1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Béndek Péter blogja

2017.11.27. 19:33 HaFr

Észbontó hozzá nem értés a magyar gazdaságpolitikában

http://www.portfolio.hu/img/upload/2017/11/gdp_regiouj-20171122.png

Most hagyjuk, hogy ki mennyit lop, nézzük az elvileg publikus döntéseket, mint ez a kínai vasút most. Illetve hát ez se publikus, ahogy Paks se volt az: a mai becslés szerint legkevesebb 750 milliárdos ár 85%-át titkos kondíciókkal született kínai hitelből finanszírozzuk úgy, hogy a kivitelezés irányítása kínai kézben lesz és nagyrészt kínaiak fogják végezni, ami kísértetiesen emlékeztet az orosz bizniszre, de egyébként tipikusan ebben a konstrukcióban zajlik a kínai terjeszkedés Dél-Kelet Ázsiától és Ausztráliától Afrikán át Dél-Amerikáig, illetve kínai állami hitelek állnak a nyugati felvásárlások mögött is. A vasútprojekt azzal is kínai érdeket szolgál, hogy "egyrészt a kínai áruk így eggyel olcsóbban juthatnának el a kínai COSCO társaság által üzemeltetett athéni, pontosabban pireuszi terminálokból Nyugat-Európába. Másrészt a kínaiak ezen keresztül egyébként nehezen megszerezhető referenciát nyerhetnek más hasonló, unión belüli építkezéshez." (index.hu) A Figyelő korábban a kamatterhek nélkül számolva megnézte, hogy érdemi forgalombővülés esetén is leghamarabb 2400 év múlva térülhet meg Magyarországnak a gigaberuházás. (További szempontok itt.)

A magyar fél legfeljebb azt remélheti, hogy az így meglóduló kapcsolatépítés hosszabb távon további kínai befektetéseket jelent majd nekünk, de ez -- kivált a kínaiak ismeretében, akik nem hülyék, hogy az értékes knowhow-val rendelkező nyugati vállalatok és a nyugati piac helyett Magyarország felé kötelezzék el magukat -- ez utóbbi csak egy végtelenül kis játékos nedves álma a nagyok nappali szorításában. Orbán tudhatja, hogy a gazdaságpolitikája egy csődtömeg (jelzésképp: a területért felelős Varga miniszternek a világszínvonal jut eszébe egy commodity-t gyártó hazai középvállalat állami kitöméséről -- az embernek evidensen fogalma sincs, miről beszél), és hosszabb távon még nagyobb csődtömeg lesz (lásd az ábrát fent). Emiatt a kínai tőke bevonása célországként vagy közvetítő útvonalon létfontosságú az ország túlélése szempontjából. De hogy ez mennyire bizonytalan remény, azt jól mutatja, hogy akár csak a térségünkön belül is gyenge pozícióban vagyunk a befektetések dinamikáját nézve (az összesen kb. 1,3 milliárd euróért megvett Borsodchemet leszámítva pedig az utolsók között vagyunk a megvalósult befektetésekben), a Nyugaton eszközölt kínai felvásárlásokhoz és vállalatlapításokhoz képest meg ki se látszunk a fűből. Keserves csalódás lesz a magyaroknak, hogy a lila hozzá nem értést, a nagy hangú hőzöngést és a hazudozást keverő miniszterelnöknek hisznek megint ahelyett, hogy végre elhinnék (ha már tudni nem tudják): a kapitalizmus alapvetően racionálisan működik, az állami pazarlást pedig főleg nem honorálja. A cehhet majd valakinek ki kell fizetni, amely pénz a produktív gazdaságból lesz elvonva. (A kínaiak pontosan tudják ezt, de nyilván úgy vannak ezzel, hogy ha itt egy bolhányi gazdaság, amelyik finanszírozni akarja a terjeszkedését, akkor miért mondjanak erre nemet?! Mit érdekli Kínát, hogy közben egy népet nyomorít meg ez a tucatnyi kókler a hozzá dörgölőzésben.)

Orbánék evidensen politikai hasznot is remélnek ettől, hogy ti. a kínai terjeszkedés elősegítése tovább rombolja majd a liberális értékrendet Európában, és ebben még igazuk is lehet -- az EU-ról máris tudni, hogy nem nézi jó szemmel a magyar smúzolást. De amíg az EU sem több egy kakukkos óránál, amelyből óránként kiugrik a kakukk, csak épp a pontos időt nem mutatja, addig Orbán is biztos lehet benne, hogy majdcsak megbarátkozik ezzel is. Ahogy Pakssal is tette. Kakukk.

(U.i. az ábrához. Különösen érdekes benne a többi ország csaknem teljes együttállása, illetve a mi visszaesésünk egyértelműsége, amely a versenyképességi adatokból kirajzolódóan döntően a kormányzati teljesítmény és az intézményrendszer folyamatos romlásának tudható be. Nyilvánvaló az ábrából is a két "politikusi tehetségünk", Gyurcsány és Orbán kormányzati terméketlensége. Katasztrófa lenne, ha amíg az utóbbi kormányon van, az előbbiből válna újra az ellenzék vezére.)

221 komment

2017.11.26. 07:37 HaFr

Miért nem érdemes a régi balos pártokra szavazni?

Image result for orbán kádár

A rezsim nemcsak kezd emlékeztetni a kádárizmusra, de kezdi reprodukálni is annak számos jegyét: állampártiság, zárványszabadságok, "aki nincs ellenünk, az velünk van", erős orosz jelenlét, nacionalizmus, még néhány. Ezek még eltérő hangsúllyal szerepelnek, mint akkor, ami nem csoda, tekintve, hogy mi a szabadság romlásából közelítünk a reprodukció felé, nem a totalitarizmus alóli felszabadulásból. A nacionalizmust itt nem a kommunista szemlélet temperálja, hanem a liberalizmus és az EU iránt még megmaradt képmutatás (=a bűn tisztelgése az erény -- vagy még inkább a legyőzött paradigma -- előtt).

