1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Béndek Péter blogja

2018.12.10. 07:34 HaFr

A kapitalizmus tragikus röhejessége

Képtalálat a következőre: „cuisine art”

Ezen a blogon vissza-visszatérően védem a kapitalizmust elsősorban az ellenfeleivel szemben, amelyek untig elégszer bizonyították már akárcsak a XX. század során, hogy a messze nem "ideális" liberális demokráciával és a messze nem "ideális" piacgazdasággal két dolgot tudnak szembeállítani: moderált formájukban a szegénységet, őszinte pillanataikban pedig hullahegyeket. Az egyszerűség kedvéért kapitalista demokráciának nevezhető legkisebb rossz védelme az ellenfeleinek elkerülését szolgálja, nem a rendszer feletti nyálas elrévedést.

A konzervatív beállítottság alapélménye az emberi sors tragikussága és a fajunkkal kapcsolatos szégyenkezés. Kiemelkedő emberi teljesítmények - a tudomány, az erkölcs, a szeretet stb. világában - persze akadnak, ha korlátozott számban is, és ezeket értékeljük, ünnepeljük és hálát adunk értük. Az emberiség kollektív magasztalására azonban semmi okunk. Ennek fényében a kapitalista demokráciára elsősorban az emberek féken tartásának eszközeként tekintünk. Lehetővé teszi a tömegek fogyasztóként való beterelését a mesterségesen keltett vágyak, a vásárlóközpontok és a celebek debil világába; hogy irigyeljék és ne gyilkolják egymást. Csak elhanyagolható arányban jelenti az embereknek a kapitalizmus azt a produktív keretrendszert, amelyben kiteljesíthetik önmagukat valamiféle kiválósági mérce szerint. De a félreértések elkerülése végett: a kapitalizmus alternatívái még ennyire sem képesek. Az államtól való több-kevesebb gazdasági függetlenség és az egymás élete és javai iránti érdektelenség (mindösszesen a szabadság) a kapitalista tömegtársadalom minimalitásukban is legnagyobb, páratlan áldásai.

A kapitalizmus mindent összevetve a legalkalmasabban, a legzavartalanabbul fejezi ki az átlagember szomorú, értelmetlen életét, azaz az ember tragikus sorsát, amelyben a tragédia érzetét az a konfliktus kelti, ami a (sub specie aeternitatis) remélt "nembeli" lehetőségeink és az aktuális produktumunk között áll fenn, akár ha az emberiséget, akár ha a legtöbb embert egyenként nézzük. Ez a "nembeliség" ugyan nagyobb részt egy spekulatív norma kifejezése, mégsem teljesen az, ha hajlandók vagyunk elfogadni, hogy ilyen tragédia (beteljesítetlenség) van és a tragédia kárvallottja mindenekelőtt az emberi lélek, amelyről úgy érezzük - akár az isteni eredete miatt, akár a lelkiismeret értelmében, akár az irracionalitásban rejlő plasztikussága, az empátia különös fakultása okán, akár a hagyományos antropológiában élvezett primátusa és a máig fennmaradt bája iránti elnézésből -, hogy a legtöbb sérülést szenvedi el az élet során. Noha ez adná az emberségünk lényegét; mégis ez kerül rendre a legutolsó helyre a döntéseinkben, ami viszont nem marad büntetlenül az emberi karakterekben.

Százezreket alkalmazó iparágak szerveződnek az elképzelhető leghülyébb vágyak keltésére és kielégítésére az iPhone n-edik generációjától a saját maga által tisztított vízzel főző, slim selyemingben, tökös nadrágban feszítő idősödő baristák világáig. A biznisz világ közösségi hálóján, a LinkedInen, ostobább (és lélekgyilkosabb) egy átlagposzt, mint a Facebookon. Az emberek nagy többségét tönkre teszi a mindennapi munkájának bornírtsága.  Semmi más ez, mint az emberi horizont tragikuma a fenti értelemben. Nem olyasmi, amin lehetne, vagy érdemes volna változtatni. A kapitalizmus még mindig az a rezsim, amely a leginkább lehetővé teszi a tragédia feloldását, mert meghagyja mindenkinek, hogy a saját mércéje - adott esetben kiválósági mércéje - szerint viszonylag szabadon éljen, illetve nem teszi kötelezővé a benevezést semelyik show-ra. Kellő lelki és szellemi erővel távol tarthatja magát az ember akár mindentől, de meg is találhatja benne a kevés valamit is, ami mégiscsak előny minden más rezsim ajánlatával szemben. Azért bár felületesen nézve osztozom a mélyen érző, súlyos tekintetű rendszerkritikusok rezsim iránti megvetésében, azt éppen az ellenkező okból teszem: mert adekvátnak találom az emberiséghez. Nem olyasminek, amitől meg kéne váltani minket.

88 komment

2018.12.08. 15:44 HaFr

Néhány megjegyzés a magyar kommunisták (a Mérce) kapitalizmus-képéhez

Képtalálat a következőre: „crying marx”

Isztin Péter korábbi cikkét bírálja a Mérce szerzője, de mivel nem várható az olvasótól, hogy több hullámban kövessen egy Magyarországon periférikus vitát (ami persze lényegbevágó lenne minden civilizált országban, de hát Istenem, ilyenek vagyunk), magamat a Mérce szerzőjének, Kiss Soma Ábrahámnak (KSÁ) egy-két tézisére korlátozom.

