1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Béndek Péter blogja

2018.07.12. 06:58 HaFr

Barlangba szorult thai gyereket vagy líbiai menekültet kell-e inkább menteni?

No automatic alt text available.

Most láttam a mellékelt képet a FB-on, hadd fűzzek egy-két megjegyezést a nyilvánvalóan progresszivista karikaturista-grafikus kirajzolódó gondolkodásmódjához, miszerint a hype-olt gyerekmentés és a kegyetlen migránsellenesség nem férnek össze egymással. De, összeférnek. 

Sok oka van ennek. Jószerivel bárkit megkérdezhetünk, egyetértés lesz abban, hogy a barlangban rekedt gyerekeket, akiket a hírek szerint egy meggondolatlan felnőtt vitt be a helyre, ki kell menteni. Ezek szerint -- mivel a másik oldalon is gyerekek szerepelnek (a felnőttek mellett) -- nem önmagában az a tény helyez nagyobb konszenzust a gyerekmentés, mint a migránsmentés mellé, hogy az egyik helyen gyerekekről van szó, a másikon meg nem. Sőt nem is amiatt szimpatizál szinte mindenki az ügyükkel (szemben a másik üggyel), hogy a thai csoport csoport nem migráns, mert akármilyen színű és eredetű csoport szorult volna be akár Magyarországon is egy barlangba, csaknem azonos lenne a konszenzus a kimentésük mellett, miközben a hazai többség ellene lett volna annak, hogy -- ha tegyük fel migránsok lettek volna -- egyáltalán ide jönnek. De ha már itt vannak, nyilvánvalóan ki kell menteni őket egy életveszélyes helyzetből.

A különbséget a thai gyerekek és a líbiai gyerekek "kezelése" között -- olyan apróságok, mint a média tálalása, a dolgok hírértéke, a migrációt segítő szervezetek változó megítélése, az emberkereskedők szerepe, a saját otthon elhagyásának külső szemmel való megítélése mellett -- az okozza, hogy a dolog kimenetele nem befolyásolja -- konkrétan, nem fenyegeti -- az adott (nyugati) közvélemény önképét és a (most pl. a thai ügyben egységes) véleményközösség saját jövőjét. Szemben a líbiai gyerekekkel (akik itt egy metaforája a konfliktuskeltő idegennek). Thai ügyben szabadon lehet együttérezni és szimpatizálni, líbiai ügyben nem. Ez utóbbiban az együttérzés forrása, az emberi egzisztencia stabilitása, szembekerül az együttérzés tárgyával, a másik gyerekkel. 

Mármost ez nem olyan rettentő nagy felfedezés (habár a rajzoló, úgy látszik, tudott ennek ellenére is elég demagóg lenni), de én itt meg szeretném támogatni azzal, hogy ez egy abszolút elfogadható, sőt igazolható vélemény is, nem olyasmi, amit szégyelleni kell. Az emberi segítőkészség strukturálisan (se logikailag, se pszichikailag stb.) nem kerülhet szembe az emberi önfenntartás igényével, ezért (is) a másik orcáról szóló jézusi intés (Mt 5:39) mindig nagy fejtörést okozott a keresztényeknek, pontosabban rámutatott az emberi és az isteni megértés (a bennünk élő emberi és az isteni természet, de legalapvetőbben az időhorizontok, vö. kb. "egy véges életem van szemben Veled, Atyám, habár tudom, hogy Benned örök életem lesz, de mégis") radikális konfliktusára. E probléma része az "európai" kultúra védelmének kérdése: miszerint képesek vagyunk-e megvédeni azt, ami a lényegünket adja, ha a kultúrát közben az újonnan érkezők részéről kihívások érik (ill. a mai bizonytalanságaink közepette magunk se tudjuk, mit tartsunk benne irányadó értéknek).

Logikailag is (nemcsak történelmileg) téves ítélet, hogy az európai életforma lényege a nyitottság, a tolerancia és az emberbarátság. Nem: az életformánk lényege -- ha egyáltalán lehet itt lényegről beszélni -- a mindezeket az említett dolgokat lehetővé tévő és fenntarthatóan biztosító kultúra, amely évszázadok-évezredek nehéz munkájával alakult így és sosem tekinthető kimeríthetetlennek vagy menlevélnek minden más kultúra képviselője számára. Ezért ha láthatóan nem vagyunk elég erősek integrálni, akkor nem szabad nyakló nélkül tovább próbálkozni... (Ennek most semmi köze ahhoz, hogy ennek örvén egyes státusférfiak mit nem átallnak elkövetni a saját népük ellen, mert ez tényleg az európai kultúra ellen van -- noha rendszeresen előfordul benne.)

Röviden, az emberbarátságnak többféle -- ösztönös, kulturális és erkölcsi -- korlátai vannak: kötelező korlátai. Az európai kultúrállamok jobban tennék, ha meg tudnák és meg tudták volna előzni, hogy a helyzet idáig fajuljon a Mediterráneumban, amely szorosan európai érdekkör (erre megint most kezdünk rájönni), vagy ezen túl (bár ez nem közvetlen felelősségünk). De az, hogy nem tudták, nem teszi kötelességükké a határtalan és parttalan emberbarátságot (=befogadást). Tudjuk, hogy a progresszivista mérce az állandó lelkifurdalás kompenzálásán alapul, de ez legyen a progresszivisták problémája. Ne súlyosbítsuk vele az amúgy sem problémamentes jelenünket.

For dummies: szeressünk-e vízbe fúlni látni gyerekeket? De akár felnőtteket? Nem, ne szeressünk. Nem is szeretünk. Tragikus a helyzet? Az. Ettől elválaszthatatlan az a kérdés, hogy milyen szülőnek gondoljuk azt, aki a gyereke halálában így vétkessé válik. De mivel kivált visszás lenne osztani a morális tanácsokat ebben az ügyben, csak ennyit: ha nem ítélnénk meg ez alapján a lélekvesztőkbe beszálló felnőtteket, vajon mi maradna az emberi felelősségről alkotott egyetemes képünkből? Minden a mások hibája? Európáé, az emberkereskedőké, a haduraké? Semmi a menekülőké/migránsoké?

