1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Friss topikok

Béndek Péter blogja

2017.12.09. 13:05 HaFr

A liberális és a progresszív hozzáállás messze nem ugyanaz

Image result for liberalism progressivism

A II. világháború óta, amikor a fasizmusok hosszú távra való visszaszorítása és lehetőleg kiirtása alapvető közös cél lett az ideológiai bal- és jobboldalon, és ennek érdekében a tömegek egzisztenciális biztonságát megtervezték a jóléti társadalmak formájában, a liberalizmus érthetően teret kezdett veszíteni a progresszív baloldallal szemben. Miközben a klasszikus értelemben vett munkásosztály beépült a piacgazdaságba és a jóléti államba, a szociáldemokrácia pedig feladta az osztályharcos alapállását, a hatvanas évek újbalos tapasztalatának és a hetvenes évek szociálliberális teóriájának találkozása létrehozta a nyugatos progressziót ("ballib"), amely egészen az utóbbi évekig irányította a Nyugat önreflexióját. Ennek lett vége a a legutóbbi pénzügyi válsággal, a középosztályok eróziójával és a populizmusok felemelkedésével.

Kár, hogy az utóbbi évek politikai kudarcaiból nem vonják le a megfelelő konzekvenciákat a baloldalon. Igen szomorú látnom -- nem baloldaliként --, hogy a progresszivista gondolkodás minősége mennyire gyenge a nemzetközi nyilvánosságban is, nemhogy Magyarországon. Az a minimum, hogy a szabadelvűséget/liberalizmust (amely már az I. világháború előtt passzé volt), előbb Észak-Amerikában, újabban pedig Európában is keverik a progresszivizmus mára döntően a identitáspolitikai és szimbolikus egyenlőséget célzó (és valamennyire az anyagi és esélyegyenlőséget támogató) tömegtársadalmi programjával. Magyarországon -- amely ilyen szempontból is kritikus tanulságokat mutat -- ez elsősorban abban fejeződik ki, ahogy a progresszivisták nem becsülik a liberális demokráciát, és a jobboldali identitáspolitikai gondolkodással strukturálisan megegyezően perszonális értékrendeket akarnak társadalmi és jogi téren is érvényesíteni. A liberálisokkal szemben, akiknek a liberális demokrácia bonyolult, heterogén kultúráját és alkotmányát (=a liberális társadalom konstitúcióját/összetételét), valamint az ezek gyökerében lévő kapitalista meritokráciát kellene képviselniük és összhangba hozni a nemzeti kompetenciákkal/hagyományokkal, a progresszívek egy konstruktivista (egalitárius) vízióval és az ennek érvényesítését szolgáló állammal házalnak és intoleránsak mindennel szemben, ami nem ezt szolgálja.

Amíg nincs alapvető tisztánlátás az alapfogalmak és a kulcsszándékok terén, addig a liberális demokrácia intézményrendszerének kiüresedése folytatódni fog az etatizmussal keveredő identitáspolitikák csapásai alatt. Magyarországon ma elenyésző a Nyugat klasszikus hagyományait képviselő liberálisok és liberális konzervatívok száma, és ez a szám a civilizált világ centrumában is folyamatosan csökken. Olyannyira, hogy már az alapvető fogalmainkat se tudjuk megvédeni. A tömegtársadalmi populizmusok, mint az éppen vesztésre álló progresszivizmus és a felemelkedő etnicizmusok közös visszaszorítása kis túlzással egy maroknyi emberre vár, akik majdhogynem lehetetlen küldetésre vállalkoznának -- ha vállalnák.

200 komment

2017.12.08. 10:36 HaFr

Beszélgetés egy szocialistával

No automatic alt text available.

Nem akármilyen szocialistával, az egyik legnevesebb magyar nyelvű szocialistával. Betűhív közlés a fölösleges kitérők (újraértelmezések) kihagyásával. Szereplők: Én és a Sz(ocialista). A mellékelt grafikont elemezzük, a Szocialista kérdése az, hogy miért divergál a bér termelékenységtől (jóllehet, ha konzekvens lenne, a kérdés inkább az volna, miért divergál a termelékenység a bértől) ahelyett hogy -- a szocialista vágyak szerint -- követné azt, azaz "megkapná a munkás a munkája gyümölcsét" (még régebben, kommunistáéknál, "a teljes ellenértékét").

Én: Geez, ezt az ostoba manipulációt (mondom a grafikonra).

Sz: Mi itt érvelni szoktunk.

Én: 1. 1947-ben az összes megtermelt értéket kifizették bérben? 2. Miért ne tolódna el a nullpontban értelmezett output/bér arány, ha azóta folyamatos technológiai fejlôdés volt? Tessék, érveltem, pedig csak manipulációt kaptam kiindulásként.

Sz: Az 1947-es évet vették bázisévnek, ezért indul 100-ról.

