A kapitalista társadalom a nagyrészt működő tőkével rendelkező vagy erre törekvő (autonóm) emberek gyülekezetét jelenti -- nem mindenféle mást, amit az udvariasság kedvéért csak jelzek: ott van, ahol az "elveszítette közpénzjellegét" klasszikus matolcsyzmusa (lásd "a családom és az MNB", "a családom és a sörgyárak", "a családom és a tanszékem" stb. című alfejezeteket) belenyúlik a "kizsákmányolás" és a "háttérhatalom" Scheiring-Pogátsa-TGM-Bogár-féle variánsai jelképezte fekete lyuk négydimenziós terébe (vö. Einstein véleményével az univerzum és az emberi ostobaság végtelenségéről), és az így kiváltott szellemi térgörbületben a Párt avant garde-ja a legteljesebb harmóniában titkos bankszámlákon gyűjti a zemberek pénzét, akik viszont teljes, állam szavatolta, boldog nyomorban élnek, miközben hol Lentner Csaba, hol Scheiring előadásaiból közvetít nekik metszeteket a közszolgálati tévé egy nyilvános tárgyalás/kivégzés és egy vizesvébé-reklám között. A "mindenféle más" tehát -- miként a kapitalista társadalom is -- elsősorban a szellem és a gyakorlat közös terméke. Cuius quoque.
De a kapitalista társadalom nem jelenti a hazai libertarianizmus "minarchikus vágyainktól a vízszolgáltatás privatizálásáig terjedő" fölhomályosultságát sem.
A kapitalista társadalom először is olyasmi, ami nem lesz itt még százötven évig (egy török hódoltságnyi időre látok előre), mert most sem ennek a kora jő -- illetve ennek a kora már a régmúlté és rég lezárult a kimaradottak számára. Másodszor, a kapitalista társadalom annak idején (máshol) egy hosszú kulturálódási folyamat eredményeként létrejött "spontán rend" volt (Hayek), amely a darabjaiban létezik még a Civilizációban, de jobbára már csak festményeken és filozófiai traktátusokban, mert már régen elkezdte átvenni a helyét a negyedéves jelentésekben limitált korporatív célracionalizmus és az etatizmus vadházassága, amelynek eluralkodásával a gazemberek és a nagyon okosak meggazdagodnak, mindenki másnak pedig felkopik az álla (valamint vannak a kivételek), de úgy általában mindenki egoistává válik ahelyett, hogy produktív individualista lehetne.
Kiderülhet ebből is, hogy szemben azzal, amit az ún. piacelvűek gondolnak, miszerint univerzális jó lenne, a piac és a magántulajdon az emberi fejlődés egy bizonyos szakaszát kifejező erkölcsi alapú intézmények -- az együttélés egy bizonyos (fejlett) állapotát tükröző evolúciós képződmények --, amelyek nem tárgyiasíthatók és szaporíthatók kedvünkre. A vonalkód leolvasása után persze bizonyos felületi jegyei átültethetők, de azok ott csak addig bírják, amíg bírják (és addig hoznak valamicske eredményeket), de aztán elfonnyadnak, megeszi őket a helyi kultúra -- ha nem is reggelire, de ebédre. Kínától Magyarországig folyik épp a hangos böfögés.
Ezek a barokkos futamok nem feledtethetik azonban a szerzővel és az olvasóval, hogy a magántulajdonnal bíró és ennek hasznaiból élő emberek gyülekezete a legjobb bevált gyakorlaton alapuló utópia, amit eddig kitalált az emberiség, mert megtévesztően hasonlít valamire, ami megvalósítható, miközben túlmutat az ember legócskább napi vágyain az önkiteljesítés lehetősége felé is. A kapitalista társadalom, amelyben a magántulajdon az emberi autonómiát szavatolja, az erkölcs és a jog az emberek közötti együttélést szabályozza, a polgárok pedig meg tudják fizetni a kultúrájuk ápolásának és reprodukciójának költségét, kifejezetten olyasvalami, amelyben messze a legnagyobb eséllyel valósul meg az értelmes és értékes élet - és közben mégis örökre elérhetetlen marad már azoknak a népeknek, akik nem a Nyugaton éltek a XVII. és a XX. század között. Racionális, de nem a tervezhetőség értelmében, ezért nem is (re)produkálható.
Ma már jobbára a kapitalizmus utáni korban élünk (a szó fenti értelmében), amelyben soha nem látott magabiztossággal kezd erénnyé válni a lúzerek részéről a kapitalizmus nihilista elutasítása és dugványainak felszaggatása -- és az emberi élettel és az életek kooperációjával szembeni mértéktelen rombolás. A kapitalizmus válságban van. A Nyugaton nem tud regenerálódni, mert az erkölcsi alapjainak és komplex (pre-globalista) praxisának eltűnése nyomán nem tud ellenállni a kooperatív versenyt gyilkoló nagyvállalati, technológiai és állami attaknak -- a hülye progresszívok és kriptokommunisták egymásba érő cohors-ai ebből a szempontból alig nyomnak valamit a latban, legfeljebb bosszantóak --, a Kelet meg megmarad Keletnek, ahol az anyagi nyomorunkban való tobzódást a szellem sivárságával feledtetjük, miközben a vájt fülűek túlélnek a kritikai kultúra szigetein, akárcsak kétszázötven éve mindig.
Amikor egy párt a kapitalizmusra akar berendezkedni, tudnia kell, hogy egy maroknyi támogatóra számíthat csak, akik közül jó, ha tucatból egy van, aki érti, hogy globális ellennyomással kell szembeszállnia. De ugyanezen okból van fantázia a küldetésben. Kialakítani először a magyar kapitalizmusra való igényt, aztán ennek az autochton intézményrendszerét -- konkrétan a magyar tulajdonú tőke felnevelésével, de ideértve az autonóm embereket összekötő erkölcsi tudást is -- olyan szép feladat, amelyért kicsinek lenni is érdemes. Egy nagyra törő projekt elbukása ugyanis biztos lenne, hiszen a spontán rend nem tervezhető. Amit mindebből konklúzióként le akarok vonni az az, hogy kapitalista egzisztenciák (ahogy cégek is) természetesen létrehozhatók, de a társadalom kapitalista-teremtő éthosza már nem támasztható fel. Ha csak egy kicsit is előre tudunk lépni az autonómiák és a meritokrácia irányába, annak már örülni lehet.