Magyar emlékezetpolitika. Károlyi szobrát elvitték, nem oly nagy baj, tekintve, hogy az egyik legerkölcstelenebb politikus volt a XX. század első felében (leszámítva a virtigli tömeggyilkosokat), de mivel a baloldali Károlyi-mítoszt a baloldali közéleti értelmiség nem hajlandó felülvizsgálni, volt a fogaknak csikorgatása és vagyon váltig nagy szomorúság. A két politikus szobrai másodszorra cserélnek helyet egymással 1945 óta, amikor az eredeti Tisza-emlékművet ledöntötték, mostanra pedig helyreállították az eredeti rondaságában. Csak azt nem tudni, eleve miért emelték, ahogy azt sem, miért állítják most helyre, tekintve, hogy Tisza birodalmi szemléletű, liberális államférfi volt, minden, ami Horthy és (a persze leginkább cinikus) Orbán nem. (És persze antidemokrata is volt, ez a rokonság tehát legalább érthető. Igaz, közben nem volt demagóg, tehát nem úgy volt antidemokrata, mint hazánk mai nagyjai.) Tiszával kapcsolatban a legfontosabb persze, hogy nem volt etnicista sem, szemben a mai rezsimmel, amely etnicizmus nem mellesleg az azóta is siratott és autóablakra matricázott Nagy Magyarország felbomlásának egyik fő oka volt. A két világháború közötti és a mai etnicista rezsimek tehát emlékművet emelnek -- kinek, minek? Az etnicizmus által is kivívott pusztulásnak? A liberális, monarchista ellenfelüknek? Nyilván leginkább a zavaros történelemszemléletüknek. A mai etnicistáink nem képesek felfogni, hogy nem véletlenül nem lehetett már hetven évvel Trianon előtt sem sikerrel harcolni "nemzeti alapon" egyszerre a nemzetiségekkel és Béccsel, illetve talán azt sem értik, hogy a Magyar Királyság kötőanyaga még véletlenül sem volt soha a nacionalizmus. A robbanóanyaga viszont ez lett. Az egyetlen ellenszer, a nemzetiségi területi autonómiák megadása 1867-ben (de legkésőbb 1890-ben) a megfelelő polgári reformok mellett (azaz a polgári modernizáció) nem volt a magyar uralkodó réteg horizontján, mert ez az uralkodó réteg (is) tehetségtelen és önző volt.
A történelem fricskája, hogy a korabeli nacionalizmus egyik legbefolyásosabb ágense nem volt más, mint a Tiszával harcoló, ma a jobboldalon kivált gyűlölt Károlyi, aki innen nézve méltán nyerhetné el a NER jóindulatát. Csakhogy ő és más politikusok ennek jegyében hatékonyan szegültek szembe a Monarchia hadseregének háborúra való felkészítésével, majd még mindig a függetlenség szellemében 1918-19-ben éktelen, megmagyarázhatatlan hibákat követettek el a védelmi és külpolitikában.
A Nagy Imre-affér után szintén nagy a brühü, pedig azt azért minimum meg kéne indokolni, járjon-e szobor a Vértanúk terén élete utolsó két évének bátorsága ellenére egy rovott múltú kommunistának. Amit így az egész emlékezetpolitikában lényegesnek tartok, az nem a szoborharcban megnyilvánuló párhuzamos mítoszok iránti igény, amelyben az aktuálisan erősebb kutya elhordja a másik relikviáit, hanem a "bölcs", "toleráns" megoldás: a párhuzamos hazugságokhoz való makacs ragaszkodás szabadsága mint a béke záloga. Nem a reális önismeret az emlékezés végcélja itt, hanem a saját (törzsi) hazugságom iránti tolerancia kivívása. És ez csak egy szelete annak, miért nincs és még egy darabig nem lesz Magyarországon produktív politika.