33 komment

2018.07.08. 16:02 HaFr

A megmaradás illúziója - rekviem a magyar népért

Képtalálat a következőre: „rekviem trianon”

A magyar nemzet - ahogy ma értjük - Trianon terméke. A királyi Magyarország (a Korona) a XIX. század elejéig egyértelműen és kizárólag jogi eszme volt, ahogy a magyar Korona országai is közigazgatási egységek voltak; a nemesi natio nem az etnikai kollektívumot jelentette. Az Országban mindezen túl az etnikumok (köztük a magyar) a nyelvükben, a szokásaikban és az etnogenezisükben önálló, de nem elszigetelt egységekként lakták a Kárpát-medencét és a csatolt területeket. Az Országot nem Magyarországnak hívták, hanem Magyar Királyságnak, és ez éppen olyan jól utalt a nem-etnikai lényegére, mint az egykori Magyar Köztársaság elnevezés az etnikai lényegen túlmutató republikánus-közösségi logikára. (Nem véletlenül irtották is ki a köztársaságot az országból. Előbb a demokrácia megölte a köztársaságot - 2010-től -, majd az etnokrácia a demokráciát -- 2014-től.)

A XIX. század a polgári nemzetfejlődés lehetőségeinek elvesztegetéséről szólt. 1820 és 1920 között a modernizációs-liberális nemzeteszmény folyamatosan szorult vissza a politikában, hiszen a magyar nemzet a reformkori felbuzdulás után jó időre elveszítette a függetlensége reményét. a politikai relevanciája jelentősen beszűkült, a megélésének a terepévé a politika helyett egyre inkább a nemzeti "psziché" vált, azaz a nemzet függetlenségi harca pszichés frusztrációkba szorult vissza. A kezdeti modernizációs-liberális nemzeteszmény fokozatosan adta át a helyét a kudarcok fölötti frusztráció szülte etnicista, modernizációellenes, radikálisan improduktív, a kollektív pszichében arató nemzetképnek, amely máig meghatározza a nemzet közösségi viselkedését és a politikai cselekvésünk végső alapja. A magyar nép közösségi cselekvését adó függetlenségi-etnicista nemzettudatra -- Szabó Dezső, Németh László stb. már a romlás paradigmáját hordozó, tévedéseken alapuló gondolatait értelmezve -- Bibó és Szücs Jenő talált rá legelőször, e sorok írója -- Széky, Gyurgyák, Csizmadia írásaival párhuzamosan -- annyit tett hozzá ehhez a képhez, hogy levonta belőle a végső politikai tanulságokat.

Így az általam (is) "felfedezett" (de legalábbis általam legradikálisabban prezentált) összefüggések miatt nem lehetünk optimisták a magyar nép jövőjével kapcsolatban -- legelsősorban értem ezen, hogy a nemzeti gondolkodás és cselekvés genetikus meghatározottsága függetlenségi etnicizmusként lehetetlenné -- tehát lehetetlenné (!) - teszi ennek a nemzetnek a produktív megújulását, így e nép -- amelynek a nemzet a domináns közös cselekvési formája -- reflexív, kooperatív, ésszerű viselkedését is. Ahhoz, hogy ez változzon, a nemzetkoncepciónkkal kell könyörtelenül szembenézni -- és/vagy ennek kell elmállania elsősorban külső kényszerek hatására --, majd ezt egy másikkal -- amely modernizációképes -- felváltani. Amíg azonban egy ilyen megeredne és már biztosan nem fonnyadna el, alkalmas körülmények között is legalább száz év munkája..

A megújulás lehetetlensége azért állítható biztosan, mert a nemzetkép XIX. századi romlása 1920-ban hamis önigazoló narratívában kristályosodott ki az etnicizmust és a rasszizmust téve a domináns magyar politikai önképpé. Minimum nem vesszük eléggé komolyan, hogy a szó szoros értelmében ez az etnicista tudat hozta létre, ezért definiálja a nemzetet (ahogy a franciát a forradalom és a gloire, az angolt a Korona és a birodalmi tudat, amelyek sokkal plasztikusabban és produktívabban változnak, mint a mi önképünk). Ezen a -- Trianon megpecsételte -- nemzetképen kívül nincs magyar nemzet. Természetesen, hogy a zsákutcából komoly labirintus fejlődhessen, a nemzet tagjai nem értik a nemzetképnek (azaz a nemzetnek) azt a genezisét és elhazudják magát a nemzetfogalom evolúcióját is, a nemzetről olyan romantikus illúziókat táplálva, amelyek a sérelmi-frusztrációs álláspontját visszamenőleg is igazolják.

1920 óta a magyar nemzeti gondolkodás alapvetően ellenségként és a magyar etnikum felszámolására tett kísérletként él meg minden modernizációs, nyugatos, elvont elveken alapuló, netán szupranemzeti törekvést a nemzet átértelmezésére -- és ezt a nép úgy támogatja, hogy a nemzet folyamatosan igazolhatóan ellene működik.