Az orbánizmus abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy a kétszáz éve töredezett, sikertelen modernizációs pályánkon a társadalom képességeinek leginkább megfelelő (objektíve természetesen hamis) nyugvópont a függetlenségi (etno-)nacionalizmus létrehozta nemzetbe való kapaszkodás és a szociális protekcionizmus kombója. A kádárizmus és az orbánizmus ugyanannak az éremnek a két oldala, amely ebből az anyagból veretett, legföljebb időnként a fejre, időnként az írásra esik; itt kevesebb, ott több benne a nemzeties legitimáció igénye. Ahogy Medgyessy nagy adag szociális demagógiával és némi nemzetieskedéssel győzni tudott az akkor még kiforratlan orbánizmuson, úgy a mai rendszer nagyobb etnicizmussal és tekintélyes szociális demagógiával -- úgy tűnik -- még legalább egy évtizedig is képes lehet a stabilitásra, mielőtt -- elődjéhez hasonlóan -- meg nem rokkan az erőforráshiánytól. A lényeg, hogy a nemzeti és szocialista erejének összege mindig nagyobb legyen, mint az ellenfélé. Ebben jelenleg Orbán verhetetlen: legyőzni nem lehet, az meg katasztrófa lenne, ha valaki túl tudna még rajta is menni.

A magyar közgondolkodás reménytelenül kollektivista: köz alatt értve a kritikus tömeget és a közről való gondolkodást is. Még egyszer, ez azért lehet, mert a nemzetet a modernizációellenességbe eső függetlenségi (etno-)nacionalizmus hozta létre a XIX. században, és amikor a közösségről gondolkodunk vagy a közösségre vonatkozó döntéseket hozunk, akkor a kritikus tömegünk nacionalista-kollektivista, sérelmi-védekező (és újabban támadó), terméketlen módon gondolkodik akár a személyek köznapi individualizmusa (vagy inkább egoizmusa) ellenére is. Innen az ország tragédiája: a közös cselekvés képessége mindig alatta marad a személyes képességek és igények összegének. Ezt használja ki és erre erősít rá Orbán és a mai helyzet, ez utóbbi annyiban, hogy a személyesen sikeres, versenyképes polgárok -- akár Nyugaton iskoláztatott gyerekekkel és egyébként világos, modern gondolatokkal -- is szavaznak a Fideszre csak azért, mert a nemzeti vagy közérdeket benne látják megtestesülni. Skanzenesítik az országot. Röviden, a versenyképes és a versenyképtelen honfitársaink is nemzeti érzületből szavaznak a nemzeti közösség és az ország érdeke ellen (!).

Mármost a régi (balos) ellenzék a puszta szociális demagógiára lévén csak képes ezt sosem fogja tudni überelni, vele az ország sosem fog túljutni ezen az állapoton. Alacsony legitimiációjuk miatt ha akarnának se volnának képesek meghonosítani egy hiteles modernizációs logikát, amely kivezet ebből a csapdából -- minden rájuk adott szavazat egyszerre veszteség a választásokon és az ország jövője szempontjából. A helyes szavazat mindenképpen az ellenük való szavazás (is), és csak másodsorban amiatt, hogy közben jelentős részben maguk is korruptak és vezetőik egy része a Fideszért dolgozik. Stratégiailag nem érdemelnek semmit.

A hatékony ellenzéki szavazó ma az LMP, a Momentum és -- tényleges ellenzékisége okán -- a Jobbik háza táján található és ösztönzök mindenkit, hogyha legalább a jövőt szem előtt tartja, szavazzon ezekre. Ennek ellenére nem hiszem, hogy -- megint csak hasonlóan a kádárizmuséhoz -- az orbánizmus vége is elkövetkezhetne a fideszes pártelit feltöredezése és a Fidesz felbomlása, majd egy részének egy utódpártba való való átmentése nélkül. A mai párt túlságosan beleette már magát a magyar társadalomba ahhoz, hogy egyszerűen, parlamentáris ellenzék útján le lehessen váltani. Megkockáztatom, orosz rendszerváltásra is szükség lehet (megint), ha a magyart sikerre akarjuk vinni.

74 komment

2017.11.24. 11:21 HaFr

Red Friday: A fogyasztásellenes demagógiáról

Image result for red friday

Ma van a Black Friday, amely eredetileg az amerikai Hálaadás napját követő leértékelések napja volt, amely onnan kapta a nevét, hogy a kereskedők ekkor vagy ekkortájt kezdtek el kijönni a pirosból (azaz az évre vetített veszteségből) és kezdtek el -- nem kis részben a hálaadási és a karácsonyi bevásárlási szezon miatt -- nyereséget termelni (az eredménykimutatásokban hagyományosan feketével jelölve azt). Nyilván ez sem egészen igaz, hiszen vannak, akik sokkal előbb kijöttek meg kijönnek, vannak, akik az év végéig se, de nagyjából így van. Mármost ez a nap az utóbbi évtizedben a konzumerizmus elleni (szerény) tiltakozás napjává is vált, felhívva a figyelmet arra a sok csúnya dologra, amit -- hogy egy harmadik színünk is legyen itt -- a zöldek a kapitalizmusnak tulajdonítanak.

Szeretnék ehhez egy-két dolgot hozzáfűzni. Én kapitalistának gondolom magamat, a mentalitásomat, a foglalkozásomat meg a valamicske tőkémet nézve is, de itthon ülök, és nem megyek bevásárolni, mert nincs különösképpen szükségem semmire, ám a világért sem tiltanám el a most a boltokban tülekedőket attól, hogy ezt tegyék. Még csak nem is erkölcscsőszködnék (-nám) felettük. Ez az egyik tanulság. Mindenki a saját szükségleteihez, világnézetéhez és értékrendjéhez mérten vásárol. Nem azért, mert kötelező. Viszont lehet neki, ami sokkal jobb, mintha nem lehetne.

A vásárlás nem mindenkinek önmegvalósítás, de mindenképpen fenntartja a világ működését. Nemcsak a növekedés értelmében, nemcsak a szegénység csökkenését maga után vonva, hanem konkrétan -- és különösen a globalizációnak köszönhetően -- a népek és döntéshozók összefűzésével és a háborúk elkerülésével. A fogyasztásellenesség -- megfordítva -- a népek bezárkózását, tömegbutító nacionalizmusokkal való versenyt hempergőzését és az agresszívabb népek háborús logikájának eluralkodását hozza. A kereskedelem az ókortól kezdve az emberek és népek egymásra találásának és a háborúk okozta kölcsönös veszteségek elkerülésének leghatékonyabb eszköze, amit a globalizáció mára win-win játékká, és ennek megfelelően a nagyobb háborúkat lose-lose játékká egyszerűsítette. Figyeljük meg, hogy általában a szegényebb régiók háborúznak (és nem, nem a gazdagok miatt), vagy a szegényebb (vesztes, a világkereskedelembe előnytelenül integrálódott) országok nyelve az agresszió (Oroszország). Ellenben a vörös és zöld reményeknek, hogy majd a mezei virágok közös szagolgatása és a Platónról való worldwide áhítat fogja elejét venni a háborúktól kezdve az éhezésen és a környezetszennyezésen át lehetőleg a vagyoni különbségekig minden bajunknak, nyilvánvalóan semmi értelmük nincs, hacsak az nem, hogy komplett széttrollkodják a racionális beszédet.

