1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Béndek Péter blogja

2018.01.26. 06:22 HaFr

A kapitalizmus a sorsunk -- get used to it, babe

Képtalálat a következőre: „red is dead”

Abból az antropológiai tényből, hogy sokan vagyunk véges élettel, akikből semmilyen eszközzel nem lehet zárt kollektívumot faragni -- vagy szó szerint legföljebb tömegsírban --, egyenesen következik a versengés. Ez feltehetően akkor is így lenne, ha nem élnénk a szűkösség körülményei között, mert nem lehet olyan bőséget teremteni, ami nem hozná létre a javak csereértékét: hiába van szükséglete az egyes embernek x egységre valamiből, megpróbálja megszerezni ennek a hússzorosát is, hogy hatalmi helyzetbe verekedje magát az életére és egzisztenciájára leselkedő -- reális vagy feltételezett -- jövőbeni veszélyek megelőzése érdekében. Az egész politika erről az egy alapról származik, és ebből táplálkozik a politikai reflexió (tudás) is, akár elvont-elméleti -- filozófiai, társadalomelméleti, közgazdasági --, akár konkrét-gyakorlati formát ölt. 

A kapitalizmus ennek a folyamatos versenynek nyújtja a leghatékonyabb keretét a közvetítés, a csere, a javak és szolgáltatások mérésének és elosztásának legstabilabb intézményi rendszerével. A kapitalizmus nem a kizsákmányolásról és hasonló hülyeségekről szól, hanem a koordinációról -- jelenleg éppen hét-nyolcmilliárd -- véges életű egyed között a szűkösség körülményei között. Nem kell mondanom, hogy a rendszer elképesztő bonyolultsága és mégis hatékonysága mennyire nem meccsel Orbán Viktor és Németh Szilárd szemhatárával.

A kapitalizmus expanzív természetű. Nem csak térben, időben, hanem mélységben is: folyamatosan alakítja az emberi civilizációt, invesztálja a látszólag nem piacra szánt javakat (látszólag, mert se Leonardo Da Vinci, se Einstein művei nem lennének -- nem források és mecenatúra, ezek másodlagosak, hanem -- közvetítés és a nyomában jelentkező igények nélkül), monetarizálja és újradefiniálja az értékeket. Hiába nem kellemes ez egy tradícióból kitekintve, egyrészt nem tartóztatható fel, másrészt viszont növeli is egy tradíció iránt az elkötelezettséget, ha mögötte valódi erő és eltökéltség áll. (Innen a kereszténység tradícióját megújító hit modern kori lehetősége. Innen a nacionalizmusé is, ha az valóban a közösséget és nem annak manipulatív vezető rétegét erősíti.) A piaci szemlélet kitermeli a piac zárványait is, amelyek mindösszesen egyensúlyt képeznek az invazív logikával szemben. A kapitalizmus továbbá -- minden ellenkező híreszteléssel szemben -- abszolút fair rendszer: egyrészt előbb-utóbb mindenkit bevon a játékba (ez nem tetszik mostanában a nyugati alsó-középosztálynak, amelynek a kárára az ázsiai feltörekvő rétegek most gazdagodnak, de van egy rossz hírem, még mindig vissza vannak az afrikai népek), jutalmazza a mások hasznát hatékonyan szolgáló tagjait, és megint csak a kurrens közfelháborodással szemben nivellál: egyre magasabb szinten növeli az egyenlőséget (nem csak a medián életszínvonalat).

Az egyszerűség és a rövidség kedvvért -- és mert korábban számos posztban megtettem ezt -- itt eltekintek az állítások alátámasztásától. Szeretném csak a logikát érthetővé tenni és szeretném az antikapitalista logika ürességét -- morális, praktikus és perspektivikus ürességét -- felvillantani. Az antikapitalizmus -- abból is láthatóan, hogy semmilyen pozitív, nemhogy produktív világképe nincs -- a semmirekellők menedéke az illúziók roppant világának egyik szegletében. Népes csapat gyülekezik ott, de ha nem tudnának rendszeresen visszatérni a való világba, hamar éhen halnának. A big pikcsörrel szembeni totális ignorancia, az.

Aggódunk-e az európai civilizációért? A white middle class-ért? A természetért? (Usw.) Persze. Nos, a legértelmetlenebb ilyen körülmények között még antikapitalistának is lenni. Ha meg akarod őrizni ezeket, tedd versenyképessé a gyakorlatukat. A világ folyamatos átalakulásban van. Egyet tehetsz, hogy felkészülsz erre realitásérzékben és a személyes versenyképességedben, illetve ugyanerre ösztönzöd a neked kedves etnikumokat, csoportokat, brancsokat. Vagy a magad javára fordítod az egyetemes logikát, vagy az útjába kerülsz. Szóval, elég az antikapitalista nyavalygásból. (Nyilván nem azoknak mondom, akik ravasz módon ebből élnek.)

334 komment

2018.01.25. 17:02 HaFr

Európa ott születik, mi itt

Képtalálat a következőre: „békés márton”

Azért veszem a lapot és válaszolok Békés Márton írására, mert a történész szemmel láthatóan azzal az ambícióval közelít a napjainkhoz is -- nemcsak a múltunkhoz --, hogy átrendezze minden tudásunkat velük kapcsolatban. Mivel nem szeretem, ha valami nagyon átrendeződik körülöttem, ami -- szemben a fülkeforradalmár rezsim sajátjával -- alapvető konzervatív vonás, meg szeretném védeni ebben a cikkben a régi tudásunkat és a józan észt Békés ambícióitól, a saját érdekemben. Szóval, ez egy önző cikk.

Szeretném legelőször jelezni, hogy Békés írásának legfeljebb minden második mondatát értem. A teljesség igénye nélkül néhány, amit nem: "A gazdasági buborékok (...) gyakorlata szó szerint hitelét vesztette." "2008 azonban jóval mélyebb tanulsággal szolgált, mint 1929, hiszen egyfelől megrendült a gazdaság mindenhatóságába vetett hit s felértékelődtek az olyan értékek, mint a szorgalom, a takarékosság, a kiszámíthatóság és a biztonság, másfelől a gazdaság belső szerkezete is megváltozott, ugyanis a hitel helyébe a munka, a gazdaság autonómiájának helyébe pedig a társadalom érdekeit védő állam lépett." (Ez egy igazán fejlett szemantikai katasztrófa volt.) "Miután színről színre láttunk, kiderült: a munkából finanszírozott jólét biztosítása helyett évtizedeken keresztül könyörtelen magánosítás és a semmivel folytatott lánckereskedelem zajlott." "Mint mindig, a változás ezúttal is a fejünkben kezdődött." (Igyekszem ez utóbbit legalább a saját fejemre vonatkozóan alább cáfolni.)