A magyar nép nem tudja levetkezni ezt a nemzetképet, de közben ennek a rabságában sínylődve a nemzetkép legnagyobb erényét -- azt, hogy egy darabig biztosította a megmaradás határokon átívelő élményét -- is kiüresíti. A magyar nemzet és a nép sorsa egyre inkább elválik egymástól, a nép nem képes produktívan megújítani a nemzetkoncepciót, de közben kihátrál mögüle részint emigrálással, részint hite vesztéssel, a nemzetképet a -- ráadásul hazug, élősködő -- politikai osztály is csak irdatlan energiaráfordítással, mindent elsöprő propagandával és hazugsággal képes táplálni. Úgy állunk most, hogy a népnek egyre kevésbé van nemzete, a nemzetnek pedig népe, viszont olyan korban élünk, amely -- az elsöprő globális változások és gazdasági dinamika XVIII-XIX. századitól eltérő súlypontjai -- miatt nem kedvez a nemzetek újraalkotásának, magyarul az államtól független erős polgári rétegre, a polgárok bizalmi kapcsolataira és a civilizált rendre alapozó megújulásnak. A magyar nemzet léte most a migrációval szembeni harcban tűnik éppen felettébb indokoltnak, de ez semmit nem old meg a nemzet kiüresedésének és diszfunkcionalitásának alapvető problémáiból, sőt -- nem véletlenül, hiszen a nemzeti reflexeket hatalmi érdekek szolgálatába állították -- megerősíti a nemzet függetlenségi-etnicista-xenofób-antimodernizációs alapvetését. Már csak azért sem oldódhat a káros nemzetkép, mert a migrációval szembeni harcban értelmet nyerő nemzet kontextusa eleve egy hazug, következésképp fenntarthatatlan szimbolikus konstrukció: se a harc nem igaz, se a nemzet nem igaz, se a migráció nem igaz úgy, ahogy beállítják.

77 komment

2018.07.08. 14:37 HaFr

Kányádi Sándor emlékére

Képtalálat a következőre: „kányádi sándor”

"Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent

hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett

s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre."

(Halottak napja Bécsben, részlet)

 

Szólj hozzá!

2018.07.06. 14:32 HaFr

Kóda

Képtalálat a következőre: „black banner”

Létrehozta az új szélsőjobbot, felszámolja a középre navigált Jobbikot. (Miközben a "baloldalt" is irányítja, natürlich. Érdemes megtanulnia a Jobbiktól irtózó balos értelmiségnek legkésőbb ezen a példán, kit és és mit számol fel Orbán: akik a valódi ellenzék. Nem a parírozó balos alakulatokat.) A Fidesz (Orbán) az új centrum. Ja nem. Az új minden. A posztmodern, post-truth egypártrendszer. Az ország eltulajdonítva. Naponta milliárdok és tízmilliárdok vándorolnak a miniszterelnök strómanjához. A hatalomnak ez tényleg olyan innovációja, amelyre senki sem gondolt, bár pontosan mutatta a legelején a "köztársaság" szó kiiktatása. Nehéz lesz überelni. Én már le is mondtam róla, tschüss - főleg, mert a magyarok jószerivel büszkék erre és újra erősnek érzik magukat. 90% ellen nem lehet. Az irracionalitás ellen nem lehet.

486 komment

2018.07.01. 09:54 HaFr

Családügyi kormányalkalmazott pontokat gyűjt

Képtalálat a következőre: „szőnyegbombázás”

Semmi jót nem jelent általában sem, ha egy kormány meg akar védeni valamit -- emlékszünk a konzervatív Reagan nevezetes szállóigéjére --, de különösen rossz hír, ha az Orbán-rezsim akarja ezt tenni: az áldozatok a manyuptól a magyar futballon át -- most már jószerivel -- az EU-ig sorakoznak. Erre jön egy Novák nevű kormányember, és -- nem elsőként egyébként -- közli, hogy "[N]em szabad elfeledkeznünk a többségről, amelynek értékei és a gyerekvállalás mellett határozottan ki kell állni", mármint a buziházassággal szemben. Nováknak nyilván az átlagfideszesekre szabott érvelése szerint a család olyan, mint a tiszta víz: bár az üdítőitalokat sokat reklámozzák, a vizet e nélkül is minden gyerek szereti.

Képtalálat a következőre: „válások aránya magyarországon”

Reméljük, marad vizünk és nem leszünk rövidesen Európa Nigerje, miután a kormány a célkeresztjében újabb áldozatjelölt tűnt fel. Novák természetesen éppen annyira szervilis, mint amennyire tájékozatlan a családok megítélésében. A család mint a hagyományos (férfi-nő) házasságon alapuló életforma legalább negyven éve felbomlóban van Magyarországon, és akkor vett kivált meredekebb karriert, amikor Soros elkezdte támogatni a fideszes fiúkat. Na ugye. Mivel a család társadalmi intézmény és Novák fejében a sosem volt viktoriánus (nem ez, hanem az, a XIX. századi) kép élhet a családról (ó, szent liberalizmus, amikor ilyen jól ment a családoknak!), tájékoztatnom kell, hogy hiába intéz még sok hasonlóan ostoba (ám elkötelezett) beszédet a közhöz, mint tegnap, attól még nem fog megjönni a "szülési kedv" és nem háromszorozódik meg a felbonthatatlan házasságok aránya (mert megígértük az Úrnak). A család ugyanis társadalmi intézmény, a sorsában tükröződik a társadalom átalakulása, amely összefüggésnek nyilván Novák sem szeretne keresztbe feküdni, ellenkező esetben a NER-propagandisták sajnálatos, de már megszokott (részben mára politikai hullává vált elődök eljátszotta) szerepét abszurd módon gondolná túl. Elvégre mit adhat ő a minden második felbomló házasságnak, a csökkenő számú, de azokból is elvándorló gyereknek, a 16. éve kora után Parragh-sorsra kiszemelt, az önkiteljesítése esélyeinek tört részét megkapó magyar fiatalnak? Hogy Orbán apánk szeret téged? Vagy mit javasol, tiltsuk be az iPhone-t? Novák elmehetne a búsba, de feltehetőleg ott nem fizetnék meg ennyire jól a kártékony fontoskodását.

