb. csak a Megváltóba vetett hitét, amellyel bűnbocsánatot nyerhetnek és elnyerhetik a helyüket a Mennyországban (Róm. 5,1). Az, hogy nincsenek fekete bőrű angyalábrázolások a keresztény művészet meghatározó századaiból tehát nem éppen a Mennyország szükségszerűen hű reprezentációjára utal, hanem a keresztény vallás akkori elterjedésének határoltságára és az így kialakult kulturális paradigmára. Ez a kulturális paradigma pedig tovább él a korunkban is, amikor a fehér bőrű hívők aránya folyamatosan hanyatlik a keresztény populáción belül. (Nem térek most ki arra, hogy mégis miért volt elterjedt a fekete bőrű ördögábrázolás már a középkorban is, illetve általában a fekete és a fehér színek milyen erkölcsi stb. konnotációt hordoztak.)

Ennek kapcsán felvetődik néhány fontos kérdés. Néhány, amit nem tárgyalok: így a művészet hatalmi aspektusai (a művészet - főleg a múltban - ugyanolyan hatalmi nyelv volt, mint ma a politika, amely a kánon vagy narratíva révén formálta az emberek gondolkodását), illetve a kereszténység különböző rétegeinek -- a Szentírás, a dogmatika, az egyház(ak), a (többnyire nacionalista érdekű) politikai kereszténység, a népi vallásosság, a római-zsidó-keresztény-felvilágosult civilizáció (kvázi a Nyugat), a keresztény artefaktumok és nem utolsó sorban a személyes hitek -- akár jelentősen eltérő szemantikai világa (eltérő "kereszténysége"). Ami itt érdekel, az az, hogy a nacionalizmus és a világi politikai érdekek hogyan nyomják rá a bélyegüket a kereszténységre. 

Magyarország természetesen az élen jár abban, ahogy az államelvű nemzetkép korrumpálja a szó tág értelmében vett keresztény rendet (értve ez alatt az előbb felsorolt komplex szemantikai környezetet, az európai bonyolultság gerincét) és redukálja azt ténylegesen egy adott nemzetkép (a nemzeti közösség konstruált reprezentációjának) politikai normáira. Ilyen politikai normák eddig is befolyásolták a kereszténység modus operandiját. Az államrezon, a felvilágosodás, a szekularizáció, a nacionalizmus, a tömegdemokrácia, a kapitalizmus, a relativizmus és a politikai korrektség kulturális hatásai stb. eddig is korlátozóan hatottak a kereszténység világi befolyására, mindenekelőtt kikezdve ennek univerzális értelmezési keretét, de a nacionalizmus az egyetlen, ami nem korlátozni, hanem átértelmezni akarja a kereszténységet a saját céljai szerint. A manapság sokat emlegetett kereszténydemokrácia ezért nem fejezi ki jól pl. az orbánizmus érdekét a kereszténységgel kapcsolatban. Itt valójában nemzeti kereszténységről van szó, amely épp a "nemzeti" volta miatt fér meg viszonylag jól a nacionalizmus pogány hitű, ezoterikus, ateista, törzsi, rasszista rétegeivel.

A nacionalizmus célja a kereszténységgel egy adott konstruált nemzetkép erősítése (szemben más nemzeti konstrukciókkal, amelyek kevésbé etnicisták, inkább politikaibbak, ezért befogadóbbak). Ennek ára a kereszténység átfogó - és ekként sok ellentmondást tartalmazó - szemantikai környezetének pusztítása; tulajdonképpen a globális szemantikum több évszázada tartó gyengülésének politikai érdekű abúzusa. Ehhez asszisztálnak a "nemzeti egyházak" is. Fekete angyalábrázolások azért nem lesznek ilyen feltételek között, mert a nacionalizmus ad absurdum meg akarja határozni a hívők és a nem hívők felfogását a Mennyországról is. Nem mintha az Úr oldalán ne volna legalább annyi fekete angyal ebben a pillanatban, mint fehér.

63 komment

2018.10.06. 13:06 HaFr

Hogyan erősíti Orbánt az ipar fejlődési logikája és a negyedik szektor hajnala?

Képtalálat a következőre: „ai robotized factory”

Lassan többet foglalkozunk a gyártó szektorban a jövővel, mint a jelennel. Ebben sok a hype és a kiforratlan gondolatok adásvétele, de elég világosan lehet látni, ahogy az üzleti érdekek hajtják az innovációt a mesterséges intelligencia, a dolgok internete és az alkalmazott digitalizáció egyéb formái felé. A változások iránya eléggé egy irányba mutat és a magam részéről nem látok semmit, ami fenyegetné vagy módosíthatná, a változás sebességét pedig mindössze a technológia rendelkezésre állása és a gazdaságosság korlátozza.