Nem szeretném sokkal többel megterhelni ezt a recenziót, mert aki ún. szoros olvasással megy végig ezeken, mivel rögtön a cikke elejéről valók, alighanem rögtön abbahagyja Békés tanulmányozását. Nem szeretnék visszaélni tehát azok türelmével, akik legalább Békés kritikájára kíváncsiak. Rögtön az elején eldől azonban, hogy a szerzőnek -- mondjuk így -- feltűnően nincs érzéke a gazdasági és társadalomelméleti fejtegetésekhez, azok minimálisan elfogadható szókészletéhez, a szavaknak a bulváron (=rezsimkompatibilitáson) túli jelentéséhez és az állítások bizonyíthatóságának háttérkövetelményeihez, amire nem cáfol rá a cikk hátralévő részében sem. (Betoldás egy komment hatására: szerző 2012-ben még szakszerűbben és körültekintőbben érvelt piaci liberális alapról itt és itt. Mi történt azóta vele? Csak találgatni lehet.)

Mármost azért kezdtem így, mert az írás a retorikai habzásban jeleskedik leginkább, és ezt a habot nehéz munkával félre kell söpörni ahhoz, hogy a mögöttes tartomány megközelíthetővé váljon. 

Szerző szerint 2008-cal újra kinyílt a történelem: a politikai korrektség, ami eddig eltakarta az egészséges kritikai nyelvet. "A status quo elleni lázadás a fogalmak ismételt birtokba vételével kezdődött, amikor is bátran nevén nevezték a bajokat." Miket is? Azt, hogy a nép eddig nem volt "szuverén", mert a véleményvezérek vezetésével a régi elit elnyomta a választói akaratot.

Ez nyilván értelmetlen. A demokráciák működése semmiben sem tér el ma a világ fejlett részén a tíz évvel ezelőttitől. Ami különbség akad, az a legkirívóbban éppen Magyarországon mutatkozik meg, ahol szerző elvtársai gondoskodnak arról (részletek az utóbbi 1200 posztban), hogy egy zárt "elit" uralmon maradhasson annak rá nézve minden kellemes következményével. Mármost hogyan is értsük ilyen körülmények között a választói szuverenitás érvényesülését -- mit érvényesülését, telivér feltámadását?! Sajnos szerző a habok mögött is hamar elveszíti a nem kielégítően idomított olvasó jóindulatát, pedig még bele se piszkáltunk nagyon a piszkos vízbe. De, mivel ehhez nincs kedvem már nyolc ilyen év meg a rá való felkészülés korábbi évei után, hadd jegyezzem meg: Békés adós marad a "bajok" "bátor" leleplezésével. Amit ő bajoknak nevez, az a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a 8 millió nem utazó, nyelveket nem beszélő, tájékozódni nem hajlandó magyar embernek lökött szellemi mócsingja. Ennek előállításában és reciklikálásában jeleskedik Békés. Ami pedig a bátorságát illeti... Na ne.

"Európában új konszenzus születik." A népbarát politika és a nemzetek felemelkedését látjuk -- na de hol, kérem? A sérelmi közgazdaságtan és a békési történelemszemlélet ("minél lemaradottabb egy nemzet, annál jobb neki, mert annál tisztábban őrzi a család, a nemzeti összetartozás és a kereszténység intézményeit" -- sajnos nem, éppen fordítva, Uram, tessék megnézni az elemi statisztikákat) úgy interpretálja a "születést", ahogy nem szégyelli. A szégyennek már csak azért se kéne őt nagyon elkerülnie, mert pontosan tudja, milyen társaságban végzi a nemzetmentés fáradságos munkáját.

Az új konszenzus, ha valami, akkor az európai integráció erősödése felé mutat, illetve amennyiben az európai identitások -- így többes számban -- reneszánszáról van szó, az inkább az etnikumok nemzetállamoktól való elszakadási törekvésekben mutatkozik meg, amit Békés barátainak Legfőbb Keleti Tanítómestere a maga módján ott segít, ahol tud. (Ja, hát ez is új motívum a nyugati demokráciák életében.) Hanem az egész spekuláció az új konszenzusról meg a születéséről nem több, mint egy vágyálom a Kárpátok vértől és könnyektől síkos bércei alatt, amelynek csak az ad bármit hitelt, akit megfizetnek ezért vagy vészesen nem ért semmihez maga körül. Hadd ne klasszifikáljam szerzőt ezen a ponton.

Trump és Merkel, Macron és Hszi Csin-ping céljai alapvetően semmiben nem térnek el egymástól: versenyképes társadalmakat akarnak, ki-ki a maga módján, ennek érdekében adórendszert módosítanak, kompetenciákat növelnek, tőkét és javakat exportálnak. Etnikumokkal pont nem foglalkoznak, vagy nagyon mélyen van a napirendjükön. Az azoknak a biznisze, akik máshoz nem értenek. Az új konszenzusról Trumpék -- minden felületi hasonlóság ellenére, aminek csak az tulajdonít jelentőséget, aki nem látja Orbán Fehér Ház-i meghívatlanságának jelentőségét, na persze lokálisan -- ugyanúgy nem hallottak, mint Békés Márton a kapitalizmus politikai gazdaságtanának részleteiről vagy a liberalizmus politikai filozófiáján belüli évszázados vitákról.

Hogy "Budapest politikai akarata" mennyire érvényesül Európában, arra meg csak nyolc példa mutatkozott az utóbbi néhány hétben: az udvariasan kopogtató menedékkérők eltitkolt befogadásától kezdve a civilszervezetek melletti brüsszeli fideszes kiálláson át az osztrák kormány Pakssal kapcsolatos perindításáig, a V4 vegetatív létbe csúszásától a Soros-kampány egyöntetű nyugati elutasításáig -- nem baj, ezek mind részletkérdések, gondolhatja Békés, a lényeg a big picture, amit elénk vetít, nagyon empirikus alapon, nagyon tudóshoz méltóan. Ja, bocs, nem méltóan.

"Történelmi okokból kifolyólag és a politikai kultúra sajátosságainál fogva az új Európa a kontinens középső és keleti felén születik" -- szól a sokadik rejtélyes jóslat a cikkben, amelyek közül ezt emelem ki. Mondhatni, Soros a pénzzel, Békés a lózungokkal spekulál, éppen mint a miniszterelnökünk, és szakasztott olyan megalapozottsággal is. A mellesleg emigráns -- tehát nem éppen a Lomonoszovon szónokló -- Szolzsenyicintől idézi, hogy „az emberi jellem Nyugaton meggyengült, Keleten megerősödött.". Mi a frász? Az őseredeti, romlatlan keleti ember mítosza -- amint éppen a Nyugatról kapott segélyen megy nyugati terméket vásárolni Bécsbe, munkáért meg Londonba -- hajszálra olyan empirikus forsszal bír, mint a turulmadár tolla hullatása meg a nemzet eljövő feltámadása. Békés viszonylag fiatalon öregedett hozzá a tárogató hangjára folyó kocsmai búsongás háromszáz éves tradíciójához. Búsongjunk, nekem mindegy, én is örömmel adom át magam néha a szenvelgésnek és az önsajnálatnak, na de a több százéves nemzeti hagyományt továbbfaragni harmincvalahány évesen ebben a zsánerben? Hát nem éppen produktív időtöltés. Azt viszont, hogy "a kommunizmus halálos veszedelme eközben nemcsak életerőssé, hanem eggyé is kovácsolta az itt élő népeket" már tényleg nem kommentálom, mert nem. 