Értem én, Novák nem szereti az LMBTQX-közeget. Én sem nyitnám meg előttük a házasság intézményét, de ezt az irracionalitáshoz tartozó ízlés és a saját, Nyugaton már kisebbségi hagyományom kérdésének tartom, amit még akkor sem adnék a "futottak-még" államtitkárok szájába, ha akkora jelentőséget tulajdonítanék magamnak, mint Orbán. Hanem ez a kérdés -- a melegházasságé és "abnormális" (azonos nemű párok által létrehozott) -- családoké nem is téma nálunk, amit egyébként Novák is elismer. Akkor meg minek teszi témává? Ja, jópontkollekcióban járt Kaposváron, hogy felejthettem el?! De elsősorban azért nem tenném témává, amit Novák viszont látványosan elfelejt, mert tudom, hogy nem rajtam múlik, tehát nem lesz a zagyva propagandától produktívabb a kormány "családpolitikája": építhetek mindegyik új párnak egyenként kacsalábon forgó egerszalóki szállodát (bár ez azért inkább prosztó), alájuk tolhatok egy-egy "Mészáros"-birodalmat, akkor sem lesz ettől több és boldogabb család. (Őszintén remélem, hogy Orbáné az.) Hogy mitől lenne? Például egy jobb Magyarországtól, amely nem igyekszik átideologizálni az emberi magánéleteket (=nem avatkozik bele a családok dolgába) és hagyja az embereket élni ahelyett, hogy állami parvenük naponta ismétlődő szőnyegbombázásával NER-minőségű bölcsességek és civilitás szintjére vetné vissza az önképüket. (Nem mellesleg a házasság polgári intézmény és mint ilyen nem lehet "szentség". Ezért lehet, hogy míg nekem is az ízlésem ellen van kiterjeszteni meleg párokra, aligha tudnám racionálisan képviselni ezt az álláspontot a közvélemény előtt.)

Na, de egy praktikus mentőkérdés a végére Novák asszonynak: mi a rosszabb, azonos nemű házastársak boldog közösségében felcseperedő egy szem magyar gyereknek lenni, vagy tönkrement, lélekgyilkos, ám felbontatlan házasság termékeként, egy fedél alatt élő sokgyerekes kőkatolikus családokban felcseperedni? Az egyetlen értelmes válasz erre, hogy döntse el mindenki maga. Akkor meg úja kérdem, minek veszi a bátorságot a kormány, hogy ebbe is beleszóljon?!

40 komment

2018.06.30. 08:53 HaFr

Az Orbán-rezsim hatása Európa értékrendjére

Képtalálat a következőre: „battle of poitiers”

Nemrég az abortusz mellett szavaztak az írek, most az osztrákok készülnek bevezetni a harmadik nemet, egy harmadik katolikus hagyományú országban, Spanyolországban, már időtlen idők óta dívik a melegházasság. Sehonnan nem érkezik hír arról, hogy egy millimétert is tért nyerne a keresztény fundamentalizmus (hogy egy jó kis iszlám-keresztény gettó-állóháború alakuljon ki Párizsban vagy Tower Hamlets-ben, olyan, hogy a putyinisták mind a tíz ujjukat megnyalhassák alatta többször is). A keresztény Európa -- amennyiben keresztény -- alaposan progresszivista is, a kettő nem tűnik zavarni egymást, miként éppen a laikusok nemi preferenciáinak szankcionálásában az egyház sosem volt túl aktív: a homoszexualitást például nem üldözte soha szisztematikusan, "elvszerűen", nem beszélve arról, hogy Krisztus miket nem átallt mondani, jobb ebbe bele nem gondolni. Ettől Európa persze nem tudja jobban, hogy mit fog kezdeni néhol a párhuzamos társadalmak formáját öltő kisebbségi "zsebekkel", de keresztény alapon biztos nem lesz itt se muszlim-, se "deviancia"-üldözés, sőt még a deviancia meghatározásában sem fognak az európai népek a Magyar Időkhöz nyúlni, ami kétségtelenül megnyugtató.

Az is jó ellenben, ha megállítjuk, de legalább mederbe tereljük a bevándorlást, mert progresszív barátaink messze nem veszik elég komolyan pl. az iszlám és a homoszexualitás, az emberi jogok és a felvilágosodás konfliktusát, azt hiszik, majd csak lesz valami, ne akadjunk már be a legrosszabbról való fantáziálásba. De a probléma éppen az, hogy a progresszivistáknak semmilyen elképzelésük nincs Európáról, csak ez a "ne akadjunk be" -- lehetőleg semmibe, és akkor le lehet tagadni a tényeket is. A progresszivisták azt még valószínűleg helyesen gondolják, hogy a kelet-európai EU-tagállamok nacionalista felhevülése a szó eredeti értelmében vett civilizálatlanság jele, és majd kiforrja magát (amely remény persze némiképp emlékeztet a muszlimokkal szembeni várakozásokra). De ezen túl aztán tényleg nem tudnak semmit. Nem tudják, jó-e (szerintem nyilvánvalóan nem), ha a materiális célok, a pozitív jog és az identitásegyenlőség expanzív doktrínája tartja össze a társadalmakat, vagy jobb lenne elfogadni (ami tényleg a tolerancia jele volna), hogy létjogosultságuk van kevésbé programszerű, kevésbé racionalista platformoknak/hagyományoknak, amelyek anélkül is működnek, hogy az LSE-n és a Freie Universitäten hozzáigazítanák őket a követendő életmódhoz. A mai Európa 5%-os muszlim kisebbsége is sok, ha közben az amúgy is heterogén többség máról-holnapra él és bizonytalan a politikai értékrendjében és a kulturális horizontján, illetve a bizonytalanságát egyenesen identitásválságba taszítja a hangos progresszivista narratíva. Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, hogy sokan rátalálnak az agresszív anti-progresszivizmusra az etnicizmusok formájában. 