Valamennyire ismerem a helyzetet, mert a cégem a mai vállalatirányítási rendszereket (ERP-MES mainframe) és a digitalizáló frontline-t összekapcsoló menedzsment digitalizációban dolgozik, amelyek mindösszesen (összekapcsolódva) azt fogják eredményezni, hogy teljesen megváltozik a gyárak pozíciója nemcsak az értékláncokban, hanem az emberi ökoszisztémában is. A mi menedzsment platformunk - ami kvázi autonóm, emberi beavatkozást nem igénylő szervezeti intellektusként fog működni az erőforrás-felhasználás irányításában - egy-másfél év múlva alkalmas lesz arra, hogy tervezzen, ütemezzen, gyártást indítson, monitorozza a gyártási folyamatot, újraütemezzen, jelentsen és biztosítsa közben a folyamatos egységköltség-csökkentést. Ne csak támogassa az emberi döntéseket, hanem sokkal pontosabban döntsön odáig menően, hogy adott források mellett lehetővé teszi a közel veszteségmentes értékteremtést.

Az ERP várható redukciójával és az analóg pluginokkal kiegészített AI/IoT-működtette munkaterületekkel együtt az internetre kapcsolt gyár (csoki, autó, ruha) úgy fog kinézni, hogy a vevő (bárki, akár a kiskereskedelem kikapcsolásával) elindíthat egy tökéletesen személyre szabott termékre irányuló gyártási folyamatot, amely az indítás pillanatában (de legalábbis köztes módosítással) percre pontosan meg tudja mondani, mikor fogja kézhez kapni az árut (csoki, autó, ruha, értelemszerűen az aktuális gazdaságossági korlátok mellett). Még egyszer, nehéz nem látni ezt a végpontot. És nehéz nem látni, hogy a gyártáson kívül, ami még a komplex formájában is már most ebbe az irányba fejlődik, a szolgáltató és  legvégül a szellemi folyamatok nagy része is ezekkel a lehetőségekkel és egyszersmind kényszerekkel fog szembenézni.

Mármost, ahogy itt többször beszéltük, aki eltalálja a közelebbi és távolabbi jövőt, az tudja csak megnyerni. Ebben a folyamatban az lesz a győztes, aki a gondolkodást és az algoritmusokat irányítja és tulajdonolja majd. Kivált azokban az országokban, amelyek nem állnak a változások élén (legfeljebb néhány másikkal együtt), már összeszerelés sem okvetlenül fog jutni, ha nem képesek biztosítani a szükséges magasabban képzett (karbantartói. gépbeállítói, szoftvermérnöki) réteget, és a munkanélküli tömegek állami gondoskodás alá kerülnek. A folyamatos átalakulással képződő, alacsonyabb képzettségű embereket sújtó munkanélküliség és az FNA metszéspontjában a társadalmi pacifikációt szolgáló újabb - szórakoztató, rekreációs - (negyedik) szektor jöhet létre. Magyarország töretlenül halad ezen a pályán úgy, hogy a negyedik szektorban a NER máris építi a hadállásait. Az Orbán-rezsim megelőzi a korát, de a kor utol fogja érni. Mikorra a társadalmunk feleszmél (2025-30 között?), már nem lesz esélye a nemzetközi gazdaságot irányító algoritmusok irányításában osztozni, mert annyira leszakadt az oktatási és általában az értékteremtési rendszere; marad neki az állami apanázs, amelynek elköltésével is a NER-t gazdagítja majd..

92 komment

2018.10.04. 16:50 HaFr

Nem vagyunk alkalmasak a nemzeti függetlenségre?

Képtalálat a következőre: „régi magyarország romokban”

Hazánk 1541 óta összesen alig több mint ötven éven át (1918-1944, 1945-47, 1990-tól máig) volt független. A teljes majdnem ötszáz év alatt kudarcok sorozata érte a magyar népet, amelyek a XX. századra - mikorra az ország a megcsonkított állapotában függetlenné vált - fokozatosan kiölték a nemzet tagjaiból az értelmes együttműködésre való képességet. Elvesztettük az autonóm polgári modernizáció lehetőségét, vele a problémákra való termékeny közösségi reakció és a nemzeti önismeret képességét. A függetlenségünket előbb és azóta Trianon -- és a sérelmi etnicizmus Auschwitzot is elhazudó -- fogságában éltük meg, a nemzet valós problémáira és a kiútra félvakon. A rendszerváltás aztán a kádárista illúziókkal súlyosbított, teljessé vált vakságban érte a társadalmat, amelynek a politikai elitje - most már világosan - felkészületlennek és felelőtlennek bizonyult a helyzet kezelésében. A közelébe se jutott az öröklött problémák értő rekonstruálásának és - amiatt - a megoldásukhoz vezető útnak.

