Az ideológiák mint afféle modern vallások felülírták a hagyományos erkölcsi rendet, amely a szélsőségek közötti arany középúttól a Tízparancsolaton át az aranyszabályig ("ne tedd mással, amit magadnak nem kívánsz"), és még tovább, az önvédelem, a viszonosság, a csere, pozitív formájukban a könyörület és a jóakarat játékaiig, keresztény átfogalmazásban a szeretetparancsolatig, a közösségi kódrendszert érvényesítve pedig a szokások, a hagyományok, az íratlan és az írott jog (mint bevált koordinációs intézmények) interakciójáig terjedően több ezer éves együttélési gyakorlaton alapul. Az ideológák -- először egy saját "igazságra", majd a barát-ellenség szemléletre alapozva -- szembehelyezik a híveiket az emberi kooperáció tágabb szabályrendszerével, a diffúz, plurális intézményi tér ellenében egyre koncentráltabb, egyre kevesebb ember által konstruált, hatalmi céllal ellenőrzött politikai tudást létrehozva.
Az ideológiák természetesen a tömegtársadalmak termékei, ahogy az erkölcsi rend -- vagyis a trial and error alapon, a történelem folyamán apró lépésekben stabilizálódott normarendszer -- alászállása is a szavazatain keresztül politikai hatalomra szert tett tömeg koordinációjának új szükségletei miatt következett be. Korábban is megvoltak a tudás és az irányítás intézményei, de ezek a politikailag inkompetens tömeg (az idióták) mindennapi életére irányultak, nem a politikai aktivitásának befolyásolására. Akkor is rendre megsértették az erkölcsi rendet, de senki se kérdőjelezte meg a normákat -- ez először a XIX. század közepe táján következett be komolyabban Marx-szal, Nietzschével és Freuddal, majd -- nem annyira érdekes, mint inkább rettenetes módon megszűrve és összeterelve az előbbiek ideologémáit -- a posztmodern, posztstrukturalista, újbalos franciás filozopterek körében. Ami az értelmiségnek szellemi izgalom -- mert egyéb haszna nincs --, az konrét veszteség az erkölcsökben, ergo a társadalmi harmónia, a boldogság és a hatékonyság lehetőségeiben. Az értelmiség (idéologues, clerics) olyan problémákat akar megérteni, amelyek nélküle nem voltak és nem lennének és ezért embermilliók fizetnek nap mint nap verejtékkel, vérrel és boldogtalansággal.
Amikor aztán az ideológiákból már nem marad semmi, csak a személy (a vezér) vagy -- mint a baloldalon -- az oligarchikus-mediatizált tudás kontrollja az identitás-szimulákrumok felett, az nem annyira újdonság, mint inkább a korábbi folyamatok kiteljesedése. Ahogy a progresszivista értelmiségnek nehezen lehetne magyarázni, hogy miért nincs szükség tudásra az együttélés minden eresztékében (még ha lehetne is tudás, amiről mára persze bőven kiderült, hogy csak ábránd); amennyire nem értenék, hogyan lehet, hogy hit és tudás többre jut együtt, mint önmagában a ráció, úgy vált a szimulákrumok világa (Marx és minden említett és nem említett szerző teljes csődjére mutatva) helyettesítésből valósággá. Így juthattunk a totális tudás -- és leginkább a totalitás reprezentációjának örök értelmiségi, a XX. század közepére sok csalódás után leleplezővé redukálódott -- igényétől a totális nem-tudás politikai igényéig; a propaganda mint eszköz lett a tartalom, amelyhez a (nyelv)kritikai alapállást -- miszerint minden beszéd és diskurzus elnyomó, hatalmi jellegű és célú, vagy ha nem, akkor az ellenállásé, de egyaránt politikai -- a "haladó" értelmiség szállította többek között a mai etnobarbarizmus konyhájára is. Azt, hogy azé a hatalom, aki a propagandát vezérli, már a XX. század eleje is tudta és gyakorolta, de azt, hogy ennek így kell lennie, ahhoz "a gyanú filozófiája" és ideologémáinak francia kodifikálása (Ricœur 1965) kellett.
Orbánt akarnák megverni, mögötte pedig ezt a világot? Ahhoz előbb önmagukat kéne dekonstruálni.