Utolsó pár előre fuss. Néhány ékkő még a végére: "a V4-es együttműködés Európa hajtóerejévé válhatott". "Húszévnyi küzdelem után az ország 2010-től kezdte el lebontani a posztkommunista struktúrákat. Ettől kezdve járhatta a maga útját Magyarország, amelyben sok innovatív gondolatnak és mindenekelőtt önálló cselekvésnek jutott szerep. Sokan furcsállták, mások szokatlannak tartották és nem kevesen voltak, akik ellene drukkoltak, de mára kiderült: a magyar modell működik." (Aha, működik.) "Mi, magyarok, ha megkérdeznek minket, hogy milyenek vagyunk, gyakran ismerjük el némi dicsekvéssel, hogy jellemvonásaink közé tartozik a leleményesség, a találékonyság és a furfangos megoldások kiötlése."

Hát igen, szerzőből a végére kibújt... a... -- na jó, végül is Schmidt Mária is az -- a történészek orbánviktora. Az utolsó két bekezdésen, amelyek "a gazdasági eredményeinket" ismertetik a NER-brossúrák stílusában és szakértelmével (vö. "politikai kormányzás"), már csak átrepül az ember, hogy a végére a méla öröm töltse el a szívét: hazaért. Bruttó száz év után, ha még Isten élteti, újabb évtizedek hazudozása vár rá, hiszen itt van az új generáció, amelyben tovább élünk. Csak legalább ne hívnánk ezt a nemzeti oldalnak!

31 komment

2018.01.25. 09:05 HaFr

Teljesen terméketlen vita a Horthy-miséről

 Képtalálat a következőre: „horthy fénykép”

Ezt a vitát nem az fogja eldönteni, hogy bármelyik fél belátja, hogy a másiknak inkább igaza van vagy joga van a saját eszméinek hódolni (ilyen nem lesz), hanem hogy Orbán Viktor úgy dönt-e, hogy alkalmasint veszélyes a választási eredményére, ha a "zsidózással" kerül egy platformra. Ezért aztán ez a vita -- hogy ti. legyen-e Horthy-"emlékmise" a Holocaust emléknapján vagy ne -- semmilyen értelemben nem szolgálja a társadalom érdekét, mert nem old meg semmit és nem járul hozzá semmilyen megnyugváshoz.

Ráadásul a vita -- amellett, hogy csatasorba állítja a két oldalt -- harminc év alatt sokadszorra nem szól semmiről. Egyik ilyen vitától sem lett erősebb az ország, nem lett okosabb a közvélemény és nem javult tőle egymás elfogadása, csak megerősödtek a szemben álló identitások az igazukban és a végén úgy lett vége ezeknek, mint az I. világháborúnak: mindenki tudta, hogy rövidesen jön a következő. A nemzeti "háborúknak" ebben a sorában a sokadik.

Horthyval múlatni az időt egy olyan országban, amely nem jutott túl "Horthyn" és a sérelmi gondolkodáson, ezért az egész jelene terméketlen és válságos, egyszerre érthető és luxus. De itt az ideje, hogy az "érthető" fogalmával elkezdjünk egy kicsit szűkmarkúbban bánni, mert ezzel elismerjük, hogy a történelmi szenvedélyeknek meghatározóaknak kell maradniuk a jelenünk alakításában -- pedig nyilván nem szabadna. Horthy történelmi szerepe bonyolult, mint minden személyiségé, aki nem formálja maga körül a világot, hanem rossz döntéseken keresztül maga is egyre inkább az áldozatává válik -- miután sokkal több embert sokkal súlyosabb áldozati helyzetbe kényszerített előtte. Horthy elég gyenge erkölcsű, nem különösebben okos (mindösszesen középszerű) ember volt nehéz időkben, akit nem vettek körül olyan erős alkotmányos intézmények -- normák és hagyományok -- sem, amelyek nem engedték volna neki, hogy vétkezzen (gondolok itt elsősorban a zsidók fokozatos jogfosztására, majd feláldozására). Voltak nála sokkal jobbak és sokkal rosszabbak is a saját politikai oldalán, akik között Trianon fogságában és az erősödő Németország árnyékában folyamatosan lavírozott -- mások kárára. Hogy háborús bűnösnek kell-e tekinteni, ízlés és perspektíva kérdése, mint az is, hogy szobrot kell-e emelni és misét kell-e ajánlani neki.

Egy biztos: Horthyval szemben a történelmi emlékezet és a nehezen megfogalmazható tanulságok talajára kell helyezkedni. Aktualizálása a magyar jobboldal nyomorának jele, amennyiben nincs autentikus hagyománya. De aki a történelmi emlékezetét bele akarja oldani a mai politikába, az nagyot téved: se pro, se kontra nem lehet belőle táplálkozni. Egyrészt nem szabad elfogadni azokat a kényszereket, amelyek felmenthetnék őt a felelőssége alól, másrészt nem szabad a kudarcaira fókuszálva keresni az országunk kilábalását a mai válságból. A liberális demokrácia legjobb elérhető formájához kell ragaszkodnunk a méltányos gazdasági verseny, az esélyegyenlőség és a nyugatias hagyományokon alapuló kulturális pluralizmus feltételei között: ezek olyan célok, amelyekhez Horthynak semmi köze nem volt. (Ahogy nem volt -- és vele, úgy tűnik, az egész egyházi karnak sem -- Krisztushoz sem, hiszen zsidó "fajról" beszélni és a legjobb esetben is csak a megkeresztelkedett zsidók mentésére fókuszálni olyan kereszténység-képre vall, amely mutatis mutandis a mai kormánypolitikától sem áll távol.) A legjobb volna, ha a személye és szerepe minél hamarabb anakronisztikussá tudna válni, és ebben az esetben megmaradna szűk csoportok imádata és gyűlölete tárgyának. Ehhez azonban a mai szenvedélyeinkkel tudni kellene termékenyen mit kezdeni. Ennek jeleit se a miséző, se a miseellenes társaságban nem látom.

Ui. Azóta a rendezvényt lefújták.