Az utóbbi száz év függetlenségben töltött évtizedei visszatérően a rossz problémaismeret, a hazudozás és a manipuláció uralmát hozták el, legfeljebb ezek hangsúlyai és nézőpontjai változtak. 2010 óta a helyzet annál is tragikusabb, hogy a függetlenséget egyre inkább a Nyugattal szemben értelmezi a kormányzó többség, holott 1990 valódi korrekciója kínálkozott ekkor a nemzeti modernizáció útjának kikövezésében. De az Orbán-rendszer bűnösen elmulasztotta ezt a lehetőséget. Ahogy a berendezkedő Horthy-rezsimnek lehetősége lett volna nem a sérelmi nacionalizmust a nemzet homlokterébe állítani; ahogy 1945-től világosabban látó elittel - ugyan gyorsan fogyatkozó eséllyel - a Nyugat, a polgári demokráciák és a kapitalista fejlődés felé lehetett volna felzárkózni; ahogy 1990-ben azonnal le kellett volna zárni az öröklött ostoba vitákat a népi-urbánus stb. frontokon és ezzel párhuzamosan mindenki országát a fejlődés céljává tenni; úgy 2010 kiemelkedően fontos az elmulasztott lehetőségek sorában, mert éppen a fejlődés nemzeti érdekeltségét és egyúttal a nemzeti logikáját teszi hiteltelenné azzal, hogy hagytuk belecsúszni a szélsőjobbos nemzetrablók zsákjába.

A Nyugat elleni lázítással ma sokadszorra idézzük fel történelmünk kurucos, minden egyes alkalommal éppen a terméketlensége, a kompromisszumképtelensége, a csökönyössége, az ostobasága miatt megbukó szellemét, amely miközben egyszerre szól a modernizáció, az individualizáció, a polgári autonómiák, a verseny, az értelmesség, az érdemesség és a szolidaritás ellen, úgy rombolja az etnikum örvén - a nemzetet. Jó lenne végre szembenézni azzal, hogy az etnicizmusnak nincsen termékeny formája. Az etnicizmust csak korrumpálni lehet a túlélés érdekében, ahogy máris megkezdődött ez azzal, hogy valójában multicégek járszíján van az ország, politikai urai szétlopják a nacionalizmussal kábított országlakosok vagyonát, folyamatosan hitelekre szorul az állam és szubjektumai újra alkalmazkodó-kikerülő-összekacsintó üzemmódban igyekeznek semlegesíteni a rezsim diszfunkcionalitását. Az etnikumot (az ezer éve változatlan, homogén, őseredeti, nagyra termett, mindenki által becsapott, mégis folyamatosan győzelmet arató nemzet hazugságát) véres kardként hordják körbe ma is, de a véres kard mögül akkor is kilógna a lóláb, ha nem legalább ötödször élnénk meg öt különböző (a "toleráns", "művelt" kultúrnacionalista formájától a rasszista tömeggyilkosig terjedő) speciesében ugyanezt a butító aljasságot. A lóláb meghosszabbításában a sovány gebe a szellem önemésztő kártékonyságára utal; arra utal, hogy nincs és nem lesz, kérem, Magyarország a Nyugaton innen. Vagy ha lesz, hát nem olyan lesz. Az nem lesz ország, mert elüldözi az övéi egy részét: a népe túl nagy része elhagyja annak bizonyságául, hogy magyarnak lenni teher; az itthon maradók pedig minden tekintetben szegények és nyomorultak lesznek, ahogy már most belátni az utat. Saját vagyon, egészség, tudás, családok híján, cinikus urainak kitéve fog itt vergődni a nép maradéka, mert sorozatosan nem volt képes szembenézni a saját hibáival, legelőször azzal, hogy kiket tesz meg urainak. Az ország megmaradhat ugyan "etnikailag tisztának" (ami természetesen már önmagában értelmetlen szókapcsolat a Kárpát-medencében), csak éppen a népe, a jelene és a jövője híján. Ahogy az antiszemitizmus is működik zsidók nélkül, úgy a magyar etnicizmus is fog magyarok nélkül, hazaacsarkodó etnicista magyar zárványokkal Münchenben, Londonban, Stockholmban, ahova elmenekülünk a saját művünk elől, a bizalmunkat bevallatlanul (=ebben is hazudva) más kultúrák önfenntartó képességébe vetve.

