Orbán Viktor természetesen gátlástalan, de mindenestül modern. Mindig mosolygok egy sort, amikor identitárius indulattól tüzelt progresszívok észreveszik benne és rendszerében a náci vérvonalat, miközben a nácizmust sem tűnnek érteni. A "náci vérvonal" érdekes módon mindig a rasszizmusra vagy antiszemita szóhasználatra mutató truváj (mint legutóbb a "migránsmentes övezet"), pedig a nácizmusnak nem definitív jegye az antiszemitizmus. Azzal viszont, hogy a progresszívok még mindig Hannah Arendtnél tartva, bár őt is szelektíven olvasva, ezt nyomják a jobboldaléval analóg identitárius logikával, éppenséggel a liberális demokráciát gyengítik -- amelynek a narratívája teljesen máshol volna keresendő -- és folyamatosan az ellenféllel foglalkozva defenzívába kényszerülnek.

Pedig nagyon is fogós kérdést kellene közösen megválaszolnunk, amit Orbán a maga részéről már eldöntött és ez teszi modernné, nevezetesen, hogy van-e visszaút a liberalizmusba, miután kiderült, hogy annak kultúráját a tömegdemokrácia nem tudta megtermékenyíteni és stabilizálni, illetve a vékonyodó nyugati középosztály nem tudja megvédeni a liberális demokrácia optimista, progresszivista ideológiáját. A fejlett világ társadalmaiban a gazdasági és kulturális súlypont egyre inkább eltolódik a korporatív és az állami szereplők felé, a társadalom feletti kontroll pedig az életmódokat és választásokat is meghatározó hálózatok felé, amelyeket az előbbi szereplők igyekeznek a maguk javára görbíteni. A populizmus -- azaz az oligarchia és a tömegek közvetlen interakciója --, amit Orbán most meglehetősen érdekesen eltol magától (egyelőre nem értem, miért), a liberalizmust lecserélte a demokrácia jelzőjeként, és ami még több aggodalomra ad okot, a tőkekoncentrációban és a technológiában beálló változásokat látva félő, nem lesz oka visszavonulni sem.

Noha egyelőre egymást keresztbe metszően több van belőlük, a divergens kontrollmechanizmusok előbb-utóbb összeállhatnak. Ami most az utcai és televízió reklám- és hírműsorokban agymosásként folyik, az -- a buborékok ellenére -- nem ugyanazt a tömeget gyártja le, mint amit a Facebook és Twitter; de amit az 1,3 milliárd kínai lakos "big data" kezelése és az Állampolgárértékelés (Citizen Scoring) 2020-ban beindítandó rendszere előrejelez, az már a platformok globális egybeépülését sejteti. A középosztály erősödése a világban nem azt a proliberális folyamatot erősíti, amit a XIX. századi Nyugaton, ellenkezőleg. A gazdagodás elsősorban alkalmazotti viszonyokban vagy a tőke állami kontrollja mellett valósul meg. Emellett az államkapitalizmusban a robottechnika és a mesterséges intelligencia szintén központi allokációval terjed, és elsősorban a társadalmi kontrollt célozza, amely munkahelyi környezetben elválaszthatatlan lesz az értékteremtéstől, amit a menedzsment új eszközei (szenzorok, személyekre lebontott viselkedéselemzés) jól mutatnak. A termelékenység egyre inkább technológiai kérdéssé -- a sokak problémamegoldó képességével szemben a kibertérbe és hálózatokba szervezett technológiák megvásárolhatóságának ügyévé -- válik. Az állampolgárok egzisztenciális ellenőrzése és a róluk való gondoskodás globálisan egybeépül, amit a világ hálózatosodása és az emberi autonómia térvesztése logikusan vonnak maguk után. 