KSÁ szerint "a túlórapénz esetleg azért éri meg a munkásnak, mert alul van fizetve, így (...) kénytelen áruba bocsátani munkaerejét, ahelyett hogy maga rendelkezzen fölötte". A kijelentésben mint cseppben a tenger mutatkozik meg, hogy a magyar kommunisták képtelenek megérteni két összefüggő dolgot, amit Marx például világosan látott. Egy, kapitalizmusban mindenki áruba bocsátja a munkáját, ha tetszik neki, ha nem, egyformán a segédmunkás és a vezérigazgató, illetve amennyiben járadékosként tulajdonosként valaki nem kényszerül erre, annyiban mindenkinek megvan a lehetősége tulajdonossá válni. Röviden: a kapitalizmus (Marx szerint, nem a magyar kommunisták szerint) "rendszerprobléma", nem elosztási probléma ("alulfizetettség"), azaz a túlórakérdés végső soron - KSÁ következtetésével szemben, lásd az idézett kijelentést -- nem egyszerűen Ingolstadt és Stuttgart (a német autóipari multik igazgatóságainak és beosztott szervezeti egységeiknek az) ügye. A másik ezzel szorosan összefüggő, a magyar kommunisták által nem értett kérdés, hogy a piac, ahol a munkaerő adás-vétele zajlik, a pénzzel együtt a társadalmi koordináció leghumánusabb mechanizmusát hozták létre; nincs más társadalmi szintű mechanizmus, amely megközelítően ennyire tiszteletben (de persze egyensúlyban is) tartaná emberek önfenntartásának, képességeinek és igényeinek szerteágazó szempontjait, azaz kétséges, hogy a kapitalizmus mint rendszerprobléma kérdése kérdés-e egyáltalán.

Röviden, a piac és a pénz ugyan kapitalizmust szül, de a totális állam szegénységet és halált. A kettő között meg nincs semmi a modernitásban. Lehet választani. Az újraelosztáshoz szükséges források létrehozásához kapitalizmus kell, de az újraelosztás (tárgyalása) feltételezi a munka áruba bocsátását és ennek elfogadását. KSÁ-nak tehát választania kellene, hogyan érvel, kommunistaként (amire a "kizsákmányolás", az "áruba bocsátás" és tőke-munka ellentét szövegbeli fixáltsága utal), szakszervezeti vezetőként (amit az államot angazsáló béremelő indulata látszik erősíteni), vagy sima progresszivista mozgalmárként (amit a dehonesztáló igényű nyelvezete mutat).

Bárhogy is legyen, az állítása, hogy "a periféria- és félperifériaországokban napjainkig virágzik a tőkés elnyomás kismillió formája, gyerekmunkától életveszélyes munkakörülményekig [a] tőkés termelési módba tagozódva" értelmetlen, mert ismétlem -- nagyvonalúan megengedve a bírálatának moralizáló aspektusát is (ami megint csak nem Marx sajátja) --, a "tőkés termelési módnak" a totális rendszereken kívül nincs alternatívája, a magyar kommunisták sem tudnak ilyen alternatíváról, tehát a kapitalizmust nem lehet koherensen támadni. Legyen ez a kommunista KSÁ(1) kritikája tőlem.

A szakszervezeti érzelmű KSÁ(2) közben nagyon leegyszerűsíti a "tőkés termelési módon" belüli munkaerőpiaci logikát, és félő, elköveti azt a hibát, amellyel Isztint vádolja, hogy ti. "nulla (én azzal enyhíteném, elégtelen) ismerettel rendelkezik" a témában, vagy, a másik lehetőség, "totálisan érzéketlen, a tőke féltudású elit érdekeit kiszolgáló propagandista". Ma Magyarországon a munkaerőhiány következtében a bérek folyamatosan emelkednek. Nagyon sok ember nem hajlandó munkába állni, mert a kormány alávágott a munkaerőpiacnak a közmunkával és a szociális juttatásokkal. Ezeknek a tényezőknek sokkal nagyobb szerepük van a túlóráztatásra (munkaidőkeretre) vonatkozó ötletben, mint a multik ravaszkodásának és kizsákmányoló dühének. Ha megfelelő minőségű és mennyiségű munkaerő állna rendelkezésre, nem lenne szükség nemzetgazdasági szintű túlóraszabályozásra, de nem áll, ami nem a multik, hanem a kormány és a magyar társadalom hibája. A multik abban sárosak, hogy e sorok írójának szerteágazó tapasztalatai alapján nem használják ki a belső hatékonysági tartalékaikat. (Ha viszont kihasználnák, 10-30%-kal kevesebb munkaórára volna szükségük, tehát a szakszervezeti szemlélet megint rosszul jár. Van tehát -- szervezetlenség idején --, amikor a túlóra a "leghumánusabb" hatékonyságnövelési út.)

Azaz a dolgozók valóban "az aktuális piaci folyamatok és szabályozások mellett" kapják a bérüket, de ezek a folyamatok jóval komplexebbek annál, mint KSÁ gondolja. Értelmetlen az a feltevés, hogy ez a bér aztán "a lehető legkevesebb", mert természetesen az. Miért lenne több annál, amivel a dolgozó hajlandó munkába állni? (Mint említettem ez egyre nő, mert munkaerőhiány van, azaz a piacon jóval nagyobb érdekérvényesítő erővel lépnek fel a munkavállalók.) A dolgozó éppen úgy a lehető legkisebb (azaz optimális) bért kapja, ahogy fogyasztóként is a lehető legolcsóbb (optimális árú) terméket választja, és nem fizet fölöslegesen a drágábbért. A dolgozó fogyasztóként éppen azt a racionalitást érvényesíti az áruval szemben, amit az ő árujával szemben a munkáltató, nota bene azzal, hogy az olcsóbb árut választja, maga helyezi "bérnyomás" alá az árut előállító munkást.