1920-ban, 1945-ben, 1990-ben, 2010-ben ugyanaz az első lépés maradt el: az etnicizmus felváltása a modernizálódni képes nemzetre való igény bejelentésével, és ezzel párhuzamosan a nacionalizmus új értelmének megkeresése. Polgári készségek híján ugyanis a nacionalizmus revíziójával kell kezdenünk, ha be akarjuk bizonyítani, hogy képesek vagyunk a függetlenségre. Eddig nem sikerült. És már majdnem visszafordíthatatlanul felszámoltuk magunkat.

89 komment

2018.09.30. 12:41 HaFr

Aki szegény, több ponton maga döntött így

Képtalálat a következőre: „rich and poor”

Az átlagmagyar fülnek kétszáz éve - mióta egyáltalán felvetődhet az alternatíva - sokkal borzasztóbban hangzanak a piaccal és a versennyel kapcsolatos szavak és történetek, mint az állam, az adó, az egyenlőség stb. kontextusa. Az utóbbitól várjuk az előbbitől való "védelmet" ahelyett, hogy mindenki magát "védené meg" (ha már ragaszkodunk ehhez a szóhoz) azzal, hogy megfelelő kompetenciák, hozzáállás és önmegvalósítás mellett a maga javára fordítja a piac játékszabályait. Nem beszélek most arról az arroganciáról (és persze a benne rejlő tévedésről), hogy az állam környezete védi a humánumot is a piactól, de egy megjegyzés erejéig még visszatérek rá a cikk végén.

Nos, vegyük Jeff Bezos-t és az Amazont. Az átlagamerikai fül valamivel kevésbé süket a piac érveire, mint a magyar, de azért -- és főleg a progresszivista véleményformálók nagyításában -- itt is felmerül, hogy az előbbiek a Sátán reinkarnációi, mert régebbi logika alapján működő cégeket és munkahelyeket tesznek tönkre és - ami egy másik vád - kizsigerelik a saját beosztottaikat. Jellemző, hogy az etatista fül Bezos sikerében a "tönkretételre" hegyeződik ki, holott régi struktúrák felforgatásához hatalmas innovatív és szervezőerőre van szükség, amely minden haladás alapja. (Innen az, hogy nem használom a progresszív jelzőt a progressziót ideológiai vircsafttá torzító újbalos álláspontra: ez a progressziót lényeges tekintetben inkább akadályozza, kizárólag hatalmi szempontból értelmezi és támogatja, elsősorban identitáspolitikai oldalon.)

Mármost mit tehet hozzá az állam egy ilyen paradigmaváltozáshoz -- jelen esetben ahhoz, ami a retailben (kiskereskedelemben) bekövetkezett Bezos és az Amazon színre lépésével? Elvileg -- belenyúlva a piacba -- kötelezhetné a munkáltatót minimumbér és ellátások, bizonyos munkakörülmények stb. biztosítására, amely neki magától nem lenne érdeke, és/vagy az állam segíthetné a versenyképtelen cégeikben munkahelyüket vesztett dolgozók átképzését, munkanélküli járadékainak kiterjesztését, vagy egyéb még emészthető agyrémeket. Az utóbbiakkal az állam azt is sugallja, hogy a dolgozónak (felnőtt embernek) nem feladata, nem várható el tőle stb. a saját életkörülményeinek és reális jövőképének gondozása és a tudásának a piaci elváráshoz való igazítása. Ellenben az állam jelenléte egyik említett körülmény esetén sem szolgálja ugyanezek érdekét, akiknek minden állami agresszió ellenére továbbra is a piacon kell eladniuk a munkaerejüket (tudásukat), mert az állam egyet nem tud: nem tudja megváltoztatni azt a piaci logikát, hogy az olcsóbban eladásra ajánlott nagyobb érték (termék, szolgáltatás, tudás) cseréjének a legnagyobb az esélye. Senki sem fog drágán rosszat venni, ha olcsón vehetne jobbat, ami párosítva azzal a ténnyel, hogy a piac nem iktatható ki a cseréből és a gazdaságból, egyértelművé teszi, hogy az államtól csak nagyon alacsony -- nem stratégiai -- szinten lehet bárkinek várnia a maga védelmét. Minden állam a piacról adók formájában elsajátított forrásokból él, csak ezt tudja így vagy úgy elosztani és egy részét a versenyképtelen állampolgárok támogatására fordítani, de ezen túl nincsenek eszközei. A verseny tényét nem tudja felülírni, és a dolgozó saját döntése marad, hogy - nyilván egyénenként más más szintről indulva - milyen szinten és módon kapcsolódik be ebbe a versenybe.

