A Polgári Platform és a Szabad Piac Alapítvány Nyugati nyitás címen konferenciát szervez november 13-ára (jövő csütörtökre), 10-14 h között a Mozsár Kávézóban. A szervezők megtiszteltek azzal, hogy felkértek egy rövid előadás megtartására, amelyet a szabadság és az autonómia működtethetősége kérdésének fogok szentelni, amely más természetű kérdés, mint a szabadság stb. mibenléte, más, mint a szabadság stb. politikai gyakorlatának kérdése -- és majdnem olyan bonyolult kérdéseket vet fel Magyarországon (a sajnálatos körülményeink okán), mint a szabadság intézményrendszerére való áttérés problematikája. A működtethetőség a jelzett fogalmak általános gyakorlati peremfeltételeit érinti.
Röviden, a szabadság és az autonómia nem szinonimák. A szabadság a libertárius felfogás szerint nagyjából a mások (köztük intézmények) beavatkozásától való mentességet jelöli, a kollektivista (szocialista) felfogások szerint pedig valamilyen kollektív (felosztható vagy oszthatatlan) javakból való részesülést. Mindkét minőség heteronóm az emberhez képest -- általános és absztrakt (ti. eleve lefektetett definíción alapul, ezért a mindkét minőséget elidegeníti az embertől). Az autonómia ezzel szemben a személyes vagy közösségi önértelmezés és önrendelkezés páros gyakorlatára utal: az autonómia lényege az adott cselekvők életének teljes autentikussága.
A konzervatív gyakorlat az autonómiára fókuszál, ezért nem tűri pl. az állami (az autonómiáktól idegen) beavatkozást, míg a libertáriusoknak szükségük van az államra a szabadságok egyenlőségének definiálása és garantálása érdekében (és ennyiben a szocialistákkal való közösségük szorosabb, mint a konzervatívokkal). A konzervatívok világa az egyenlőtlenségé, mert minden (személyes és közösségi) autonómia másként fedezi fel, gyakorolja és védi meg a saját lényegét -- a másik két tiszteletreméltó (a felvilágosodás kultúrájából következő) világ végső soron az egyenlőségre épül, és az a tény, hogy az államnak elengedhetetlen szerepe van a szankcionálásukban, mindkettőt függővé teszi az államtól. Úgy is mondhatnánk, az autonómiák konzervatív egyenlőtlenségében gyökerező világ szociológiai, kulturális kérdéseket vet föl, a libertáriusok és a szocialisták világai politikai és jogi kérdéseket. Ezért van, hogy nem értenek szót egymással, sőt a képviselőik gyakran nem is értik egymást. A libertáriusok és a szocialisták gondolkodásának eredendő politikai logikája azt is jelenti, hogy a világukat létre kell hozni, konstrukción, mondhatni, folyamatos "lelki gyakorlaton" és önmegerősítésen alapulnak, szemben a konzervatívokéval, amelyik a szó arisztotelészi értelmében természetes. Ezért kénytelenek a libertáriusok észrevételezni (és közben értik meg oly nehezen) az alacsony társadalmi népszerűségüket. Röviden: a negatív szabadság nem természetes állapota az embernek, és meggyőzni a helyességéről az embereket nehezebb, mint a kollektivizmusról, amelynek érzelmi emeltyűi is számosan lehetnek.
Gyakorlati peremfeltételeit illetően -- pont az érzelmi összetevőik miatt, amelyekről a racionalizmus és a gazdasági szemlélet csapdájában vergődő libertárius barátaink nem vesznek tudomást -- a kollektivizmusok versenyképesebbek politikai ideológiaként (tehát gyakorlati irányultságú politikai tanként), mint akár a konzervativizmusok, és sokkalta inkább azok, mint a negatív szabadság politikai elméletei. Ezt tudomásul kell vennie minden politikai teoretikusnak (nem beszélve a pártelnökökről), amikor Kelet-Európában megpróbálnak relevánssá válni.
Innen fogom folytatni csütörtökön a Mozsár Klubban.