Két szempont még. KSÁ ne feledje, hogy szerte a világban vállalatok ezrei mennek tönkre minden pillanatban, mert nem képesek összehangolni a kínálatukat és a keresletet a költségeikkel. Az ő dolgozóik egyenesen az állásukat vesztik -- vajon hogyan értékeli a szakszervezeti szemlélet ezt a jelenséget? Továbbá bár a piacon per definitionem minden áruként tud csak megjelenni, ez nem jelenti, hogy általában az emberi élet minden mozzanata áruvá válna. Szemben a totális államokkal, amelyekben az emberi élet minden mozzanata az állam tulajdona. A filozófiai és gyakorlati feladat ebből következően lehet akár az autentikus, kényszermentes élet tartományának növelése, de mint mondtam, erre még nem születtek fenntarthatóan jó átfogó megoldások.

Ennyit mondanék most -- megtakarítva a progresszivista KSÁ(3) nyelvi agressziójának illusztrálását --, amiből talán látszik már a magyar kommunisták (KSÁ és több más a Mércén rendszeresen napvilágot látó tévhit) logikája, amelyre aztán a kapitalizmusra és a vállalatokra vonatkozó aktuális észrevetételeiket felfűzik. Ezzel nem azt állítom, hogy minden rendben a globális - és benne a magyar - gazdaságban, amelynek egy szelete a munkaerőpiac. De hogy milyen torzulásokat érzékelünk, annak felméréséhez kevesebb ideológiát és több megértést kívánok a megszólalóknak.

46 komment

2018.12.08. 09:51 HaFr

A tudás üldözésével a magyar nemzet felszámolása eddig ismeretlen fázisba ért

Képtalálat a következőre: „destruction of knowledge mind”

Három poszttal korábban írtam, amit a tudomány és a kiválóság hazai üldözésének gyakorlatával illusztrálnék most, nem egészen függetlenül Magyarország legfontosabb erőforrásának és exportcikkének, az emberi elmének a megfojtásáról egy prosztó rezsimben. "Igazságos egy személlyel úgy bánni, hogy abban tükröződjék egy közösség külső szereplő által nem manipulált tudásának és az adott személy közösségi tudásra vonatkozó kritikájának (azaz az önvédelmének) a közösség objektív érdekére vetített egyensúlya. A közösség objektív érdekét a túlélése és a fejlődése határozza meg a saját környezetében."

Az Orbán-rezsimmel a modern kori magyar történelem (amit csak azért nem bővítek a honfoglalás óta eltelt időszakra, mert nehézzé válik az összehasonlítás) legkárosabb tartós periódusa szabadult az országra. Rövidebb, kivált emberi életekben mérve sokkal károsabb politikai korszakaink voltak ugyan (1914-1918, 1919-1920, 1942-45, 1949-1953, 1956-1963), de ilyen tartós, szívós egyértelműséggel egyik kormányzat sem pusztította a saját népét, annak erkölcsi, tudásbeli és anyagi kompetenciáit -- ráadásul, de csak ráadásul, önként és szuverén módon.

A konzervatív igazságosságkoncepciónak való megfelelés minden szempontja hiányzik ebből a kormányzatból: a közösség nem manipulált tudása, a személyek közösségi tudásra vonatkozó kritikájának szabadsága és a kettő reflexív (ugyanakkor multilaterális), a közösség objektív érdekének mérlegelésében megnyilvánuló gyakorlata. A hazai tudás szabályos üldözése, amely már több éve megkezdődött a politikai és eszmei ellenfelek hiteltelenítésével, a közösségi viták intézményes rendszerének rombolásával, a nyilvánosság frontvonalak mögé rendezésével, majd folytatódott - a teljesség igénye nélkül - a közoktatás lezüllesztésével és ma a CEU és az MTA tönkretételében éri el a szellemnek (na, rendben) a magyar történelemben páratlan rombolását, a nemzet elleni szisztematikus hadviseléssel felérő folyamat. Minden valamennyire értelmes ember tudja, hogy ásványkincsek, tőke stb. híján ennek az országnak hagyományosan a legfontosabb erőforrása az emberi tehetség, tudás, aminek sűrűségére ezen a 93 ezer négyzetkilométeren méltán vagyunk büszkék. (Tegyük most zárójelbe a tehetségeink ugyancsak hagyományos elüldözését, a számolatlan kiirtásukat és a korrumpálásukat, amelyek a fenti dátumokat indokolják.) Ez ellen hadjáratot vezetni valóban a magyar nemzet gyilkolásával, a jövőjének felszámolásával ér fel, ha érti ezt a többség, ha nem. A manipulált etno-demokrácia abszolutizmusa tönkreteszi az emberi szellemet, az ország regenerációjának esélyeit és a maradék erkölcsi tartását.

Ha ebben az országban az óriási többség számára az Orbán környezetének minősége válik nemcsak mércévé (ez eddig is volt), hanem az egyetlen lehetőséggé, mert minden nemzetmegtartó (erkölcsi, szellemi) kiválóság és tudás elé akadályok gördülnek, akkor ennek a nemzetnek semmi esélye nincs a jövőben. Kis szavak ezek a tragikus valósághoz képest.

59 komment

2018.12.07. 08:15 HaFr

A "közérdek" veszélyes értelmezéséig jutottunk

Képtalálat a következőre: „arturo ui”

Orbán a közérdekre hivatkozva kormányrendeletben tiltotta meg az új fideszes médiaholding versenyhivatali vizsgálatát. A versenytörvény 2013-as módosítása kimondja: a kormány felhatalmazást kaphat arra, hogy az engedélyköteles összefonódást rendelettel közérdekből - így különösen a munkahelyek megőrzése, az adott ágazat nemzetközi versenyképességének megerősítése, az ellátás biztonsága érdekében - nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítse.