Bárki tehát, aki az államtól remél védelmet a saját életében, annak tipikusan (vannak kivételek) meg kell elégednie átmeneti és/vagy a nagyon alacsony életszínvonalra elegendő juttatásokkal. Mindenkinek, aki többre vágyik a piacra kell mennie. A tudósnak (hacsak nem alapkutatásban vagy az állam számára stratégiai területen dolgozik), az üzletembernek, a művésznek stb. egyformán. Az állami állás vagy apanázs az esetek túlnyomó részében minden értelemben szerény életet enged csak. Mindenki maga dönt a saját sorsáról, ha tetszik neki, ha nem -- és vállalja a következményeit. Nem kell mindenkinek gazdagságra törni, vannak más fontos szempontok is az életben, de ha több egymást követő ponton -- tulajdonképpen minden nap újra és újra -- így döntött, kérdéses, hogy mennyiben várhatja el hiányzó erőforrásai egy részének kipótlását a közösségtől. A szegénység kezelése távolról sem olyan egyszerű erkölcsi kérdés, mint ahogy a legtöbb "humanista" gondolja. Az átlépés a könyörülettől és az egyéni erkölcsi döntésektől az államilag kikényszerített szociális hozzájárulásokhoz messze nem magától értetődő, ahogy az állam újraelosztó joga se az a rendvédelmen, a jogbiztonságon, a gyermeknevelési támogatáson, az egyenlő színvonalú iskoláztatáson és az egészségügyi alapellátáson, azaz a bemeneti erőforrások nivellálásán túl. (Disclaimer: szegény és szegénység alatt mindig elsősorban az adott társadalomban releváns állapotot értem, másodsorban a világpiacon elért - de az adott társadalom és kultúra nehézkedési erejével gátolt - állapotot.)

463 komment

2018.09.29. 08:05 HaFr

Csak egy másik nacionalizmussal lehet legyőzni Orbánt

A termékeny ellenzékiség ma ismert módon hiányzik a politikai rendszerből; tudjuk mivé lett a hivatalos ellenzék, és mennyire nem létezik - gondolatok, személyiségek és pénz híján - parlamenten kívüli alternatíva. A magyarok megkésettek a saját a helyzetük felismerésében (nem tüntettek az ellenzék székházainál 2013 és 2018 között, amikor kellett és még értelme lett volna, hogy először leváltsák az ellenzéki pártokat, és aztán újakat hozzanak létre), de ez sem igazán pontos: pontosabb, hogy megfelelő közösségi kompetenciák nélkül folyamatos értelmezési, erkölcsi és cselekvési problémát jelent magunknak a saját közösségi létünk. Mit akarjunk, amitől jó lesz? Mi a jó? Kik vagyunk? Alapvető kérdések, amelyekre nincs konszenzusos válasz.

Orbán "titkát" végső soron mindössze abban látom, hogy felismerte ezt a - történeti gyökerű - átfogó inkompetenciánkat, és felhasználja az autoritás lehetőségeit a más szervezőerőt magából kitermelni nem tudó népesség megszervezésére; és ez az autoritás - megint csak, más szervezőerő és képesség híján - az etnicista politika és a vezér. Ebben még idáig nincs nagy újdonság, ami akár csak egy posztra elég lenne, hacsak nem vonjuk le a megfelelő következtetést, hogy ti. a modern politikai közösségek szokványos jelszavai - szabadság, jog, igazságosság, átláthatóság stb. - és minden politika, amely ebből az értékrendből indul ki terméketlen talajra hullik. A közfelfogás (pontosabban a nem reflektált közérzület) szerint az ilyen politikának nincs átfogó, lényegi, meghatározó értéke, ezért megosztó, ezért rombolja a nemzetet, ezért ellenséges, ezért háttérbe szorítandó, a hívei kivetendők a nemzetből (!).

Ennek fényében érthető, hogy az autoriter nacionalizmust modern politikai értékekkel nem, csak autoriter nacionalizmussal lehet csak legyőzni. Tekintve, hogy a polgári individualizmus vékony, a kereszténység komolyabban nem létezik, a baloldal ethosza hiteltelen és terméketlen és az állam uralkodik a piac fölött, ez az egyetlen potens szervezőerő. Csak éppen ennek az alternatív nacionalizmusnak más értelmet kell adni, mint amit a hegemón etnicizmus tud.

