A Fidesz 2002-ben négy évnyi polgári kormányzás után ellenzékbe került. 2001-től már lehetett tudni, hogy az MSZP várható szociális demagógiájával szemben a Fidesz csak egy másik fajta demagógiával, a parttalan nacionalizmussal maradhat biztosan hatalmon, de sokan reménykedtünk abban, hogy kellő egyensúlyt fog találni a párt a polgári program és a nemzeti elkötelezettsége között - elvégre ez utóbbi lett volna Magyarország hosszú távú érdeke. Orbán azonban úgy fogta fel a vereséget mint a polgári alternatíva vereségét, amely nem elég erős ahhoz, hogy kellő szavazóbázist biztosítson neki. 2004-re teljesen le is mondott a kormányzása programjáról: jött az olcsó zakós, zsíros hajú Orbán és a teljes fordulat a proletár szavazóbázis felé. Akiket fel kellett volna emelnie, azoknak a legrosszabb ösztöneire kezdett hatni, majd 2010-től a végletekig élezte azokat.
A 2010 utáni Orbán országgal-világgal tudatta, hogy lemondott a polgári Magyarország víziójáról, amivel elárulta a jobboldalt. Egy plebejus-nacionalista program mentén összeillesztette (kisebb részt) a baloldalnak, (nagyobb részt) a jobboldalnak a nyugati civilizáció értékrendjére kevésbé érzékeny rétegeit, az antikommunista propagandával megtévesztette a nemzeti oldal magasabb státusú szavazóit, akik jó időre elfeledkeztek arról, hogy a leghathatósabb antikommunizmus az érdemelvű piacgazdaság, a közösségek miriádjára épülő versenyképes nemzet és a gonddal ápolt nemzeti kultúra ötvözetéből jön létre. Nem a pártvezérek hatalmi monopóliumából, a korrupcióból és az ellenvélemények elfojtásából.
A jobboldal plebejussá és demagóggá formálódott Orbán hatalmi aspirációi alatt. Az egyre ritkábban bevetett polgári propaganda csak az ötödik kerék a kocsin. A jobboldal polgári része csak most kezd ráébredni arra, hogy amivel hitegették, az közben a nemzet áfiumává vált: antikommunizmus helyett volt pártfunkcionáriusokkal és a kommunista titkosszolgálathoz kötődő alakokkal megtűzdelt, rossz minőségű nacionalista államkapitalizmust és oroszbarátságot kapott (miközben eleink és példaképeink 1849-ben, 1919-ben és 1945 és1989 között visszatérően az oroszok ellen harcoltak a polgári Magyarországért.) Legkésőbb 2015 óta világos, hogy Orbán a legrosszabb időket idézve újra az oroszok szövetségét keresi, újra a magyar polgárok és polgárosodás ellen. Márpedig amikor a magyar kormányzat és oroszok érdekei egybeesnek, ott jaj a nemzetnek, jaj a polgárságnak. Orbán szembemegy a magyar nemzet újabb kori történetének legfontosabb tapasztalataival -- és a polgárok pontosan érzik, hogy ebből nem következhet semmi jó. Nem erről volt szó.
Annak ellenére, hogy amit Orbán tett, az mára nyilvánvalóan a jobboldal és a nemzet elárulásává fajult, mi a Fidesszel képzeljük el a jobboldal megújulását. Nekünk nem ügyünk a baloldal és nem kérünk a baloldali ellenzéki káoszból. Csak a Fidesszel lépnénk koalícióra, de nem bármilyen Fidesszel. Ma, amikor a nemzetből a nacionalizmus legolcsóbb, legterméketlenebb, legmanipulatívabb verziója maradt, változtatni kell a Fideszen. Akár segíthetünk is neki ebben. A nemzeti érdek szolgálata a múlté, fel kell támasztani. A polgári rétegek kisebbségben vannak a Fidesz szavazótáborán belül, és a párt nem az ő általuk kívánt irányba vezeti az országot. Itt az idő -- itt van újra megannyi korábbi, eltékozolt alkalom után --, hogy ezek kihátráljanak a mérgező közegből és végre önmagukra és a bennük rejlő legjobbra szavazzanak, és ezzel akár segítsék a Fideszt is visszatalálni az elhagyott vágányra. (A május 13-ára hirdetett találkozó későbbi időpontra halasztva.)
