Abból az antropológiai tényből, hogy sokan vagyunk véges élettel, akikből semmilyen eszközzel nem lehet zárt kollektívumot faragni -- vagy szó szerint legföljebb tömegsírban --, egyenesen következik a versengés. Ez feltehetően akkor is így lenne, ha nem élnénk a szűkösség körülményei között, mert nem lehet olyan bőséget teremteni, ami nem hozná létre a javak csereértékét: hiába van szükséglete az egyes embernek x egységre valamiből, megpróbálja megszerezni ennek a hússzorosát is, hogy hatalmi helyzetbe verekedje magát az életére és egzisztenciájára leselkedő -- reális vagy feltételezett -- jövőbeni veszélyek megelőzése érdekében. Az egész politika erről az egy alapról származik, és ebből táplálkozik a politikai reflexió (tudás) is, akár elvont-elméleti -- filozófiai, társadalomelméleti, közgazdasági --, akár konkrét-gyakorlati formát ölt.
A kapitalizmus ennek a folyamatos versenynek nyújtja a leghatékonyabb keretét a közvetítés, a csere, a javak és szolgáltatások mérésének és elosztásának legstabilabb intézményi rendszerével. A kapitalizmus nem a kizsákmányolásról és hasonló hülyeségekről szól, hanem a koordinációról -- jelenleg éppen hét-nyolcmilliárd -- véges életű egyed között a szűkösség körülményei között. Nem kell mondanom, hogy a rendszer elképesztő bonyolultsága és mégis hatékonysága mennyire nem meccsel Orbán Viktor és Németh Szilárd szemhatárával.
A kapitalizmus expanzív természetű. Nem csak térben, időben, hanem mélységben is: folyamatosan alakítja az emberi civilizációt, invesztálja a látszólag nem piacra szánt javakat (látszólag, mert se Leonardo Da Vinci, se Einstein művei nem lennének -- nem források és mecenatúra, ezek másodlagosak, hanem -- közvetítés és a nyomában jelentkező igények nélkül), monetarizálja és újradefiniálja az értékeket. Hiába nem kellemes ez egy tradícióból kitekintve, egyrészt nem tartóztatható fel, másrészt viszont növeli is egy tradíció iránt az elkötelezettséget, ha mögötte valódi erő és eltökéltség áll. (Innen a kereszténység tradícióját megújító hit modern kori lehetősége. Innen a nacionalizmusé is, ha az valóban a közösséget és nem annak manipulatív vezető rétegét erősíti.) A piaci szemlélet kitermeli a piac zárványait is, amelyek mindösszesen egyensúlyt képeznek az invazív logikával szemben. A kapitalizmus továbbá -- minden ellenkező híreszteléssel szemben -- abszolút fair rendszer: egyrészt előbb-utóbb mindenkit bevon a játékba (ez nem tetszik mostanában a nyugati alsó-középosztálynak, amelynek a kárára az ázsiai feltörekvő rétegek most gazdagodnak, de van egy rossz hírem, még mindig vissza vannak az afrikai népek), jutalmazza a mások hasznát hatékonyan szolgáló tagjait, és megint csak a kurrens közfelháborodással szemben nivellál: egyre magasabb szinten növeli az egyenlőséget (nem csak a medián életszínvonalat).
Az egyszerűség és a rövidség kedvvért -- és mert korábban számos posztban megtettem ezt -- itt eltekintek az állítások alátámasztásától. Szeretném csak a logikát érthetővé tenni és szeretném az antikapitalista logika ürességét -- morális, praktikus és perspektivikus ürességét -- felvillantani. Az antikapitalizmus -- abból is láthatóan, hogy semmilyen pozitív, nemhogy produktív világképe nincs -- a semmirekellők menedéke az illúziók roppant világának egyik szegletében. Népes csapat gyülekezik ott, de ha nem tudnának rendszeresen visszatérni a való világba, hamar éhen halnának. A big pikcsörrel szembeni totális ignorancia, az.
Aggódunk-e az európai civilizációért? A white middle class-ért? A természetért? (Usw.) Persze. Nos, a legértelmetlenebb ilyen körülmények között még antikapitalistának is lenni. Ha meg akarod őrizni ezeket, tedd versenyképessé a gyakorlatukat. A világ folyamatos átalakulásban van. Egyet tehetsz, hogy felkészülsz erre realitásérzékben és a személyes versenyképességedben, illetve ugyanerre ösztönzöd a neked kedves etnikumokat, csoportokat, brancsokat. Vagy a magad javára fordítod az egyetemes logikát, vagy az útjába kerülsz. Szóval, elég az antikapitalista nyavalygásból. (Nyilván nem azoknak mondom, akik ravasz módon ebből élnek.)
