Hazánk tragikus válságban van, amelynek a mélységét nehéz még felbecsülni is. A válság évszázadok elrontott nemzetfejlődésére és máig uralkodó, erősen korlátozott etnicista kompetenciakészletére vezethető vissza. Amit azonban az egymást követő korok így-úgy (kevésbé jól és nagyon rosszul) megpróbáltak oldani, azt a mai rezsim legutoljára a harmincas évekre jellemző erőszakossággal, de ezen bőven túlmutató cinizmussal és a civilizációval radikálisabban szembefordulva erősít fel és mélyít el. Az ország lejtőre került erkölcsi, tudásbeli, szociológiai és sok praktikus vonatkozásban, amelyet gyenge önismeretű, versenyképtelen és termékeny együttműködésre alkalmatlan népe örömmel fogad és fordít önmaga ellen.

Az orbánizmussal nem az a baj, hogy alternatívát ad a bárhogy felfogott baloldali, progresszivista politikával szemben; ennek bőven megvan a létjogosultsága. Az a baj -- és óriási baj -- vele, hogy amit ad, az nemzeti perspektívának halálos. Az erkölcstelenség, a kormányzati rangra emelt aljasság, az intézményesített kizsákmányolás (extrakció) és a civilizáció lábbal tiprása -- mind-mind a nemzet nevében, azaz nem mellesleg a nemzet lealjasítása -- egy alapvetően (még mindig, és remélem, mindig is) más nyugati környezetben súlyosan versenyképtelen, hátrányos helyzetet erőltet a magyarokra. Az orbánizmus gyümölcse a magyarság perspektívátlansága, ami akkor is így lenne, ha szimplán gyökeresen eltérő játékszabályokkal játszana, mint a nemzetközi környezet más szereplői -- nem pedig egyenesen a magyar képességek legaljára optimalizálva. De sajnos az utóbbit teszi.

Az új NAT ezt a tendenciát erősíti. A nemzethez való viszonyulásnak egy rég elmúlt állapot szerinti kanonizálásával, a gyerekek gondolkodásának, a mindenkori valóságra való reflexiójának, a múlt, a jelen és a jövő közötti összefüggések keresésének súlyos korlátozásával tulajdonképpen a nemzettől idegenít el, amelynek értő, értelmes megélése lehetetlenné válik számukra.

Ilyen körülmények között -- leegyszerűsítve: ha nem látja reményét az ország belátható időn belüli megfordításának -- a felelős szülő nem mondhatja a gyerekének, hogy maradjon itthon, tanuljon itthon, boldoguljon itthon. A helyzet tragikusságát nem tudom kellően aláhúzni, hiszen annak tudatában teszek így, hogy a gyerekem és én közém másfélezer kilométer ékelődik, sokkal kevésbé lehetek részese az életének, mint amire akár ő, akár én vágynánk, és ezen túl, hogy mégiscsak idegen lesz abban az országban, ahova érkezik, és talán végképp kétlaki lesz, aki sehol sincs otthon. Ezt mind ennek -- a politikába magát beevő bűnöző réteg és a magyar szellemtelenség (a lehető legrosszabbul működő demokrácia) egymásra találásának -- köszönhetjük.

Ez az ország még hosszú ideig hanyatló pályán lesz, ahonnan emberi és érthető lépés a menekülés, ha bárki igényt tart arra, hogy a tudását és a tisztességét megélje -- amire itt egyre kevésbé van esélye. Nem utolsó sorban nem a gyerekek feladata helyrehozni azt, amit a szüleik -- Orbánék hatalomhoz engedésével és hatalomban tartásával -- elszúrtak.