Vannak a -- a Kárpát-medence adta lehetőségek között -- óriás magyarok. Hogy értelmezhető távolságból citáljam a neveket (kevesen vannak): pl. Széchenyi, Bartók, Bibó. Aztán vannak a -- "csak" -- nagy (szinon. súlyos) magyarok (ezek már többen): Berzsenyi, Kossuth, Petőfi, az aradiak, Deák, Ady, Bethlen, Németh László, József Attila, Nagy Ferenc, (talán) Nagy Imre, (talán) Illyés, Kertész Imre, talán Esterházy, ilyenek, amiből kitetszik (ha eddig nem tetszett volna ki), hogy valamiféle minőségről beszélünk, amely ekként maradt fenn a nemzeti emlékezetben, és a minőség mércéje az, hogy mennyire szolgálja az adott ember a nemzet felemelkedését, önismeretét, mennyit ad vagy "áldoz" magából a közösségnek, ilyesmi, úgysem tudnám pontosan megírni. Az viszont talán világos, hogy a legjobbjaink csaknem kivétel nélkül a nemzet és a "magyarás" heves (ugyanakkor reménytelenül szerető) bírálói voltak (ezt a kettősséget a náci plebsz képtelen megérteni) -- és olyan nincs, hogy a "bírált" (!) nemzet lelkiismeretében helyet kapott volna az olcsó, a talmi, a demagóg, a populista, a náci. Felhívnám a figyelmet erre a fontos momentumra: nem tekinthető elveszettnek az a nemzet, amely a panteonjába jószerivel vagy csak önnön kritikusait, vagy mártírjait engedi be! Működik itt, kérem, valamilyen egészséges kollektív önbírálat, ami a vért és a verejtéket jutalmazza, a hízelgést, az enyves kezet, nem beszélve a nyilvánvaló nemzetellenességről pedig a nemzeti emlékezet fekete lapjaira utalja. A magyar nemzet utólagos értékítélete többé-kevésbé a helyén van. Csak a jelene nincs ott soha.
A magyar nemzeti emlékezet konyhája (a kanonizáció folyamata) összehasonlíthatatlanul szakszerűbben működik, mint a nemzet a legtöbb adott pillanatban. Így van ez most is. Egy ugrásra vagyunk attól, hogy benáculjon a kollektív érzelemvilág (mert értelemről aligha lehet beszélni), és a nemzet megint a legsötétebb korszakai felé vegye az irányt a személyes és polgári szabadságok megtagadása, az intolerancia, az idegengyűlölet, a gondolkodás gleichschaltolásának csúcsra járatásával. Hagytuk eluralkodni magunkon azt a minőséget, amelyet a nemzeti emlékezet később győz majd kitörölni magából, de legalább a történelmünk szégyenletes fejezetei közé utalni. Most, amikor a kormányzati politika pusztán és pőrén a gyűlöletre épít (mert lehetne a kisebb gyűlölködést az alkotó kormányzással is keverni, és akkor nem kértem sokat), amikor megszűnik a sztenderdek iránti tisztelet, és a legparlagibb nacionalizmus elemészti a kereszténységtől a humánumon és az eddig is korlátos szolidaritáson át a civilizált szkepszisig az összes közös értékünket, és újra felbugyborékolhat a nemzetnek a minőség iránti természetes kegyeletből eddig elnyomott zagyja, akkor tudhatnánk: mindössze a nemzeti traumáink újabb fejezete kezdődött el. Mindig így kezdődött, és minden aktuális fejezet csúnyán végződött.
A műveletlenséggel az a baj, hogy egyértelműséget rikolt mindenhol, ahol egy a biztos: nincs egyértelműség. Ahol aztán a műveletlenség a legaljasabb politikai érdekek igájába kerül, méghozzá úgy, hogy a nemzet jelene és jövője kizárólagos viszonyítási ponttá és a hazaárulás politikai kategóriává válik, ott a nácizmus rémlik fel, és ha a fasisztoid állam ehhez társadalomszervezési és politikai keretet ad, akkor a nácizmus elvileg készen áll arra, hogy átvegye a hatalmat. Újra csak egy ugrásra vagyunk ettől a helyzettől. Újra elő lehet venni József Attilát, Pilinszkyt, miután a "könnyebbek" és divatosabbak, mint Márai, már egy ideje terítéken vannak, de nem bizonyultak elé hathatós antiszérumnak. (A könnyebbség kedvelőinek a "V mint vérbosszú " c. film javallott, a megoldást leszámítva.) Lejtőn vagyunk, amelyet még mindig zsíroznak a szorgos kezek -- természetesen a nemzet nevében --, és hogy mikor válik a lecsúszásunk a barbárságba újra feltartóztathatatlanná (ti. amikor először kimondatik: "a nemzet biztonsága mindenki engedelmességén alapul"), az jószerivel már csak a külső tényezőkön múlik. A belső hajlandóság beletörődés már megvan.