33 komment

2018.01.24. 06:59 HaFr

Jegyzet a magyar sérelmi közgazdaságtan margójára

tldr-jovedelemaramlas-1080p_grf-11

Nemrég a Mandiner (profil: nacionalista) közölte Piketty "sztárközgazdász" (profil: szocialista) "számítását" arról, hogy a külföld mennyivel károsítja meg Magyarországot -- ti. szakmai nyelven mennyivel nagyobb a külföldi befektetésből származó tőkejövedelem/profit hagyja el az országot ahhoz képest, amennyi az EU transzferek különbözete a javunkra, azaz "Magyarország gazdasági értelemben az unió nettó befizetője, és felveti annak lehetőségét, hogy a legfejlettebb országok pedig nettó haszonélvezői" (Piketty), kvázi "Nyugat-Európa Magyarország egyik legnagyobb haszonélvezője" (Mandiner).

Piketty-re a hazai és nemzetközi szocializmus (truth be told, szociáldemokrácia) mai apostolára egyre több hivatkozás esik a világban nemcsak a szűkebben vett politikai támogatóinak, hanem az "ellenoldalnak", a nacionalista globalizmus-kritikának az oldalán is. Ezen nem változtat, hogy amikor valamilyen elejtett kormányoldali nyilatkozatból kitűnően a szocialistáknak kedves "skandináv modell" felé szeretnék elvonni Magyarországot, akkor azt lehet gyanítani, hogy a Piketty iránti újabb keletű rajongás a jövedelemcentralizáló, korrupt magyar államigazgatásban a szükséges házi feladattal szembeni rugdalózás (megúszás) újabb kanyarja a selyemúton, közvetlenül az interkontinentális fordítókorong mellett, a kelet-európai banán hámozása közben -- megjegyzem, teljes értetlenségben arról, hogy ennek a "modellnek" legalább három, egyre inkább divergáló megvalósulását látjuk a három skandináv országban, de annyi közös bennük, hogy erős, bizalmi kultúrán tenyésző piaci individualizmus ötvöződik a nagyon hatékony többszintű közigazgatással, ráadásul az egész hátterében a piaci liberalizmus '50-es és '80-as évek közötti sikere áll. Kivéve persze Norvégiát, amelynek viszont olaja is van. Magyarországon meg mindebből semmi.

Mármost Piketty érvelésében természetesen számos hiba akad. Egyrészt a nettó tőkeforgalomból kifelejti a GDP/GNI különbözet (tehát a Magyarországon megtermelt és a magyar gazdasági szereplők által -- külföldön is -- megtermelt érték különbségének) elszámolását. Eszerint a munka- és tőkejövedelmek konszolidált egyenlege valahol már jóval évi mínusz 1500 milliárd forint alatt van (és csökken), miközben a nettó EU-finanszírozás a GDP átlag kb. 6%-ára rúgott ebben a ciklusban, ami inkább 1500 milliárd fölött van, tehát az egyenleg ez alapján is pozitív.

Hanem kardinális hiba Piketty számításában, hogy úgy kezeli a befolyó EU-forrásokat, mintha itthon nem reprodukálódhatnának működő tőkében (nemcsak stadionban), és úgy kezeli a repatriált nyereséget, mintha ennek tőkealapja nem maradna itt (persze hogy itt marad-e, az meg Piketty számításaitól teljesen független tényezők alapján dől el). Magyarul, a tőke értékteremtő potenciálja mindkét oldalon a hazai gazdaságnak kedvez. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen technológiát, környezetet, vállalati kultúrát és tágabban értett civilizációs erőt hoztak nekünk a külföldi cégek, amihez képest a szocialista hazai vállalatok "kiárusításáról" beszélni olyan speciális szocialista romantikára vall, amit persze nehézség nélkül felkap a kádárista nosztalgiába ojtott kormányzati manipuláció. Leszögezem, messze nem tartom ideálisnak a '90-es évek privatizációs gyakorlatát, de csak-csak kiderül a mellékelt ábráról is, hogy 2003-2006-ra a közép-európai országok nettó külföldi tőkejövedelem-egyenlege is vagy elérte a magyar hiányt, vagy nem maradt el tőle jelentősen, ami arra utal, hogy a tőkeexport "áldozatának" szerepe egyszerűen nem kerülhető meg ott, ahol élünk, negyven év kommunista rombolás meg a még korábbi elégtelen fejlődés után. Ahol meg alig van beruházás, mint Oroszországban, azt meg is lehet nézni.*

Mármost a szocialisták fő szívfájdalma mégis leginkább a munkajövedelmek alacsonyabb aránya. "A külföldi vállalatok alulfizetik a dolgozóikat a magyar cégekhez képest: a megtermelt jövedelemből kisebb hányadot fizetnek ki bérként, azaz a bérarány e cégeknél alacsonyabb" (Mandiner). Ez bizonnyal így is van. De hát ennek sem a karvalytőke kegyetlensége az oka, hanem az, hogy a vállalati jövedelmezőség a magasabb hozzáadott érték mellett nagyobb arányban függ a technológiától, amelynek avulását ki kell fizetni. Továbbmenve, a hazai és a külföldi vállalatok termelékenységét is össze lehet és kell vetni a bérarányokkal, de ez sem ad pontos képet a helyzetről, mert -- amellett, hogy lassan elhanyagolható a különbség, azaz a "multik" megfizetik a termelékenységi többletet -- az eltérő technológiai, képzettségi, munkaerőpiaci környezet és az ezen belül is folyamatosan változó makroviszonyok, köztük az adóelkerülés és a szürkegazdaság nagyobb szerepe a hazai tulajdonú KKV-k "bérpolitikájában", sokkal alaposabb elemzését kívánja a gazdaság e vetületének is, minthogy ezt kormányzatilag elkötelezett gazdasági ideológusoktól közfogyasztásra szánt propaganda-anyagoktól várhatnánk. Egy biztos viszont: olyan "ideális helyzet", amelyben a (tőke- és kompetencia)szegénységet azonnali kiemelt jövedelmekkel, nota bene, jövedelmezőséggel jutalmazza a Világszellem, sosem lesz. Viszont az összes régiós versenytársunk vagy Észtország példája is azt mutatja, hogy részint erősebb polgári hagyományokkal, részint jobb kormányzással ki lehet törni abból a helyzetből, amelyben Magyarország még benne van: hogy üres spekulációkkal és sérelmi közgazdaságtannal akarja bepótolni azt, amit józan észben nélkülöz. 

Képtalálat a következőre: „nyereség bérarány”

PS. A dolgozói munkabérek "igazságosságát" leginkább talán a vállalati nyereségekre és tágabban a GDP-re vetített arányukkal lehetne érzékeltetni. Ebben Magyarország nem áll rosszul, illetve a kép annyira összetett (oldalt, pl. Szlovénia az egekben, Lengyelország mélyen alul), hogy itt most nem tudok belemenni a részletekbe.