Én: Én ezt tudom, de tudják-e mind az olvasók? Ez volt az első pontom. A másodikra még nem kaptam választ  Egy harmadik probléma, hogy bérarányt néznek jövedelemarány helyett.

Sz: Hogy jön ide a technológia?

Én: A termelékenységnövekedés jelentős része technológiai fejlesztésből származik, ezért (is) nő jobban a termelékenység, mint a bér, ugyanis a technológiát is ki kell fizetni valakinek és az nem a dolgozó.

Sz: Na de a nagy liberális duma az, hogy csak akkor nőhet a bér, ha nő a termelékenység!

Én: Ja, bocs, akkor ennyi.

Sz: Mondom. Mi itt érvelünk...

-- Tényleg ennyi. --

 

94 komment

2017.12.08. 05:02 HaFr

A baloldal törzsi szemlélete akadályozza a tisztánlátást Jobbik-ügyben

Related image

A baloldalon jobban aggódnak a Jobbik, mint a Fidesz miatt. Oh, dear. Miközben a Fidesz most küldött mindenkinek selyemzsinórt, aki a jövőben a leváltásáért merne dolgozni, és még sikerre is számíthatna. Az Állami Számvevőszék rászabadítása a Jobbikra -- ha nem lett volna idáig is elég bizonyíték rá -- valóban a pártállami időket hozza vissza a magyar közéletbe. Az állam felhasználása a politikai ellenfelek tönkretételére semmi más, mint b-o-l-s-e-v-i-z-m-u-s. Pont. Nem tudom, minek kell még történnie, hogy a politikában úszkáló fatörmelékek észrevegyék, hogy bármikor érnék el maguk a 15%-ot, amire nyilvánvalóan és kényelmesen semmi reményük nincs a belátható időben, azonmód a magyar állam támadásának céltáblái lesznek. Értik, a magyar államé, amelyet elvileg a polgárok védelmére és a jogaik gyakorlásának garantálásra tartunk.

De nem, Magyarországon ismét elkövetkezett, hogy nemcsak a közvélemény döntő része nem látja, hova jutottunk, de az ellenzéki pártok professzionális politikusai sem, jóllehet önmaguk bevallása szerint az ún. demokratikus oldalt képviselik. A mai demokratikus oldal világosan nem tudja megvédeni a demokrácia legelemibb feltételeit sem, igazából, mert maga sose értette a liberális demokráciát, hanem azt csak a saját törzsi, identitáspolitikai szűrőjén át tekintette.

Ezért nem árt nyilvánvalóvá tenni nekik: a Jobbikot nem azért számolják fel, mert nyilas, hanem amiért a demokráciát, és bár a baloldal titokban azért kárörvend ezen, mert ezzel megszabadulni látszik egy ideológiai ellenféltől, és hozzá még szavazatokat is remél ettől, valójában újabb bizonyítékát adja annak, hogy maga is semmibe veszi a demokráciát. Kit érdekelne különben, hogy a Jobbiknak milyen a múltja (de ha már itt tartunk, milyen az MSZP-é??), ha a történet már rég nem róla szól, hanem arról, hogy feladjuk-e a demokrácia utolsó vonalait!

Miközben a T. baloldali közvélemény kedvenc passziójának hódol és azon okoskodik, hogy Vona Gábor és bajtársi köre mennyire antiszemita és ez az antiszemitizmusuk mit fog eredményezni, to wit, egy Jobbik-kormány felállásával (!), addig a liberális demokráciából itt a valóságban nem marad már meg a demokrácia maradéka sem (ez a maradék idáig az a hit volt, hogy a kormány választások útján leváltható). Míg a balos politizáló értelmiség -- tisztelet a kivételnek -- megint, ki tudja, hányadszor, az egyrészt-másrészt ostobaságával hekkeli meg a közvéleményt és a saját szellemileg felkészületlen pártjait, addig -- értelem, műveltség, rátermettség és most már pénz  híján -- a nyilvánosság befolyásolására láthatóan képtelen Jobbikkal az elárvult demokrácia az utóvédharcaiba kezd. Igen, a Jobbik védelme momentán a demokrácia védelme lenne -- de evidensen nem lesz. Miközben jól tudjuk, hogy ott a terv már a bíróságok bedarálására, amit követ majd a sajtó további megfegyelmezése, és felvirrad előbb-utóbb a személyre szabott eljárások napja is. De a Bayer, G. Fodor, Lánczi & Co. nyilvánvalóan ezt is meg tudja magyarázni, miközben az egymással középszerű szellemi viadalt folytató progresszív klerikusok a teve meg a tű foka közötti összefüggésekkel múlatják a napjaikat.

