1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Polgári Konzervatív Párt (PKP)

Friss topikok

2016.12.09. 16:58 HaFr

Visszalépni a modern népi konzervativizmushoz: a centrista ellenzék programja

Amikor nevet választottunk a Polgári Konzervatív Pártnak, úgy véltük, lehet támogatottsága a hazai középosztály és a polgárság körében az államtól legalább mentalitásában független, kapitalizmust hirdető, a nemzeti kompetenciáinkat modernizáló vágyó politikai erőnek. Most már látszik, túlságosan előre szaladtunk ezzel. A hazai középosztály nem tudta megvédeni -- döntően a liberális demokráciában összpontosuló -- intézményeit a Fidesztől, a jórészt magasabb státusú polgárság, a társadalmi "elit", pedig ahelyett, hogy az autonómiáját erősítette volna az állammal szemben, és védte volna a versenyt, a piacot, és a szellemi függetlenségét, elfogadta Orbán halálos ölelését -- részesévé vált a perverz állami redisztribúciónak, nem tiltakozik a demagóg nacionalizmus és az alsóbb rétegeknek a politikai társadalomból való kirekesztése ellen.

Ezek tények, nem vádak. A "jobb" ajánlatot megfontolták, és elfogadták. Se a polgárság, amely a definíciója szerint leginkább az autonómiára való igénnyel és az ennek megfelelő életformára való törekvéssel azonosítható, se a szociológiai státussal megragadható középosztály, amelybe a polgárság alul belenyúlik, nem voltak elég erősek se lélekben, se szellemben, se anyagiakban az állam támogatásnak álcázott frontális támadásának elhárítására, ami nem csoda. Az lett volna csoda a magyar történelem és a rendszerváltás "eredményeinek" ismeretében, ha képesnek bizonyulnak erre.

A Fidesz várhatóan tartani fogja ennek a -- felső három jövedelmi tizedet -- felölelő társadalmi csoportnak a legnagyobb részét az eddig bevált eszközökkel, miközben a középosztály nagyobb része folyamatosan csúszik lefelé. Mégis, ez utóbbiak azok a rétegek, ahol az ellenállásnak, éppen a fokozatos kisemmizésük okán, lehet -- akár jelentős -- tartaléka. A Fidesz célja, hogy ezeket deprivációs pályára állítsa, illetve egyre erősebb függésbe taszítsa az államtól. A magyar nemzetnek pedig az az érdeke, hogy ezek ne csússzanak át végképp a nacionalista demagógia oldalára, ami csakis a társadalmi-jövedelmi helyzetük javításával érhető el.

A jobboldali centrista programnak tehát vissza kell lépnie egyet. A létező polgárság képviseletére való igény helyett a jövőbeni polgárság képviseletét és a középosztály feltöltését kell szolgálnia: a polgári hangsúlyt le kell váltania a modern népi hangsúlyra, értve ezalatt, hogy azokat kell döntően képviselnie -- a létező polgárság távlati érdekeit is szolgálva -- akik be akarnak lépni a középosztályba, illetve polgárrá akarnak válni.

Ezek döntően a mai munkások, alsó- és középszintű vezetők, alkalmazottak, akiknek ugyanúgy érdekük a haza piaci kapitalizmus sikere, mint a KKV-k tulajdonosainak. Ennek a szélesebb értékteremtő rétegnek az érdekei ma élesen szembemennek a Fidesz oligarchikus államának gyakorlatával, de szembe a baloldali hiedelmekkel is, miszerint kapitalizmus-ellenesek lennének. Nem azok, mert tudják, hogy a kenyerük múlik rajta, és nem azok, mert piaci cégekben dolgozva tudják, hogy az nem ördögtől való.

A modern népi konzervativizmus egyszerre szolgálja a dolgozók, a KKV-tulajdonosok és a polgári szellem érdekeit, és ezek számára a méltányos adórendszerrel támogatott piacban találja meg a közös intézményrendszert. Aki ismeri a hazai KKV- szektort, pontosan tudja, hogy a dolgozók és a tulajdonosok között jóval több érdekegyezőség, mint -ellentét van. A kiszámíthatóan működő vállalati rendszer mindenkinek érdeke, aki (az állami basáskodással szemben) autonómiára, önbecsülésre és kiszámítható megélhetésre vágyik. Mindegyik említett rétegnek a kooperatív-versengő piaci körülmények között van a legnagyobb esélye az értékteremtésre és a leghatékonyabb érvényesülésre. A dolgozói, munkás- és alkalmazotti pozícióból ugyanakkor egyszerre lehet perspektívát látni a versenyképességgel együtt erősödő bérnövekedésben és a részvény- és vállalati résztulajdonossá, majd önálló tulajdonossá válásban. Erősíteni kell a magyar gazdaságnak nemcsak a tőkevonzó képességét, de a saját vállalkozói szektorát és vállalkozói mentalitását is, és mindezek hátterében az oktatási rendszerünket és az állami hatékonyságot. Ez mindösszesen áll a legtöbb kései modernizációs sikertörténet hátterében szerte a világon, de az olyan polgári társadalmak válságok utáni újjászületése mögött is, mint a német.

Szüksége van arra az egész országnak, hogy végre más logika szerint szemlélje a társadalmi konfliktusokat és igényeket. A legfontosabb mai konfliktus a fideszes parazita réteg és a társadalmi értékteremtésre képes milliók között állnak fenn, és a polgárság jelenleg még nem tudja eldönteni, hova álljon. A politikumnak is végre ezt a logikát kell követnie. A társadalom (szellemi, fizikai és erkölcsi) java a NER-rel (Fidesz, szocik stb.) szemben. A modernizáció a deprivációval szemben. A reális jövő az irracionális múlttal szemben. Ez a javaslatom. 

Javaslom, vessünk véget a szimbolikus politizálásnak. A potens ellenzéknek új narratívát és új politikai logikát kell hoznia, amire az elmondottak alkalmasak. Aztán harminc év múlva újra zászlónkra lehet tűzni a par excellence polgári konzervativizmust. Amikor lesz a nevén nevezhető polgárság.