Demokráciában demonstratívan pártszempontokat szolgáló sajtóbirodalom, amelyet ráadásul közpénzek felhasználásával hoztak létre, eleve elképzelhetetlen lenne. Az ilyen sajtó és a demokrácia kizárják egymást. De ami itt van, az már régóta nem is demokrácia. Hogy mégis annak nevezik, az döntően éppen a most használt fordulattal lehetséges: mert a demokráciát olyan érdeknek - a "közérdeknek" titulált magán- és csoportérdeknek - veti alá a nemzet vezére, amely bevallottan túlmutat a demokrácián. A "közérdek", a nemzetstratégia és a nemzetbiztonság döntően szinonim fogalmakként, a demokrácia pedig ezek bunkósbotjaként kerül szembe a liberalizmus és a jogállam maradékával. A előbbiekbe az elasztikusságuk (gumifogalom voltuk) miatt bármi belé képzelhető, amit Orbán nem szégyell. De ha - mint most - közérdek a pártsajtó hegemóniája, azaz választók zavartalan pártcélú manipulálása, akkor ez nem demokrácia, hanem pártállam. Pontosabban, mivel párt nincs, csak a vezér és köre, ezért autokrácia. És közérdek válhat még bármiből, az olvasó fantáziájára bízom. A rossz szellemű Boross ex-miniszterelnök például leplezetlenül nyilas tempóban a "nemzetietlen" kultúrmunkások kirekesztését és egzisztenciális ellehetetlenítését nevezi annak. A jogállam ma addig tart, amíg az önkény érdeke engedi. De nemsokára az élet is tarthat csak eddig.

A magyar választók többségének fogalma sincs ennek a fordulatnak a veszélyeiről; arról, hogy egy precedensszerűen megnyitja az utat akár egy durva diktatúra előtt. Ha a demokrácia létjogosultsága abból áll, hogy ráüsse a pecsétet a jogállam nemzeti jelszóval való kivéreztetésére, az egyformán a demokrácia, a jogállam és a nemzet valós értelmének kiforgatása, és a szavak abszolút elértéktelenedésére utal. A magán- és hatalmi érdekek közérdeknek, a közérdek nemzeti érdeknek való beállítása, az eleve manipulált demokrácia felszívódása ebben a dekódolhatatlan, csak a Vezér által megfejthető nemzeti érdekben, azaz a nemzet és érdekének önkényes értelmezésében, végül -- ami egyedül várat még magára -- a neki való "ellenszegülés" kriminalizálása az emberi történelem legsötétebb lapjait idézi. Orbán nem áll távol attól, hogy a sötétség új lapjait nyissa meg a történelmünkben az övéi kollaborációjával, a választói ostobaságától kísérve és régen látott emberi szenvedések rémét a falra vetítve. Kétségbeesni nem kell. De komolyan kell venni, ami itt folyik.

Reménykedjünk, hogy a komoly idők végül felszínre dobják azokat is, akik komolyan szembenéznek velük túl az utóbbi tíz éve percpolitikusain és a Schiffertől Karácsonyig terjedő bohócellenzékén. Most már tényleg ideje lenne.

44 komment

2018.12.06. 07:23 HaFr

A magyar külpolitikai kilátásokról

Képtalálat a következőre: „orosz magyar eu”

Szlovénia nem adja meg magát a Putyin-Orbán-Habony tengelynek. Szerencsére a magyar minta már nem tűnik vonzónak Európában, a korábbi félelmeink dacára ma úgy tűnik, elmúlt a lehetősége az áttörésre. Lengyelország is beleunni látszik a (mienknél jóval enyhébb) orbanizációba. Ha a Brexitet is sikerül visszafordítani, a Putyin kezére játszó "sárga mellényeseket" hazaküldeni és Macronnak stabilizálnia a hatalmát, Németországban a centrista CDU-jelölt lesz a pártvezér, az EU-ban tavasszal meggyőzően szerepel a centrum, Weber pedig megválasztva valóban elkezd foglalkozni az európai értékekkel is, ezzel párhuzamosan sikerül az orosz információs hadviselést végre megbízhatóan feltartóztatni, a demokrata képviselőház - noha az amerikai külpolitika alapvetően elnöki hatáskörbe tartozik - visszatereli Trumpot az atlantista irányba, illetve az utóbbi harciassága Kínáról az oroszokra tevődik át, akkor könnyen lehet, hogy megint érvényesül a magyar külpolitikai hagyomány és nemcsak megint beszorulunk a rossz oldalra, de a legtöbbet is veszítünk vele.

Sok a "ha", de az EU talán már elérte a mélypontját. Magyarország még messze van attól, mert az ottani stabilizáció itt agressziót fog szülni és a magyarok kárára akarja majd élezni a két "tábor" közötti helyzetet. Kevés az esély arra is, hogy ha az EU stabilizációja előrehalad, akkor az Orbán-kormányt kívülről meg akarnák majd buktatni; nem lesz ez senkinek érdeke, ha már csak a magyaroknak tud ártani, a nyugati érdekeket viszont kiszolgálja a megfelelő gazdasági környezet fenntartásával. Eközben az olajárak újabb esése és az energiapiac átalakulása, az esetleges újabb fegyverkezési verseny a 80-as évek után megint a padlóra fogja vinni az oroszokat, amihez a gazdaságuk állapotát látva nem sok kell már; szóval nekünk Pakssal, az ide koncentrálódó orosz gazdasági és külpolitikai érdekekkel, bankokkal, hírszerzői hálózattal, a fontos embereknek nyújtott menekülési útvonallal - egyszóval derékig az orosz hínárban - az egyik oldalon, a szövetségi rendszereinkben elszenvedett bizalomvesztéssel a másikon oldalon, pusztán alacsony hozzáadott értékű gazdasági beszállítóként, így együtt, nagyon rossz lehet. Mármint nekünk, a magyarok 95%-ának.

