Épp most olvastam TGM egyik kellemesen ezoterikus írását, de nem akarom egy posztban értelmezni, fölösleges tour de force volna, nem adna hozzá semmit a világhoz, az olvasó olvassa el a szöveget, olvasónak ez a dolga. Az érdekel, ami -- tágan: a titkosszolgálatok ("az állami voyeur") magánéleti szerepét esztétizáló, majd esztétikai tárgyként elutasító -- cikke mögött húzódik: az, ahogyan a titkoszolgálatok egy alávetett társadalomban eljuthatnak addig, hogy a köznapi emberi "locsogás", intimitás, testiség, köznapi szenvedés érdekelhesse őket. És azért érdekel ez, mert óhatatlanul efelé haladunk. Miután egy zárt hatalmi csoport ellehetetleníti az ellenfeleit, a radikalizálódása szükségképpen vezet az állampolgárok megalázása és szelekciója felé (amint már nem egyszer meg is történt az Orbán-rezsimben egyelőre verbálisan Kövér és a KDNP vénférfi különítményének nőellenességével, az ellenzék nemzetből való kirekesztésével, a cigányok kollektív megbélyegzésével stb.), a végén meg ott állunk meztelenül a "hatalom" előtt.

> Szembeötlő, hogy az állambiztonsági szolgálat tekintete szadisztikus férfitekintet, harmadosztályú intellektualizmusa és rendképzete az önuralommal és racionális világossággal jellemzett férfigőg, „erkölcsisége” a „kis huncut”-nak tekintett nő korholása, állítólagos szabályszegésének elmarasztalása.<

A szadisztikus férfitekintet hatalomra jutása annak a terméke, amit a nemtudás és a nemcselekvés közös tagédiájának nevezhetünk. Az, hogy az orbánizmus és hajtásai teremtenek rendet a Kárpát-medencei káoszban, minden más rendteremtő erő hiányára mutat. Az, amit közkeletűen társadalmi inkompetenciának nevezhetünk, annyira megfoghatatlan az egyes emberek szintjén, amennyire érthetetlen a saját rossz érzésük oka. Az, aki tenni tudna ez ellen, a közéleti értelmiség (a politikai közösség szellemi elitje), jó időre kompromittálódott. A kompromittálódása mindenekelőtt azokkal az értékekkel szemben értendő, amelyeket állítólag vall. 

Nagyon "érdekes" volt az a folyamat, ahogyan a konzervatív, a liberális és a baloldali értelmiség feladta először az értékei képviseletét a világosan hatalomelvű (=értékmentes) kormányzattal szemben, aztán a nyilvánosságban, végül egyre inkább feladja magukat az értékeket is és -- ki előbb, ki utóbb, a megélhetésért apróbb-nagyobb szívességeket adva -- betagozódik a rendszerbe. Egyre szűkül az a kör, amelyik tud, mer és tesz. Tán sose volt olyan, amelyik ezt a hármat -- ha ragaszkodunk a szavak értelméhez -- egyszerre jelentette volna.

Az értelmiség egy másik világba transzponálja az értékeit (de ezt is kaotikusan), amelyeknek így nem kell érvényt szereznie abba a világban, ahol azok valóban számítanak. A szerző vidáman búcsút int az embernek azzal, hogy az örökkévalóságnak dolgozik, pedig sokszor csak a gyáváságától menekül. Tégla ő is -- ki kisebb, ki nagyobb -- a falban, amelyet a rezsim húz a társadalom köré. Ahelyett, hogy végsőkig ragaszkodna az intellektuális rend eszméjéhez és minden rendellenesség világos bírálatához, a valóságból való kivonulással áldozatul dobja egy alternatív világ lehetőségét a szadizmusnak.

Azt hiszi, átmenthetők az értékek a mögülük való kivonulással, pedig az értékeket éppenséggel tönkreteszi a be nem váltásuk.

Ezt a vádat talán nehéz megérteni azoknak, akik éppenséggel semmi mást nem látnak maguk körül, mint értelmiségi vitákat és rezsimellenes verbalizmust -- de nem hajlandók szembenézni ezek terméketlenségével, szenvelgő nárcisztikusságával és önfelmentő kifutásával. Egy világ választja el egymástól a fecsegést és a munkát.

Az utóbbi napokban a vájtfülű értelmiség azzal foglalkozott, hogy kinek az apja nagyobb gazember, X-é vagy Y-é, és ki nézett szembe jobban ezzel a ténnyel, X vagy Y -- miközben az aktuális politikai nemcselekvésük az újabb gazemberségeknek biztosít szabad utat. A közéleti értelmiség megértési szándéka a valósággal szemben éppen annyira komolytalan, mint a törzsi szenvedélyei, amelyet apái és nagyanyái szenvedései hivatottak igazolni, de csak szánalmas visszfényei ez utóbbiaknak -- hogy végül maradjon neki csak a szenvelgés. A mai feladatait nem ismeri és/vagy félvállról veszi, modelljei (Széchenyi, Jászi, Kéthly, Bibó stb.) éthoszát valójában sose értette. Ahelyett, hogy kihasználná a kapcsolati hálója sűrűségét és megszervezné magát a tudás lefektetésének érdekében, ami aztán cselekvésbe fordítható, elfecsérli az életét és a lehetőségeit. Magasztos jelzőket osztogat saját tagjainak, pedig ez a jövő nemzedékek dolga volna. Talán sejti, hogy a jövő nemzedékektől nem fogja megkapni ezeket.