 

*Ugyancsak nem vizsgálja Piketty az operatív marzsokat (a vállalatok működési nyereségességét, azaz az eredménykimutatások pénzügyi költségek előtti sorait), ami viszont erősíthetné a gondolatmenetét, mert ezzel a belső pénzforgalomban tanácsadási díjként, szabadalmakként, brandhasználatáért elszámolt és a cégekből így kivitt, a nyereségig már el nem jutó jövedelmet ki lehetne szűrni. Ez az összeg rendszerint jelentős, vagy legalább számottevő a több telephellyel, esetenként offshore háttérrel is rendelkező vállalatok esetében.

332 komment

2018.01.22. 09:27 HaFr

Heller Ágnestől Kálmán Olgáig: miért ilyen gyenge az ellenzéki gondolkodás?

Image result for bbc talk show

Egy neves műsorvezető off-record megkérdezte egyszer tőlem, hogy miért nem csinál valami érdekeset a Polgári Konzervatív Párt (amelynek egykor elnöke voltam), hogy bekerülhessen a hír- és beszélgetős műsorokba. Érdeklődtem: mármint miért nem láncoljuk magunkat a városligeti fákhoz és öntjük le festékkel valamelyik állami intézmény falát?

Azt kell mondanom, a műsorvezető kérdése szimptomatikus. Nem véletlenül olyanok a műsorai -- nemcsak az övé, hanem bármelyik az adott csatornán --, amilyenek. A magyar politika reaktív-performatív jelleggel kering Orbán Viktor világa körül, amivel megerősíti e világ végtelen primitívségét.  Az ellenzéki pártoktól performanszt várnak el gondolatok helyett ahhoz, hogy egy TV-adásban érdekessé válhassanak -- vagy előzetes performanszt, vagy várható performanszt élő adásban (mint a Kétfarkú Kutyáktól). Az eszmék, a valamennyire is elvont érvelés, a nagyobb horizontot átfogó szemléleti keret nem illik a magyar politikai műsorok profiljába, amivel egyet tesznek csak: felerősítik a magyar politika sivár, lassan már a barlanglakókhoz szabott szellemi világát. A műsorba persze be lehet kerülni még egy úton-módon: ha 30 éve bent vagy a nyilvánosságban (ezen az alapon örülhetünk -- irónia nélkül -- annak, hogy Tamás Gáspár Miklós néha megjelenik, akinek egyedül szabad valamiféle nívót vinni a társalgásba és egyedül mer fennakadni az egyébként dominánsan imbecilis kérdéseken), de sajnos ez is leginkább régi balos kádereket, haverokat, megbízható semmitmondókat segít csak képernyőhöz, akik fregoliban keserítik a nézőket a nap 24 órájában.

Mert ez a lényeg: szemben azzal, amit akár a szóba (nem) hozott műsorvezető, akár a TV-s "szakmaiság" hirdet, ezek az emberek végtelenül untathatják már a nézőket, legalábbis ez tűnik ki a balos pártok támogatottságából, a TV-műsorok nézettségéből és az irántuk való hanyatló tiszteletből. Hol vannak a mai műsorok a rendszerváltás környékén, de akár a 90-es években tapasztalt érdeklődéstől? Ennek csak van valami oka. Miért lehet, hogy fejlett politikai kultúrákban egy-egy intellektuális, a magyar mintához képest egyenesen akadémikus beszélgetőműsorok nézettsége az egeket verdesi, hasonló youtube videók -- nyilván a nyelvek adta előnyök miatt is -- milliós nézettséget érnek el, a politikai érvelés izgalom tárgya?! Ez nyilván nem amiatt van, hogy a magas színvonalú politikai kritika eleve csak kevesek privilégiuma bárhol. Magyarországon ezzel szemben már a legokosabb és legműveltebb közéleti emberek is -- Heller Ágnestől kezdve Mérő Lászlóig -- elveszítették minden ambíciójukat arra, hogy adjanak valamit a nézőknek önmaguk celeb oldalán túl. Elfogadták a trash média játékszabályait.

A magyar pártpolitika színvonala szoros összefüggésben van az egész politikai intézményrendszer (a jogállam, a parlament, a média, a választók) színvonalával, és ez a mocsár lehúz mindenkit -- mert nincsenek már kitörési kísérletek sem. Nem kerülhet képernyőre olyan műsorvezető, aki nehéz, releváns kérdéseknek szentel vitákat (a magyar nacionalizmusnak, a kereszténységnek, az abortuszhoz való jognak, a balos és a jobbos identitáspolitikának, a liberális demokrácia szerkezeti válságának, a magyar kisebbségi létnek, a cigánysorsnak stb., mind megannyi adásra való, visszatérően napirendre veendő téma). Rettenetes tudatlanság és igénytelenség uralkodik azok körében (értelmiség), akiknek ezeket az igényeket táplálniuk és képviselniük kéne, akik az ország szellemi nívójáért szakmailag és erkölcsileg egyaránt felelősek.

Az, hogy nincs ellenzéki politikai gondolkodás, hanem nyűglődés mellett a performanszok jelentik a politikát  -- ez mindenhol máshol csak válsághelyzetekben van így, egyébként a politika túlnyomórészt gondolatok kicserélésének és versenyének terepe -- arra utal, hogy Magyarországon permanens válsághelyzet van, illetve győzött a politika hatalmi paradigmája. Ebből a válsághelyzetből születik a "de hát a nézőink ezt várják el" ostoba hazugsága és kulturális terméketlensége. Az eszmék, a normák, a szabályozott verseny, a közéleti kiválóság, a közjó argumentálásának rövid ideig táguló helyét átvette a hatalmi paradigma arrogáns, militáns, protonáci, legfeljebb ideológiai keretlegények és trollok diktálta sivár világa, amelynek a festékes, fütyülős, odamondós performanszok alkalmas kiegészítői. Mostanra rákerült a pecsét erre a politikára a képes médiában is, amely a beszélgetés nívóját a legnagyobb hatékonysággal tarthatta volna fent. Kérdés, mikor fogják elhinni az ellenzéki oldalon, hogy az ebben a sivatagban semmire sem fognak jutni, mert nem lehet semmire jutni, illetve maguk is vastagon hozzájárulnak a politika tönkretételéhez. A gondolat ereje a lehető legolcsóbb kitörési pont lehetne az ellenzék számára, amely legyőzhetné a százmilliárdokkal megtámogatott hatalmi paradigmát, ideértve ennek zárt politikai gondolatrendszerét.