A magyarok is vágyják a sikereket, miért ne vágynák. Csak nem ismerik az odavezető utat, és ettől szenvednek, meghasonlanak, összekülönböznek. Kétségkívül igaz, hogy az országnak értéke, de a jelenlegi formájában lassú gyilkosa is az a kollektivista érzület, amely modern országokban - a modern alkotmányok és az értékpluralizmus alapján fejlődő, a magyarok megkívánta otthonosságot nélkülöző Egyesült Államokban, Franciaországban stb. - ismeretlen tudás és érzés. Ez az ősi, irracionális, magát az identitásunkat jelentő érzés és a belőle képződő előítéletek az Orbán hatalmát tápláló egyelőre kimeríthetetlen forrás, amely a legnagyobb vízhozamú folyóvá dagad, mire meg kell mutatkoznia - amellyel szemben vannak ugyan alternatív tudások és érzületek, de ezek természetes (vagy legalább a természetesség igényével fellépő) befolyása nagyon csekély. Magyarországon az etnicizmus az egyetlen természetesnek tűnő politikai tudás, minden más mesterséges, idegen, ellenséges.

Amíg nem tudunk a domináns nacionalizmusnak (az etnicimusnak) nacionalista alternatívát állítani és ezzel alternatív egységet ajánlani a nemzet alatti térben megszerveződni képtelen értelemnek, érzelmeknek és akaratoknak, addig csak abban reménykedhetünk, hogy az orbánizmus egyszer majd kimerül; a sok kisebb-nagyobb csalódás aláássa az alapjait. De ha így is történne -- mikor, tíz év múlva, húsz év múlva? - az sem jelenti, hogy lesz más, adekvát szervezőelve a magyar politikának és a nemzetnek, mint a nacionalizmus. Ami Orbán ellenében nem nacionalista alapon jöhet, az inadekvát, szokásosan szenvedélyalapú lesz: csak az Orbán-ellenes indulat/csalódás táplálja majd, de nem fogja stabilizálni a politikai közösséget. Az etnicizmussal szemben a modernizációs nacionalizmusnak van egyedül esélye megragadni, megszervezni, megtartani és a kívánt nemzeti sikerélményben versenyképes - és mégis magyar - kompetenciákká alakítani a mai anómiánkat.

103 komment

2018.09.27. 08:50 HaFr

Miért ilyen terméketlen a baloldali gondolkodás?

Képtalálat a következőre: „optician”

Disambiguation: nem Mesterházy Attila és Szanyi Tibor gondolkodásáról, hanem a társadalomelméletnek a tágabb nyilvánosságban megjelenő minőségéről lesz szó, mondjuk, hogy a legutóbbi olvasmányaimat citáljam, a Pető Pétertől TGM-n és a Mérce egyre abszurdabb szerkesztői performanszán át a Pierre Bourdieu-ig terjedő térben, egyikkel sem akarva megsérteni a másikakat. Ez utóbbiaknak persze közük van az előbbiekhez, mert azért annyira színvonaltalan a baloldali politika is, mert nincs színvonalas elmélete. Miért nincs?

A baloldali gondolkodás Marx után jelentős részben marxista volt -- de kulcspontokon sosem volt marxi. A jelzett szerzőink reprezentálják a baloldaliság reduktív trendjét - illetve amennyiben nem, pl. TGM egyes írásai, annyiban messze nem elég világosak a praxiselméletükben -, hogy ti. vagy nem forradalmiak, vagy a forradalmiságuk, mondjuk így, anarchista, vagy még ígyebbül, naiv. Marx világos volt azon a kulcsponton, hogy a kommunizmushoz a termelőerők fejlődése fog elvezetni és a forradalom adekvát társadalmi szükségleteket fog kifejezni. Egyfelől tehát ahogy Szabó Ervin, a kevés világosan látó magyar marxista egyike írja rögtön a Bevezetés Marx "Forradalom és ellenforradalom" című művéhez elején, Marx és Engels "[s]okkal reálisabban fogták föl az eseményeket, semhogy hihették volna, hogy forradalmi bizottságok, emigránsok összeesküvései komoly eredménnyel járhatnak, ha fáradozásaik nem hazájukbeli tömegszükségleteknek kifejezése", másfelől viszont nem is lehet végcélja egy valamirevaló baloldali mozgalomnak, hogy az egyébként kapitalista logika alapján folyó értékteremtés a kizsákmányolással szerzett értéktöbblet állami erőszakkal elsajátított hányadának újraosztásához kösse a baloldaliságot -- amivel a baloldal legfeljebb élősködő, fontosabb azonban, hogy a gyakorlata szociológiailag (amennyiben az állam mindig az uralkodó osztályok erőszakszervezete) inkoherens volna.

Röviden, a baloldalnak nincs praxiselmélete, mert az egyik fő áramlatának, a kommunista forradalmiságnak nincs forradalomelmélete, a másiknak, a szociális-revizionista (szocdem, progresszív, újbaloldali, egyenlőségelvű, "demokratikus", mindösszesen moderált, kommunista szemszögből kollaboráns, hazug) baloldaliságnak pedig nincs politikaelmélete. Nem csoda, hogy a baloldalnak nincs politikája sem. Csak a résistance, csak a résistance. Mármint piaci áron. A baloldali gondolkodás forradalmi szárnyának kétszáz év alatt csak destruktív, revizionista szárnyának csak defenzív gondolatai voltak, és egyformán nincs formaérzéke Marxhoz.

