Tény, hogy szobrokat rombolni és Tutanhámonig visszamenően számonkérni a "rasszizmust" minden, csak nem progresszív tett. Ezzel ugyanis az elkövetők éppen a progresszió lényegét tagadják, azt tudnillik, hogy már jónéhány ezer éve fejlődik az emberi civilizáció, egy “rosszabb” állapotból a “fejlettebb” állapotba tartva. (Más szavakkal: ha valaki progresszív, tudnia kell, hogy "halad", amivel el kell fogadnia azt is, hogy -- jó esetben -- régebben rosszabb volt. Különben mi értelme a haladárságának? Önellentmondássá válik. E belátás nélkül a progresszív hozzáállás -- ha már a baloldali lingóhoz ragaszkodunk -- forradalmiba "csap át". A történelmi emlékek felszámolása éppen a haladás tényének kézzelfoghatóságát csökkenti amellett, hogy egyszerűen elhazudja és a mai igények szerint gleichschaltolja a múltunkat.)
Most akkor döntsék el végre, mondhatnánk, miben is áll a progresszizmus, mielőtt tényleg csak a rombolás marad belőle.
Másrészt jelzem, ha az államnak nem volna ekkora (fölösleges, diszkrecionális, tehát az általános szabályok megalkotásán és betartatásán túlmenő) hatalma a gazdaság felett, senki sem korrumpálná a tisztviselőit (vagy ők magukat), nem lobbiznának termeiben a nagy gazdasági társaságok és érdekszervezetek (a szükséges stratégiai együttműködés kialakításán túl), nem oligarchizálódna gyakorlatilag mindegyik nyugati politikai rendszerben, és senki nem ejtette volna foglyul. Se nálunk, se máshol. A vagyoni különbségek növekedésének ez a bőven buzogó forrása azonnal megszűnne buzogni. Állambetegségben szenved a világ -- újra el kellene gondolkodni azon (mert már régóta nem tesszük), hogy mire is való. Az államok nemcsak az újraelosztásban, hanem a létükben képviselnek már perverziót, méghozzá az emberek önállóságának/szabadságának és egyéb együttműködési logikáinak kárára. A mai állapotot látva nehéz nem arra következtetni, hogy az állam is csak üzlet azoknak, akik működtetik, hiszen indokolatlanul és igazolhatóan károsan túlterjeszkedett már az eredeti belső és külső védelmi (integrációs) funkcióján. Ez természetesen nem jelentheti a mai közfelfogás szerint, hogy megszűnhet a progresszív adórendszer, a szociális támogatások méltányos rendszere stb., hiszen ezek az általános szabályok körébe tartoznak. De az állam körüli korrupciót csak az állam gazdasági és diszkrecionális hatalmának szigorú korlátozásával lehetne észrevehetően csökkenteni.
Amit az amerikai és -- kisebb mértékben -- az európai utcákon látunk most, abban összefolyik a szociális elégedetlenség (az "igazságtalanság" érzete, súlyosbítva a vírushelyzet keltette félelmekkel) és az identitáskáosz, amiben a nyugati emberek vannak. (A hagyományos kisebbségek mellett egész genderszótárak képviselik már az n-edik generációs, egészen elképesztő elismerési igényeket.) Az előbbi -- véleményem szerint -- döntően az államok túlterjeszkedésének, illetve ezek indirekt hatásának: a piac zavarainak, az utóbbi a nagyobb állam iránti tovább fokozódó igénynek köszönhető, amennyiben minden újonnan feltalált identitás konfliktust gerjeszt és generális védelmet követel magának, és közben egyre ritkul a nyugati társadalmakat összetartó etnikai, etikai, kulturális, hagyománybeli/gyakorlati és alkotmányos konszenzus. Magyarán a bankvezérektől és az olajmágnásoktól a magát kisemmizettnek és elnyomottnak érző bronxi SJW-ig (a társadalmi igazságosság harcosáig) mindenki nagyobb államot akar a saját igényeinek érdekében.
Ilyen körülmények között, ahol az egyre összetettebb igények egyre szövevényesebb tehetetlenséget hoznak létre az optimális társadalmi koordináció szempontjából, nem véletlen az, hogy a szenvedélyeké lesz a főszerep a (persze átláthatatlan) problémák megoldásában. Megoldás ugyan nem lesz, mert a fő problémaforrást, az államot, és kivált ennek gazdasági és jóléti funkcióit, képtelenség szimptómák kezelésével újraszervezni, viszont az elszabadult indulatok esetleg elgondolkodtathatják az arra hivatottakat. Az a baj, hogy a problémák annyira komplexek, annyira nem alkalmasak tervszerű/tervezett kezelésre, illetve olyan szemléletváltást igényelnének nemcsak a politikai osztály, hanem egész társadalmak -- maga a Nyugat -- részéről, aminek lehetőségét én legalábbis kizárom. Attól tartok, elértük már a szabadságunk maximumát és a visszaesés elkerülhetetlen. Innen már csak valamiféle autoritás -- leginkább a mesterséges intelligencia hatalma -- tudhat viszonylag stabil koordinációt létrehozni közöttünk. (Kevésbé futurisztikusan -- noha ezt magam reálisnak tartom -- azt mondhatom, hogy ma az emberiség olyan veszteségesen működik akár a környezeti hatásait, akár a forrásfelhasználás és -újraosztás gyakorlatát nézve, ami a folyamatos egyensúlytalanság állapotában tartja, ez az egyensúlytalanság pedig -- nem szükségszerűen, de -- könnyen válhat robbanékonnyá túl nagy terhelés alatt.)