Jóllehet, ez sem lenne már annyira egyszerű. A Mandiner például egy ideje elég szisztematikusan dolgozza fel a jobboldali-konzervatív és ezzel fair módon kritikus irodalmat, amivel jóval előrébb tart, mint a baloldal a maga házi feladatával. Az Új Egyenlőség és a Mérce lehetnének baloldali műhelyek, miután korábbi webes kezdeményezések eljelentéktelenedtek, illetve a közép- és idősebb generáció a progresszivista közegben láthatóan lemondott már arról, hogy (a 2008/2010 utáni helyzetben) politikailag releváns életművet alkosson. De hát eddig a felismerésig is el kéne jutni, aminek esélyét rombolja az a folyamatos megerősítés és visszacsatolás, amelyben a jelenlegi baloldali politikát a trash média is részesíti.

99 komment

2018.01.19. 11:49 HaFr

Amihez Orbán hozzányúl, sárrá válik

Related image

Mielőtt 2030-ra (aztán 2170-re) aztán tényleg mi lennénk Európa motorja -- esetleg még a németek --, jegyezzük meg csendben, hogy Orbán világa visszatérően és kivétel nélkül kudarcot vall mindenhol, ahol versenyben mutatkozik meg a legjobb -- az agyondotált látványsportoktól kezdve általában az ország versenyképességéig. Ahol "működik", ott törvényszerűen a verseny kizárása, az agresszió és a manipuláció esete forog fenn: pl. gazdasági tenderek, politika. Ebből természetesen 2030-ra nem Európa motorja, hanem a sárvédőjén a sár lesz.

Kulcsfontosságú az ország jövője szempontjából, hogy megértsük: több száz év piaci alapú modernizációja nem takarítható meg kormányzati önkénnyel, most nem is beszélve arról, hogy milyen színvonalú önkény ez és mire irányul. Versenyképes országot nem lehet miniszterelnöki hisztériával csinálni, abból csak lecsúszás lesz, mint most. A siker titka nagy hajók (vállalatok, társadalmak, kultúrák) megfordításában kivétel nélkül a rendszeres, kitartó, józan ésszel és abszorbeálható innovációval végzett munka. A magyar csapat- és látványsport nem lesz jobb csak attól, hogy eszement -- és nem mellékesen korrupt -- módon dotálják; se a középvállalatok attól, hogy "munkahelyteremtési támogatást" kapnak; se az ország attól, hogy hazai oligarchák közpénzen meggazdagodnak. Láthatóan egyik említett manővert sem a hatékonyságról vallott racionális koncepció motiválja, egyikben sem a hozzáértés és a türelmes munka termi a gyümölcsét; egyikben sem az arra érdemesek kapnak okosan mért, visszaellenőrzött forrásokat -- magyarán, ami az utóbbit illeti, még a hibáinkból sem tanulhatunk. Nem csoda, hiszen nem is cél a fejlődőképes közösség. Ha az lenne, ma is a liberális demokrácia -- akár a 2010 előttinél jobb -- kiadásában élnénk. Ezért nem jut semmire sem a NER és az annak életét éppen meghosszabbítani készülő társadalom.

A versenyképességünkben éppen az utóbbi évben történt valamiféle pozitív elmozdulás a tragikusból a szimplán drámai felé, de világos, hogy ahol a legnagyobb kormányzati hatással számolunk -- az intézményrendszer, az egészségügy, az oktatás és a közbizalom terén -- ott nem javult semmit a helyzet. Ahol Orbán és az értékrendje jelen van, ott evidens a romlás. Ahova beteszi a lábát, annak negatív hatásai megfertőzik a környezetét is. Orbán ellenérdekelt a versenyben, nem ért hozzá, és a hiányában bekövetkező -- etikai és anyagi -- romlást agresszióval, manipulációval és "furfanggal" pótolja. A mi kárunkra mármint. Konkrétan, kihasználni azt, hogy "tömegek szavaznak rá (...) éppen ezért" -- tudniillik, mert szotyit rág, hokedlin ül és zsebre dugott kézzel eszik -- nem államférfiúi horizont, hanem tragikus tévedés. Tragikus, hogy az értelmiségünk mindkét oldalon elveszíti a nép vezetésének képességét. Az egyik bezárkózik, a másik megvezeti azt.

273 komment · 1 trackback

2018.01.18. 08:04 HaFr

Szavazz! Az ellenzék egyetlen esélye a szavazói aktivitás növelése

Image result for happy voters

Nem működhet a bojkott, mert az ugyanolyan összefogást kívánna az ellenzéktől a bojkott narratívájának egységes képviseletében, mint a választási szövetség különféle fajtái. Nem működik az összefogás -- ezt éppen eléggé tudjuk. Ezen belül a választási rendszer és töredékszavatok logikája miatt (hogy ti. ezek csak pártokat illetnek) nem működhet hatékonyan és országosan -- legfeljebb itt-ott -- a független jelöltek mögé való beállás sem. Az egyetlen lehetősége az ellenzéknek, hogy megakadályozza a Fidesz kétharmadát, illetve némi esély arra, hogy akár a feles győzelmét is, hogy minél több szavazót visznek el az urnákhoz. 

Kétségtelen, hogy a bizonytalanok között jócskán vannak -- egyes mérések szerint többségben -- potenciális Fidesz-szavazók. De ha az ellenzék eddig nem talált közös pozitív narratívát, mert nem volt közös érdeke ilyesmire, a szavazásra való buzdítás egyszerre szolgálja a részérdekeit (a pártjuk relatív erejét az ellenzéken belül) és az egész ellenzék érdekét, ezért jóval többet remélhet a bizonytalanok megszólításától, mint a Fidesz. A szavazói aktivitás növelése végre eséllyel tud közös narratívát képezni, mert egybe esik benne a részérdekek összessége és a közös érdek -- olyan erőt adna az ellenzék kezébe, aminek eddig híján volt. A szavazásra való fókuszált buzdítást bármelyik párt elkezdheti, és a többi nem tehet majd mást, minthogy felzárkózik mellé.

A Fidesz választási stratégiája saját bázisának aktivizálására és a többiek elkedvetlenítésére irányul. Ha -- szemben ezzel -- sikerül a nagy többség kedvét meghozni a szavazáshoz, mert semmi mást nem kérnek tőlük az ellenzéki pártok, minthogy éljenek a hatalmi helyzet befolyásolásának egyetlen, mindenkinek rendelkezésre álló, megmaradt eszközével, akkor erre nem vetül az ellenzékkel szembeni gyanakvás és illúzióvesztettség árnyéka, viszont lehet belőle akár a demokrácia ünnepe is. Ami a mai helyzetünkben nem lenne elhanyagolható diadal, amely mellesleg az ország kormányzásában is jelentős változást hozhat.

Vegyen részt Magyarország jövőjének alakításában! Ne maradjon ki a közös életünkből!

62 komment

2018.01.16. 16:00 HaFr

De nyomorult helyzetben vannak a Fidesz-szavazók!

Image result for fidesz szív

Ha végigtekintünk azokon a témákon, amelyek a Fidesz iránti lojalitást táplálják -- amelyektől a Fidesz-szavazók nemzetinek és/vagy polgárinak érzik magukat, hát, szánalmas a kép.

