Liberális demokráciák sosem léteztek a saját jogukon és alapvetően tévesnek tartom azt a felfogást, amely ezek diadalmeneteként írja le a Nyugat II. világháború utáni fejlődését. E felfogás egyik külső kritikája volt mindig is a "demokrácia-exportok" kudarca, amelyek megmutatták, hogy megfelelő kultúra és jólét nélkül ezek a rendszerek nem tudnak meggyökeresedni a Nyugaton kívül. De a nyugati liberális demokráciák sem a sajátos etikájuk alapján létezhetnek, hanem csak a jólét megfelelő eloszlásának feltételével. Sőt, tovább megyek, a liberális demokráciák története az utóbbi hetven évben leginkább a tömegek feltartóztatásának és a nácizmus újabb hullámának elkerülése érdekében kialakított jóléti társadalmak üzemeltetésének története. Tehát eszköz és nem cél.

A politikai filozófiai szemlélet komolyan vétele, amely normákból és értékekből vezeti le egy politikai rendszer legitimitását, leginkább veszélyes, ahogy a liberális demokrácia saját jogán való értékelése maga is veszélyes tévedés. A liberális demokráciának az ilyen doktrínér módon -- leginkább folyamatos jogkiterjesztésként és identitások integrációjaként -- való domináns (balos) felfogása egyfelől a rendszer, másfelől az "alatta" elterülő anyagi alapok ismerete és komolyan vétele nélkül egy politikai közösség széteséséhez vezet. Márpedig az újbaloldal különösen nem alkalmas egy gazdasági rendszer üzemeltetésére és azzal, hogy sikerült taccsra tennie a szociáldemokráciát a blairizmus és a globalizáció segítségével, alapvetően rendítette meg a nyugati jóléti társadalom integratív újratermelődésének alapjait, amit annál könnyebben tett, hogy a liberális demokráciát sem rendszerként nézi, amelyet óvni kell a vágymaximalizációval szemben (lásd legújabban Katalóniát). A liberális demokráciának ezt a szétesését -- amit éppen ezekben az években van alkalmunk megfigyelni -- az emelkedett politikafilozófiai és jogi normák semennyire nem képesek meggátolni, ami arra utal, hogy a rendszernek nincsen egy közösségre vonatkoztatható (önálló) uralkodó ethosza (gyakorlata, vö. Arisztotelész). Pusztán önmaga -- az intuitíve igazságosnak mondható jövedelemeloszlás és a folyamatosan növekvő versenyképesség kettőse nélkül -- nem képes egy politikai társadalom, ergo önmaga (fel)bomlását megakadályozni, sőt a globalizációval járó jövedelmi széttartás növekedésével a liberális demokrácia merevsége az etnicista jobboldal felé fordítja a szociális indulatokat, amivel csak erősödik a liberális demokráciával szembeni identitás-alapú ostrom, gyorsulva lúgozva ki a politikai közösség eddigi közös intézményrendszerét.

A liberális (valójában szociális demokráciák) máig azért a legsikeresebbek Skandináviában, mert ezek fejlődésébe vegyült a legtöbb józan ész és a legkevesebb ideológia és közgazdasági doktrína. (Remélhetőleg sikerül korrigálniuk a régóta messze legnagyobb tévedésüket is, a migrációban -- az értelmiség és a "világszellem" nyomására történt -- aránytalan szerepvállalást.)

A liberális demokráciák átalakulása a jólét változó alapjainak ismeretében (a technológia szorítása az emberi szabadságon és ennek algoritmusokba szervezése, mesterséges intelligencia, tőkekoncentráció és globális tudatépítés) tovább fog folytatódni éspedig nem az eredeti univerzális normák irányában. A liberális demokráciákat a fejlett társadalmakban valószínűleg felváltják a szociális demokráciák, amelyekben az emberi létfenntartás egyre kiszolgáltatottabb lesz a globális korporációknak, politikai szervezeteknek és tömegszenvedélyeknek, illetve egyre kevesebb ember lesz "nagyon értékes" egy közösség számára -- döntően olyanok, akik nagy szellemi, anyagi vagy politikai erővel/hatalommal bírnak. A posztliberalizmus korába értünk, amelyben érthetően nem lehet a liberális demokráciát megerősíteni a Nyugaton vagy felépíteni a Nyugat olyan perifériáin, mint Magyarország, mert a liberalizmus rendszeréhez szükséges egalitarizmus egyre kevésbé áll rendelkezésre a szemléletben (értékrendekben) és az erőforrásokban: képességekben, a kultúrában, a műveltségben, az anyagiakban. Ezért egyre inkább csak annyi egyenlőséget lehet létrehozni újraelosztással, amennyit az elit a saját érdekei optimalizálása érdekében megenged, márpedig a tömeg közvetlen vagy közvetett kiszolgáltatottsága a technológiai és tőkekoncentrációval csak megállíthatatlanul nőni fog. (Nézzük csak meg, pl.az egyik legfontosabb tömegtechnológia, az algoritmus voltában egyéb technológiákat is determináló Facebook hogyan szervezi az életünket anélkül, hogy beleszólhatnánk, és csak annyi lehetőségünk marad, hogy az életünk alakítását mérsékeljük ehhez a szervezési formához.) Ezért -- egy kis konkrétumot a végére -- a liberális demokrácia ellenzéki horizontnak se jó. Sokkal jobb már a szociális demokrácia, ami konkrétan a szétesett baloldalnak is lehetne viszonylag innovatív kötőanyaga.

Coda - Liberális demokrácia sosem volt -- aktív integráló erőként semmiképp, és leginkább csak mint óhaj és kiméra --, a demokrácia és a nacionalizmus (a tömegtársadalmak vezető szenvedélyei) nem férnek meg a liberalizmussal se ennek ideológiai, se a politikai rendszer alkotóelemeként értett vetületében. A liberalizmust már az I. világháború, de legkésőbb a '30-as évek elsodorták, ami maradt, az a tömegek szervezésének békésebb vagy véres útjai közötti választás. De a tömegeket nem szervezhetik tartósabban ideológiák (ha liberálisak, ha fasiszták), ha nem gondoskodnak a jólétről és a rendről. Napjainkra és a jövőben a technológiai stb. változások miatt a jólét és a rend biztosítása nem liberális alapokon fog történni, e fölött már eljárt az idő (hiszen a versenyképesség forrása maga sem a piaci, hanem a technológiai verseny és versenykorlátozás lesz, tehát nem érdemes fenntartani a szabadságok viszonylagos kiterjedtségét, ami eddig a piaci verseny hátterében állt). A technológiával változnak a hatékony társadalomszervezési formák, és azt várom, hogy a jövőben nőni fog a non-competition ereje, aminek hatására a liberális demokrácia tovább fog erodálódni a Nyugaton és sosem tér vissza Magyarországon. De ez önmagában nem baj. A cél változatlan: a jólét, a rend és a humanizmus rendszerszintű fenntartása, amelynek más ideáljai jöhetnek most, más körülmények között, miközben persze az értelmiség dédelgetheti tovább az illúziót liberalizmusról -- csak ne feledje közben, hogy alkotó feladatai is maradtak egy új humanizmus kialakításában,