A kereszténység emberi szabadságról való felfogása páratlanul gazdag -- ami páratlanul meglepő lehet azoknak, akik bizonyos távolságtartással, esetleg ellenszenvvel viseltetnek az egyházak iránt. Valójában azonban az a gazdag antropológia, amely egyfelől a szabad akarat teológiájában, másfelől a keresztény haladáskoncepcióban, más szóval az ember erkölcsi autonómiájában és az ember és társadalmainak a természeti törvény szerinti tökéletesedésében ragadható meg, az emberről alkotott kétezer-ötszáz éves filozófiai és teológiai reflexiónk csúcsát jelenti, amelyhez képest a semleges állam üres proceduralitásába visszaeső és a demokrácia identitárius szétfeszítését lehetővé tevő liberalizmusé olyan, mint az Emirates első osztálya a Wizzair 27E ülésével szemben.
Mármost ezzel a gazdag tanítással a háttérben, akár ami a szabadságot és az erkölcsi rendet, akár ami a progressziót és a társadalmi igazságosságot illeti, különösen szembeötlő a keresztény egyházak hallgatása alapvető társadalmi és etikai kérdésekben. Ha hozzávesszük, hogy Jézus világosan előírta a tanítást és a térítést az egyháznak (a saját tanítványainak, a gyülekezetnek/ekklésziának, azaz az egyháznak), a hazai egyházak finom érdektelensége a fő feladatukkal szemben a morális megzavarodottságnak ebben a példaszerű korábban ijesztő és elgondolkodtató.
A Ferenc, de II. János Pál és XVI. Benedek pápák törekvéseivel is látványosan szakító passzivitás a katolikusok oldalán (tisztelet a gyenge ellenhangnak), az aulikus sekrestye-kereszténység a reformátusok részéről, a pici látható igény az evangélikusoknál (akik a legkisebbek a három hagyományos nagy egyház között), illetve az etnicista zsidó magába fordulás abban a korban, amely könyörög az alternatív kiutakért a mai magyar miliőből, abszolút kiábrándító. Az egyházak társadalmi aktivitása is csak minimálisan érzékelhető a nyilvánosságban, a magabiztos térítés azonban semennyire. Csak szendén konstatálják a világ "elvallástalanodását", mintha a passzivitásukkal nem járulnának ehhez nagyon is hozzá. Ahelyett, hogy az egyik irányító ereje lennének a modernizációnak, kiléptek belőle. Naiv, abszolút hozzá nem értő módon akarnak ellentartani neki, ahelyett, hogy formatív erejévé válnának. Így természetes, hogy csak a visszavonulásra futja.
Még szimptomatikusabb a politikai szerepük teljes félreértelmezése -- hogy ti. nem illő és nem üdvös az ilyesmibe "belekeveredni" --, ami a feladataik tökéletes félreértelmezéséről tanúskodik. A politika csak az elnyomó rezsimekben egyenlő a kormányzati és pártpolitikával. A szabad társadalmakban, amelyeket az egyházaknak építeniük kellene -- megpróbálni definiálni azt, hogy mit értsünk szabadságon és igazságosságon, majd megfelelő stratégiával érvényt szerezni ennek stb. -- az egyházak öntudatos részei a politikai szcénának. És már azzal is, hogy így tekintenek magukra, elősegítik, hogy a politika valóban azzá váljon, ami eredetileg: a közösség ügyeinek intézésévé.
A Katolikus Egyháznak, amely engem a legjobban érdekel a felsoroltak közül, eleve nem kellően robusztus a politikai filozófiája/gondolkodása. Ebből a néhány egyházatyára, pápai enciklikára és zsinati határozatra, ezek egzegézisére és kevés számú monográfiára korlátozódó töredékességből, amely azonban nem épül szisztematikus tanításba, az erkölcsileg és anyagilag korrumpált magyar egyházban semmi sem maradt. Egyre hangsúlyosabban reformra szorulnak az egyházaink: belső revolúcióra (visszafordulásra), visszatérésre egyfelől a gyökerekhez, másfelől a hagyományaik termékeny rétegeihez, amelyek világos utat mutatnak a társadalmi és politikai felelősségüket illetően.
