Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, írta Wittgenstein (a pályája elején legalábbis, a vége felé meg már mindenről beszélt, nem bízta ránk a hallgatást), de lényeg, ami a lényeg: a lényeg a szemnek láthatatlan és a szájnak kimondhatatlan. Isten az, a haza az, a család az (bár ez utóbbinak van fizikuma, de a princípiuma, ami teszi a családot -- a familiáris szeretet -- az megint csak láthatatlan stb.). Túl sok a szó, túl sok a közlés, itt is, másutt is, és csak kerülgetjük a lényeget, közelítjük jó esetben, egyre kisebb koncentrikus körökben, és reméljük, hogy ott van, ahol érezzük. (Támaszunk a hit, remény, szeretet -- a remény, hogy van a hitnek tárgya, ahova a szeretet elvezet, ami -- profán módon -- nem kevesebb, mint az ideális kantiánus magyar kisgazda életvezetési tanácsa felebarátainak.)
Isten, haza, család nem politikai, hanem életprogram -- életminőség, ha tetszik (ha nem). Sosem tudhatjuk, mikor leszünk hívők, és mikor veszítjük el a hitünket (kb. önmagunkat), ezért abszolút bizonytalan az is, mit remélhetünk, és ha szeretünk, szeretünk-e önmagunkon túl is. Nem akarok én egy rossz EP-utánérzést írni, ez egy abszolúte kőkemény politikai poszt (természetesen). A politikumról, ami összeköt és szétválaszt. Ami összeköt, az a bizonytalanságunk (a tolerancia oka, hogy nem tudhatjuk, igazunk van-e) és a tudatlanságunk (a lényeg iránt), és csak remélhetjük, hogy egyre kisebb koncentrikus körökben közelítünk ezek megszűnéséhez. De akkor, hopp, hirtelen közbejön a politika, és bejelenti igényét arra, hogy közölje velünk a lényeget. Ahelyett, hogy tudomásul venné, ami összeköt (a "nagy kérdésekkel" szembeni tudatlanság), szétválaszt azzal, hogy ránk kényszeríti a válaszait.
A politika -- szemben mindazzal, ami a lényeg -- a szavak azonnali használatának (kimondásának és értelmezésének) művészete, ami túlnyomórészt rossz alkotásokat szül. Megerőszakolja azt, amiről csak hallgatni tudhatnánk (Isten, haza, család), és állásfoglalásra kötelez lényegtelen, gyakran nem is létező dolgokról, amit cselekvőképes tudásnak tüntet fel. Így aztán egy ideje ott tartunk, hogy nemcsak helyettesítő tudással áltat, de egyenesen a Tudással -- amire mi más következne, mint az utóbbitól való távolságunk további növekedése. A politika (magyarul szólva) diszfunkcionális a lényeg megismerésében, és azzal, hogy folyamatos izgága megmondásra kényszerít (különben nem lennél jelen az ő hideg szemeiben), abszolút dehumanizál. Ajánlatos elhúzódni tőle, miközben ha így teszünk, teret adunk közülünk a legrosszabbaknak. Ez a -- mit is mondjak hirtelen -- közélet paradoxona.
Milyen lenne az ideális politika? Ami felkészít és enged az Istennel, a hazával és a családdal való szembenézésre (úgy, ahogy ennek a szembenézésnek helye van). Az ideális politika, röviden, szabadságot és emberséget biztosít -- az iskolában felkészít rá, az életben pedig tág teret ad a megélésének. Szóval -- természetesen -- mindannak az ellentéte, ami most van.