10 komment

2016.12.09. 06:24 HaFr

Az Alex-ügy tanulságai: a szegénységről

Lassan minden internetező ismeri a kis Alex (internetes) történetét, amelynek nyomán -- és mindegy, hogy éppen karácsony van-e, vagy sem -- dicséretes felbuzdulás tapasztalható a kisfiú és családjának megsegítésére. Bruckner Zoltán, egy brókercég vezetője azóta egy közhasznú egyesületet alapítását is elhatározta, ezzel jelezve, hogy az egyszeri segítség -- mint ahogy a 444.hu cikkéből is látszik -- nem elég, sőt felforgatja egy nagyobb közösség, az adott falu, életét. De természetesen Bruckner kezdeményezése sem lesz önmagában elég ahhoz, hogy a szerte az országban élő szegényeket segítse az emberhez méltó élet minimumának megteremtésében. Több millió emberről, és egyre többről van szó.

Az ún. strukturális szegénységet, amelynek lényege érthető magyarázat nélkül is, nem tudja megszüntetni a konzervatívoknak kedves részvét és egyéni kezdeményezés. A Bruckner-féle kezdeményezések lényege, hogy észrevesszük magunk körül a segítségre szoruló embereket, és a saját felelősségünk érzetéből, szánalomból, emberbaráti kötelességből segítünk, ki-ki a maga tehetségéhez mérten, ami kulcsfontosságú gesztus, ha nem akarunk teljesen elidegenedni embertársainktól és önmagunktól. Mintha Magyarországon (legalábbis az ismert vagyonosok közül) túl kevés ember tenné ezt, de hát nincsenek megbízható adatok erre vonatkozóan, tehát ez inkább csak sanda feltételezés: annyi bizonyos, hogy a híresen gazdagok között messze több közpénz talál gazdára -- kvázi a szegények kárára --, mint amennyi adomány indul útnak. Ami botrány. Még akkor is, ha ez a közpénz magánzsebeken át termőre fordul -- ami viszont csak jó szándékú, sőt inkább balga feltételezés.

Az említett strukturális szegénységet az államnak kellene kezelnie (cinikusoknak pontosítok: csökkentenie), de a mi államunk oligarchikus, korrupt, diszfunkcionális állam, amelynek nem célja a középosztály alulról történő szélesítése, ennek érdekében az oktatási rendszer és a piac megerősítése, minél több ember produktív bekapcsolása az értékteremtésbe. Ehelyett a legjobb esetben is újabb és újabb embertömegeket tart közmunkás-státusban, tart megalázott helyzetben a kitörés minden perspektívája nélkül, és vet oda neki koncokat, hol Erzsébet-utalvány, hol (hazug) rezsicsökkentés formájában. Levet ad, miközben lefölözi a húst a saját szűkebb támogatói rétegének, illetve a politikusi-gazdasági oligarchia magáncéljaira. De ez untig ismert. Ami szintén nem igényel túl nagy fantáziát: semmi sem fog megváltozni ebben a tekintetben, illetve a szegénység érthetően csak mélyülni fog, ha minden marad ebben a kerékvágásban. A szegények szélesedő tömegei az egyenlőtlenség növekedése mellett egyre inkább a brucknerek és társaik jó szívére fognak szorulni, mert a felső 30-40%, amelyik változó mértékben megtehetné, nem foglalkozik a problémák gyökereinek kezelésével: legelső sorban is az állami kleptokrácia és parazitizmus elleni harccal. Elérzékenyülés és más semmi.

A szegénység kezelése nem egyszerűen piaci probléma. Noha a strukturális szegénység megszüntetése nem történhet máshogy, mint a piaci értékteremtésbe bekapcsolt embertömegek szélesítésével, ezt a munkát az államnak kell koordinálnia, az államnak és az önkormányzatoknak kell felkészíteniük őket oktatáson, a szociális ellátás és az adózás kiegyensúlyozott, megbízható, és ösztönző rendszerén keresztül a lehető legmagasabb szintű munkavégzésre. Ez sok esetben nem lesz túl magas szint, de mégis emberhez méltó életet biztosíthatna ezeknek a honfitársainknak a maguk jogán, egyfelől megadva nekik az önbecsülésük visszaszerzésének lehetőségét, másfelől - új normák, képességek, új kontextus kialakítása mellett -- elvárva tőlük azt, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.

Ezt a világot létre kell hoznunk magunk körül, hogy az alexek és mindenki, akik nem is kerülnek az internet nyilvánossága elé, valóban a nemzet tagjainak érezhessék magukat, illetve ki lehessen őket menekíteni a nacionalista demagógia öleléséből. És miután megtörtént ez, ami évtizedekre szólóan egy koncentrált, a polgárai iránt lojális állam segítségét igényli (tehát 180 fokos fordulatot a mai korrupt, dilettáns, bűnöző rendszerhez képest), lehet majd elkezdeni beszélni arról, hogy hányan maradnak ki végleg a munkából, és hányak számára kell mekkora állami létminimumot biztosítani (nem feltétel nélküli alapjövedelem, hanem) rendszeres szolidaritási juttatás formájában. (Nem feledve, hogy az átmenet még több pénzbe fog kerülni, mint a végcél fenntartható finanszírozása.)

68 komment

2016.12.06. 03:38 HaFr

Mennyire lehet korszerű a konzervatív politika?

Ha nem is látványosan, de súlyos kérdés, amikor mindennek keletje van a világban, csak a konzervatív politikának nem. Orrunk előtt zajlik a kor kívánalmaihoz képest egyre képzetlenebb középkorú (fehér) férfiak lázadása a fejlett világban Ausztriától az Egyesült Államokig (Magyarország nem tartozik ide, itt nem jelent létező gazdasági és kulturális fenyegetést ezekre semmi az ország általános versenyképtelenségén túl, itt preventív demagógia folyik aktuálisan nem létező ellenségekkel szemben), ám ez  lázadás minden, csak nem konzervatív.