27 komment

2018.12.01. 07:20 HaFr

Az igazságosság konzervatív felfogása

Képtalálat a következőre: „tradition and justice”

Az igazságosság kétezer-ötszáz éve (mióta Platón Állama megszületett) a legfontosabb minősége egy bármilyen értelemben jól-elrendezett társadalomnak  Az igazságosság nem jogi, hanem erkölcsi kategória, amelynek elvileg irányítania kell egy jogrendszer, de egy "társadalompolitika" és az emberek közvetlen, közéleti természetű, sőt adott esetben magánéleti kapcsolatait is. A progresszív felfogáshoz tartozó ismert igazságosságelmélet, a John Rawls-é szerint pl. az a társadalom igazságos (jól elrendezett), amelyben az alapvető szabadságok mindenkit megilletnek, érvényesül a fair esélyegyenlőség, illetve nem romolhat senki szociális helyzete, miközben másé javul (ti. nem eshet meg az egyik a másik kárára).

Ez az igazságosságelmélet aztán könyvtárnyi értelmezésre és vitára adott lehetőséget (és van rajta kívül még több tucat). De így is látjuk, hogy a szabadság és az egyenlőség (ezen túl pedig a társadalmi hatékonyság) egyensúlyát törekszik kialakítani, ezért baloldali, progresszív (de nem marxista). A konzervatív igazságosságfelfogás természetesen nem baloldali. Itt rögtön előrebocsátom, hogy nem is reakciós, amennyiben valamilyen korábbi társadalmi állapotot igyekezne visszaállítani. A konzervatizmus mint politikai gyakorlat halálra lenne ítélve, ha az idő ellenében kívánná destrukció és rekonstrukció alá venni a modern társadalmakat. A konzervatív igazságosságnak csak úgy van értelme, ha organikus, nem (ellen)forradalmi, ezért kiszámíthatóan produktív. Egy dolog saját budoárunkban, személyes életünkben a régmúlt idők nagyszerűségéről ábrándozni (alkalmasint egyoldalúan kezelve azokat) és egy másik a konzervatív igazságosság politikai (közösségi) stratégiáját sikerre vinni.

Mármost elég evidensen nem lehet reprezentatív gyakorlata a konzervatív igazságosságnak a mai magyar etnicista politika. De akkor mi ez az igazságosság és mi lenne a neki megfelelő gyakorlat?

Ez a hely nem ad többre lehetőséget, mint meghatároznom ezeket, illetve felvezetni őket. Először is a konzervatív igazságosság nem elsősorban - csak részben - materiális érdekű. Aztán nem elsősorban - csak részben - működteti az újraelosztás, azaz az állami szerep. Végül nem totális akár a kizáró(lagos)sága, akár a racionalizálhatóság értelmében.

Nagyon fontos ezen kívül, hogy az igazságosság-koncepciónknak része a nem-változtatás is, kivéve, ha az egy eleve igazságtalan környezetre vonatkozna, azaz a konzervatizmus nem egyszerűen (közösségi) gyakorlat (ti. tradicionalizmus), hanem erkölcsös gyakorlat, tehát lehet argumentálni. Más szóval, lehet konzervativizmusról beszélni ad absurdum hagyomány híján is, ha ez a beszéd megfelel bizonyos erkölcsi-gyakorlati kritériumoknak.

A konzervatív igazságosság mindezek alapján a következőként hangzik. Igazságos egy személlyel úgy bánni, hogy abban tükröződjék egy közösség külső szereplő által nem manipulált tudásának és az adott személy közösségi tudásra vonatkozó kritikájának (azaz az önvédelmének) a közösség objektív érdekére vetített egyensúlya. A közösség objektív érdekét a túlélése és a fejlődése határozza meg a saját környezetében. A konzervatív igazságosság egy közösség fennmaradását és fejlődését védi a külvilággal és a saját tagjaival szemben is, mert mindkettőnek -- a külvilágnak és a közösség tagjainak is -- nagyobb esélyük van a túlélésre a közösségtől elválasztva, mint a közösségnek a tagjai vagy a külvilágnak való megfelelés nélkül. Ugyanakkor ez a definíció világossá teszi azt is, hogy a közösségi tudás az egyik oldalon és a tagoké a másikon (most csak erre a kapcsolatra koncentrálva) folyamatosan jelentős átfedésben vannak és az átfedést módosíthatja a tagok egy részének az elérhető tudással szembeni ellenállása, ha ez a tudás nem szolgálja a közösség objektív érdekét (jelesül a külvilágban való túlélésre). Ebben az értelemben lenne kívánatos ma a magyar közösségi kompetenciák modernizálódása, viszont e modernizálódás nem indokolja a progresszív felfogás szerint vele egy csomagban járó etnikai és kulturális nyitottságot. A konzervatív igazságosság módszere éppen azért a fontolva haladás, hogy elkerüljük a manipulált (ideologikus) tudás okozta hübriszt a döntéseinkben. A meghatározás természetesen nem zárja ki az egyéni és polgári szabadságok érvényesülését, hiszen ezek prima facie a közösség fejlődését szolgálják, és feltételezi a szabad nyilvánosságot. Ugyanezeknek a szabadságoknak viszont semmi értékük, illetve önfelszámolóakká válnak, ha egy közösség lerobban. Az elmondottakból az is következik, hogy az egyéneknek csak a közösségi tudás módosításán keresztül igazságos a saját szempontjaik érvényesülését várni, azaz nem lehetséges, sőt önfelszámoló politikai normáknak a közösségi érdektől független -- azzal legalább nem kompatibilis -- igazolása.