Nem tekintem feladatomnak -- alkalmazkodva a blog kereteihez és fő célomhoz, a minimálisan kielégítő kattintásszám elérése után a bounce rate minimalizálásához -- a jelzett szerzőket ezen túlmenően itt bírálni, a konklúzióm ez lenne, mint itt, az odavezető úttal meg fárasztanám az olvasót, akinek nem biztos, hogy fortéja a baloldali gondolkodók iránti empátia. Ennyit még. Mivel a baloldalnak régóta nincs politikaelmélete -- a legjobbjai, pl. Habermas, sem tudták megtenni a lépést a társadalomelméletből a politikaelmélet felé --, megreked az esztétizálásba vesző narratívájában, amelyben kétszáz év hordaléka lassan kihámozhatatlanná és felismerhetetlenné teszi az épelméjű, vitatható gondolatokat. Ha szabad itt egy javaslattal élnem, hagyni kéne már ezt a hordalékot, és végre elkezdeni gondolkodni.

Nagyon úgy néz ki pl., hogy a világot egyre kevésbé fogja irányítani a szolidaritás, az egyenlőség, a fairness vagy a szabadság logikája, amelyre, illetve a kritikájukra a kétszáz éves narratíva épült; helyette a tőkekoncentráció, az államok és a digitális technológia különösen erős koagulátuma (a kisebbség hatalma) lesz a meghatározó. Mi lenne, ha innovatív módon ebből -- a megsaccolt, lehetőség szerint társadalomelmélettel alátámasztott jövőből -- indulna ki a demokratikus és/vagy baloldali gondolkodás? Azaz a jövő ellenfeleiből, nem a múlt narratíváiból. Ti. minden mai és jövőbeli ellenfele - a gaz kapitalisták, a nácik és a mesterséges intelligencia is - valamilyen vízió alapján már a jövőre készül. Vízió helyett a baloldal ellenben még mindig csak a látszerésznél áll sorba.

82 komment

2018.09.24. 18:42 HaFr

Havi 35 ezer forintba kerülhet egy átlagos magyar keresőnek a maffiaállam

Képtalálat a következőre: „slave work”

Nézzük. Számoljunk a 330 ezer forint körüli KSH-átlagbérrel, és hagyjuk a kedvezményeket, mert azokat más úgyis kifizeti. (Kedvezmény nem került magyar ember zsebébe Orbán Viktor házi kasszájából, remélem, ebben még egyetértünk.) A bér bruttó bruttója (szuperbruttója), azaz a munkáltató terheivel megfejelt egésze durván 400 ezer forint lesz, míg a nettó (kifizetett) bér 220 ezer, az államé tehát 180 ezer. Vegyük azt az egyszerűség kedvéért, hogy az elkölthető havi 220 ezerből 200 ezer el is megy fogyasztásra, a különböző áfa-szorzókat (5, 18 és 27%), ezen kívül a vámokat, illetékeket, bírságokat stb. megint intuitíve becsülve az állampolgár további havi 30 ezer forinttal gazdagítja a közt. Az állam mindent összevetve tehát a modell kereső 210 ezer forintjával gazdálkodik a 400 ezer forintos havi összegből. Másképpen, 190 ezer forintot kap meg az adott dolgozó a 400 ezerből.

Még egyszer: aki 400 ezret kereshetne, csak 190 ezret kap kézhez. 400, 190.

Mármost a 210 ezer bekerül az államkasszába, és ahogy az olvasónak, úgy nekem sincs fogalmam arról, hogyan hasznosul. Azt tudjuk megközelítőleg (leszámítva a tartalékból az év során kiosztott összegeket és az éven belüli átcsoportosításokat), hogy a különböző állami funkciókra mennyit szánnak egy költségvetésben, de azt nem tudjuk, hogy 1. végül mennyi jut el azokhoz valóban, illetve 2. az alrendszerekben vagy költségvetési intézményekben ezek hogyan hasznosulnak. A magyar államháztartás híresen átláthatatlan, ahogy átláthatatlan a külső források (hitelek és EU-s források) kezelése is. Valójában nemcsak az előbb citált átlagos keresőnek, de a Számvevőszéknek vagy a Költségvetési Tanácsnak sincs fogalma a kifizetett állami pénz hasznosulásáról.