Mi is hát a konzervatív? Négy éve írom ezt a blogot és nagyon helyesen sosem akartam még igazából definiálni azt, amit a jellegéből adódóan nem lehet, mivel nem ideológiáról beszélünk, hanem egy emberi beállítottságból következő (szkeptikus) politikai gyakorlatról. A beállítottság lényege azonban jól megfogható, kb. ez: ami nem romlott el, azt ne javítsd meg (if it ain't broke, don't fix it). Nekem pl. van egy hatvanéves órám, ami ritkán szervizelve is jól működik, és egyre értékesebb a szememben azért mert régi és jól működik (bónusz: nem néz ki olyan visszataszítóan sem, mint az újabb gyártmányok). Kb. ebből következik a politikával szembeni összes elvárásom is: mivel nincs folyamatos vágyakozásom az újra (egy új órára, iPhoneX-re, ha van iPhoneX-2) csak azért, mert új, magyarán nem sikerül felkelteni a vágyaimat egy alapvetően vágykeltés alapján működő (tehát nem a reális igényekre kalibrált) piacon, azaz nem uralnak a politikai szenvedélyek sem a hasonló elvek alapján működő politikai piacon, politikai értelemben is javíthatatlanul korszerűtlen vagyok: nem hatnak rám a politikusi ígéretek és víziók, a nagy szavak, a tömeg hullámzó szenvedélye, az államtól vágyott jobb élet reménye, a demokrácia eszménye, a közjó definíciói és hazugságai. A konzervatív politikai gyakorlat a politikai szenvedélyek ellensége, következésképp nem lehet "demokrata" sem. Ha valami, akkor funkcionális.

Mármost ez igaz a konzervativizmus egész történetére, amely nagyjából bő kétszáz évre nyúlik vissza, és a hagyományos oka a forradalmiság, a baloldaliság, a demokrácia, a progresszió elleni tiltakozásra ugyanez: ha valami (a természeti törvény erkölcsi igazságai, a döntések szabadságának és felelősségének harmóniája, a vegyesen születési és meritokratikus társadalmi hierarchia, a hagyományok, a jó ízlés, a piaci kontraktusok világa stb.) nem romlott el, minek megjavítani, kivált úgy megjavítani, hogy a javítók nem garantálják a javulást (a legtöbbjükre illik emiatt a demagóg jelző). Minél progresszívabbak és előremutatóbbak (tehát minél radikálisabbak) ezek a "javítások", annál kevésbé garantálják, viszont annál hosszabb időre szeretnek tervezni.

A konzervatív politika a mindenkori status quo alapján áll, fontolva halad (nem tévesztendő össze tehát a reakcióval, ami egy meghaladott állapot és élősködő gyakorlat visszaállításáért küzd), és innen tekint (szkeptikusan) a nagy politikai egyéniségek nagy vízióira és programjaira Napóleontól Orbán Viktorig. A szkepszis (kételkedés, gyanú, távolságtartás) tehát egy módszer, és ilyen értelemben módszer a konzervatív politika. Ebből következik a (minél súlyosabb) személyiség tisztelete, a köztes intézményekhez (családhoz, klubokhoz, cégekhez, egyházközségekhez, településhez, egyesületekhez, hagyományokhoz és szokásokhoz, ismerős emberekhez) való ragaszkodás, a szabad piac és a kontrollált kis állam melletti elkötelezettség, a demokráciába való (ma már) szükséges beletörődés -- szemben a magasztalásával, de szemben az autokráciákkal is, amelyek hajlamosak magát az életet fenyegetni. Minél sűrűbb hálót fonnak (szövetet szőnek) a minél kisebb intézmények egymás közé, annál kisebb bajt tudnak egyenként okozni a szenvedélyek keltésével, és élükön a nagy megváltók a nagy terveikkel. (A demokráciához hasonlóan kétes értékű asszociáció a konzervatív szemében a nemzet, amely megőrizte a liberális progresszió jegyeit, és máig akkor érzi jól magát, ha minden intézményi hálót, hierarchiát és ellensúlyt kiirt maga körül. A nemzet ezért kedvenc terepe az autokraták társadalomirányítási gyakorlatának: hatalmas szenvedélyeket képes kiváltani nép és vezére közvetlen kapcsolatában, és közben gátlástalanul -- erkölcsi igénnyel! -- korlátozza a józan, kiegyensúlyozott, többszörösen beágyazott élet lehetőségét. A nemzet a nép egyenlőséggel kapcsolatos illúziójának -- ezért az elesettek mindennapos hálájának -- legpotensebb forrása. Manipulációs lehetőség a köbön modern fogalmának születésétől fogva. Minden, csak nem konzervatív intézmény, ahogy természetesen a nacionalista érzületben sincsen önmagában semmi konzervatív. "Konzervatívvá" csak a társadalmi inkompetenciák nemzethalállá stilizálása teszi, lásd a magyar reformkort és poszt-reformkort, a Horthy-korszakot, vagy a mai botrányos "jobboldali" politikai kultúrát.)

A konzervatív beállítottság alapvetően apolitikussá tesz. Valódi konzervatív politikusok azért vannak kevesen, mert ösztönszerűen irtóznak a tömegek vezetésétől és a társadalmi méretű igazgatástól -- nagyon könnyű ugyanis ezekkel sok embernek hatalmas károkat okozni, míg a jót igazolni csaknem lehetetlen. Ha a konzervatívat a liberálissal vetjük össze, az utóbbi szabadságfogalma sokkal aktivistább: egyenlő szabadságot szeretne kivívni mindenkinek az egyenlő méltóság nevében (ha baloldali liberális), vagy mert (a jobboldali liberális szerint) ez hozza el a hatékonyságot. A liberális a negatív (valamitől való) szabadságból épít programot magának, ezért esik folyton bele a pozitív (valamire való) szabadság baloldali képesség-maximalizáló programjába (receptszerű erkölcsi egyenlőség, esélyegyenlőség, egyenlő jogok a nyilvánosságban, létminimum, fairness, nyitottság, politikai korrektség és pozitív diszkrimináció, vallások és kultúrák békés egymás mellett élése, Gleichschaltung, egyéb ízléstelen miegymás). A konzervatív ellenben megragadja a negatív szabadság lehetőségét (itt érintkezik a liberálissal), de egy hátraarccal: arra használja, hogy a másoktól való függetlenségben a saját személyiségével foglalkozzon (nem a másokéval), ennek érdekében viszont meg kell teremtenie a függetlenségét is, tehát pártolja a liberális demokráciát, a "liberális"-ra téve a hangsúlyt, és a piaci szférát mint a megélhetés forrását -- így végső soron jobban járul hozzá a társadalmi hatékonysághoz (versenyképességhez) is, mint a nagy állammal is békében lévő konstruktivista baloldali liberális, vagy a materializmust normává emelő piaci dogmatikus jobboldali liberális. Míg bármelyik liberális számára az (egyenlő) személyek társadalma, a konzervatív számára a saját (súlyos) személyisége a feladat: a konzervatív mindig (mérsékelten kooperatív) individualista. (A demokráciában és a nacionalizmusban pedig személy és személyiség egyaránt kiirtandók. A magamfajta nem tudja megállni felhőtlen -- mert az országról való képét erősítő -- kacagás nélkül, amikor a magyar "konzervatívok" bolsevik érvekkel építik a nacionalista demagógia korrupt rendszerét -- ez olyan szép így együtt.)

