Tüntetni jó. Emeli az adrenalin szintet, letöri a fásultságot, összetartást erősít, erőt demonstrál, hitet ad, megmutatja és versenyezteti az ellenzéki arcokat a saját szűk pártköreiken kívül -- és mellesleg hírértéke van. Más eszközökkel az ellenzéknek esélye sincs úgy bekerülni a kormánypárti sajtóba (és ezzel elérni a más hírforrásoktól izolált relatív többséget), hogy annak számára kedvező hatása legyen. A kormánypártok (unalmasan) médiafölénynek mondott (valójában) médiagyilkolása, amelyik a felületet és nem a tartalmat ruházza fel erénnyel, elérte a szándékát, és a minimálisra korlátozta az ellentétes érdekű sajtót (is) olvasók számát. A Fidesz sajtó (a balliberális sajtónál lényegesen könyörtelenebbül) magas falakat von a hívek köré, úgyhogy azoknak esélyük sincs a hír szentségét és a vélemény szabadságát megtapasztalni -- bármit állít magáról Széles G. lapja.
Magyarán azon túl, hogy Fidesz-tábor lemorzsolódásában és kiábrándulásában bízik, amely viszont úgy tűnik, mára véget ért, az ellenzék nem tudja bomlasztani a többséget se a sajtón keresztül, se más csatornákon (utcai plakátok, reklámok, közpénzen folytatott pártpropaganda, klientúra-építés, lokális véleményformálás stb.), ahol a kormánypárt behozhatatlan fölényben van. Az ellenzék egyetlen esélye a szívós és rendszeres -- országos! -- utcai jelenlét lenne. A Békemenet ellenére is. A demonstrációk juttatnák kifejezésre az ellenzék elkötelezettségét és dühét -- dühét a mindent felélő jelennel szemben, és a jogállam, a szolidaritás, az európai értékrend, a nemzet (igen, a nemzet), a jövő érdekében. Hol ez a düh most? Elfojtva, lappangón az emberekben. Kifejezi-e ezt a dühöt a médián keresztül felselypítő nyolc ellenzéki arc? Nem fejezi ki. Kiábrándítja-e az ellenzéki szótlanság és tehetetlenség az elégedetleneket? Nincs rá szó. Hátráltatja-e ez a negédes sajtótájékoztatósdi -- az ellenzéki eszközök rossz megválasztása -- a rezsimváltást? Nem kérdés.
A jó demonstrációkhoz jó hívószavakra, jó rétorokra, jó fringe programokra, és jó időjárásra van szüksége. Az utóbbira egyre nagyobb az esély. Az előbbieket -- amikre befolyása lenne -- fájdalmasan nélkülözi az ellenzék: se szónokai, se hívószavai. A fentebbi körülmények -- egyáltalán nem bonyolult -- számbavétele többek között azért lett volna fontos, hogy tudja: milyen ellenzéki vezéreket kell választania, hogy az utcai (és nem a programíró) háborút meg tudja nyerni. Sajnos az ellenzék rosszul választott. Vágybeli miniszterelnököket, a háborút megvívni képes miniszterelnök-jelöltek helyett. Óriási taktikai hibának tartom, hogy erre a különbségre Őfelsége ellenzéke vak, mert itt háború van, nem nyugdíjas-találkozó vagy a Politikatörténeti Intézet szekcióülése. Öltönyök helyett a terepszínű ruha méltó ehhez a kommunikációhoz, ha nem vették volna észre.
És az ellenzék nem csak rosszul választott, de a rossz választásaihoz -- rossz reflexszel -- ragaszkodik is. Akar egyáltalán az ellenzék kormányváltást? Vagy csak szimplán ostoba?