A nagy rezsicsökkentésben, amely a 2014-es választásokat is jelentősen befolyásolta, a magyar lakosság járt a legrosszabbul egész Európában. Ma ott tartunk, hogyha a világpiaci árat követte volna a földgáz lakossági ára, akkor a mai árnak a harmadával is kevesebbet fizethetnénk. Több éve.

A Soros-terv, ugye, nem létezik. Ezt gyakorlatilag mindenki tudja, aki minimális szövegértési képességekkel rendelkezik. Van egy idős ember, aki, well, az önmeghatározása szerint is pénzügyi spekuláns, írdogál cikkeket és könyveket, közben pedig jelentős összegeket költ el az összespekulált pénzéből a Nyílt Társadalomnak nevezett alapítványára Magyarországon is. Ettől az alapítványtól nyernek aztán támogatást hazai civilszervezetek is, amelyeknek kétségtelenül van valamiféle zsánerük, arcélük, világképük, hozzáállásuk a világhoz, mégis mindösszesen annyira elenyésző a közvetlen politikai szerepvállalásuk, hogy nem gyakorolnak annyi hatást se az árva magyarokra, mint egyetlen Kövér László-interjú. Ezeknek a civilszervezeteknek ugyanis nem ez a feladatuk. Viszont szegényeket taníttatnak, jogot védnek, átláthatóságot visznek a politika tört részébe. Kell szeretni Sorost? Miért kéne? Engem se kell, a szomszédok Tibikéjét se kell, csak egyet kell. Megpróbálnia mindenkinek megőrizni a józan eszét.

Ezzel szemben a nagy sorosozásban a magyar demokrácia a Freedom House legutóbbi felmérése szerint a legutolsó (a tök utolsó) ma Európában; olyan mélységbe verekedte magát, ahol utoljára 1988-ban, a rendszerváltás előtt volt. Mármost a Freedom House-ról azt képzelni, hogy minden más ország, amelyik szerepel a listáján, a Sorossal karöltve azért hozta létre, hogy szegény magyar népet fikázza, az a zárt osztályra kvalifikáló aránytévesztés. Gondoljunk bele, nálunk tetszvényjog alapján parlamenti képviselőket tiltanak el az intézményesen gyakorolt népképviseleti jogaik gyakorlásától, mert "az ellenkezik a magyar érdekkel"! Ez kb. azt jelenti, hogy a magyar érdek meghatározása egy-két -- na jó, egy -- emberen múlik ebben az országban, és ezt az érdeket bárkivel szemben alkalmazhatja bunkósbotként -- hiszen ha egy parlamenti képviselővel szemben igen, akinek alkotmányos joga és kötelessége a kormány ellenőrzése, akkor ugyan kivel szemben nem?! Mindezt úgy, hogy közvetlen pártirányítás alatt van a média nagy része, a Fidesz érdeke szerint táncolnak az állami intézmények (lásd a legutóbbi számvevőszéki hajszát az ellenzéki pártok ellen), kiskirályságokra osztották az országot Baranyától Debrecenig, Hódmezóvásárhelytől Szombathelyig, Mezőkövesdtől Kaposvárig. Csoda ezek után a FH-nál elnyert besorolásunk? Ugye, hogy nem. Próbáljunk már mérlegelni, nép, hogy mi jelenti nálunk a nagyobb veszélyt a nemzetre, Soros vagy a saját kormányunk?!

Ami pedig a következő témát illeti, ami lázban tartja a fideszes érzületet, az a migráns-ügy. Érdekes ez is, ugye, most hogy kiderült, a kormány a szavazói elől elhallgatva éppen annyi menedékkérőt fogadott be tavaly (kb. 1300-at), amennyit a kvóta előírt volna nekünk a már az EU-ban tartózkodó migránsok vonatkozásában. Tehát jönnek muszlimok stb. Akkor most hogy van ez? Nem érzi a Fidesz-szavazó, hogy vastagon rászedték -- nem mellesleg a saját pénzén, ami mehetett volna az egészségügybe, a gyerekei iskoláiba vagy a saját nettó bérébe? Nem érzi, hogy a nemzetre más csatornákon kellene költeni, mint a plakátok, a hamis konzultációk és a gyűlöletkeltés, hogy tényleg erősödjön? Nem érzi, hogy közben a "Mészárosok" által évente elnyert adófizetői százmilliárdok (!!) valahol hiányoznak a nemzetnek?

Nem kétlem, a Fidesz-szív a rezsihazudozás, a sorosozó hazudozás, a civilező hazudozás, a migránsozó hazudozás stb. (stb. stb. -- a hazugságok végtelen sora) ellenére tovább fog dobogni, míg nyomják belé az adrenalint. Az ember ilyenkor már csak magára tud gondolni: de jó, hogy nem vert meg a Jóisten Fidesz-szívvel!

364 komment

2018.01.14. 13:08 HaFr

A baloldali rendszerkritika indiszkrét nyája

Merő emberbarátságból titkos olvasója vagyok Badiounak, Deleuze-nek, Debord-nak, Žižeknek, Bhabhának, TGM-nek, a Pogátsa-portálnak, a fractalontology.wordpress.com-nak, a posztstrukturalizmusnak, a Unabomber Manifestónak és általában az egész balos világfájdalomnak. Látom az Új Egyenlőség c. lapban Sidó Zoltán írását, miszerint egy régebbi olvasmányom szerzője, Mark Fisher éppen egy éve lett öngyilkos, amiről nem tudtam akkor. Sidó magyarázata szerint "mintha ez nála perverz módon az életmű szerves része lenne. Nemcsak azért, mert sokat írt saját nehéz mentális állapotáról, hanem azért is, mert a nyugati kultúrát menthetetlenül stagnáló, steril, a saját közelmúltjára csillapíthatatlan vágyakozással tekintő konzumkultúraként látta, amiben ez a mentális állapot nemcsak hogy magától értetődő dolog, de már-már az egyetlen lehetséges állapot. Munkássága ismeretében a halála kis túlzással nem más, mint egy többé-kevésbé rigorózusan végigvitt érvelés utolsó, tragikus nyomatékosítása."

Eszerint Fisher úgy halt, ahogy élt, ritka integritást teremtve elmélet és gyakorlat között. Ez azonban nem teszi értelmesebbé se az életét, se a halálát. A chef-d'œuvre-je, amely kíméletesen szólva egy vegyesen Jameson- és Deleuze-utánérzés, a kapitalizmus, a technológiai és a popkultúra összefüggéseit annak a jellemzően -- a világhoz képest -- transzcendens humánumnak és szociológiai eszménynek a pozíciójából vizsgálja, amely sosem volt, sosem lesz, és általában félreviszi a "rendszerkritikát", különösen ennek esztétizáló ágát. 

