Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva (szokás ilyet mondani, de persze van magyarázat), a magyar társadalom jelentős része érdektelen a politikai gengszterizmussal és korrupcióval szemben. Amikor -- most éppen mindegy, milyen módszertannal, de kétségkívül nem Juhász Péter nyomására -- Orbánt a szerepmodell orosz autokrata után a világ (!) második legkorruptabb politikai vezetőjévé választják, és semmilyen más releváns tekintetben nincs az ország a világ élvonalában (az úszás itt nem számít), és amikor a szubjektív szempontok mellett és a kozmetikázott (vagy, mint a GDP növekedés esetében, nem kellően elemzett, a hiánytartás kapcsán pedig a társadalmi költségekre vak) adatolás is az ország folyamatos lecsúszását támasztja alá -- röviden: szegényedünk és strukturális versenyképességünket veszítjük --, akkor egy kerítésblabla meg egy görögblabla semmi perc alatt el tudja terelni a sajtómunkások és -- ennek következtében -- a magyarok figyelmét a mély társadalmi válságunkról.

Tegnap óta a közérdekű adatokhoz való hozzájutás (magyarán annak megtudása, hogy az én, a te, és a mi pénzünkkel mit kezd Habony, Matolcsy, Orbán, Garancsi, Mészáros, Rogán és több száz más névtelen és illetéktelen) is pimasz elbírálásban részesül, szerintem még ennek a torzó alaptörvénynek is ellentmondóan, és nem reped meg az ország felett az ég. Orbán hű tanácsadói szerint (nyilván hozzá hűek, és nem a magyar nemzethez) Orbán valósítja meg a rendszerváltást. Én már azonban elég öreg vagyok, és emlékszem, hogy kb. az utolsók között lehetett ez a kehes gebe, amit akartunk volna. Kétlem, hogy Antall József, Szabad György, Szabó Iván vagy Tölgyessy Péter ezt akarták volna. Az, hogy a politikai család lop, a lekenyerezettek (a "polgárság") megkajálja a szubtilis udvaronci színvonalú újságírói kérdésekre kifejtett Tellér-Lánczi mítoszokat (az uraknak itt és most csak ennyit: Finkelstein), majd adókedvezménnyel és exkluzív családtámogatással öblít rá, és közben az ország fele lassan dél-oszét szinten él -- hát nem ezt akartuk. De ezt kaptuk, mert úgy látszik, nem akartuk eléggé, amiről azt hittük, hogy akarjuk.

Azt, hogy a pénz legjobb helye az eredeti értelemben vett, öntudatos polgárságnál volna, jól bizonyítja, hogy a rendszer kedvezményezettjei szolidaritási jajszó nélkül elfogadják, a rendszer kárvallottai (a proletárok, ahogy TGM mondaná) pedig jajszó nélkül megválnak tőle kb. azzal a feudális gondolatmenettel övezve, hogy úgyis be kell fizetnünk, attól kezdve nem a mienk. Hát igen, az elmaradt polgárosodás átka. Kérem, az a pénz még akkor is a mienk, amikor a Tiborcz gyerek zsebében van. Csak attól kezdve el vagyon lopva, tetszik tudni. Pont úgy, vagy még úgyabbul, mint amikor átmászik a tolvaj a kerítésen, és meglovasítja a tyúkot. Az miért tűnik fel jobban? Hát azért, mert...és vissza kb. 1550-be, kezdjük újra.

A pénz Magyarországon nem piaci eszköz, hanem az állami tervgazdaságé. Mindenekelőtt természetesen szemléletileg az. Távolról sem úgy van, mint a ahogy a balos közgazdászok és filozófusok hiszik á propos görögök, hogy lelketlenségével irányítaná az életünket. Valójában idáig még messze nem jutottunk el, és egyelőre az államba bújt politikai gengszterek irányítanak sokkal -- mert részrehajlóan -- lelketlenebbül. És aztán vérre megyünk azon, hogy az állami lánc bevált-e vagy sem, hiszen, lám, néhány száz kilométerre délre mint arat a "piaci" kolera (nota bene ott is az állami szubvenciók és populizmus kolerája arat). Az EU diszfunkcionális, oké. De hogy ez legyen a menlevél a magyar állam diszfunkcionalitására -- nos, az nem oké. 

Orbán politikai taktikája világos: kifelé és befelé is addig feszíteni a húrt, amíg lehet, adott esetben egy kicsit lazítani rajta, ha muszáj. De nem értékeli egészen pontosan a húr természetét. Azt, hogy sosem lehet pontosan tudni róla, mikor pattan el.