Ugyancsak érdemes elhárítani azt az érvelést, hogy a vásárlás butít és erkölcsi hullává tesz. Először is nem. Másodszor is az emberiség sosem volt se erkölcsileg nemesb, se értelmileg pallérozottabb a mainál, és aki a romlással házal, az valószínűleg elköveti azt a hibát, hogy a romantikus regényhőseinek és a kedvenc filozófusainak szűk cohors-át veti össze a mai átlaggal. Nem fair. A műveltség a világban nincs ma rosszabb állapotban nagy átlagban, mint bármikor korábban, és bár a gyerekeink ma PlayStation 4-gyel játszanak szalmabábuk helyett, az utóbbi se nem felemelőbb, se nem tesz jobb emberré. És hát közben alakul át a világunk is, kétségtelen, és ebben kell megtalálnunk a humanitásunk horgonyképes tengeralját, akárhogy is legyen. (A "horgonyképes stb." gyenge szatíra volt, ha esetleg nem jött volna át az Assassin's Creeden nevelkedő apáknak. Meg anyáknak.)

Szóval Red is dead, babe, remélhetőleg örökre. Vagy konzumerizmus, vagy háború. Szeretkezz és vásárolj, ne háborúzz. Legyen a legnagyobb agresszió, hogy eltapossuk egymást a boltban! Vagy fekete, vagy vörös. Zöld meg nem sarjad vörösből, csak feketéből. Nna, értitek..

232 komment

2017.11.23. 09:02 HaFr

A Momentum "harmadikutasságához": a hamis realizmuson túl

Image result for momentum harmadik út

Lássuk csak, mi az első két út, mert a "harmadik útról" a magyar szellem- és politikatörténetben csaknem minden generáció hoz egy új paradigmát. Németh Lászlóval és Bibóval szemben -- a továbbélő tanulságaik mellett -- az első útnak az etno-nacionalizmust (etnicizmust) nevezem, amely a magyar nemzetté válás meghatározó ideológiája és kétszáz éves sikertelenségének egyetlen legfőbb oka. A másodiknak a fölvilágosító radikalizmust (progresszivizmust), amelynek alakváltozatai végigkísérik az utóbbi száz évünket. A kettő együtt hatásosan szorította vissza a magyar konzervativizmust és liberalizmust, amelyekből a Horthy-rendszerbe befordulva már semmi értelmezhető nem maradt.  Nem tudtak lábra kapni ezek 1989 után sem. Ami volt helyettük -- szemfényvesztő módon -- az az etnicizmus és a progresszivizmus újraszerveződése nyomán a konzervativizmus és a liberalizmus gyarmatosítása, belekényszerítésük a hagyományos magyar politikai krédóba.

Innen is látszik, hogy a politikai krédónk masszívan kollektivista. Az SZDSZ-en belül annak idején volt egy vékony konzervatív-individualista (Tölgyessy, Hack) és egy vékony piaci-liberális (Tardos, Bauer) vonulat, de ezeket a "nagy teoretikusok" (Kis, TGM) tévelygésének is köszönhetően kiszorította nem is egyszerűen a fölvilágosító radikalizmus és a szocialista pragmatizmus szövetsége (progresszivizmus), hanem legfőképp az elvtelenség, az erkölcsi züllés, majd praktikusan a korrupció. Amikor ma Fodor Gábor mögött Bibó és Göncz képét láthatja a nagyérdemű, az éppen olyan bonyolult politikai élethazugság, mint amikor Orbán nemzeti érdekről, netán nagy néha konzervativizmusról beszél. Speciel Bibónak sem volt igaza már alapvető dolgokban, különösen ami a modernizáció exigenciáit és a szocializmus lehetőségeit illeti, Göncz aztán még kevésbé tudott semmiről, bár a maga módján a bölcsesség auráját hordozta és humanista volt, no de őket Fodor mögött látni az SZDSZ-emlékezet szűrőjén át, ez maga a szellemi perverzió.

A Momentum mozgalomnak először van nemcsak lehetősége, de igénye is szembe menni ezekkel a hamis realistákkal (realizmusokkal) és majdan remélhetően meghaladni is őket. Először van lehetősége szembefordulni a kétszáz évünket meghatározó etnicizmussal és fölvilágosító radikalizmussal, és remélhetőleg komolyan veszi ezek hosszú szellemi árnyékát rajtunk. A Momentum helyesen nem sieti el, hogy ilyen súlyos kérdésekben állást foglaljon, talán nem is tudja még pontosan, hogyan fogja ezt tenni, de nyitva hagyta a megoldást, mert érzi, hogy ami egy ideje van, az nem jó. És a megoldás valahol a magyar modernizáció antikollektivista, az egyéni szabadság és a közösségekért (in plural!) való felelősség erkölcsi és gyakorlati rendjében áll. Nagyon evidens -- számomra biztosan --, hogy a saját pártom (PKP) takaréklángon tartott reménye mellett a Momentum minőségi csere lenne a mai ellenzék után, amit meglátni felnőni megér akár még egy Fidesz-ciklust is. Az alternatíva (ami szerencsére nem túl robusztus): visszaesni a kétszáz év fogságába. 

64 komment

2017.11.22. 17:34 HaFr

Az ellenzéki szavazó az ásító unalomtól fog kimúlni

Image result for fodor gábor

Fodor "magyarliberálispárt" Gábor leült, súlyba helyezte fejét, gondolkodott és bejegyzett.

"A ’80-as években mi, akik szakkolégiumokban tanultunk, és egyre tudatosabban szívtuk magunkba a Kádár-rendszer kritikáját, többekre is iránytűként tekintettünk. Kiváló tanáraink; Sólyom László, Kukorelli István, Gönczöl Katalin, Györgyi Kálmán stb., a demokraikus ellenzék; Kis János, Kőszegh Ferenc, Solt Ottilia stb., a reform szocialisták; Lengyel László, Bihari Mihály, Stumpf István stb., az 56-osok; Vásárhelyi Miklós, Eörsi István, Mécs Imre stb., a népi írók; Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Kiss GY. Csaba stb. mellett tájékozódási pontnak számított az egyik legfontosabb információs forrás, a Szabad Európa Rádió."