Orbán és a hasonszőrűek hatása Európára az lehetne, hogy a kicsit komolyabban vesszük, hogy a szabadságnak nincsen hiteles intézményrendszere, de még csak politikai fogalma sem Európában, hanem ehelyett macskajancsik ugrálnak az EP ALDE frakciójában és követelőznek mindenről, ami nem a szabadság. A szabadság kétezer-ötszáz éves történetét és a megannyi vitát és fordulatot, ami bekövetkezett az ügyében ez idő alatt, sűrű homály fedi a szabadság bölcsőjének számító kontinensen. Az, hogy orbánokat egyáltalán komolyan vesznek populáris szinten (ha politikusi szinten nem is, amire szép példa volt a tegnap videó a szerencsétlen miniszterelnökünk beilleszkedési kísérletéről a Macron-Merkel társalgásba), az természetesen nemcsak a keresztény Európát, hanem a szabad, a történelmét ismerő, öntudatos Európa képét kérdőjelezi meg, tehát ennyiben Orbánnak igaza van: valami nagyon elromlott európai hazánkban kezdve a családoktól az iskolákon át a liberális demokrácia intézményrendszeréig és a kapitalizmus erkölcsi rendjéig. Orbánban sokakat -- így engem is -- nyilvánvalóan az zavar a leginkább, hogy a kereszténység a sokadik "politikai termék" nála és egy szavát nem lehet elhinni erről se annak, aki az európai működése közben tönkreteszi és nem újjáépíti a magyar demokráciát és identitást. A lenyúlt pénz ehhez képest piszlicsáré ügy. De Orbán akaratlanul -- hiszen a célja nem az építés, hanem a rombolás -- felhívja a figyelmet a gyengeségeinkre, és a hatásában ez lehet a leginkább megtermékenyítő. A kereszténységnek és a demokráciának -- vagy ami azt illeti, Európának -- viszont sosem lesz a Grál-lovagja, mert nem sikerül elvennie ezeket a szavakat a Nyugattól úgy, ahogy a gyenge magyar nemzettől el tudta.

15 komment

2018.06.23. 08:54 HaFr

A liberális demokráciák helyére a további globalizáció vonul be

Képtalálat a következőre: „globalization”

Nem a központosított nemzetállamok.

A dolog oka végtelenül egyszerű, bár úgy látszik, éppen elég bonyolult ahhoz, hogy a XX. századi diktatúrák vezetői és mai utódaik rendre szem elől tévesszék. A lényeg, hogy a világtrendeket azok diktálják -- hasonlóan a szűkebb piaci trendekhez --, akiknek nagyobb és tehetősebb az -- átvitt értelemben vett -- vevői körük. És ez azoknak kedvez, akik -- megint csak tágabb értelemben -- értékesebb szolgáltatással és branddel vannak a piacon. Márpedig semmi sem változott az utóbbi évtizedekben a tekintetben, hogy a globalizáció és életformájának szolgáltatása és brandje a legerősebb a piacon, ebben érdekelt a világ népességének túlnyomó része, ami másból sem látszik -- kicsiben --, minthogy a hőzöngő etnicista magyar államot a globális társaságok és intézményrendszer (áruk, szolgáltatások stb. szabad, vámmentes áramlása) tartják el, illetve a hőzöngő magyar állam képtelen létrehozni a maga produktív tulajdonosi rétegét, amely aztán kivívhatja függetlenségünket a Boschok és GE-k rettenetes birodalmától.

A nemzetállam "ajánlata" paradox módon csak addig képes erőt mutatni az értékteremtés szellemi és anyagi összetevőiben egyaránt fölényt mutató globalizációval szemben, amíg nem túl sikeres. Amint a globalizáció (esetleg) visszaszorulna és a világgazdaság (vámok, az emberek és a tudás vándorlásának visszaesésével) hatékonyságvesztést szenvedne el (Magyarországon akárcsak 10-15%-kal csökkentenék jelenlétüket/kibocsátásukat a globális cégek), a nemzetállami retorika és nyomulás kb. azonmód véget érne; a nemzetállami "ajánlat" a tágabb piacon, ahol az állampolgárok a vevők, rögvest értékét vesztené. Véget érhet persze a nemzetállami nyomulás csúnyán is: előtte véres háborúkkal, de véget ér, mert nem biztosít hatékony, egyensúlyi pontot a tágabban értelmezett -- vágyakból, egzisztenciális és kulturális célokból, életformákból összeálló -- piacon. Ha az embereknek választaniuk kell a nacionalista retorika és a megélhetésük között, akkor az utóbbit választják. Orbán és társasága abban a (biztos) reményben végzi az EU fellazítását, hogy a munkásságuk nem lesz hatással az EU alapvető logikájára, ellenkező esetben Magyarország nagyon, nagyon rosszul járna. Innen persze az is (megint csak) világos, hogy Orbán csúnyán becsapja a híveit, de reméljük vele együtt, hogy "csak" ennyi kára lesz.

Ezért már középtávon valószínűsíthető, hogy hiába rombolja a nemzetállami retorika most a liberális demokráciákat és zár be tekintélyes tömegeket átmenetileg a (fals) büszkeség, a sértettség és a félelem diktálta egyazon burokba, ezzel -- mivel a társadalmakat gyengíti az állam rovására, lásd Magyarországot -- csak gyengíti az ellenálló képességet (azaz az alternatív kulturális, tudás- és szociális modellek súlyát, és nem mellesleg az önkormányzatiságba és a demokráciába vetett hitet) a globalizációval szemben. A nemzetállami centralizáció, röviden, kilúgozza a társadalmak immunrendszerét, amely eddig a globalizációval szemben valamekkora autonóm, organikus ellensúlyt képzett. Amikorra pedig kiderül, hogy a nemzetállami szemlélet minimum súlyos gazdasági károkat okoz -- nemcsak ilyen légypiszoknyi ökoszisztémákban, mint a magyar, hanem hatalmas országokban, mint az USA, vagy Kína --, és a nemzetállami centralizáció momentuma elmúlik, a társadalmak annál védtelenebbül találják majd magukat szemben a globalizázió logikájával. Az erősödő digitális-technológiai változások korában ennek az lesz a következménye, hogy az egyes ember még jobban magára marad a korporatív és az állami hatalmi központokkal szemben, miközben a kettő a feje felett egyeztet majd munkaviszonyokról, jóléti szolgáltatásokról, értékekről, normákról.

A mai felhajtás a rasszizmusba hajló etnicizmusok körül éppen olyan kilátástalan, mint a harmincas években (amelyek mozgalmait, ne feledjük, szintén a hamis völkisch-fasiszta populáris illúziók hozták létre). Csak reménykedni tudunk, hogy korunk nem fog ugyanolyan méretű tragédiával zárulni, mint amilyen a II. világháború volt. Bárhogy is, Orbán hatása csak a neki "ellenséges" világ további térnyerése lesz, amely harcból persze -- szemben a hívei nagy többségével -- ő máris jól jött ki.