Természetesen a pénzek nagy részét nem lopják el, csak vélhetően alacsonyan hasznosítják, mert ahol maffiaállam van, ott az utolsó érdeke az állami vezetőknek a források és ráfordítások átláthatóságának biztosítása. Egyrészt tehát az állam és vezetői nem végzik a feladatukat, nem követik nyomon a közpénzeket, ezért lehet az alulfinanszírozott egészségügy a szükségesnél is rosszabb állapotban, illetve kerülnek az átfogó rendszerbe kényszerűen további magánforrások jellemzően részint orvosi korrupció, részint magánegészségügyi vásárlások formájában. Az oktatási rendszer lezüllesztése a napi veszteségen túlmenő újratermelődő veszteséget jelent hosszú távon is nem elég képzett emberfők és gyenge minőségű munkahelyek reprodukálódásában. Az önfenntartást aláássák, a vállalkozásokat letörik. Veszem emiatt magamnak a bátorságot, hogy az állami alrendszereket -- összevetve egy éppen a napokban napvilágot látott hatékonysági számítással és ideértve az állam által saját magára költött éktelen, indokolatlan összeg egy részét és az inflációt --  évi 3 ezer milliárdos veszteséggyárnak tartsam, miközben a társadalmat érő veszteségeket széljegyzetben hagyva nagyvonalúan kiszámíthatatlannak nyilvánítom, ezért nem is számítom fel. (Pedig...)

Ettől különbözik az ellopott, döntően külső finanszírozásból származó pénzek sorsa, ami leginkább a hatékonyan termelő beruházások elmaradása miatt fáj. Az ellopott pénzeknek csak a nagyságrendjét ismerjük, ami leginkább a miniszterelnök környezetének világhíresen gyors meggazdagodásán érhető tetten, de a lopás mértékét, pláne a pontos összeget egyelőre nem tudhatjuk (mármint a becslés felfele nyitott). Mégis jó okunk van feltételezni, hogy évi legalább 3-400 milliárdnyi összeg átfolyhat azért a NER "elitjén", további 100 milliárd a hierarchia alsóbb szintjein, amelynek - ismerve a tenderek és beruházások túlárazásait és, megfordítva, az állam bőkezűségét a magánkézből (vissza)vett vagyontárgyak megvásárlásában - nagyobb része veszteség, kisebb részének nagyobb fele fölösleges beruházás, és csak az egész összeg elhanyagolható része nevezhető potenciálisan produktív beruházásnak, bár ennek az üzemi hatékonyságát most ne firtassuk. Ez a durván 500 milliárdos (félbilliós) összeg nagyobb részt nyugat-európai adófizetők pénze, a mi veszteségünk a beruházásra jutó nyereségtermelés kiesése, amit szintén nehéz megbecsülni, de a humán tőke vissza nem térő erodálódását és az ennek nyomán keletkező hatványozott veszteséget is ideszámítva én bátran a tőke felére, 250 milliárdra teszem a keletkező éves veszteséget. Cáfolja meg, aki tudja az egyébként végig - szerintem -- alulbecsült károkozást! 

Mindent összevetve a modell állampolgárunk és társai által - a fenti számítás szerint - befizetett adóból 3-3,3 ezer milliárd forint tűnik el hasznosulatlanul (nyomtalanul, hiszen értéket nem hoz létre) az államon keresztül, ami az összesen beszedett (nagyvonalúan a társasági befizetésekkel korrigált) 18 ezer milliárdos adóbevétel 17%-a. Ezt arányosítva a modell állampolgár szuperbruttójával az látszik, hogy a NER kb. 68 35 ezer forintot (0,17 x 400.000 210.000) vesz ki havonta ellenérték nélkül az állampolgár zsebéből. A végkövetkeztetés tehát, hogy a rosszul, néhol bűnösen működő állam rendbetétele után a polgár a fenti 190 ezer forint helyett 258 225 ezer forintos nettó nettó (az összes adótól megtisztított) jövedelmet könyvelhetne el, más szóval ma éppen 68 35 ezer forinttal támogatja az alacsony hatékonyságú + maffiaállamot. Mivel cserébe nem kap semmit, de az erőszakszervezet kifizetteti vele ezt az összeget, az ennek az összegnek a megtermelésére fordított ideje: kényszermunka. A magyar polgár konzervatívan becsülve három és fél másfél-két napot minden hónapban rabszolgamunkával tölt, amivel az állam vezetőinek slendriánságához és gazdagodásához - jachtjaihoz, offshore számláihoz, Gucci-táskáihoz - járul hozzá. 

Ui. Ajánlom ezt a cikket a ma betiltott és elkobzott utolsó Századvég lapszám, a diktatúra mai áldozata mellé, tisztelgés gyanánt.

195 komment