Még egyszer: a konzervatív politika alapja a konzervatív vonzalom a régiség és a működőképesség optimális egyensúlyához. Ez a konzervatív politikával aképpen kvadrál, hogy a modernizációt organikusan képzeli (szemben megint a progresszívok lelkesültségével a külföldi -- nagyrészt akontextuális -- eszmék és példák iránt). Mi először megnézzük, mi van, aztán azt, hogy mit érdemes (indokolt, belátható eredménnyel) megtenni, végül ehhez gyűjtünk magunk köré koalíciót, ha már úgy döntöttünk -- eléggé el nem ítélhetően --, hogy politizálni akarunk. Meggyőződésem, hogy jobb politikát, mint konzervatívat nem érdemes csinálni. Példa: ha "elzavartuk" Orbánt (he-he), az utolsó, amit a konzervatív akar, a radikális alkotmányozás, 500 napos "helyreállítás", a széles körű számonkérés, az indulatok továbbhabzása. Ha nem képes elfogadni az ellenzéki közvélemény, hogy "Orbán táborának" Orbán után is igénye marad a nacionalizmus és a demagógia adta biztonságra, amit csak lassú fejlődés árán tudhat leküzdeni az ország, akkor csak el fogja mélyíteni a válságot. 

A címben feltett kérdésre a válaszom tehát ez: nagyon is. Mindig az. A valóságért a demagógia ellen.

162 komment

2016.12.04. 14:42 HaFr

A "politikai korrektség" szerepe a nacionalizmusok felemelkedésében

A politikai korrektség olyan fegyver, amelyet a progresszivisták az egyenlőség legpotensebb eszközeként forgattak, de végül önmagukat sikerült lekardozniuk vele. Politikai korrektségnek azt az eredetileg kommunista iróniát nevezzük, miszerint vannak a tények, de van a politika is (a Párt), és csak egyedül ez utóbbi fényében szabad a tényeket értelmezni. Azaz lehet, hogy van igazság, de a Párt érdeke felülírja ezt: politikailag korrektnek lenni egyenlő a Párt igazságának, a legfőbb Igazságnak a képviseletével.

Miután a kommunizmus eszménye (a gyakorlata által lejáratva) kimúlt, a gyökerében lévő egyenlőség-eszme szilánkokra esett, és egy-egy darab beékelődött a progresszivista elméletekbe: ha már senki nem is hisz a "mindenkitől a tudása szerint, mindenkinek a szükségletei szerint" forradalmi narratívájában, egyes darabjai az egyenlőségnek megőrződtek a nemi egyenlőség (anti-szexizmus), a "fajok" egyenlősége (anti-rasszizmus), az esélyegyenlőség, a vagyoni és jövedelmi egyenlőség (antikapitalizmus), az erkölcsi egyenlőség (minden ember azonos erkölcsi képességekkel rendelkező lény, de döntéseiben a körülményeinek foglya, azért a társadalom felelőssége a döntéseiben legalább akkora, mint a saját felelőssége, így a rossz döntésekért kirovott büntetés helyett végső soron a társadalmi felszabadítás vezethet sikerre a nevelésben), a kultúrák egyenlősége, az értékek egyenlősége (relativizmus) és az identitások egyenlőségének formájában, amelyek -- illetve mindösszesen az egyenlőség -- konstrukciói máig a baloldali-progresszív politikai programjának lényegét alkotják.

Mindezt nevezik -- most már gúnyosan -- az ellenfeleik politikai korrektségnek, amennyiben a progresszivisták az ideális konstrukciók nevében folyamatosan felül akarják írni a valóságot (amit velük szemben a jobboldal tűnik képviselni), és ehhez egy erős (politikai, közéleti) kritikai nyelvet alakítottak ki, amely lefüleli a "szexizmusnak", "rasszizmusnak", "fehér szupremáciának", "kulturális sovinizmusnak", "megbélyegzésnek" minden jelét. Amit annál is könnyebben tesznek meg, hogy ezeket a fogalmakat és a jeleiket maguk formálták meg, illetve formálják máig a nyilvánosságban, majd "rájuk bukkannak" és azonosítják őket a konzervatívok és jobboldaliak nyelvében, erkölcsi és kulturális fogalomkészletében, érveiben, gyakorlatában. A progresszivista attitűdnek fontos elemei a bárhol tapasztalható "erő" feletti szégyen, a hierarchia, a tradíciók, a privilégiumok és az előítéletek automatikus megvetése, a "természet" hatályon kívül helyezése, a valósággal szembeni folyamatos, kíméletlen kritika, tkp. az élet mint önmegváltási program erkölcsi kódrendszere alapján.

