A rendszerváltásunk hivatalos története fél év híján 30 éve Nagy Imre újratemetésével kezdődött, amely egyúttal -- már akkor is csalással -- megalapozta a mai kormányfő karrierjét. Most ő vetett végett ugyanennek a narratívának mint amely már kiszolgálta őt és fel lehet váltani valami mással. Az ország ez alatt az emberöltő alatt ujjongásból reménykedésbe, onnan csalódásba, majd mára mélyülő politikai belharcba és válságba váltott. A baloldali demokrácia szelleme mostanra kihunyt, a rendszerváltó elit, amelynek Nagy Imre az ikonikus figurája maradt úgy is, hogy ugyanő igazából nem vált a nemzet osztatlanul elismert hősévé, mára teljesen improduktívvá vált, a Facebookon kimerülő törzsi összekapaszkodásának semmilyen politikai jelentősége nincs.
A hazai baloldal - amely döntően a budapesti értelmiség egy részének hitbizománya, amennyiben pedig nem, az MSZMP tömegbázisának öröksége - a Mazsihisz pozícióvesztésével és a hazai zsidó narratíva átalakulásával, a Lukács-archívum és -szobor korábbi eltüntetésével és most Nagy Imre szobrának áthelyezésével az utóbbi másfél évben elvesztette szellemi örökségének reprezentációit. (De ebbe a sorba illeszkednek kisebb-nagyobb mértékig a Kossuth tér átrendezése és Népszabadságtól a CEU-ig terjedő intézménybezárások is.) Mivel a baloldali politikai osztály korábban nem volt képes kilépni a szűk burokból, amelyben a Kádár-rendszer fölnövesztette, nem tudott a vidék, a munkásság és a keresztény baloldal felé nyitni, önmaga narratívájának lett a foglya, majd mára -- hogy se szellemileg, se szimbolikusan nem volt képes megvédeni azt - az áldozata. A baloldal megújulásra és megújítókra vár. A Nagy Imre-szobor elhurcolása ezt a változást pecsételte meg.
A baloldali demokrácia rendszerváltáskori szellemének kiküszöbölhetetlen problémája maradt, hogy totalitarizmusokból épült fel: a magyar zsidóság jogfosztásából és Auschwitz rettenetéből, a Nagy Imréhez kapcsolódó "demokratikus kommunista" és szabadságharcos tapasztalatból, Lukács György és tanítványai sztálinizmus- majd marxizmus kritikájából és az ún. demokratikus ellenzék tevékenységéből. Minden, amiből a most véget ért demokratikus baloldal - ideértve az MSZP-t - a legitimációját vette, a totalitarizmusokhoz és azok pusztításaihoz és/vagy belharcaihoz kötődik. A baloldali demokrácia ethoszát az utóbbi harminc évben azok határozták meg, akik a baloldali totalitarizmus kudarcát ugyan belátták, de az ellenségképén eztán sem nagyon módosítottak. A baloldali demokrácia ellensége kevésbé poentírozott formájában a fasizmus (=rasszizmus = nacionalizmus), kevésbé poentírozott formájában a kapitalizmus (a tőke, a tulajdonos polgár), kevésbé poentírozott formájában máig a vallás maradt. A baloldali rendszerváltók etatizmusa és elitizmusa ugyanakkor mind a három (öröklött) ellenséghez való viszonyukat korrumpálta, miközben a polgári baloldalak hagyományos törekvéseinek sem tudtak vagy akartak érvényt szerezni. Valójában harminc éven át semmit nem tudtak állítani hitelesen, ami azért különösen rossz, mert így a baloldal morfológiájává az utóbbi hetven évet átívelően a hazudozás és a félrenézés vált, a megelőző baloldaliságra pedig a feledés borult.
Mivel a baloldali demokrácia megengedhetetlenül szűk szellemi, szociológiai és politikai horizonton határozta meg magát, amit hiteltelenített is, most nincs hova visszanyúlnia, hogy újjászülessen. A hazai baloldalnak nincs narratívája, amely ne kapcsolná össze a totalitarizmusokkal, jóllehet a hazai munkásmozgalom legalább másfél száz évre tekint vissza, a szociáldemokráciának komoly, hiteles tekintélyeit ismerjük a XX. század első feléből és a magyar szakszervezeti mozgalom az utóbbi harminc évben folyamatosan rászorult volna a baloldali pártok támogatására. Baloldali gondolkodók tucatjaiból lehetett volna panteont építeni, de nem tették. A baloldali hagyományt újra lehetett volna értelmezni a kapitalizmus viszonyai között, de nem tették. A mára a Fidesz tömegbázisává lett "népet" megnyerhették volna a rendszerváltás produktív bírálata alapján, de nem tették.
Nagy Imre szimbolikus elhurcolása szomorú esemény, de sehol sincsen ahhoz képest, hogy az élők hagyták szimbolikusan elhurcolni a magyar népet. De jellemzően az előbbin akadnak fenn.
