Orbánnak könnyebb dolga volt, amikor a 2002-es veresége után (amikor már mindenki a lemondásáig visszalévő perceket számolta) ki kellett találnia, hogyan szervezi újjá a szavazóbázisát egyszerre a személye és a legrosszabb magyar hagyományok -- az enticizmus, a polgárosulatlan-jobbágyias autoritástisztelet, a gyávaság és a magaféltés -- körül. Azért esett ez utóbbiakra a választása -- ami jelentős különbség ahhoz képes, ahogy 2002-ig képzelte el az uralmát (ez sem volt önzetlen és volt benne korrupció, de nem a nép elleni bosszúról szólt a nép kivitelezésében [vö. kollektív öngyilkosság]).

A dezintegrált, mondvacsinált kvázi-ellenzéknek ennél sokkal nehezebb dolga lenne, ha végre elkezdené megszervezni a maga szavazóbázisát és ennek érdekében tömeget akarna stabilizálni maga mögött. Ki kellene találni azt a narratívát és politikai stratégiát, ami a mai domináns kollektív öngyilkosságnak nemcsak potens ellenfele lehetne, de hosszabb távon vissza tudná szorítani a feledésbe. Ahol egyébként a kádárizmusban volt -- és olyannyira ott volt, hogy a politikai centrum, amely a '90-es évek politikusainak 98%-át adta, maga is elfeledkezett róla. Azt hitte, Raffay, Csurka és Torgyán csak átmeneti szélsőségek, a rendszerváltás gyermekbetegségei, amelyeket majd kinő a társadalom. Igyekszem megérteni, hogy a többnyire már legalább középkorú, művelt emberek -- in fact, hazánk szellemi elitjének tekintélyes része --, akik a rendszerváltást vezényelték, hogyan lehettek ennyire vakok. Nem sikerül megértenem.

A politikai ellenzék megszervezése természetesen mást jelent, mint négy-öt egyenként jelentéktelen, folyamatosan cserélődő ellenzéki párt szövetségét és kiegyezését valamiféle választási program körül. Nem lesz ilyen kiegyezés, de a helyzet ennél is sokkal többet kívánna. Olyan ellenzéki tömegbázis megszervezését, amely a rezsimváltás (hah!) első percétől folyamatosan szilárd támogatást, hadra fogható akaratot jelentene az új kormány mögött, hiszen olyan feladat várna erre, amihez képest 1990 vitorlázás volt kellemes hátszélben, tequilával és perzsgővel. Oszt az se, még így se sikerült.

És ilyen változásba ma kivált nem lehet belemenni inkompetenciák szövetkezésével. Ehhez olyan egyéniség(ek) kell(enek), aki(k) vezére(i) tud(nak) lenni a változásnak. Ilyen egy sincs.

A pártellenzéknek vagy fogalma sincs a szükséges változás nagyságrendjéről -- sorrendben: hatalomra jutni, kormányozni tudni, vissza nem fordítható civilizációs változást kicsikarni, egyre nehezedő (!) feladatok --, vagy tudja, de éppen ezért lemondott már arról, hogy megcsinálja (ezért jobb híján üzletet csinál a maga szerepéből a NER-en belül). Legalábbis erre lehet következtetni a végtelen nyugalomból, amivel a pártellenzék szemléli a nemzet pusztulását. Nem tudom, mit lehetne tenni, hogy mindez ne így legyen. De azt tudom, hogy ez így semmire se elég. Könnyen lehet viszont, hogy a hiányolt ellenzéki vezető(k) végül nem pártokból fog(nak) kiemelkedni.