A marxista rendszerkritika adottnak veszi, hogy a kapitalizmus szükségszerű fejlődési fázisa az emberi történelemnek, amivel sokkal többet állít, mint általában a kapitalizmus libertárius, liberális vagy konzervatív apologétái, akik csak a valósága mellé írnak értékelméletet, viszont így nem is esnek abba a hibába, hogy valamiféle dialektikát kelljen cáfolniuk annak érdekében, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus fukuyamai pozícióját igazolják -- azt mármint, hogy ez a kettős az utolsó fázisa lenne az emberi társadalomfejlődésnek. Fisher azonban épp ezt a realizmust igyekszik cáfolni -- ti. hogy a kapitalizmus "a" valóság, amelyből nincs kiút -- először hevesen, transzcendens perspektívából, majd miután belátja, hogy nincs alternatív társadalomelmélete, nemhogy evolúciós elmélete, rezignáltan (a.m. lemondóan), Vogue-, na jó, Rolling Stones-minőségű életvezetési tanácsokat adva. Legvégül, ahogy megtudhattuk, pontot téve a saját életére is.

Nem akarom hasznavehetetlennek nyilvánítani az egész balos pozíciót, hiszen nyilvánvalóan -- újra és újra -- sokat tesz hozzá az önértelmezésünkhöz, mindössze attól óvok, hogy valaki kellő erkölcsi integritás nélkül nyúljon hozzá. Pl. kifejezetten nem érdemes valamit fatalista módon, a nullára redukálva bírálni úgy, hogy nincs mögötte egy alternatív változási terv, mert abból semmi más nem lesz, mint a pusztulás és/vagy az erőszak narratívái. A konzervatív kapitalizmuskritika a balossal szemben elég világos fogódzókat ad a humánum körüli komplex intézményi rendszer erősítésében -- szemben mindannak felszámolásával, ami csak van. A konzervatív a veszteségeit nem a kapitalizmusnak tudja be, hanem a jó esetben teológiailag is -- de ha nem, hát kellő műveltséggel és értékrenddel -- megfundált humánum elvesztegetésének, ami már jóval korábban megkezdődött, mint a kapitalizmus globalizációja. Az utóbbi képezte rendszer kiegyensúlyozott szemlélete csak egy sűrű, ám adekvát antropológiával érhető el; a legkevésbé sem a többé vagy kevésbé eredeti társadalomtervezéssel. De hogy ez utóbbitól a kommunista kísérletek bukását követően immár a balos rendszerkritika is visszariad, azt jól mutatja egyrészről maga a "rendszerkritika" szó, amely az aspirációk maximumát fejezi ki, másrészről a terméketlen agónia a transzcendencia és a realitás közötti szakadék áthidalhatatlanságán, amelyben aztán érzékenyebb gondolkodók el is veszejtik önmagukat. A rövid véleményem az esztétizáló, franciás-keleti parti rendszerkritikáról mindösszesen -- az előbbi megértő szavaim és a lehetséges kivételek dacára -- ez: hogy abszolúte rendszerkonform megélhetési intellektualizmussal állunk szemben. Nem véletlenül nincs baloldali politika.

500 komment

2018.01.13. 12:00 HaFr

A románok nem lesznek a brüsszelihez hasonlóan elnéző ellenség

Image result for romanian soldiers

Nem éppen tekinthető sikeresnek Orbán osztrák-/német-politikája, amennyiben az osztrákok láthatóan a nemzeti politikájuk részének tartják a vendégmunkások családi apanázsának korlátozását, illetve ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy a következő német kormány politikájában a (muszlim) bevándorlókkal szemben -- helyesen -- jóval nagyobb szigor fog érvényesülni (jóllehet nem világos, hogy Németország kulturális önképében eredményez-e ez majd változást, vagy csak az átalakulás lesz megfontoltabb a társadalom sikeresebb gazdasági integrációjának érdekében). Orbán tehát elveszíteni látszik a migránsozás lehetőségét a Nyugattal szemben, vagyis Soroson kívül nincsen már belpolitikai üzenete (miközben Sorosból persze nem sikerült az EU-ban releváns ellenfelet faragni). Ez a kevés is elég lesz persze a következő választások megnyeréséhez, de utána sürgetően merül majd fel: kit gyűlöljön ezentúl a 2,5 milliós Fidesz-tábor?

Kézenfekvő upgrade-nek tűnik nacionalista szempontból a székely kulturális, esetleg a területi autonómia felkarolása. A Kelemen Hunor-féle szervilizmus, a parírozó önkormányzatok és a politikán inneni romániai magyar erőközpontok (sajtó, egyetem, sportélet) kistafírozása a potenciálisan mozgósítható helyi magyar gazdasági érdekekkel (OTP, Mol) és magyar származású román üzletemberekkel a háttérben egyaránt valamiféle akcionizmusra mutat, amit a Romániával bensőséges kapcsolatokat ápoló, a magyar kormánnyal viszont egyre kritikusabb USÁ-val kapcsolatos érdekeink sem korlátoznak majd. Ilyenek ugyanis az amerikai keleti parthoz nem nagyon kötnek már, legföljebb a cégvilághoz. Ha a nacionalista ellentétek fokozása az oroszoknak is érdekévé válik, akkor akár nagy lehetőséget is láthat ebben a Nyugat felé témát és további befolyást vesztő magyar külpolitika. Ehhez azonban "jó volna" tudni az oroszokkal karöltve további dezintegrációt generálni az EU-ban (Katalónia, Dél-Tirol). Nem kétséges, hogy lesznek ilyen próbálkozások.

Ha a Párizs-Berlin tengely fölébe kerekedik az intellektuálisan, szervezetileg és befolyásában is gyenge mai Brüsszelnek, akkor Orbán tere vészesen beszűkül a lavírozásra, mert Brüsszel -- amelyet idáig folyamatosan ócsárolt -- megszűnik valós egyezkedési helynek lenni. Az erdélyi-székelyföldi front -- ilyen körülmények között félig-meddig kényszerűnek tekinthető -- megnyitása a magyar nacionalizmus súlypontját a fiktív, tehát visszabeszélni képtelen ellenségektől a kézzelfoghatóbb, hagyományosabb irányba vezetné vissza, és egyúttal szolgálná a a témafrissítést is. A saját politikai pozíciójának erősítése mellett ebben a kontextusban is érdemes értékelni a román miniszterelnök szokatlanul durva válaszát a székely-magyar aspirációkra ("ha az a zászló ott fog lobogni a szélben, minden ottani felelős ott fog lobogni a zászló mellett") -- nos, a románok nem lesznek azok a bárgyú, elnéző, nota bene civilizált ellenség, akihez Brüsszelben szokott az Orbán-garnitúra. Az erdélyi nacionalizmus élesztgetése olyan kockázatos ügy, amely súlyos következményekkel fenyegetheti a térség békéjét.

216 komment