238 komment

2018.06.20. 08:48 HaFr

Az emberi méltóság elvesztéséről

Képtalálat a következőre: „handó tünde”

Ahhoz, hogy másokat megalázz és megfélemlíts, először neked kell feladnod az emberi méltóságodat. Azzal szemben viszont, aki így feladja a méltóságát, a "vereség", a megalázás egymást követő gesztusai kitüntetést jelentenek. Az Orbán-rezsim azért is szenvedett már visszavonhatatlanul vereséget, mert az életünk újabb tereinek elfoglalását már csak a méltóságukat régóta nélkülöző emberekkel tudja végrehajtatni, akiktől az egymást követő csapások csak kitüntetést jelentenek.

Ez nem olcsó kvietizmus, ez a humanitás és az emberi civilizáció történelmi megmutatkozásának visszavonhatatlansága. Ami egyszer az ember konstitutív (definitív) részévé vált az antik-keresztény és felvilágosodás alapú Nyugaton és neki köszönhetően elterjedt a világ legtávolabbi zugaiban is, azt nem lehet már visszavonatni. Ahogy a magyar nemzetet egy hibás (etnicista függetlenségi) nacionalizmus hozta létre és már sosem válhat termővé, mert minden, ami a nép javára szolgálna, azt a nemzeti kollektívum a maga elleni támadásként értékeli, úgy -- még sokkal nagyobb erővel -- működik egy univerzális eszme: az emberé, amelyhez hozzátartozik egy világos erkölcsi rend és annak törvényszerű működése. Ennek az erkölcsi rendnek a része, hogy az emberrel kapcsolatban -- hogy erkölcsi lénynek lehessen tartani -- kiirthatatlan, intuitív elvárás a másik ember méltóságának tisztelete, és aki erre nem képes, az maga veszíti el a méltóságát, ahelyett, hogy a másikét veszejtené el. Ez a paradox reflexív kapcsolat két ember között azok végső állapotaiban biztosítja, hogy minden emberellenes rezsim méltóságukat vesztett emberek szolgahadára épüljön, akiknek az áldozatai felmagasztaltatnak, bármilyen bűnöket vagy hibákat követtek volna el korábban a normalitás viszonyai között.

Amikor a Figyelő főszerkesztője többedik listáját teszi közzé vagy amikor a rendszer szolgái körében követelménnyé válik a hazaárulózás és ezt még a főbíró sem szégyelli megtenni, akkor az áldozataik fokozatosan és visszavonhatatlanul felmagasztalódnak. Amikor kezdjük nem érteni, hogy egyesek hogyan működnek és mi érheti meg nekik az emberségük elvesztését (azaz önmaguk ilyen fokú megalázását), akkor egyre világosabban kezd elkülönülni egymástól a metafizikai (ősi) jó és gonosz, gonoszon az ember önfelszámolását értve. Ahelyett, hogy a rezsim Carl Schmitt szellemében sikeresen lakná be a politikai határát a barát-ellenség viszony totalizálásával, és ez válna az életünk meghatározó tényévé, feltartóztathatatlanul a jó és a gonosz válik a társadalom uralkodó kódjává, amelyben a barát-ellenség viszonyra épített politika a gonosz oldalára sorolódik egyszerűen mert emberellenessé válik.

Az emberellenesség -- fontos megérteni -- nem az áldozatokkal, hanem az elkövetőkkel szemben kapja meg a metafizikai jelentését. Az emberellenesség nem az áldozatok megalázásában, ad absurdum tömeges leölésében válik metafizikai jelentőségűvé (ez csak "szimpla" amoralitás vagy bűntény), hanem az elkövetők szabad akarattal való önfelszámolásában. A megrendülés fundamentálisan az elkövetők tetteire vonatkozik, nem az áldozatok sorsára. (Ezért sem "csak" zsidó ügy a holokauszt, ezért sem csak Fidesz-ügy egy Handó nevű nő döntése, hogy leszámol a saját emberségével.) Ezt az emberellenességet -- ti. az ember radikális önfeladását -- semmilyen nemzeti retorika nem tudja felülírni (indokolni, igazolni). Irdatlan messzeségben van attól, hogy tudja.

Az ember azért bízhat a világ jól elrendezettségében, mert a természetes (teremtett vagy logikai) rendben a végső bűn (az ember önfelszámolása a másokkal való bánásmódban) mindig maga alá gyűri a konkrét (itt politikai) akarat jelentését és célját. A hatalom akarásának radikalizálódása a hatalom önfelszámolását is elhozza metafizikai -- ezért erkölcsi -- értelemben, és mennél inkább akarja valaki az előbbit, annál hamarabb. Akik persze nem értik a politikai filozófiának ezeket az erkölcsi és metafizikai alapjait, mert nem értik az emberi természetet, azokat fájdalmasan érinthet a tehetetlenségük, amit megértve jellemzően csak jobban megvadulnak. Így van ez. Kivárjuk, amíg eltűnnek a kézzelfogható süllyesztőkben, miután az erkölcs és az örökkévalóság számára már régóta nem is léteznek.

107 komment

2018.06.19. 08:43 HaFr

Árnyakként élünk a saját országunkban

Képtalálat a következőre: „árnyak”

Semmiféle olyan politikai-kulturális tradíciónk nincs, amit egyáltalán néven tudnánk nevezni, nemzeti egyetértés volna róla és termékeny identitást adna nekünk. Ami leghamarabb eszünkbe jut (a homogenitás mítoszán túl), azok az alávetettségünk mérföldkövei -- tradíciónk az alávetettség és nyomában a (részint visszavetített és ezzel is hipertrofizált) függetlenségvágy. Egy mítosz (a homogén nemzeti lényeg) és egy vágy (a függetlenségé) uralkodik ott, ahol -- jobbára a polgári szabadságon felépülő -- reális cselekvési erőnek és hagyományainak kellene. Ami ez utóbbit illeti, a (nemzeti) függetlenség vágya mindig bedarálta a polgári alkotóerőt, azaz a személyes szabadságok potenciális rendjét; a függetlenségvágy mellett az egoizmus gyökerezett meg, ami éppen a polgári fejlődés hiányával: a bizalomhiánnyal, az atomizációval és a biztonságérzet hiányával függ össze. A politikai hagyományunkat nézve -- és ezért olyan terméketlen az egész -- mi nem "szabadságszerető" nemzet vagyunk, hanem függetlenségi etnicista, amely személyes egoizmusokkal párosul. A fő élményünk az egzisztenciális veszély.