Orbán populista állama a népakaratot ugyanígy kiváltja és kondícionálja (a "megkérdezzük az embereket" logikusan otromba hazugság). A haza rezsimben máris megtalálható az agykontroll (a vágykeltés és a megfélemlítés vegyülete), egyelőre jórészt hagyományos XX. századi eszközökkel. De darabjaiban már megfigyelhető az állami függőséget (közmunka, csökkenő általános műveltségi szint, a kritikai nyilvánosság beszűkülése,  kiterjedt adóztatás és újraelosztás stb.) összekötése a technológiai fejlődéssel (közösségi média algoritmusok szerinti használata, szociometria, választók listázása és osztályozása, adatbázisok összefűzése) és a multik erejével (termelő tőke csábítása, korporatív alkuk, KKV-k elnyomása, "bérhatékonyság", "rend és kultúra"). Az emberi autonómia beszűkülése a rezsimben abszolút modern dolog, ami csak erősödni fog azzal, hogy az algoritmusok átveszik az uralmat az emberi döntések fölött, a kibertér összeépül a humántérrel és folyamatosan nőni fog a kiszolgáltatott, versenyképtelen tömegek aránya, akiktől meg kell majd védeni a tudás- és pénzügyi elitet -- magyarán mindkét társadalmi osztály (haves and have-nots) rászorul majd az államhatalomra.

A liberalizmus passé. A szabadság egyre kevesebb kondicionált döntési alternatívára szűkül, a világból egyre nehezebb kivonulni és a liberális demokráciát akkor is lehetetlen volna feltámasztani, ha az ilyen hajlandóságú politikusaink egyáltalán értenék a helyzetet. Az, hogy nem értik, pontosan látszik abból, hogy nem tudnak ellenstratégiát mutatni a nemzeti-szocializmussal szemben. (A vágyaik és a stratégia két teljesen különböző műfaj.) A politika kimerül középszerű emberek tehetetlen vergődésében a világot és az országot irányító tényleges erők fogságában. Valójában Orbán sem elég jó, mert ő sem érti eléggé, mi folyik körülöttünk, illetve milyen tartalékai vannak még az illiberalizmusnak. Most, 23-án például szánalmasan makogott és hadovált ahhoz képest, hogy a modern trendek neki játszanak, de egy-két éve már megrekedt a gondolkodásában. Aki le akarja őt győzni, annak jobban kell érteni a trendeket, ha valamivel, akkor ezzel legyőzhető. De ezek a trendek nem liberálisak, szóval ezt felejtse el -- mondom szomorúan -- mindenki, aki a siker reményét dédelgeti a politikában.

Ötmillió ember itt akkor is vesztes és/vagy eltartott lesz, ha cigánygyerekek potyognak, további hárommillió pedig potenciális vesztes. Rájuk nem lehet liberalizmust építeni a technológiai, tudás- és tőkekoncentráció visszafordíthatatlan trendjében. Őket csak állami újraelosztással lehet életben tartani, amelynek alapját a mainál jóval nagyobb értéket termelni képes kevesek állítanak majd elő. Egy Orbánnal versenyképes politikának kb. ilyen realitásokkal kellene foglalkoznia, konkrétan a hárommilióval, akikből még lehet értékteremtő -- szellemi vagy kézműves -- polgár lokális közegben vagy egy jó oktatási rendszerben felhúzódhat a nemzetközi munkamegosztásban foglalkoztatott kétmillióba, potenciálisan biztosítva Magyarország jövőjét ebben az évszázadban. Nélkülük csak vegetálni fogunk. A többiek jövőjének záloga a hatékony állam: hogy minél több jusson vissza a szociális- és nyugdíjrendszerbe. Röviden: a felső kétmillió esetében nagy hozzáadott értékű munkahelyekben, középen erős lokális piacban és a gyengék számára hatékony államban kell gondolkodnunk. Szeretnék már összefogott víziót és koncentrált modernizációs tervet hallani egy ellenzéki párttól az illiberalizmus kikerülhetetlen viszonyai között.