Mármost a probléma (számukra) akkor ütött be, amikor az általános egyenlősítés, nyelvi és kulturális Gleichschaltung, az identitáspolitika és a valósággal szembeni folyamatos kritika révén egyrészt eljutottak a szólásszabadsággal való leszámolásig és a "biztonságos terekig" (az ellenfeleiknek nem lehet bármi mondani se, nemhogy akár a jog határain belül bármit tenni), másrészt leszámoltak magával az igazságra való törekvéssel, ami minden tudományos diskurzus feltétele (ez a posztmodern állapot lényege). Ha pedig lemondunk az igazságról, és minden csak a szenvedélyek, érdekek, limitált kulturális élmények és kondicionáltság kifejeződéseként értékelhető, akkor eljön az igazság után állapot (post-truth) ideje -- és éppen ez a régóta alakuló állapot, amelybe az utóbbi években beférkőzött az agresszív nacionalista propaganda, amely látványosan nem tart igényt az igazságra, kizárólag az identitásokra és vélelmekre épít a politikai támogatásszerzésben, viszont mivel a gazdasági és társadalmi változások révén ma vonzóbb, ezért ez a propaganda képes a saját térfelükön verni a progresszivistákat. A post-truthban ötvöződik az identitások büszkesége a vélelmek biztonságával -- de nem lehetne ma a legfontosabb jobboldali kulturális fegyver a Nyugaton, ha a politikai korrektség nem ágyazott volna meg neki. A post-truth és a politikai korrektség ugyanannak az érmének a két oldala, és ami ma történik, az nem kizárólag jobboldali-antiprogresszivista fordulat, hanem a modernitással (az igazságra való törekvéssel és a liberális demokrácia kulturális, nyelvi, gazdasági és társadalmi kontextusával) való korábbi progresszivista szembehelyezkedés -- a rendszerkritika, a kapitalizmuskritika és a klasszikus liberalizmus '60-as évek óta tartó posztmarxista, New Leftist eredetű kritikájának -- beteljesítése.

35 komment

2016.12.01. 10:17 HaFr

December 1: a román nemzeti ünnep sötét árnyéka felettünk

A magyar külügyminiszter megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy bármilyen módon köszöntsék a román államot az ország nemzeti ünnepén, amely -- mint tudjuk -- Erdélynek a régi Romániával való de facto egyesítésének állít emléket, tehát kvázi Trianont és Magyarország szétszakadását ünnepli (a magyar nacionalista hangfekvésben). 

Szijjártó gesztusa elég durva diplomáciai döntés, ugyanakkor arról a nehezen áthidalható szakadékról árulkodik, ami egyfelől Trianon értékelése és a magyar nemzeti önkép, másfelől egy 21. századi európai állam ideális értékrendszere között tátong. Mindjárt rögzítem, én se a magyar nemzeti önképet, se az "ideális értékrendszert" nem osztom, és ebben a cikkben csak arra akarok rávilágítani, hogy tulajdonképpen mennyire nem tudunk, mi magyarok (oké, tradicionalista magyarok) mit kezdeni a saját politikai hagyományainkkal. Trianon mint sérelmi hagyomány máig a legerősebb negatív összetartó erő a magyarok jelentős hányadában (mai) határon innen és túl, az ország legerősebb politikai hagyománya és nemzeti identitásunk fokmérője: és ha belegondolunk, hogy ez így lehet, az egy nagyon kudarcos nemzetről árulkodik. Mielőtt a jobboldali érzelmű olvasónak rögtön a fejébe tolulna a vér ezt olvasva, azért tegye fel magában a kérdést, szíve szerint, de még inkább az agya szerint hogyan orvosolná a "Trianon" - kérdést?

És mivel várhatóan itt két válasz érkezne (fegyverrel, akkor pedig nekünk annyi, és sehogy, nincs ötlete), akkor meg lépjen tovább még eggyel, és kérdezze meg: akkor meg mi az ördögnek tápláljuk magunkban ezt a sérelmet, főleg úgy -- és ez a lényeg --, hogy közben képtelenek vagyunk alternatív identitást keresni magunknak, amely felnőhetne a Trianon-sérelem mellett, akárcsak azért, hogy segítse azt produktívan elviselni. (Arról már nem is beszélek, hogy végre szert tehetnénk egy olyan nemzeti identitásra, amely nem szolgálja a belső bal-jobb törésvonal fenntartását Kis-Magyarországon.) A veszteségben való őrlődés ellenben December 1. és Trianon legnagyobb átka, az ország utóbbi száz évének improduktív, önkínzó beidegződése, amin egy jó kormányzás megpróbálna túlvezetni, nem még mélyebben hajszolna bele, mintha bármilyen értelme lehetne ennek.

Meggyőződésem szerint Szijjártó mind emiatt sem döntött jól, bőven elég lett volna -- világosan érzékeltetve, hogy ez nekünk nem ünnep -- az elvártnál alacsonyabb szinten képviselni minden román követségi fogadáson a magyar államot, és természetesen nem megjelenni miniszterelnökként szállodai fogadáson vagy újra megnyitni a Nemzeti Színházat az alkalomnak. De a magyar kormányzat persze abból akar táplálkozni, ami a legerősebb fegyvere: a nacionalista, etnicista, xenofób harag szításából, ezért is tették közhírré a döntésüket. November 8-a óta kivált azt hiszik, nekik áll a zászló. Valóban a magyar kormánynak áll. A magyar nemzetnek azonban nem. Mi mindannyian csak isszuk a levét annak a kormányzásnak, amelyet a felettünk gyakorolt, ha tetszik, trianoni propaganda levakarhatatlanná tesz magunkról. Mint írtam már nagyon sokszor: a magyar nemzet legnagyobb ellensége a magyar sérelmi nacionalizmus, ami taccsra teszi a magyar nemzettudatot és a nemzeti modernizáció érdekében való összefogás lehetőségét. Félreértés ne essék, a magyar nemzeti tudatban Trianon emlékének is helye van, de nem úgy, hogy annak hipertrófikus átpolitizálása -- kiirtva minden más nemzeti identitás lehetőségét -- szétmarja a reális nemzetet. Alternatívaként ajánlom a magyar állam céljainak pontos megfogalmazását a kisebbségi magyarsággal kapcsolatban (jellemzően ilyen világos célok sincsenek, hiszen a kormányzat célja a vérgőzős szenvedélyek táplálása, nem a racionális megoldáskeresés!), pl. a területi autonómiát, illetve ennek szisztematikus képviseletét a diplomáciában és a nyilvánosságban. A területi autonómia sokkal reálisabb cél, mint Erdély "visszafoglalása", ugyebár. A trianonozás mégis közvetetten ez utóbbi mellett teszi le a garast, tehát teljesen terméketlen.