A magyarok legfőbb problémája, hogy alig létezünk reális pozitív hagyományban (A függetlenségi etnicizmus azt is jelenti, hogy a mai országunk és nemzetállamunk reális függetlenségén túl nincs semmi konstruktív gondolatunk a nemzetről; pontosabban ezen túl is csak a sértettség marad, hiszen az etnikum egésze nem "független". Lásd a maiorbánt: "a szuverenitás a legnagyobb kincsünk".) Ezért beszélünk annyit ködös rébuszokban, mítoszokban, frusztrációkban, hazugságokban, sértettségben és általában a múltról, holott a hősi múltnak -- pontosabban múltunk töredéknyi büszke időszakának -- sincs már semmiféle megtermékenyítő ereje. Hagyománynak halott, csak politikai manipulációra jó. Nem az lenne ilyenkor egy felelős politikai osztály feladata, hogy reális alapokon létrehozza a nemzetet?

Hazaárulóznak azok, akik a hazát maguk fosztják ki, és ha megkérdezném őket, "mire legyünk büszkék, amire építve teremtő nemzetet kovácsolhatnók ebből a széteső népből", leginkább csak hallgatnának, mint az állott víz. Kérdezhetnénk tőlük, milyen is az a "kultúra", amit Rogán, Németh Szilárd, Kósa Lajos és Orbán fog megvédeni a világtól. A válasz megint csak a hallgatás lenne. Mert az ócskaságuk van csak a nyakló nélküli, szüntelen propaganda farvizén. A magyar nem törik. Nem is hajlik. A magyar mások életét éli, mindig az aktuális urai által neki szánt életet, mert nem képes a szabad, termékeny cselekvések összhangjára (akár a saját uralkodó rétegéből érkező nyomással szemben), ezért simul és egyénenként változó stratégiával ellenáll, de ezzel folyamatosan kényszerpályán mozog: mások életét éli, önmaga árnyaként él a saját országában. Ma éppen Orbán és a gengje kezéből veszi az életét. És semmit nem ismer el a maga kárából, amíg a soron következő válság fel nem ébreszti. De akkor a káráért mást tesz felelőssé, hiszen árnyként élt és él.

Nem, nem egyszerű megtalálni, kiemelni és termékenyen használni a nemzetet egyedivé tévő hagyományt, tulajdonságokat, identitást, ismereteket. Ha egyszerű lenne, talán már rájuk akadtunk volna valamelyik bokorban. De ehhez komoly, felelős munkának kellene folynia a társadalomtudományokban és a politikában. Amitől egy világ választ el. Olyanok is vagyunk. Árnyak a saját országunkban.

101 komment

2018.06.18. 18:55 HaFr

Az ezeréves brit monarchia meg tud újulni, a százéves magyar nemzetállam nem

Képtalálat a következőre: „queen and meghan markle”

Nem reménykedem benne, hogy a legnagyobb nacionalista hangadóink -- valójában konspirátorok a magyar nép kifosztásában -- ismernék a magyar történelmet, mert akkor néha reflektálnának arra, hogy 1790-ből visszanézve érdemes lett volna-e 1640-ben megragadni; 1840-ből visszanézve kár-e, hogy nem maradtunk meg 1705-nél, 1890-ben 1810-nél és 1990-ben 1920 körül, és hogy bár mindegyik említett időpont eltérő állapotban találta az országot, elmondhatnák, tényleg igaz-e, hogy összeköti őket valamiféle igaz magyar lényeg, amelyhez képest a mai "hazaárulók" valami gyökeresen mást akarnak.

A kérdésem: ki a fene hiheti komolyan, hogy ennek, az egész politikai aljasságuk tengelyében lévő népbutításnak bármiféle valós értelmet lehet adni 2018-ban (vagy lehetett volna bármikor a múltban). A "homogén" "keresztény" nemzet iránti (ceterum censeo, hazug) vágyakozás, amely ráadásul a szuverenitással és már-már az autarkiával való örömködéssel párosul, azt feltételezi, hogy a nemzetnek van valamiféle lényege, amelyben megágyazhatunk a jövőnknek; amely kivetíthető, és úgy marad, miközben a világ népei folyamatos változásban vannak. Ez nem konzervativizmus, ez hülyeség. Ebbe a hülyeségbe fér bele a rezsim szolgái -- tegnap éppen a szegény főbíró asszony -- ajkán már jószerivel naponta felharsanó hazaárulózás, a legócskább nyilas idők emlékezetére.

II. Erzsébet végigvezette (mert hát sokat köszönhetnek neki a britek) az Egyesült Királyságot egy birodalom elvesztése feletti bánaton -- történt ez, amikor még a II. világháborút se heverte ki a nemzet --, a jóléti társadalom felépülésén, majd erodálódásán, a királyi család szerepének teljes átalakulásán, a multikulturalizmus felé való nyitáson, végül pedig a vele való szimbiózis kiépítésén, amellyel radikális egyértelműséggel találkozhatott a közvélemény a legutóbbi windsori esküvőn.