Átmeneti befejezésképp: a közösségi tudások ráadásul hierarchikusak és plurálisak, tehát a konzervatív igazságosság nem lehet totális a már jelzett értelemben (akár kizáró bizonyos tartalmakra nézve, akár átfogóan racionalizálható). A következő posztokban ebben a mederben tovább haladva kicsit gyakorlatiasabbá és részletesebbé teszem az elgondolást.

28 komment

2018.11.29. 06:54 HaFr

Miért téves út az emberi jogi liberalizmus?

Képtalálat a következőre: „force them to be free”

Az emberi jogok fokozatos elburjánzását élvezhetjük a II. világháború lezárulása óta. A jogok és a rájuk épülő jogosultságok (entitlements) többedik generációja vált részévé a nyugati világ progresszivista felfogásának, aminek alapja az emberek morális egyenlősége és ezzel (nem szándékolt) összefüggésben az értékrendek és kultúrák relativista megítélése. De ezek a jogok jórészt üresek. Jó, ha a töredéküket veszik komolyan azok, akikkel szemben érvényesülniük kellene. A szokványos logika szerint nyomáscsoportok, kisebbségek, hagyományosan "diszpreferált" életformák elkezdik követelni önmaguk elismerését, a következő lépésben "emberi/polgári jogokat" vindikálnak maguknak, amelyeket aztán megpróbálnak többé-kevésbé erőszakos lobbizással állami és jogi védelemhez juttatni; de ha nem is sikerül ez utóbbi, nem szűnnek jogoknak nevezni azt, ami legfeljebb a vágyuk vagy az önfelfogásuk része.

Így válhattak a jogok ténylegesen parttalanná az utóbbi időben anélkül, hogy jelentős részük kötelességeket generálna, ti. anélkül, hogy valaki, nota bene a társadalom, elismeri a jogomat és a saját kötelességének tekinti ezek tiszteletben tartását, a jogoknak nem sok értelmük van. Mivel a legtöbb (emberi, szociális, gazdasági, identitással kapcsolatos) jog nem volt képes generális (jogi) kötelezettségeket és/vagy (erkölcsi) kötelességeket megalapozni, valójában nem sok értelmük van azon túl, hogy jelzik, hogy egy bizonyos gondolati séma szerint bizonyos helyzetekben mi volna az államok, az emberi közösségek vagy az egyes emberek követendő viselkedése.

Az emberi jogi liberalizmus (valójában progresszivizmus) sajátos zabigyereke egyfelől az antik eredetű pozitív (írott) törvényi és szokásjogi hagyománynak, amely valódi, kötelességekkel és szankciókkal társuló jogokat alapoz meg, másfelől az ugyanebből a korból származó, majd a kereszténységben kiteljesedő isteni, vagy természeti, törvénynek (természetjognak, ius naturale), amelyben a világ jól-elrendezettsége átfogóan, kozmológiai és erkölcsi igazságként nyilatkozott meg. Az emberi jogok az előbbi nyelvét és az utóbbi univerzalitását használják mindkettő kötelesség-komponensétől eltekintve. Míg az emberi jogi paradigma mindkét említett forrása (szülője) a jogok és a kötelességek szoros korrespondanciájával operált, addig az inkriminált paradigma nem örökölte a kötelességek rendjét: az (emberi) jogok nagyrészt tökéletlen normák (erkölcsi felhívások) maradtak ellenoldali kötelezettségek és szankciók nélkül, ami viszont tág teret nyit a politikai agóniának.

Ami a témám szempontjából még lényegesebb: a kötelességek és jogok megalapozása az emberi jogok előtti rendben, akár a pozitív jogot, akár a szokásjogot, akár a természetjogot nézzük, nem az egyes személyek kvalitása - individualitása, erkölcsi egyenlősége, majd ezekre alapozva az elismerendő identitása -- volt, hanem a közösség (ad absurdum a Világmindenség) és a törvénye. Minden egyes ember a közösségen keresztül nyert jogot és kötelességeket. Óriási jelentősége van ennek a jogok és a kötelességek ésszerű korrespondanciáján túl is. Tudniillik az indirekt jogképesség (az a tény, hogy a közösség részeként rendelkezik valaki jogokkal és kötelezettségekkel/kötelességekkel, nem közvetlenül az ember voltából fakadóan, naturálisan) egyszersmind biztosította egy emberi közösség kohézióját (aminek a pótszerét ma a nacionalizmusban keresik a tömegek). Szemben a mai helyzettel, amelyben -- a mi szempontunkból -- a jogok és a progresszió együtt a folyamatos agónia és előremenekülés dinamikáját kényszeríti a társadalmakra, minden nyitott és fogalmunk sincs, mit hoz a "fejlődés", a korábbi helyzet legalábbis az erkölcsi stabilitást jelentette minden egyes ember számára.

Míg régen -- hogy egy kézzelfogható példával éljek -- a családok stabilitását a szülők és a gyerekek eltérő kötelességei jelentették és a gyerekek vagy a házastársak e kötelességek teljesítésétől várhatták a saját "jogaik" érvényesülését, ma a női, gyerek- vagy épp az emberi jogok és jogosultságok közvetlenül hatnak és ássák alá a családok funkcionalitását. A konkrét helyzetben a nagyobb részt hagyományosan, kisebb részt esetszerűen elvárt "hivatali" kötelességek és felelősség helyett, ami a családfőséggel járt, ma a női és gyerekjogok védik az apáktól a családtagokat, az utóbbi kötelességeinek és felelősségének cinikus "meghaladása" mellett. Tehát amíg régen a társadalom tagjai a természeti törvényen, a szokásokon és az írott jogon keresztül reflektáltak a bizonyos élethelyzetekben, funkciókban, pozíciókban rájuk háruló kötelességekre és ezzel biztosították a helyzetben résztvevő többi ember (polgár) "jogainak" érvényesülését, addig a mai agonisztikus korban -- a mi érvelésünk szempontjából nézve -- generális emberjogi klauzúrák érvényesítését várja el a progresszivista gondolkodás logikája minden ugyanilyen élethelyzetben. Mondanom sem kell, ennek az az ára, hogy a puszta morális egyenlőségen alapuló generalizáló jogiasság gyarmatosít minden valaha működött más logikát és nem hagy semmi mást a színen, mint az agónia dinamikáját.

