Tamás Gáspár Miklós minden bizonnyal a hosszú magyar ezredforduló (1985-2030?) egyik, ha nem éppen "a" legfontosabb hazai gondolkodója, és nem azért, mintha mindig annyira igaza lenne -- talán nem is ez a gondolkodás általában vett legfontosabb hozadéka sem --, hanem mert annyira szívósan, kérlelhetetlenül, önmagát és olvasóit sem kímélve, már-már szélsőséges elánnal gondolkodik -- természetesen roppant magas színvonalon, nem okvetlenül rendszeresen, de rendszerre törekedve. A gondolkodó per definitionem gondolkodik. És TGM gondolkodó. Nem egyszerűen esszéista, szerző vagy kommentátor. A műveltsége, erkölcsi integritása és érdekessége csak ennek következménye.
A most kiadott legújabb írásában Kádárról és a magyar kommunisták önreflexiójának korlátairól, vagy még pontosabban az önreflexió és a valóság összeütközéséről és az előbbi önmegadásáról -- magyarul a kommunisták elméleti céljainak vereségéről -- beszél. Engem egy kérdés izgat mégis; mit akar ezzel elérni a kommunista TGM, és ha már levonta az előbbi konklúziót, mitől marad meg annak, ami -- ti. kommunistának.
TGM szerint Kádár '56-ban döbbent rá a magyar prolik fasizmusára, ami a korábbi -- a sztálinizmushoz kötődő -- illúzióvesztéseit megspékelve járult hozzá a magyar szocializmus (=kádárizmus) realista politikájának evolúciójához, az eszme helyett a szocialista jóléti állam, a forradalom helyett a stabilitás választásához. TGM azonban nem veszi komolyan József Attilát: "Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét". És főként emögött a valóságot: hogy van az a szociológiai jelenség, amely politikai értelemben rendszertől függetlenül szélsőségeket képez, és ez nem a kommunizmus vagy a fasizmus problémája -- ezek csak manifesztációk --, hanem a "népé". TGM ideológiákat objektivál és (per)traktál jó ideológusként, de megfeledkezik az ideológia marxi definíciójáról (is): hogy az csak, tkp., a látszat.
Az ideológia -- hamis tudat. Látszat, szimulákrum. Ilyen látszat a kommunizmus és a fasizmus is, amelyet még a körültekintő gondolkodók is szeretnek önálló életet élő politikai realitásként láttatni, amelyet a különböző korok és helyzetek kiválasztanak a rendelkezésre álló (fogason függő) politikai doktrínák közül. Pedig ezek is csak valaminek az elleplezésére szolgálnak: elleplezésére konkrétan a mindenkori "nép" (a vesztes, kiábrándult, elidegenedett tömeg) valós csalódásának, bosszúvágyának és -- persze politikailag incitált -- tettlegességének. Egy aktuális (szélsőséges) ideológia törvényszerűnek, logikusnak és szisztematikusnak -- röviden: narratívának -- tünteti fel azt, ami több ezer éves tapasztalat: hogy az alul lévők és az elégedetlenek szét akarják rombolni a középen és felül lévők által meghatározott kereteket. Az, hogy ezt a modern tömegdemokráciák korában politikai ideológiák mentén teszik, esetleges csupán. Részletkérdés.
Az ideológiáknak a politikát megelőzően szociológiájuk van. Így lesz megszívlelendő ma is, amit TGM megemlít, de nem vonja le belőle a konzekvenciákat: "a forradalmi hatalom – a Nagy Imre-kormány, az MSZMP – zavarban volt, mert nem voltak szavai a << nép >> bírálatára." Ma sincsenek. A Fidesz hatalma mögött nagyobb részt a kisemmizett nép szociológiája (kisebb részt a lekenyerezett álpolgárság nyereségvágya) áll.
A nép (a proletariátus, a prekariátus, a plebejusság, a démosz) -- hála a jólét és a műveltség növekedésének egyre nagyobb kényelemben ugyan, de -- mindig újratermelődik. Ezért a szélsőséges ideológiák is. A nép sosem a harminc vagy hatvan évvel korábbihoz hasonlítja az életét, hanem az aktuális elitéhez (nevezzünk ennek bármit), ezért az igazságosság népi definíciója mindig az egyenlőség marad -- akár a szabadság, akár az esélyek, akár az abszolút jólét kárára. Ha ez az egyenlőség (vagy intuíciója) megrendül, akkor rendre lábra kapnak a szélsőséges ideológiák, és teljesen mindegy, hogy éppen milyen habitusban teszik.
Az ideológusnak ezek történetében gondolkodni az értelem félrevezetése.
És miért marad TGM mindennek ellenére -- de akárcsak annak ellenére, amit maga levont a kommunizmus irrealitásából -- kommunista? Ezt talán megválaszolja magának, de szerintem -- az előbbiekből is következően -- nem ez a fontos kérdés, a kommunizmusa ugyanis esetleges. TGM priméren népfelszabadító. Ez része az integritásának és mint ilyen analóg a gondolkodói szívósságával és radikalizmusával. A népet felszabadítani -- amely folyamatosan újratermelődik, lásd a korábbiakat -- ugyanis lehetetlen és értelmetlen küldetés, de semmi másban nem mutatkozik meg jobban egy gondolkodó küldetésének radikalitása, integritása és végtelensége.
A magyar helyzet paradoxona, hogy legnagyobb gondolkodónk (a fenti értelemben) a helyzet -- benne a saját helyzete -- nem ismeretében él.