"Szombaton több ellenzéki párt vezetőjével és jó néhány civil szervezet aktivistájával együtt tettünk hitet a kormányváltás fontossága mellett. A napnál is világosabb, hogy a jelenlegi választási rendszerben az azonos értékeket képviselő indulók akkor szerepelhetnek a legeredményesebben, ha együttműködnek. Az egymással versengő listák és egyéni jelöltek is rontják a győzelem esélyét."

"Most az illiberális állam képviselői állnak a demokratikus jogállam híveivel szemben. Ez 2018 tétje, és a választási kampány e két tábor hívei között fog eldőlni."

"Ha a Fidesz újabb győzelmet arat, sok minden veszélybe kerülhet, amiért a rendszerváltás idején még együtt küzdöttek a demokraták. Az illiberális politika végső célja a jogállam és a szabad Magyarország felszámolása. Ahogy az ellenzéki kerekasztal idején közösen akartuk felszámolni a Kádár-korszakot, most sem lehet vita közöttünk abban, hogy meg kell állítani a Fideszt, hogy programjukat véghez vigyék."

F"MLP"G a végtelen korlátoltságot váltogatja a hazugsággal és a gyilkos unalommal, úgyhogy az írása végére elénk kerekedik az egész abszurd valóság, amit magyar ellenzékiségnek nevezünk. Az egész döglött, inkompetens ellenzéki múlt sírnivaló reinkarnálási szándéka a gyaníthatóan Orbán segítségével vegetáló pártelnök ajánlásával, amint a jogállamról papol, amit a múltban éppen annyira nem értett, mint ahogy a jelenben sem tudja, hogy miért ment tönkre az eszméje is. Mert gyakorlata az sosem volt. Amikor a "liberálisok" hatalmon voltak, naná, hogy akkor sem.

Isten óvja a magyar ellenzéki szavazót.

30 komment

2017.11.21. 10:57 HaFr

A kommunizmus mint a tradicionalizmus legfelső foka. TGM ihletett Debord-értelmezéséhez

Image result for tgm tamás gáspár miklós

A tézisei rekonstruálva, majd a kommentárjaim. Debord szövegét magát nem vonom be az taglalatba, ez nem Debord-kritika, hanem reflexiók TGM írására. Debord szövegeit ekként jelzem. A rekonstrukcióm mérsékelten bonyolult, egy kis odafigyeléssel megérthető bárkinek.

1. A kultúra a mitikusból (tradicionalistából) kidifferenciálódó társadalmak megismerési rendszere, ideértve ez utóbbi gyakorlatát és reprezentációit. A kultúra ugyanakkor -- e kidifferenciálódást megértve (ez a kulturális önreflexió) -- a reprezentáció felszámolására igyekszik, mert az autentikus megismerés csak az ontológiai egység visszaállásával valósulhat csak meg. "A kultúra az elveszett egység keresésének helye. Az egység keresése során a kultúra mint elkülönült szféra, kénytelen tagadni önmagát." Kommentár: A "visszatalálás a tagadáson keresztül" -- azaz a kíméletlen baloldali rendszerkritika -- végső soron csak destrukcióra alkalmas. Az ontológiai egység (az ismeretelmélet visszatérése a lételméletbe és az "autentikus élet") a jobboldali tradicionalizmus baloldali pandanja, amelyek egyikének sincs társadalomelmélete. Ennek híján a "visszatéréshez" lehet konvergálni, de sose lehet elérni (id est, nem lehet átlépni az önreflexió szükségszerűen végtelen tárgyiasultságából az autentikus gyakorlatba), viszont minél erősebb a konvergencia, annál erősebb az kidifferenciált, reprezentált valósággal -- a (polgári) kultúrával! -- szembeni destrukció. Amint a politikatörténetben elégséges bizonyítékát látjuk, a reprezentáció kritikája végső soron a humánum és a konkrét emberi életek ellen fordul.

2. „A kultúra történetének vége két ellentétes oldalon mutatkozik meg: az egyik meghaladásának előrevetítése a totális történelemben; a másik holt tárgyként való megőrzésének szervezése a spektakuláris kontemplációban. Az egyik mozgás a sorsát a társadalombírálathoz köti, a másik az osztályhatalom védelméhez.” (Debord). Q.e.d. feljebb. Kommentár: Az antitetikus gondolkodás (kvázi a módszer) a kultúra filozófiájában maga is igazolásra szorulna, de ez nem történik meg a TGM-féle rekonstrukcióban. A módszer az előző bekezdést is ideértve több szinten inadekvát.

3. "[A]mi szemben áll, az a társadalom régi közös nyelvének az önrombolása, illetve mesterséges újjáalkotása az árujellegű [marchand] spektákulumban, ami a nem átéltnek az illuzórikus megjelenítése [représentation]." (Debord) Kommentár: Igen ám, de látjuk, hogy a spektákulum társadalmának (=a polgári kultúrának) a bírálata olyasvalamit ró fel ennek a gyakorlatnak -- amely utóbbi legalább annyiban autentikus, hogy a "rombolást" a spontán differenciálódás részeként végzi, azaz egységes gyakorlatot képez benne a tárgyának megismerése és alávetése önmaga megismerésével, ti. innen a hódító/transzformatív ereje is -- amire maga is törekszik ellen-differenciálódásként ("visszatérésként"), de nincsen hozzá ereje, illetve ami volt -- forradalmi, totalitárius --, az nem volt autentikus, ti. az ember ellen fordult, nem erő volt (a szabadságban), hanem kényszer.