A hierarchikus (pontosabban, a tágan "hivatásrendi", kötelességekből eredő) viszonyok felváltása az egyenlőségen alapuló agóniával (a családokban, az iskolákban, a tudományban, a politikában, az erkölcsi világban) az egyének és az állam közötti intézmények átfogó hanyatlását, az értelmes emberi élet lehetőségeinek beszűkülését eredményezi. Az emberi jogi liberalizmus tehát semmivel sem visz közelebb a megelégedett élethez és a plusz szabadság (ti. beavatkozástól való mentesség), amit kikényszerít, nem hoz magával nagyobb boldogságot, ellenkezőleg.

54 komment

2018.11.25. 09:00 HaFr

Hogyan lehetséges szabad társadalom?

Képtalálat a következőre: „karl marx”

Pontosabban a szabad polgárok közössége. Mióta a francia forradalom a zászlajára tűzte a nevezetes három névszót, azóta minél keletebbre hatolunk Európában, annál nagyobb tévedésben vagyunk a szabadság lehetőségeit illetően (most koncentráljunk csak erre). Ahol a szabad polgárok gyülekezete a legsikeresebb modelljét alakította ki -- nem Franciaországban, hanem Angliában, Hollandiában, Svájcban, az Egyesült Államokban --, ott a szabadság mindig egy már létező társadalmi gyakorlat és/vagy politikai kultúra felcímkézése (eredményét tekintve a hatékony koordináció) volt. Amerika lehet ugyan az alkotmányos konstrukció hazája, de olyan politikai-vallási kultúrában jött létre, amely már az alkotmányozás előtt adott volt, csak le kellett írni. Ebben a szellemben érvelt a mi Burke-ünk, Széchenyi István, a szabadság gyakorlatát alátámasztó intézmények -- a nyelv, a piac és intézményei, a tudomány -- mellett és az esetleges alkotmányos radikalizmus ellen.

Semmi sem tudta megakadályozni azonban azt, hogy a szabadságot Kelet-Európában -- amennyiben egyáltalán téma volt -- a polgárosodás, a kapitalizmus és a tudás adta társadalmi kompetenciák helyett kezdje követelni a baloldal. A ma születő baloldali pamfletekből is világos, hogy a szabadságot úgy képzelik el, mint ami megtervezhető, a tervnek csak akarni kell a megvalósítását és ezen túl a szabadságnak semmi köze már a puszta szabad cselekvéshez, annál több viszont a jogosultságokhoz és központi elosztással történő képességnöveléshez. A szabadság minden lett, csak nem szociológiai és kulturális realitás: lett ehelyett (etatista) politikai, jogi és oktatási program. Ennek megfelelően -- mivel a szabadság uralkodó felfogását kisajátította a progresszivizmus -- a szabadság normája egyszersmind antikapitalista és antiindividualista lett, ami majdnem olyan abszurdum, mintha ellentétes irányú gravitációval operálna a newtoni fizika (és utána dühösen bizonygatná, hogy a természetet makacsul megvezeti egy égi lobby). Jellemzően ennek a fordított gravitációnak a szellemében folynak napjaink vékonyan csörgedező kelet-európai szabadságmozgalmai is a genderirodalom nyílt színi felolvasásától az oktatás szabadságának követeléséig -- igen, pont ugyanabban a néhány ezres törzsközösségben, amelynek magának akár lehet is igénye a szabadságra (noha az ő esetükben sem vagyok biztos, hogy tudják, miről beszélnek), ám fogalmuk sincs, hogyan válhat ez társadalmi méretű elvárássá.

A szabadságnak nincs realitása a kapitalizmus és az individuumok teremtette társadalmi méretű igény nélkül, hogy szabadon akarunk élni. A szabadságot aligha lehet ráolvasással, programként vagy ideológiaként igazolni, érvényesíteni meg biztosan nem (a Nyílt Társadalom sorosi programja ezen a merő tévedésen és Popper félreértésén alapul), ahhoz a napi cselekvés akadályoztatásának élménye kell, ehhez viszont olyan szociológiai jelenségek, mint a tulajdon biztonságos üzemeltetésének vágya, az állam távollétében való létfenntartás kényszere, a folyamatos (vallási, törzsi, politikai) konfliktusokba való beleunás stb. Az a baj, hogy az állam és az etnicista agresszió által adott mai keretek között ez az igény egyelőre nagyon távol áll a magyaroktól, ezért a szabadság reális igénye is. Bármi lesz is az immár harmincéves kelet-európai rendszerváltások végkifejlete -- végleg meghal-e az új technológiai és politikai körülmények között vagy éppenséggel létrejönnek a szabadság körülményei -- annyi bizonyos, hogy a progresszivista szabadságfelfogás kulturális és szociológiai vákuumban plusz a szabadság körülményeinek durva ignorálásával próbálja elérni a célját, amivel csak jobban elidegeníti a szabadság lehetséges alanyait a saját ügyeiktől, gondjaiktól, bajaiktól, mert helyettük értelmezi az életüket. A progresszivisták a hamis tudatot táplálják, hogy a mesterüknek gondolt társadalomtudóssal szóljak, bár valójában őt sem értik.

