Orbán csak annak tűnhet újszerűnek, aki nem ismeri a magyar nacionalizmus kétszáz éves érvrendszerét. Röviden tudni kell ehhez, hogy a nyugati nacionalizmusok -- ahol a nemzetek és az államok kiterjedése nagyjából, hanem is mindig egybeesett -- elsősorban modernizációs doktrínák voltak: a szétszabdalt dinasztikus-feudális politikai és társadalomszerkezetet átalakítását fejezték be a modernizációnak és az iparosításnak sokkal jobban megfelelő, közös nyelven, eredettörténeten, kultúrán és nemzeti vízión alapuló, polgárosult közösséggé. Kelet-Európában (a Lajtán innen) ellenben a nacionalizmusok alapvetően függetlenségi ideológiák voltak és maradtak. Ez a különbség alapvetően befolyásolja az itteni nemzetek mai gondolkodását is.
A magyar nacionalizmus függetlenségi ambíciókkal született, a modernizációs komponense csak a legértőbb magyarok, az ún. liberális nacionalizmus képviselői (Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Mocsáry, Eötvös) és a polgári radikális utódaik (Ady, Bartók és Jászi), valamint Márai szemében vált a függetlenséggel egyenrangú, ha eltérő súllyal és eszközökkel is kezelt témává. A polgárosodás programja leginkább akadozott, a kétszáz éve alatt nem vált nemzeti programmá, és ha szembekerült a függetlenségi paradigmával (a vármegyei nemesség ellenállását kiváltva már a kezdet kezdetén), akkor rendre vereséget szenvedett. Ezért a modernizáció töredezetten, változó társadalmi rétegek és ideológiák képviseletében valósult csak meg, sosem vált olyan erejévé a nacionalizmusnak (a nemzeti gondolkodásnak), mint a függetlenségi eszme.
A függetlenségi beszédmód nyilvánvalóan feltételezi az ellenségeket is, akik korábban Bécs és a nemzetiségek, utána a sorba belépve az antant és a zsidók, Moszkva és a hazai kommunisták lettek, mára kiegészülve Brüsszellel, a migránsokkal, a liberalizmussal és a Soros által pénzelt belső ellenséggel. Kétszáz év magyar nacionalizmusában a külső és a belső ellenségek kart karba öltve jártak, és legtöbbször "összefogtak" egymással a magyar etnikum szuverenitása, az állami függetlenség, adott esetben a nemzet léte ellen. A függetlenségi nacionalizmus mindig is domináns érzület volt, és az is maradt, ahogy Nyugaton a modernizációs nacionalizmus volt és maradt az. A kettő között meg az ég és a föld a hatékonyságban.
Trianon és Auschwitz egyformán következménye a függetlenségi nacionalizmus eluralkodásának, illetve az általa elfedett, erősödő társadalmi inkompetenciának, csakhogy a függetlenségi narratívával szembeni kritikátlanság közepette és a megértés -- következésképp a megoldás -- helyett építettünk két etnicista paradigmát (kb. magyar-fajvédő és zsidó-modernizációs alapon) a két tragédia racionalizálására, amelyek értelemszerűen megakadályozzák az egyetlen lényegi kérdéssel, a függetlenségi nacionalizmussal való szembenézést. Terméketlen álparadigmák csapnak össze, de ennél is van egy még sokkal súlyosabb felismerés, amellyel adósak vagyunk magunknak: konkrétan, hogy a nemzetünket visszavonhatatlanul hibás ideológiai-érzelmi alapra helyeztük, mert a nemzetté válás egy olyan függetlenségi narratívában valósult meg, amelynek alig kitapintható a modernizációs-reflexív összetevője, következésképp a kétszáz éve során így létrejött nemzet sosem lesz befejezett: modernizációra önmagától képtelen, a függetlenségi beállítottsága miatt ezt másoktól aligha viseli el magán, viszont államnemzetileg -- ez etnikum és az állam egybeesését nézve -- hiányos, azaz örökösen frusztrált, önemésztő marad. A magyar nacionalizmus programja önromboló nemzetet hozott létre és táplál, a "magyar" mint olyan az ebben az országban élő emberek sorsa ellen feszül.
A nacionalizmus függetlenségi érzülete folyamatos harcot követel az ellenségekkel, ami folyamatosan ellenségek fabrikálását vonja maga után: ezért amit Orbán csinál, az következik abból, amit a Habsburg abszolutizmus konfliktusosan, a Reformkor eszköztelenül, az azt követő nemzedékek pedig egyre rövidlátóbban végeztek el, de mára a magyar nemzet definitív hiánya lett (az önálló modernizációra való képtelenség), és nincs belőle visszafordulás. Nem Trianon, vagy csak hosszabb áttételeken át. Mire Trianon bekövetkezett, ennek a nemzetnek a sorsa már megpecsételődött 1867-tel, és még előtte, már a 18. században, Bécs (modernizációs-birodalmi) és a magyar nemesség (privilégiumőrzési-függetlenségi) érdekeinek összecsapásával. (A két utóbbi -- privilégium és függetlenség -- összecsúszása korrumpálja a mai országot is, semmi sem változik, vö. "közüggyé emelt kiváltságőrzés".) A magyar nacionalizmusban dominánssá vált a függetlenségi beszédmód, a nemzet így konstituálódott. A függetlenségi nacionalizmuson kívül nincs magyar nemzet. (Egyetlen hozzá fogható összetartó ereje van a nemzetnek, ez a magyar nyelvi és nem-verbális kultúra, amelynek a politikai kohéziós ereje azonban csekély, és nem képes a függetlenségi nacionalizmus okozta belső törésvonalakat felülírni. Egyéb pozitív megkülönböztető jegye a magyar nemzetnek, amely egységet teremtene a tagjai között, nincsen. Nincs neki a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármasságához és a francia gloire-hoz fogható közös értékrendje, vagy az amerikai alkotmányos patriotizmusnak megfelelő politikai integráló ereje, sorolhatnám.)
A modernizációs-reflexív összetevő párhuzamos gyengesége miatt ez a nemzet mindig ellenségeket fog feltételezni és gyártani magának, így született és így nőtt fel (ettől nemzet), a kultúrájában van a modernizációs lemaradás (mert a modernizációt a függetlenségi étvágy mindig fel fogja emészteni, sőt hajlamos ellenségként is felfogni mint ami a nemzet lényegét veszélyezteti). A beépült és újratermelődő modernizációs lemaradást csak a kultúrája ellenében tudhatná legyőzni, ez viszont az identitásába kerülne.
A magyar nemzet nem született boldogságra, ha egyáltalán megszületett már. A függetlenségi nacionalizmus mindenkori kurucos-rendies világképe arra utal, hogy a modern nemzet meg sem született még, hanem egy sajátosan stilizált, feudális (hierarchizált, premodern) miliőbe öntött permanens etnikai agresszió képébe merevedett bele (ami teljesen inkoherens persze, de éppen emiatt -- hogy ti. nincs modernizációs-reflexív összetevője -- nem ereszt).