4. "A >spektákulum< fogalmában Debord összefoglalja azt a változást, amely a materiális és az immateriális termelés egyesüléséből fakad, s amely az értékesülési és fölhalmozási imperatívusz kiterjesztését jelenti a fogyasztásra, a szabadidőre, az ún. magánéletre, amelynek ipari méretű termelése és újratermelése 1967-ben még új volt, s amely az imént, a digitális hálózatosodás korában befejeződött, amennyiben teljessé vált." Kommentár: Nem világos, hogy a magánélet és a közélet elkülönültségének felszámolását miért bírálja egy marxista. Miért bírálja az élet totalitását? Ennek a bírálatnak a helye első ránézésre (a tradicionalista vagy a keresztény) konzervatívok asztalán lenne. Világos ellenben, hogy a látvány társadalmának kidifferenciálódása és határtalan hódítása alapjaiban fenyegeti az osztálytársadalmi érvelést, amit szerzőnk is belát, amikor így ír: "A klasszikus ipari és kereskedelmi kapitalizmus korában a tőke a társadalom egyik elkülönült pólusa volt – de nem a munkától különült el, amely a modernségben mindig a tőke egyik alapvető aspektusa – , ámde a kései (hamisan, de jellemzően >kognitívnak< nevezett) kapitalizmusban a tőke: minden." Nos, ez súlyos probléma valóban -- a korábbi módszertani problémák után már a módszer totális elégtelenségét veti fel. Lehet, hogy a marxizmus már nem alkalmas a kapitalizmus kritikájára sem?

5. Ez utóbbit látszik igazolni a politika értelmezésének teljes kifordítása. "Ebben a történelmi korszakban (ti. az imperializmus korában -- B.P.) alakult ki az, amit politikának neveztek, s amelynek a fő funkciója a >kommunizmus< (a munkásság osztályemancipációjának s az egyetemes antikapitalista forradalmi törekvéseknek, azaz az >utópiának< a szintézise) kordában tartása volt: ez lett a huszadik század iszonyú kataklizmáinak fő oka. (A teoretikus hősi halála példaszerűen illusztrálja ezt.)" Kommentár: Hogy a politika feladata a kommunizmus "kordában tartása" lenne, illetve hogy a politika mint olyan ezzel az igénnyel jött volna létre -- ami eltekintve az olyan banalitásoktól, mint a politika kétezer-ötszáz éves gyakorlatának és értelmezésének kultúrája, amely eleve megkérdőjelezi a tradicionalizmus valaha volt realitását --, nos, ezeknek erősen ellentmond a bolsevizmus (mint a szerző által elemzett kritika gyakorlati megvalósulása egyetlen ismert formájának) totalizáló törekvése: a politika megszüntetése a politikai totalitáson (az "életvilágok", intézmények, autonómiák alávetésén) keresztül. Azt, hogy TGM szerint a "kataklizmák", benne nyilván a bolsevizmusnak magának a rémtettei a kommunizmussal szembeni politikai harcnak tudhatók be, nem szükséges kommentálnom, de aláhúzza a teoretikus elfogultság súlyos veszélyeit, ha az szellemi, esetleg politikai hatalomra jut.

6. "A totális eldologiasodás filozófiai leírása forradalmi szemszögből: ezt utoljára Guy Debord kísérelte meg – aki nemcsak lángelméje miatt utánozhatatlan." Kommentár: TGM ihletett írásának -- amelynek korlátai nem annyira belőle, mint a tárgyából és bármilyen marxista (kultúra-) kritikából fakadnak -- az időszerűségéhez legalábbis nem fér kétség. A tágabban értelmezett kapitalizmusban (mint társadalmi rendszerben) való lét eszközszerűsége, banalitása és bulvarizálódása, ti. nemcsak a közéleté: a kultúráé és a politikáé, hanem ezért az életé (!) is --  napi élmény a legtöbb ember számára, ha nem is így reflektálnak rá. A kultúránk kritikája iránt a marxizmus azonban olyan igényeket táplál -- konkrétan az egységben való megértést, ami a poszt címében jelzett módon a tradicionalizmus legfelső, ti. a megértést az élettel konstruktívan szintetizáló foka lenne --, hogy annak nincs realitása, sőt az idealitása se koherens. Koherens kapitalizmuskritikát, ideértve a kapitalizmus rendszerszintű meghaladásának elméleti és gyakorlati szintézisét eddig senki nem volt képes produkálni. Ennek oka első lépésben a filozófia mint reflexiós forma hibás volta, ami a megismerés önreflexivitásának -- a megismerő és tárgya folyamatos újraelválásának -- végtelen regresszusából következik, amit követ a megismerés és a megvalósítás (az elmélet és a gyakorlat) minőségileg eltérő logikája -- ti. ami az elsőben lételmélet és ismeretelmélet meghaladhatatlan differenciája, az a másodikban kollektív cselekvési probléma, más néven a szabadság gyakorlati rendszerének problémája, és maguk a problémahorizontok nem találkoznak sehol. Ehhez elég Kantot elolvasni és nem beleesni Hegel csapdájába, aki az utolsó kétszáz évünk politikai lejtőjének platója volt, míg Marx már a lejtő -- azaz kritikátlan áldozat. Szükségképpen a követői is azok. Marx fő gondolati keretét, hogy a materializmus egyszerre hozza létre a feszítő ellentéteit és azok szintetizált (elméleti és gyakorlati) meghaladásának feltételeit, nem a saját gondolatmenete, hanem a hegeli dialektika igazolhatná -- ha nem szólna teljesen másról.

78 komment

2017.11.20. 08:46 HaFr

Neobolsevizmus a magyar politikában

Related image

Neobolsevizmuson a politika totalizálását és az erkölcsnek és az egyéb társadalmi intézményeknek a hatalom érdekében történő teljes instrumentalizálását értem. A politikai-hatalmi szempont felülír mindent, a hatalomra jutás és a hatalmon maradás a személy (politikus és választó) dehumanizálását és integritásának (erkölcsi rendjének) szétrombolását vonja maga után, ami a konzervativizmus pontos ellentéte.

A populizmus, amennyiben antielitista képzelgéseiben a vezér/vezérelvű állam és a választók közötti intézményrendszer (erkölcsi rend, autonómiák, társadalmi intézmények) kiüresítését éri el, ennek a neobolsevizmusnak az előszobája. Van esély arra, látva a monologikus etnicizmusát, továbbá a bíróságokkal, a civil társadalommal és az európai intézményekkel kapcsolatos viselkedését, hogy ebből az előszobából a Fidesz 2018 után átlép a politika teljes totalizálása felé.

Azt hinnénk, egy fikarcnyival is jobb az ellenzékünk. De nem. A liberális demokrácia kiesése a társadalmi kommunikációból és a megőrzendő komplex értékrendünkből ugyanennek a neobolsevik mentalitásnak a magyar ellenzéki formája. A magyar ellenzékiségé -- talán a Momentumot leszámítva -- a liberális demokrácia és anyagi alapja, a hatékony kapitalizmus teljes kommunkációs és erkölcsi negligálásával kiváló példa a neobolsevik ellenzéki viselkedésre. Noha "helyreállításról" meg alkotmányosságról beszél, ennek kézzelfogható erkölcsi, értéktartalma nincs az ellen-fülkeforradalmiságon túl. Orbánság és ellenorbánság vetélkednek egymással, és az utóbbi legitimációs igénye nem terjed túl az orbánsággal való szembenállásán. (Amit persze némileg tovább bonyolít, hogy ez a szembenállás messze nem elég robusztus ahhoz, hogy csak az antitetikus volta miatt hiteles legyen.)