26 komment

2018.11.16. 06:27 HaFr

Magyarország: meddig még a reménytelenség?

Kapcsolódó kép

Sajátos (magyaros) összefüggést látok a politikánk, azaz a közösségi képességeink történelmi távlatokba helyezhető konstans terméketlensége és az időről-időre bekövetkező lázadások (forradalmak) között. E kettő nem okvetlenül feltételezi egymást, hiszen forradalmak másutt is voltak, de a köztes időszakok közösségi gyakorlata rendre ijesztő inkompetenciát mutat, aminek kulcsa a kisebb-nagyobb - fenntarthatóan termékeny - korrekcióra való képtelenség, majd összességében a rossz választások rendszerszerűsége. Aztán meg a bumm, ami persze hősi mozzanatként - szabadságszeretetként - van előadva, pedig csak a tehetetlenség kisülése. A bummok inkább a tehetetlenség, mint a produktív képességek megnyilvánulásai: ilyennek mutatják őket visszamenőleg a következő normatív időszakok, amelyeknek rendszeresen éppen a bummokat kiváltó okokat nem sikerül orvosolniuk (függetlenség, modernizáció, nemzet, szolidaritás, liberális demokrácia hiánya), amelyek mára egyetlen reménytelen masszává álltak össze.

A közösségi - ezért politikai - inkompetencia rendszerszintű. Rendszerdinamikát és megcsontosodott kultúrákat pedig nagyon nehéz javítani sokkal kisebb méretekben is (pl. vállalatokban, vallási stb. közösségekben). Ez a rendszerdinamika tovább mélyülő válság felé mutat, mert nem egyszerűen politikai rendszerről van szó az esetében (remélem, ez kiderült eddig is), hanem a hibás rendszereket újratermelő mentalitás mélyszerkezetéről, amit én mindösszesen az etnicista gondolkodásra vezetek vissza. Fogalmam sincs, mit lehet ezzel kezdeni a következő bummot megelőzendő, netán - ami a lényeg lenne - a romboló dinamikát visszafordítandó. Ehhez első lépésben az etnicizmust kellene oldani, de erre a belátható időben semmi remény.

54 komment

2018.11.11. 09:33 HaFr

Az ellenzéki politika a nacionalizmus csapdájában

Képtalálat a következőre: „nemzeti pártok ”

Sok más egyéb mellett, amit a blogban visszatérően érintek, az ellenzék terméketlenségét betonozza be az is, hogy a gondolkodásuk (ami inkább csak fogáskeresés a rezsimen) a közkeletű véleményekkel szemben maga is a nacionalizmus csapdájában vergődik. Márki-Zay most alakult egyesületének elnevezése (Mindenki Magyarországa) csak egy példa arra, ahogy a "magyar" téma nem ereszt. Az újabb ellenzéki mozgalmak stratégiai kérdésnek tartják a magyar jellemzők explicit reformját a magyar lényeg fideszes értelmezésével (az etnicizmussal) szemben. Sőt, a XXI. századi pártot leginkább az teszi szerintük (lmp, Momentum, Jobbik), hogy az ideológiákon "túllépve" centrista magyar politikát folytatnak. A probléma az, hogy azon túl, hogy a fideszes értelmezést nem tartják jónak, semmit nem sikerült a "magyarság" új értelmezéséből felmutatni, nemhogy bevezetni a politikába.

A magyarsággal operálni (ebben az értelemben) ugyanis eleve hibás. A "magyar"  értelmezése a politikában elhanyagolható eséllyel tudja áttörni az etnicizmus falát, és amennyiben az ellenzék ki nem mondott módon rabja marad ennek a felfogásnak, máris nem tud mit kezdeni - "nemzeti alapon" - nemcsak a konkrét ügyekkel, mint a kerítés, a székely autonómia, az EU-integráció, a "családpolitika", vagy általában azok a kérdések, amiket a Fidesz a "nemzeti" jelzővel ruház fel, hanem elsősorban nem tud saját narratívát fejleszteni és saját definitív ügyekkel előállni, amelyekkel reménye lehetne kinőni az etnicizmus árnyékából. Ami egységesen összeköti ezért  mai ellenzéki pártokat és mozgalmakat, az a végtelen korlátoltságuk, szellemi igénytelenségük, amellyel - és a nyomukban járó abortív eszközökkel: tüntetgetés, választási "összefogás", TV-interjúk, esetenkénti népszavazási kezdeményezések -- szerintük át lehet verekedni magukat a túlsó partra. Nem lehet.

Akár helyes is lehetne, hogy nem akarnak XX. századi ideológiákkal foglalkozni, ha nem alkudnának meg helyette az összes XX. századi ideológia alapvetésével, a nacionalizmussal egy olyan társadalomban, amelynek a nacionalizmusa százötven éve kontraproduktív, deformált, zsákutcás, Trianon óta egyenesen antimodernizációs, xenofób és nemzetellenes, magyarul hiányzik belőle minden gondolat, ami produktívvá tehetné és -- nem utolsó sorban -- a XXI. századi pártiság előfeltétele lenne. Minimum furcsa tehát, hogy ezek a pártok abortív nacionalisták maradnak, miközben az igényeik a produktív (modernizációs) nacionalizmuson is túlmutatnak.

Az ellenzék narratíváját természetesen a történelmünkben elmaradt (pótlólagos) modernizáció köré kellene szervezni, és ebből vizsgálni és bírálni a (magyar) nacionalizmus megnyilvánulásait. Erre kellene megfelelő gondolati, majd politikai stratégiát alkotni. De ehhez se tudások, se bátorságuk nincsen, ehelyett maradnak a Fidesz és önmaguk ácsolta kalodában.

93 komment