A magyar nemzet konkrétan úgy jött létre, hogy kb. kétszáz évvel ezelőtt kellett egy politikai projekt, amely a bécsi abszolutizmusnak alternatívája lehetett az ország modernizációjában. Nem beszélhetünk persze egyetlen döntésről, de arról nagyon is, hogy az ország szellemi elitje pontosan tudta, hogy gyökeresen más politikai arculatot kell adni annak, ami addig csak népként (együtt élő, egy nyelvet beszélő, közös eredettudattal rendelkező emberek masszájaként) létezett az ország határain belül. A Reformkornak ez volt a célja.
Az eredetileg nemzetséget, később népet jelentő gens-ből így alakult ki -- a kizárólag a nemességet magába foglaló (közjogias) natio logikáját kölcsönvéve -- az a projekt, amelynek célja a gens beemelése volt a natio-ba (a közjogba, "az alkotmány sáncai mögé"). Ehhez a habarcs a nyelv és a magyar kultúra/gondolkodás megalapozása volt (nyelvművelés, politikai és tudományos közélet), a projekt célja pedig -- mai szóval -- a versenyképes ország létrehozása (polgárosulás, modernizáció), olyan országé, amely közben az abszolutista modernizációval szemben, különböző elképzelések szerint független is. Széchenyi, Wesselényi, Kossuth stb. "alprojektjei" mind erről szóltak: a reformkori nagyjaink erről írtak, ezért mozgósítottak, ennek szentelték az életüket.
A nemzet tehát a polgároknak (a népnek) a megszervezése akart lenni egy függetlenségi és modernizációs program mentén. A nemzet akkor liberális, modernizáló projekt volt, tulajdonképpen a nép inkubátora, amíg az nem erősödik meg annyira, hogy -- közösségként -- képes legyen önálló, produktív életre. De a nemzet programja rövidesen a nemzet (lehetősége) ellen fordult. E blogon már többször elemzett módon a liberális nacionalizmus, amely a nemzeti projekt gondolati, ideológiai alapja volt, a kezdettől tartalmazott egy kettősséget: a haza (a függetlenség) és a haladás (a modernizáció, polgárosulás) ügyét egyszerre kellett volna diadalra vinnie, de a magyar vármegyei nemesség ellenállása (kiváltságőrzése) és a bécsi centralizáció kettős nyomása alatt ez a kettős program rövid időn belül az összetevőire esett.
A politikai függetlenség lehetetlenné válásával (szabadságharc bukása, majd Kiegyezés) a függetlenségi összetevője permanens sérelmi állapotba került (a magyar nemesség "sérelmek", gravamenek mentén levelezett az udvarral), és mivel politikai értelemben elveszett a lehetősége, befelé fordult, pótcselekvéssé, majd önemésztő belső kórsággá vált (kulturális, etnikai, majd rasszista-idegengyűlölő fázisok), amely a nemzetet a valós vagy vélt ellenségeivel szemben határozta meg (ez legújabban Brüsszel és Soros), mert ettől érzékelte a legjobban magát. A lényeg: ez a függetlenségi nacionalizmus a korábbi társa, a modernizációs összetevő ellen fordult, és több mint egy évszázada folyamatosan a polgári modernizáció ellenében él.
A függetlenségi nacionalizmuson létrejött, súlyos komplexusokkal terhelt nemzet (a magyar nemzet mint olyan) genetikusan (fejlődéstörténetileg) képtelen a modernizációra, polgárosodásra), aminek a jelentőségét nem lehet túlbecsülni. A nemzet úgy konstituálódott,"úgy raktuk össze", hogy csakis a polgárok és a nép ellen működhet, amelynek pedig inkubátoraként indult (itt nyugodtan lehet az újszülöttek inkubátorára gondolni). Ez a nemzet mára világosan elhibázott projekté vált. Ahelyett, hogy a polgárokat és a népet szolgálná, felébe kerekedett, és a neki rendszert nyújtó állammal összefogva a polgárok ellenében működik, elszabadult hajóágyúként lövöldözik a mi legénységünkre.
A polgári nemzetek logikája szerint a nemzet és az állam a polgárokat, a népet szolgálja. Magyarországon ellenben százötven éve, illetve a magyar függetlenség visszanyerése (1918) után fokozott erővel uralkodik rajta. Az egykori liberális projektből durván államelvű, elnyomó projekt lett, amely a nemzet keltette (függetlenségi) szenvedélyeket és az ezek kiélésével kapcsolatos traumákat kihasználva folyamatosan rombolja a termékeny polgári élet lehetőségét. Magyarországon ma (is) az államnak és a politikai elitnek van nemzete, amelyet a polgárok elnyomására használ (ki); a magyar nemzet nem a polgároké, akik azt közösségeik és kultúrájuk összjátékában működtetnék sokkal nagyobb plaszticitással és termékenységgel, mint ahogy azt az állam teszi. A polgárok az etnicizáló államias nemzetszemlélet fogságában vergődnek, és addig nem lehetnek se szabadok, se gazdagok, amíg ezt az államot el nem takarítják és nem hoznak létre erős társadalmat az erős állam helyett. A nemzet erejét a társadalomnak kell adnia, nem az államnak.
Az állam ereje nálunk hagyományosan a társadalom gyengeségének a jele, és sajnos az állam erejének nagy része régóta az elhibázott nacionalizmusunkból származik; egyszerre kellene tehát a nemzetnek az őt létrehozó (függetlenségi) nacionalizmussal és az állammal szembefordulnia, ami a hagyományosan gyenge, kiszolgáltatott állapotában csaknem lehetetlen. Egyedüli vékony útként az EU integrációjában való részvétel kínálkozik, amelyen keresztül visszaépíthető a nemzeti gondolkodásba a reformkori modernizációs elem, ugyanakkor megszabadulhatunk az elnyomó állam és a függetlenségi nemzetkoncepció baljós, megnyomorító egymásba játszásától. Ne feledjük, éppen ez az utóbbi összjáték az, amely a nemzetet hagyományosan elveszejti nálunk.
A függetlenségi nacionalizmus (az etnicizáló, illetve rasszista fázisaiban) az állammal karöltve előbb bűnös lett az országterületünk kétharmadának elvesztésében, aztán Auschwitzban véreztette tovább a magyarságot, utána a bolsevizmust éltette tovább annak nemzetieskedő komponensén keresztül, ma pedig fiatal tehetségeket és családokat hajt külföldre, az erkölcsi és anyagi korrupció "nemzeti" legitimálásával apasztja az anyagi forrásainkat, az EU ellen mozgósítva a szövetségi rendszerünket gyengíti stb. Ez a nemzet olyan kudarcos projekt, amelynek csak a föderatív EU-ba való belépésünk vethet véget, amit ráadásul sürgetően követelnek a világban -- a várható gyökeres technológiai változásokkal -- tovább erősödő globalizációs folyamatok. Ezzel lehet alkalmunk visszatérni a reformkori függetlenségi és modenizációs projekthez, és végre összhangba hozni a polgári élet reményét a nemzet céljaival.