A bal-Jobbik szövetség világosan mutatja ezt. Ez éppen olyan gyakorlati "machiavellizmus" volna a neobolsevik trendbe illeszkedve, mint az orbánizmus (nem megfeledkezve az utóbbi ezen túlmutató jegyeiről). Semmi köze a liberális demokráciához, ellenben egy romhalmazon létrehozandó ellenorbánság, neobolsevizmus felé mutat, amit semmi más nem igazol, mint az orbánság és semmi más nem tart össze, mint a hatalomra jutás vágya. Ezzel nem azt mondom, hogy az ellenorbánság ne lehetne valamivel jobb, mint az orbánság, csak annyit, hogy irtózatosan messze járunk egy produktív rezsimváltástól. A magyar politika lingua francája a neobolsevizmus körül kristályosodik ki. A Fidesz -- mint kormánypárt -- a populizmustól közelít, az ellenzék a liberális demokrácia iránti érdektelenség és a machiavellista szövetségi politika felől.

24 komment

2017.11.19. 19:05 HaFr

Két kérdés az újraelosztó igazságosság híveihez

Image result for socialist logic

A szocialista logika szerint a jövedelmek átcsoportosítása a gazdagabbaktól a szegényebbekhez növeli az igazságosságot, emeli az aggregált életszínvonalat (azaz felfele nivellál) és növeli a termelékenységet (azaz emeli az egy "társadalmi munkaórára" jutó értékteremtést).

Javaslom, hagyjuk most az első szempontot, mert jelentős kategóriahibán alapul (összetéveszti az igazságosságot az egyenlőséggel) és koncentráljuk a fennmaradó két szempontra. Ezek szerint -- röviden -- az újraelosztás hatása pozitív nemcsak a fogyasztásra és a GDP-bővülés ezen alapuló részére, hanem az értékteremtésre is, és ezzel tartósan növeli az életszínvonalat. Nos, én nem ismerek olyan statisztikát, amely bizonyítaná, hogy bárhol a múltban pusztán jövedelmi újraelosztás (egyenlősítés) révén nemcsak magasabb GDP-t lehetett elérni (fogyasztásbővítéssel), hanem termelékenységet is lehetett javítani. Igazából, ha belegondol az ember, ez abszurd állítás is lenne.

Ellenben a fogyasztásbővülés elsősorban piaci eredmény, és közvetlen köze az értékteremtés (termelékenység) növekedéséhez van. A szocialista gondolatmenetnek, amely a jövedelmi egyenlőséget újraelosztással akarja megteremteni, éppen a farán viselt hatalmas lék az ismertetőjegye. A makrogazdasági spekulációkon túl (még egyszer, vajon ki tudna rámutatni egyetlen jövedelemátrendezésen alapuló rezsimre, amely pusztán ettől -- magyarul, fogyasztásbővüléstől -- vált sikeressé, ez lenne az első kérdésem) a modernizációs politika már jóval bonyolultabb dolog annál, hogy a szocialisták csak azért csinálják jól, mert jeleskednek a progresszív adóztatásban.

A modernizáció döntően beruházási oldalon alkot nagyot (ideértve az erkölcsi, szellemi, kutatás-fejlesztési és működőtőke-beruházásokat), de ezt alapkészségek/-képességek szintjén -- akár ami a közoktatást, akár a tágabb intézményrendszert illeti. Ez az állami feladat és itt a vége. A bemeneti hatékonyság biztosításán és az erre irányuló források beszedésén túl az államnak minden egyes forintnyi adót különösen meg kell tudnia indokolnia. Ezzel a beruházási célú redisztribúcióval kell elsősorban támogatni az első bekezdésben jelzett célokat, tehát ebben kell kimerülnie az emberi szabadság és autonómiák csorbításának, ti. akár kedvezményezettje, akár károsultja valaki az állami gyakorlatnak, mindenképpen csorbul a szabadsága és a moralitása azzal, hogy a heteronóm entitás beleszól az életébe.

A második kérdésem, hogy hogyan igazolják az újraelosztó igazságosság (=egyenlősítés) hívei az alapképességeket támogató beruházásokon túlmutató jövedelmi célú újraelosztást? Értelemszerűen az előbbi önmagában biztosítani tudja a piaci hatékonyságot (=esélyegyenlőséget), tehát miért van szükség ezen túl plusz egyenlősítésre, amely értelemszerűen rombolja a termelékenységet, a pozitív kollektív hatása önmagában nem igazolható (mindazonáltal erre vonatkozott az első kérdés feljebb), tehát nincs, ami legalább elméletileg ellentételezhetné az autonómiák és a szabadság (a moralitás) még nagyobb sérülését? Megelőzöm az esetleges választ: bizonyításra szorul, hogy a kevésbé tehetségesek és/vagy szerencsések -- tehát a bemeneti beruházásokkal rosszul sáfárkodók -- leszakadásának meggátolása állami kényszer alapján történhet csak. Ekként elismerni ezt ugyanis méltánytalan követelés, amely ab ovo a kommunizmus szellemét idézi és még tovább ront az emberi moralitás megélésének lehetőségén. Várakozásom szerint erre egyetlen érv marad a szocialista gyakorlatban, hogy ti. az embernek az ember (állampolgár) voltából kifolyólag jár az állami alapjövedelem. A probléma, hogy ezzel a legutóbbi időkig nem érveltek a szocialisták és most is nagyon kevesen teszik. Magyarul az elvonás állami tetszvényjoga az említett minimum igazolásán túl eddig nélkülözött minden legitimációt. Ha ez igaz, akkor a szocializmus és ennek bevett nyugati kripto formái egyszerű zsarnokságok.

Szeretnék látni egy koherens gondolatmenetet empirikus citátumokkal a szocialista gyakorlat e két kérdésen -- és e legutolsó megfontoláson -- megforduló igazolására (mind vastagon szedve). Köszönöm.