Tehát a konkrét román ünnep esetében az alacsony szintű diplomáciai képviselet lett volna a megoldás -- elküldhették volna minden fővárosban a másodtitkárt, ez még jó poén is lett volna, de ilyesmihez persze nincs eszük. Hacsak -- a migrációs ügy kezeléséhez hasonlóan -- most is el nem kezdtek valamit felépíteni, aminek még nem látjuk a végét: konkrétan 2018-ra egy jó kis román-magyar feszültséget. És ami még messzebb mutathat: egy lehetséges moszkvai döntésre Erdély (egy része) ügyében?

711 komment

2016.11.30. 17:39 HaFr

A demagógokhoz fűzött illúziók: az emberi butaság n-edik osztálya

Orbán Viktor -- hogy ne menjünk messze -- ugyanaznap képes elmondani, hogy a következő öt év a magyarok hallatlan, sosem tapasztalt megerősödését fogja hozni, mint amikor megjelennek az országot Bulgária (!) mögé soroló versenyképességi (tehát a hosszú távú kilátásainkról szóló) mutatók - nagyjából az előző öt év kormányzati munkáját tükrözve. De ez semmi: fontosabb, hogy a magyarok nagy részének fogalma sincs arról, hogy a kettő együtt nem lehet igaz. Valaki -- ő vagy a versenyképességi adatok -- hazudnak. És nem a versenyképességi mutatók azok, hiszen ezek öt éve konzisztensen romlanak. A magyarokat nem érdekli, hogy a miniszterelnökük alapvető kérdésekben hazudik.

Orbán szerint Trumppal nekünk jobb lesz. Ami ha nem is szándékos hazugság, de legalábbis kétséges állítás. Orbánnak fogalma sincs, mi fog történni Trump elnöksége alatt, legfeljebb reménykedik -- abban mármint, hogy az ő köreit nem fogja zavarni az amerikai külpolitika. Egyvalami azonban nem fog változni, az konkrétan, ami Magyarországot előbb-utóbb romlásba fogja vinni, akár Donald Trump van hatalmon Amerikában, akár Harry Potter: a társadalmi és piaci törvények, amelyek szerint a nagyobb átlagos értékteremtési képesség gazdagabb polgárokat és jobban élhető, szabadabb, biztonságosabb társadalmat teremt, illetve az értékekről nem a kormányok fognak dönteni, hanem az emberek összessége az egymás közötti tranzakciók miriádjában. Márpedig Magyarország értékteremtési képessége folyamatosan esik, mint jeleztem, már Bulgária és Románia is előttünk jár a kollektív képességében.

Trump leginkább egyvalamit tesz november 8-a óta: folyamatosan vonja vissza a tarthatatlan, csak a szavazatok beszedését szolgáló ígéreteit, és nem kell sok idő, hogy belássuk, éppen olyan mainstream politikát fog folytatni a piaccal, a világgal és az amerikai néppel szemben, mint bárki más tenné a helyében -- éppen azért, hogy Amerika -- az objektív lehetőségei szerint -- a világ vezető hatalma maradhasson, ha tud. Amiben adott esetben különbözni fog egy Clintontól, ha van Trumpnak egy kis esze, az az amerikai középosztály visszaerősítésére és a közép szélesítésére irányuló szándék, amely ilyen vagy olyan külgazdasági és költségvetési döntésekben fog megnyilvánulni, remélhetőleg konzisztensen.

Éppen ellentéteként annak, ami Magyarországon évek óta történik: ti. a társadalom megroppantása, alávetése a korrupt kormányzati (miniszterelnöki) szeszélynek, a középosztály kiüresítése és a prosperitásunk reményének beszántása. Akik Trumphoz vagy Orbánhoz ilyen meg olyan illúziót fűznek: hogy vízen járnak és képesek pénzt szülni, azok jókorát fognak csalódni. De hát türelmesek, úgyhogy a csalódás még várat magára. Ahelyett, hogy azt követelnék rajtuk (az előbbin talán sikerrel), hogy fektessenek az oktatásba, az egészségügybe, a szabadság és a kapitalizmus rendjébe -- mert a Questorral, a kaszinókkal és a futballklubokkal szemben ezek azok a területek, ahova közpénzeknek befektetési céllal kell vándorolniuk --, a demagógok hívei nem restek egyaránt becsukni az érzékeiket és az intellektusukat.

Egy konkrét példát nézve Orbán most azt hiszi, hogy a 9%-os társasági adóval (TA) ideömlik majd minden pénz, a Kárpát-medencei adóparadicsomba, és abból hej, de jól fogunk (vagy fog az Orbán-klán) élni. Ez az n-edik magyaros cselvetés, amivel próbálkozik, újra azt sugallva, hogy meg lehet trükközni az ordodoxiát, ki lehet kerülni vele a produktív kormányzást, amihez nem ért, oszt hosszú távon így is jó lesz. Nem lesz az. De eléri, amit mellékesen akar: a társadalom állami függőségének erősítését. Mert ha a költségvetés -- tegyük fel -- öt további GE-egységnyi TA-injekcióval egyensúlyban is tartható még néhány évig (ez a legjobb eset), pótolva a 2020-tól megcsappanó erőforrásokat, attól Magyarországon nem lesz több kreatív munkahely: lesz ellenben több közmunka, alacsonyabb iskolázottság (hiszen a piac szerepe visszaszorul az adó megtermelésében, következésképp a munkaerő foglalkoztatásában, ennek versenyképessége így még kevésbé lesz fontos az államnak), lesz sok öreg, mert a fiatalok elvándorolnak, lesz latin-amerikai típusú komprádor burzsoázia, lesz elképesztő emberi kiszolgáltatottság egy katolikus iskolákkal, börtönökkel, központi munkaerő-irányítással, és mindent átható propagandával uralt szolid neofeudális válságövezetben az EU keleti peremén, annak legszegényebb országában -- ezt a perspektívát kínálja nekünk Orbán, és ezt fogadja készséggel a "nemzeti érzelmű" budai-alföldi-csíkszeredai szavazóbázisa. (Miért ezt? Mert eddig terjed az eladó és a vevő tehetsége is.)