Konzervatívnak lenni annyit jelent, mint önmagunk maradni a változásban. Az elkerülhetetlent nem elkerülni próbálni, hanem háziasítani és felhasználni a magunk javára. Így éli túl a brit monarchia is az idők változását: hajlik, de nem törik. Megmarad-e mindig minden tradíciója birtokában? Persze, hogy nem. Inkább választott volna egy norvég herceglányt vagy egy hazai örökösnőt az unokamenyének a királynő, ha tehette volna? Gyanítom, igen. De nem tette, mert bölcs és a nemzete javát akarja. Ki az a sült bolond, aki azt remélheti ma, hogy a világ tekintettel lesz nemhogy a magyarok, de a britek ezeréves, vagy csak a kétszáz éves tradícióira -- ez az idő már régen elmúlt és ehhez, amíg volt ilyesmire remény, egy világbirodalmat kellett felmutatni. Más kérdés, hogy maga a világbirodalom is a múlt folyamatos tagadásán épült fel.... (Ami a magyaroknak az etnicista homogenitás mítosza, az a briteknek a monarchia ereje. A nemzetük e körül jött létre, ahogy a mienk az esszencialista önképen. ezért a monarchia változását a magyar nemzeti önkép változásához kell mérnünk -- az utóbbi sajnálatos hátrányára. Az esszencializmus -- a tradíciók autentikus ápolásával szemben -- rossz dolog, mert változtathatatlan, ellene fordítható bárminek, ezért kizárhat bármit a nemzeti önképből, ráadásul önkényesen értelmezhető, általában éppen a hatalmon lévők szája íze szerint.)

Az esszencializmussal (a homogén nemzeti lényeg politikai doktrínájával) nem az a baj, hogy ne lennénk homogénebb nemzet, mint sok -- talán a legtöbb -- másik, hanem hogy ezt mitikussá növesztve egyrészt összefüggést teremtünk vele a történelmünk korszakai között, amely száz évvel ezelőttig világosan nem a nemzeti homogenitásról szólt, másrészt a parttalan-mitikus volta ellenére teljesen üres, konvertálhatatlan, terméketlen tudást reciklikálunk a magyarok között, amely potenciálisan kizár bármit, ami a nemzetkép termékeny átalakulásához vezethetne. Lehetne termékeny nacionalizmusra esély, de ez nem az. (Értelemszerűen ennek a kérdésnek semmi köze a migrációhoz. Az ország határainak és a nemzet és kultúrája összetételének megvédéséhez nem kell nemzeti esszencialistának lenni. Mellesleg e sorok írója hamarabb látta a migrációban a kulturális veszélyt: akkor, amikor a miniszterelnöknek Putyin még csak a terrorizmust adta a szájába. De az előbbiek szellemében nem is esszencialista módon kezeltem.)

Így semmiféle olyan produktív hagyományunk nincs, amely elég erős lenne ahhoz, hogy -- a britekhez foghatóan -- rákényszerítsük a világra (édes Istenem!), sőt, ami azt illeti, semmiféle olyan politikai-kulturális tradíciónk nincs, amit egyáltalán néven tudnánk nevezni, nemzeti egyetértés volna róla és termékeny identitást adna nekünk. Ami leghamarabb eszünkbe jut (éppen a homogenitás mítoszán túl), azok az alávetettségünk mérföldkövei -- tradíciónk az alávetettség és nyomában a (részint visszavetített és ezzel is hipertrofizált) függetlenségvágy. Egy mítosz (a homogén nemzeti lényeg) és egy vágy (a függetlenségé) uralkodik ott, ahol -- jobbára a polgári szabadságon felépülő -- reális cselekvési erőnek és hagyományainak kellene. Ami ez utóbbit illeti, a (nemzeti) függetlenség vágya mindig bedarálta a polgári alkotóerőt, így a személyes szabadságok potenciális rendjét, a függetlenségvágy mellett az egoizmus gyökerezett meg, ami éppen a polgári fejlődés hiányával: a bizalomhiánnyal, az atomizációval és a biztonságérzet hiányával függ össze. A politikai hagyományunkat nézve -- és ezért olyan terméketlen az egész -- mi nem "szabadságszerető" nemzet vagyunk, hanem függetlenségi etnicista, amely személyes egoizmusokkal párosul.

A magyarok legfőbb problémája, hogy alig létezünk reális pozitív hagyományban. Ezért beszélünk annyit ködös rébuszokban, mítoszokban, frusztrációkban, hazugságokban, sértettségben és általában a múltról, holott a hősi múltnak -- pontosabban múltunk töredéknyi büszke időszakának -- sincs már semmiféle megtermékenyítő ereje. Hagyománynak halott, csak politikai manipulációra jó. Nem az lenne ilyenkor egy felelős politikai osztály feladata, hogy reális alapokon létrehozza a nemzetet?

Hazaárulóznak azok, akik a hazát maguk fosztják ki, és ha megkérdezném őket, "mire legyünk büszkék, amire építve teremtő nemzetet kovácsolhatnók ebből a széteső népből", leginkább csak hallgatnának, mint az állott víz. Mert ócskaságuk van csak. A nyakló nélküli, szüntelen propaganda farvizén. A magyar nem törik. Nem is hajlik. A magyar mások életét éli, mindig az aktuális urai által neki szánt életet, mert nem képes a szabad, termékeny cselekvések összhangjára (akár a saját uralkodó rétegéből érkező nyomással szemben), ezért simul és egyénenként változó stratégiával ellenáll, de ezzel folyamatosan kényszerpályán mozog: mások életét éli, önmaga árnyaként él a saját országában. Ma éppen Orbán és a gengje kezéből veszi az életét. És semmit nem ismer el a maga kárából, amíg a soron következő válság fel nem ébreszti. De akkor a káráért mást tesz felelőssé, hiszen árnyként élt és él.

Ui.: Nem, nem egyszerű megtalálni, kiemelni és termékenyen használni a nemzetet egyedivé tévő hagyományt, tulajdonságokat, identitást, ismereteket. Ha egyszerű lenne, talán már rájuk akadtunk volna valamelyik bokorban. De ehhez komoly, felelős munkának kellene folynia a társadalomtudományokban és a politikában. Amitől egy világ választ el. Olyanok is vagyunk. Árnyak a saját országunkban.

14 komment