29 komment

2017.11.18. 14:32 HaFr

A vagyonadó igazságtalanságáról

Image result for diamond and sapphire ring

A piac messze a legjobb koordinációs mechanizmusa az emberi cselekvéseknek. De nem csak ennyi. A piac egyúttal biztosítja az emberek egymással szembeni hasznosságának elfogulatlan mérését. Aki a piacon el tud adni valamit, az a vevője szemében hasznos életet él. Egy adott ember éves jövedelme némileg leegyszerűsítve azt az éves hasznot méri, amit -- megint leegyszerűsítve -- idegen (az egyedi vagy ismételt tranzakciók során megismert) emberek számára hajtott. Mármost vannak foglalkozások, amelyben az ember hasznosságát nem a piac méri. Ilyen például az kényszerűen állami besorolású pedagógusi, orvosi stb. hivatás, de erre pontosan azért nem érvényes a piaci értékítélet, mert nem a piacon méretik meg. (Ha a piacra terelnénk ezeket a dolgozókat, minden bizonnyal magasabb jövedelmet értének el. Ily módon is torzítja az állam az alkalmazottai hasznosságának megítélését.)

Mármost az évek vagy családok esetében életek során felhalmozott vagyon az egyes emberek és családok hasznosságát reprezentálja a tágabb közösség szemében (amelynek tagjaival piaci tranzakciókba kerültek az évtizedek és évszázadok során). Generációk munkája feküdhet egy nagyobb estate-ben, ami joggal tart igényt a közösség tiszteletére. Amellett, hogy nyilvánvalóan adózott jövedelem húzódik meg a vagyon mögött (ha nem, akkor az nem vagyoni igazságtalanság, hanem közbűntény), egy generációkon átívelő hagyomány és ethosz mögötti anyagi bázist is jelenti. A fiktív Buddenbrook- és a valós Rotschild-ház a történelem részei. Nélkülük szegényebbek lennék erkölcsileg és az anyagi kultúránkban is. 

Nos, valakik egyszer mégis kitalálták, hogy ezeket a vagyonokat -- nemcsak a mögöttük álló jövedelmeket -- meg kell adóztatni. A valakik nyilvánvalóan azok voltak, akiknek semmi közük nem volt a vagyonok létrejöttéhez, ellenben szeretik elkölteni mások pénzét és tönkretenni mások tradícióit. Ezek a valakik a ma is köztünk élő szocialisták és általában az állam volt, amely azóta is azon van, hogy kevésbé tehetséges, kevésbé szorgalmas vagy csak nem elég szerencsés embereket kárpótoljon a saját hiányosságaikért mások történelmének és identitásának szétzúzásával. Ezek a valakik általában nem foglalkoznak azzal, hogy megindokolják a rablást. A legjobb esetben pedig azt mondják, hogy a vagyonosoknak nincsen szükségük annyi pénzre, amennyijük van, és ez a pénz másutt jobb helyen van, pl. -- ami a legracionálisabbnak tűnő érv -- jobban fial, mert több fogyasztást és nagyobb társadalmi jólétet indukál.

Kedvem lenne nem foglalkozni tovább ez utóbbi érvvel, hiszen az érvelés felszíne is hibás. A "több kenyér, kevesebb Ferrari" világa e szerint igazságosabb lenne (nem igaz, csak "egyenlőbb") és gazdagabbá tenné az országot (nyilván nem, ezt csak az hiszi, akinek fogalma sincs, hogyan készül egy Ferrari). De fontosabbnak tartom hogy ennél kettővel mélyebbre hatoljunk. Egyrészt annak, hogy kinek mire van szüksége, pontosabban ki hogyan értelmezi a szükségleteit, immár jó néhány évtizede a jellegzetesen proletár definíciója van forgalomban a Nyugaton is; e mérce szerint a szükséglet a létfenntartáshoz kötődik, és a luxus per definitionem nem szükséglet. Miután Európa többé-kevés szocialistává, Amerika pedig egyre inkább azzá válik, kevesen vannak, akik egyáltalán felvetik a petitio principii-t a szükséglet ilyen értelmezésével szemben. Én felvetem. Végül eggyel még tovább menve azzal érvelnék, hogy kollektív döntéssel elvenni mások nyelvét (azzal kapcsolatban, hogy miként értelmezi a maga szükségleteit), megfosztani a világot a nagyobb vagyonok és a luxus által lehetővé tett posztmateriális (tudományos, művészeti, esztétikai, etikai és általában a különbözőségre irányuló) igények finanszírozásától, és sárba tiporni az autonómiát és a szabadságot egy senki által cáfolhatatlanul nem igazolt "szükségleti" alapú gondolatmenettel -- ez barbárság. Mint általában a szocializmus.

A szocializmus az emberi szükségleteket a fogyasztás napi szintjére lövi be és haszontalannak tartja a luxusfogyasztást és különösen a felhalmozást. Ez utóbbiak "halott pénz", mondják, élősködés, rent seeking, a közösség kirablása. Figyeljük meg bátran a közgazdasági nonszenszen túl (hogy a felhalmozás és a nagy vagyonok által lehetővé tett beruházások, innováció és hosszú távú tervezés delegitimálásával gyakorlatilag a kapitalizmus alapját, a tőkét lehetetleníti el) az érvelés szomorúan civilizációellenes élét. Ha a szocialistákon múlna, nemcsak Michelangelót nem ismerné a világ, de az antibiotikumokat és az elektromos autókat sem. A vagyonadó a szocializmus vágyainak non plus ultrája, az utolsó lépcsőfok a totális állam vérpadja felé.  

A félreértések elkerülése végett az egész eddigi érvelés nem a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének igazolására szolgál. A gondolatmenetem a piac és a liberális demokrácia biztosította szabadság, átláthatóság és méltányosság melletti érvelés, amelynek lehet következménye a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, de az előbbi intézményekkel kapcsolatos állami garanciák (amelyek egyedüli funkciói az államnak, de most azt látjuk, hogy beavatkozik ott, ahol nem kéne és nem végzi el azt a dolgát, amiért tartjuk) elejét vehetik annak, hogy a vagyonok felhalmozódása ne tehetséghez és szorgalomhoz, hanem bűnözéshez, korrupcióhoz és méltánytalan előnyökhöz kötődjék. (Az előbbiek értelmében az öröklött előnyök speciel nem méltánytalanok; nemhogy csökkentendők, hanem védelmezendők. Ezek ugyanis megérdemelt teljesítményt, ráadásul több generációnyi kiválóságot tükröznek és így egy nagyobb közösség díszei.) A vagyoni egyenlőtlenségek kezelése nem oldja meg az egyensúlytalan, állami beavatkozástól szenvedő piac problémáit, viszont jól működő piac esetén kezelni sem kell a vagyoni egyenlőtlenségeket, mert a rátermettség és a közösség szolgálatának bizonyítékaivá emelkednek az erkölcsi felfogásunkban. A társadalmi zavarainkat jelzi, hogy azt támadjuk, amit nem kéne, és azt óvjuk, ami a korrupciót és az erkölcsi visszásságok rendszerét táplálja.