Lefordítva: Orbán a nemzetközi adóelkerülőkre ("-optimalizálókra") támaszkodva erősítheti a magyar nemzet elnyomását. Aki a demagógot támogatja, a nemzetét számolja fel. És lőn.

42 komment

2016.11.29. 15:04 HaFr

Az EU-vezetés mint Európa szégyene

Az EU-vezetés szerint Castro nem volt diktátor. A brüsszeli Európai Bizottság szóvivője a Bizottság nevében elhatárolódott a svéd Cecilia Malmström kereskedelmi biztostól, aki diktátornak nevezte Kuba elhunyt exvezetőjét. A Bizottság hivatalos álláspontját, úgymond, Jean-Claude Juncker bizottsági elnök képviseli: eszerint Castro sokak számára hős volt, az örökségét pedig a történelem fogja megítélni. A szóvivő hivatkozott Federica Mogherinire az EU külügyi képviselőjére is, aki szerint Fidel Castro „történelmi figura és határozott ember” volt. 

A Juncker-bizottság eddig is az EU történetének alighanem leginkompetensebb vezető testülete volt, most feltette a koronát az erkölcsi mélyrepülésével is, amit a tömeggyilkos és Kubát tönkretevő Castro totálisan átpolitizált megítélésével tanúsít. Juncker és Mogherini ebből a társaságból is kiemelkedik mint évek óta a legrombolóbb vezetők, akiknek történelmi érdemük van az EU erkölcsi és politikai szétzüllesztésében, és gazdasági lobbiszervezetté degradálódásában. Ha nem közeledne hozzánk Putyin mester ölelő karja olyan ütemben, és nem véreztetné ki az országot legalább évi 1-1,5% GDP-arányos veszteséget okozva az orbánista korrupció, a sokkal radikálisabb EU-ellenességnek is ideje volna már ebben az országban -- mert ne feledjük, az EU táplálja az Orbán-rezsimet, miközben a nyugati adófizetők csecsén tartva képtelenné teszi a magyarokat a kádárista gazdasági kiszolgáltatottságból való kilábalásra, ám mindeközben semmilyen erkölcsi és alkotmányos mércét sem tud behajtatni a hazai maffián.

Persze, hogy nem tud, hiszen maga sem ismer ilyet. Egyelőre Trump jobban teljesít.

204 komment

2016.11.28. 22:40 HaFr

Hajlandók-e végre a ballibek beállni egy jobbközép párt mögé?

A baloldali-liberális oldaltól nem lehet várni a liberális demokrácia megerősítését, mert az kulturálisan képtelen belátni, hogy ehhez a kapitalizmus megerősítésére és az állam racionalizálására volna szükség -- ti. ezek kellenek a középosztály autonómiájának megteremtéséhez, ami a funkcionáló liberális demokrácia alapja. Márpedig ennek az összefüggésnek a belátására a ballib pártok nemcsak nem képesek -- még a szavakat se merik kimondani: kapitalizmus, hatékony állam. Így aztán amíg nem lesz nálunk rendes jobbközép kormányon, addig mindenki elfelejtheti a liberális demokráciát. Már csak az a kérdés, hajlandó-e a liberális közvélemény támogatni jobbközép pártot, hogy megkapja, amit a legjobban akar (a liberális demokráciát), de amihez önmaga balos beidegződéseit kellene legyőznie -- vagy marad a nyavalygásnál, na meg a jól bevált demagógiánál ("demokratikus minimum", szolidaritás, szegénység felszámolása, lépes méz).

És persze: ilyen balos ellenzéki teljesítmény birtokában továbbra sem választani a liberális demokrácia megerősítésére leginkább hivatott jobbközepet nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy nem a liberális demokrácia a fontos azon a térfélen -- hanem a balos identitáspolitika.

 -- Egy kérdésre válaszul némi kiegészítés:

A dolog lényege, hogy a liberális demokrácia a balközéptől a jobbközépig a politikai rendszer követendő eszménye (most ne firtassuk, milyen intézményes tartalommal), azonban a balos szavazók nem látják pontosan, hogy ennek az intézménynek a fenntartását egy széles (ideálisan 2/3-os, de legalább feles) középosztálytól remélhetik csak , ami viszont csak a kapitalizmus (vállalkozási környezet, adórendszer, oktatás, versenyképesség, társadalmi autonómiák, értékteremtés, jó gyakorlatok stb.) erősítésével és az állam funkcionális visszanyesésével és hatékonyságával hajtható végre, illetve amíg a kapitalizmus logikáját sem értik, erkölcsi tartalmát nem fogják, hanem hümmögnek-hammognak vele kapcsolatban, szelídítik, "szocializálják", addig semmi realitása a vágyott politikai rendszerüknek, mert azt nem az állam humánértelmiség általi meghódítása fogja elhozni. --

207 komment

2016.11.26. 15:12 HaFr

A nyugati középosztály a globalizáció vesztese

Bonyolult, még feldolgozásra váró történet áll Trump (elektorokban számolt) győzelme mögött, de az összefüggés a liberális demokrácia stabilitása és a középosztályok ereje (illetve ezek hiánya) között olyasvalami, amit korábbi nyugati válságok is igazoltak már. A legutóbbi pénzügyi válság azonban újra ráirányította a figyelmet arra, amit Trump győzelme most alighanem az egyik legfontosabb társadalomtudományos kérdéssé is emelt: hogy a globalizációnak alapvetően vesztesei a nyugati középosztályok -- és itt elsősorban a tőkeexportőr országokról beszélek, ahonnan a működő tőke előszeretettel települ olcsó távoli országokba, majd adózik kreatívan, ezzel párhuzamosan gyakran gyengül az oktatási és a szociális rendszer is, magyarul kiesik az egy főre jutó értékteremtés (termelékenység) növelésének támogató mechanizmusa. (Tőkeimportőr országokban, mint Magyarország, a -- relatíve gyengébb -- középosztályok legnagyobb ellensége az állami korrupció.)

