Aggasztó, ahogy a hazai ellenzéknek semmilyen narratíva (=az ország és az ő -- a baloldal -- közös történetük) nem áll rendelkezésére, hogy felvegye a versenyt a Fidesz historizáló, etnicista, sérelmi-támadó világképével. Ennek az egyik oka -- a műveletlenségük, a politikai érzék hiánya és a nem akarás mellett -- az, hogy nincs jövőképük sem, nem tudják se együtt, se külön-külön, hogy milyen jövőbe és milyen világba kell illeszkedniük, hogy kompetensnek, modernnek és vonzónak tűnjenek. A baloldali politikai pártokban tapasztalható szellemi igénytelenség párját ritkítja a magyar történelemben is. Vélhetően nem volt még ilyen orszak a totalitarizmusok éveit leszámítva, amikor ennyire silány alakok álltak országos pártok élén és gerincében. (Meg is lehet nézni a gerincet!)
Pedig -- a baloldalon belül most a progresszív-ballib oldallal foglalkozva, bevallom, az óbaloldali, antikapitalista-forradalomlegyenvagycsaklenyúljukazadófizetőket/najóelőbbnyúljukleőketaztánbeszéljünkaforradalomról horizontja már azóta nem érdekel, hogy Marxot sem értik -- a feladat nem lenne túl bonyolult. Nem egyszerű, de megoldható lenne, ha valakik komolyan gondolnák. A világ a technológia, a tőke és a magasan képzett funkcionális munkaerő további koncentrációja felé halad, miközben tovább várat magára a nyugati társadalmak szolidaritási (elosztási) és hatékonysági szempontjai közötti egyensúly megtalálása és/vagy célul tűzése, ismert módon erősödik a klímaváltozás-diskurzus, az EU legitimációs logikája hiányos, ám egyszersmind megoldatlan a nemzetek szerepe egy integráltabb Európában, és -- hogy ne terjeszkedjek túl egy emészthető mandátumon -- nem világos a szimbolikus és értékrendnek az a kompendiuma (ideértve a szaporán magára találó legkülönfélébb identitások és a jelentést adó hagyományok koordinációjának mikéntjét), ami a jövő Európáját jelentheti. Esetleg megpendíthető még a munkaerőpiaci modernizáció (az oktatástól az FNÁ-ig), az előregedés meg a migráció. Alapkérdések, nagy kérdések, semmi maszlag, a resztli érdektelen. Olyasmi, amiből a ballib választó érzi, hogy a lényeghez kerül közelebb az élete és a lényeg hozzá. Meg van szólítva.
Ha az olvasó visszatekint az elmúlt tíz évre, talán egyetért velem abban, hogy ilyen vagy ehhez hasonló kérdésekről, amelyek a jövőkép meghatározását megelőznék, az égvilágon semmilyen nyilvános vita nem zajlik baloldali politikai közegben; tíz év után az egyetlen nyilvános vita arra terjedt ki, hogy a nyomorult választó Karácsonyt vagy Kálmánt válassza, a félvakot vagy a sántát. És ennek is örülni kellett, és a nép örült is. Ej, micsoda előrelépés!
A jövőképről a fenti terminusokban gondolkodva (de tőlem lehetne teljesen más is, csak valami) el lehetne jutni egy modern (magyar!) progresszív felfogásig ("ilyen és ilyen országot akarok, erre teszek ajánlatot a választónak") amelyre lehetne narratívát építeni, amely közérthetően közvetítené a választók felé, hogy a magyar történelem "haladó" vonulatai mint mutatnak a jelzett jövőképre, Berzsenyi, Petőfi, Kossuth, Garbai, Jászi, Kéthly, Bibó meg még harmincan hogyan lehettek előképei az igazságos, hatékony, európai Magyarországnak, és miért kell a választónak a képzeletbeli, jelentősen javított progresszív oldalra szavaznia, hogy beteljesítse legjobbjaink küszködését (amiért jó néhányan életüket adták, tehát nem azért, hogy Szanyi Tibor új pártot alapítson) és egyszersmind biztosítsuk gyerekeink jövőjét ezen a néhány tízezer négyzetkilométeren, ami soha senki másnak nem lesz annyira fontos, mint az itt élőknek.
Meg ilyesmi.
És láthatóan egy büdös szót nem kell közben vesztegetni Orbánra. A lényeg ugyanis ma és a jövőben is orbántalan. A magyar nép van. Ezzel kell valamit kezdeni a József Attila és a robotizáció közötti térben. És elárulom, lehetne. Sőt. De hát ha valakiknek a horizontján Orbán a felkelő nap, amelynek a fényében látnak és láttatnak mindent, akkor persze aligha.