91 komment

2017.11.18. 09:30 HaFr

Az offshore: érvek a kapitalizmus mellett

Image result for offshore tax havens

Az offshore adóoptimalizáció gyakorlata gazdasági racionalitást tükröz, viszont hatalmas populista mítosz kerekedett köré az utóbbi években. Az offshore létezésének az oka több rétegű és ezek között elhanyagolható, hogy a vállalatok és természetes személyek ki akarnak bújni az adózás alól. (Néhányan biztos ki akarnak, de a nagyon gazdagok körében ez nem racionális: több milliárd dollárnyi vagyon vagy több tízmilliónyi éves jövedelem adója megfelelő belföldi adómegoldásokkal is jelentősen csökkenthető, illetve az ezekre jutó adó semmivel sem rontja az adott emberek életmódját. Az adóelkerülésnek, ahogy érvelek még, egyetlen célja van: a pénz használatának ésszerűsítése. Ha nincs befektetési lehetőség, akkor az átmeneti "parkoltatása".).

A pénz természete, hogy ha már a személyes fogyasztási szükségleteket kimerítettük, és ez viszonylag "hamar" -- nem túl beteges magamutogatással évi néhány százezer, legfeljebb egy-két millió dollár után -- elkövetkezik, akkor a maradékkal is kezdeni kell valamit. A makrologika azt mondja, hogy ez a pénz keressen jó befektetési lehetőséget (tőkeként kezd el viselkedni), amitől fialni kezd. De ha nincs ilyen befektetési lehetőség -- pl. mert a pénzpiaci kamatok alacsonyak, a tőzsde vagy a közvetlen működőtőke befektetések kisebb nyereséget hoznak, mint ami megtakarítható a befektetések adóvonzatának megtakarításával --, akkor a pénz parkolópályára kerül, és itt jönnek a képbe -- értelemszerűen átmenetileg, míg a pénz jobb befektetési lehetőséget nem talál, ismét aktívan hozzájárulva a közjóhoz -- az adóparadicsomok. (A félreértések elkerülése végett az adóparadicsomokba került pénz nem szabadon felhasználható osztalék, hanem "elnapolt" adó vagy befektetés. Úgyszintén nem szolgálja a személyi jövedelemadó elkerülését, mert azt a lakhely szerint kell fizetni. Ha valaki nem fizeti be, az adócsalás, nem offshore-ozás.)

Az utóbbiak a közgazdasági magyarázat szerint az állami túladóztatás termékei. Ha bizonyos helyeken túl magasak az adók (mint pl. Németországban, Skandináviában), akkor a pénzt nem éri meg befektetni, hanem ki kell vonni egy adott adórezsimből vagy mint a német tőkeexportból látszik, külföldön kell befektetni, mert az -- hozzáértéssel -- lényegesen nagyobb hasznot hajthat, mint az adóoptimalizáció. E "kell" itt a közgazdasági racionalitásra utal, amit elvileg ellensúlyozhatnának erkölcsi (vagy álerkölcsi, pl. hazafias) szempontok, és itt a populizmus nyilván az utóbbiakat részesíti előnyben. De igaza van-e? Ha egy vállalat vagy egyén a saját tehetségéből bőven megtette már azt a hozzájárulást egy társadalom javához, amennyi tőle méltányosan elvárható lenne -- adott esetben száz vagy ezer másik ember hozzájárulásával/adójával felérőt --, úgy hogy az a társadalom messze nem ad neki közszolgálatokban vagy más ellentételezésben annyival többet, akkor nem indokolható-e erkölcsileg is a vagyona/jövedelme egy részének kivonása a közterhek fizetése alól? Végtelen közterhek milyen alapon? Milyen indokkal? Az erkölcsi érvelés tehát minimum konfliktusos.

Az meg, hogy csak azért adóztassunk valakit progresszívan, mert sokat keres -- miközben ennek aránytalanul kis részét kapja csak vissza közszolgáltatásban --, az erősen problematikus, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy állam hogyan, milyen hatékonysággal költi az állampolgárok pénzét. Még egyszer tehát: az offshore-ozás oka a méltánytalan és (közgazdaságilag) irracionális túladóztatás, amelyen sokkal kevésbé háborodik fel a nagyérdemű, mint néhány gazdag embernek vagy vállalatnak a rendszer egésze működése szempontjából ráadásul elhanyagolható "adóelkerülésén". A adóoptimalizációra a lehetőséget az államok közötti adóharmonizáció hiánya okozza, tehát az adóoptimalizáció legtöbbször törvényes is.

Nyilván a legtöbb olvasónak nem szimpatikus ez az érvelés, de hát a szimpátia végképp nem racionális érv a nyilvánosságban. Az adóoptimalizáció összetévesztése a bűnözéssel és a populista gondolkodásban jószerivel a drogkartellekhez és a bűnözésből szerzet illegális jövedelmekhez hasonló megítélése, miközben az államok korporatív alkukat kötnek és "teljesen legálisan" rombolják a szabad piacot, nos, ez finoman szólva tájékozatlanságra vall. Mellesleg, hogy vegyünk egy példát, a nemrég lelépett Jeff Immelt középszerű vezetésével a GE teljesen legálisan jutott oda, hogy üzletágaktól és több tízezer embertől kell megválnia és legutóbb a felére kellett vágnia az osztalékot, aminek semmi köze az esetleges adóoptimalizációhoz, amit közben végez: ez utóbbi láthatóan nem tudta ellensúlyozni a gyenge vállalatvezetést. És igen, ezek a vállalatok elbuknak vagy súlyos átalakításra szorulnak, mert a kapitalizmus működik. Szemben néhány állammal, amelyeket ettől még vidáman uralhatnak hadurak és autokraták, a populista igazságosság nem csapja rájuk az ajtót. Szóval, hátrább az agarakkal, hölgyek, urak.

102 komment