A tőkeexporttal kitelepülő összeszerelő, szolgáltató, majd egyre inkább a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek bedöntötték a nyugati alsó-középosztály és részben a középosztály munkaerő-piacát, míg a tőkeexport nyeresége a felső húsz százaléknál koncentrálódott, amit állami transzferekkel sem sikerült kiegyenlíteni. Az előbbi -- a politikai demokrácia fenntartása szempontjából kritikus -- rétegek csalódtak a rendszerben, és az évek óta halmozódó ellenszenvüket egyfelől az elittel (az egyenlőtlenség növekedésével), másfelől a munkalehetőségeiket az olcsóságukkal tovább szorító bevándorló rétegekkel szemben 2015-től egymás után élik ki a nyugati választásokon.

A globalizáció valóban jót tett a világ szegényeinek, de ez a logika -- amit nyilván leegyszerűsítettem -- komolyan sújtja a nyugati középosztályokat, amelyek így érthetően ölelik kedvükre a nacionalizmust és a demagógokat. A "fehér felsőbbrendűség" erősödő kultuszát könnyű roppant felvilágosultan szidni, de könnyen elfeledkezik arról a tojásfejű keleti parti (vagy európai liberális) értelmiség, hogy az lett volna az igazi érdemük, ha időben felismerik és megakadályozzák ezt a folyamatot -- nem az elszenvedőit nézik le, miután már bekövetkezett.

A következtetés: a globalizáció további erősödése -- a mai kis megbicsaklás ellenére -- ugyan minden bizonnyal elkerülhetetlen, de a globális hasznai csak nagyon lassan egyenlítődnek ki, és amit korábban nem tudtunk egészen pontosan, az mostanra világossá vált: a nyugati középosztályok adott esetben az egész 21. századot relatív elszegényedésként fogják megélni. Örüljünk, ha békében teszik.

70 komment

2016.11.25. 11:24 HaFr

Miért nem látja a baloldal az önkritika lehetőségét Trump, Orbán stb. győzelmeiben?

Azért, mert a baloldal (= progresszivizmus) egy vágyott állapotból indul ki (kb. szabadság, egyenlőség, testvériség), és ebből bírálja és formálja a valóságot -- ekként pedig nem lehet önkritikus, mert az önmaga feladását jelentené. A progresszivizmus materiális (kommunista) és szimbolikus (újbaloldali) ágára egyformán igaz ez, és a mi szempontunkból -- jóllehet egymás szempontjából nem -- ezért a lényeget tekintve ezek ugyanazok.

A progresszivizmus pedig tanulhatna saját elnevezéséből is -- a progresszió ugyanis mindig kontextuális, egy adott állapothoz képest elért haladást jelenti, és ha már ennyi megértésre képesek lennének a progresszivisták a közjó vagy akárcsak önmaguk érdekében, az már előrelépés lenne. De a progresszivizmust kétszázötven éve nem érdekli a valóság, ezért nem érdekli az önreflexió sem -- ennek megfelelően alkalmasabb lenne rá a konstruktivista elnevezés, amit a politikai filozófiában alkalmaznak is rá, csak hát a politikában ez nem vált bevetté, idegen, bonyolult stb. A konstruktivizmus azt fejezi ki, hogy valakik létrehoznak valamit (nem okvetlenül tények átalakításával, hanem nagyon is inkább álmok, ideologémák, elvek, jövőképek, no meg érdekek vegyítésével), és ezt teszik -- ahogy fentebb jeleztem -- a valóság bírálatának mércéjévé. Ilyen mérce az Örök Béke, az emberekkel szembeni egyenlő bánásmód, az igazságosság, a szabadság (és különösen a dubiózus aufklérista szentháromság, a SZET) stb. -- az adott konstruktivizmus vérmérsékletétől függően.

Az így kapott módszer persze erőszakos a valósággal szemben és diktatórikus, ha hatalomra kerül, hiszen csak diktatórikusan tudja a valóságot annak kulturális nehézkedésével szemben alakítani a vágyott rövid időn belül. Ez a diktatúra a PC-től a totális kommunista rendszerekig számtalan formát ölthet. Ha pedig nem diktatórikus, akkor is kudarcos, kivált, ha az elérendő cél és a valóság között a politikával áthidalhatatlan szakadék tátong.

A progresszió politikai sikerességéhez tehát első lépésben a konstruktivizmustól való távolságtartása, a valóság (a politikai kultúra mélyrétegeinek) ismerete hiányzik. Az egyszerűség kedvéért úgy kéne elgondolni a világot, mint ami számtalan nemzeti, lokális és személyes beidegződésekben él, amelyekhez képest a liberális demokrácia, az egyenlősítés stb. mind (a konstruktivisták szerint szükséges) erőszaktételek, erőszakot fenntartható hatással tenni (kultúrát formálni) azonban különös körültekintést, folyamatos önreflexiót és önmegtartóztatást kívánna. A kultúrák "kimenekítése" az "atavisztikus" szerkezetükből, a szokások és előítéletek hálójából, a félelmek és az autoritás iránti tisztelet reflexeiből, az "otthonosság" nehezen racionalizálható közegeiből, hatásosan és fenntarthatóan felülírni őket a konstrukcióval igen nagy intelligenciát követelő feladat -- és akkor még mindig nem világos, megéri-e.

Röviden: Trump és Orbán stb. helyi lázadások, revolúciók a helyi konstrukciók ellen: visszatérések (legalábbis a retorikában) a természetességhez, az "élethez", a közvetlenhez, az emberi és közösségi tudat (semlegesen szólva) primitívebb, eredetibb értékrendjéhez, amely -- és ezt szegény konstruktivistáink talán nem is tudják megérteni -- ugyanolyan értékrend, mint bármi más. Bírálni csak óvatosan, kellő körültekintéssel lehet. A gőg és a pökhendiség nem vezet sehova, először "le" kell ereszkedni, és elkezdeni a megértés súlyos munkáját. Kellene. De a baloldal/progresszivizmus lejáratta a saját ideáljait a kommunizmustól a liberális demokráciáig, becsapta a saját posszibilis szavazóit, és most még önreflexióra sem képes.

100 komment