2018 után durva világ jöhet. Aminek összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye, mint a Jobbik-vezérelte pogromoknak. Ha ez vigasztalja a baloldali pártokat, semmiféle erkölcsi gátja nem lehet a Jobbik melletti kiállásuknak, mert nekik sincs semmiféle erkölcsi tartalékuk. A puszta erkölcsmentesség állapotában kellene a maradék értelem mellett dönteni. Az értelem pedig egyedül azt diktálja, hogy a Fideszt meg kell akadályozni a többség megszerzésében. Lehet, hogy a Jobbik melletti kiállás az utolsó alkalom erre. (Legend. A "törzsi"-hez lásd TGM Törzsi fogalmak c. opuszát. Nem összekeverendően a hvg.hu-n a napokban megjelent opuszaival. A kép politically incorrect provokáció. Sir Francis Bacon arca viszont kevésbé érdekes. Viszont egyik sem ad alkalmat a szerző lenácizására. A "klerikusok" utalás Bendára.)

78 komment

2017.12.06. 19:32 HaFr

Egyetemnek nevezett intézményben tenyészik tovább a matolcsyzmus

Related image

A Neumann (ún.) Egyetem munkatársai (György László és tsai) lírai hangvételű esszében (adatok nélkül, a bizonyítás terhét lerázva) bizonygatják, hogy "a bérarány emelése a hagyományos logikával szemben a termelékenységet is javíthatja", magyarul béremelésből lesz a termelékenység, nem pedig -- egyéb körülmények kedvező együttállását is beszámítva -- fordítva. Négy okot sorolnak, amiért a bérek emelkedése növeli a termelékenységet, tovább hizlalva az unortodoxia hazai mítoszát a saját szűk körükben, miközben Magyarország versenyképessége és összes mérvadó makrogazdasági mutatója folyamatosan romlik a térség országaival való összevetésben -- elég nagy mellénnyel kell tehát lenni ahhoz, hogy a Neumann (ún.) Egyetem munkatársai tovább érveljenek a megkezdett út mellett. De ezt teszik, méghozzá hogy! 

1. A négy érvük mindegyike ínyencség. "Elsőként, a fizetések növekedése lehetővé teszi a legszegényebbeknek, hogy fogyasszanak. A dolgozók növekvő fogyasztása azt jelzi a cégeknek, hogy a piac és a vásárlóerő növekszik, ezért új kapacitások kiépítésébe kezdenek, azaz beruháznak." Világos, mint a nap. A cégek a saját versenyképességüket (nyereségességüket) rontva kifizetik a vásárlóerő növekedését (ingyen hiteleznek), aztán ezen a hiányon felbuzdulva további beruházásokba fognak, hogy a saját pénzüket visszaszerezzék a kvázi-adósaiktól, mellesleg további cash hiányt felvállalva -- csakhogy a hiányuk ettől perspektivikusan sem fog csökkenni, ellenkezőleg: a logika szerint inkább nőni fog, hiszen a "növekedést" a folyamatos külső (vállalati) finanszírozás táplálja. Tekintve, hogy a bérkiáramlás és a hitelek adó- és kamatterhei az egész tranzakciós kört tovább drágítják, a vállalatok egy része jó eséllyel még az előtt tönkremegy, hogy észrevette volna, ami munkahelyek elvesztését és a GDP-nek a csökkenését is fogja eredményezni. Bingó.

2. "Másrészt, a dolgozói fizetések emelkedése az adóbevételeket is gyarapítja, amelyből tovább erősíthető a munkaerő helyzete." Ne feledjük, hogy az ilyen és hasonló ötletek elvonják a pénzt onnan (a vállalattól), amelyik a legjobban tudja megítélni, hogy az operatív hasznát beruházásba, a részvényesei kielégítésére vagy béremelésre akarja fordítani. A recept kiötlői számottevő jövedelmet vonnának el a vállalattól és elkezdenék vele fizetni -- nem az unortodox csodát, hiszen csoda nincsen, hanem -- az ingyenélő bürokratákat (most tekintsük el nagyvonalúan a korrupt establishmenttől), akiknek semmiféle hasznuk nincsen a pénz forgatásában. Mi értelme van annak, hogy a bér adóhányadából további embereket tartunk el és mitől "erősödik tovább emiatt a munkaerő helyzete"?

3. "Harmadrészt, ha a nagyvállalatoknak nagy bért is kell fizetniük, akkor az itthon előállított termékeket magasabb áron tudják csak exportálni anyavállalataik számára, amely definíció szerint növeli a hazai munkatermelékenységet (ugyanis a kibocsátásra jutó munkaóra mennyisége állandó marad, de a kibocsátás nagyobb (értékű) lesz)". Ami a mondat első részét illeti az anyavállalatok fölött diktálandó leányvállalati kényszerről, a Neumann (ún.) Egyetem munkatársai vélhetően akkor látnak csak multicéget belülről, amikor az Aldiban bevásárolnak. Mit gondolnak, milyenek az erő- és felelősségi viszonyok egy anya és leánya között a vállalati szférában? De ennél még fontosabb: mit gondolnak, mennyi ideig marad itt a leány, ha megnövelt áron "tud csak exportálni" az ellátási lánc következő tagjának? Elárulom: A) Pont addig, amíg eléggé csökkenteni tudja a drágább munkaórák számát -- magyarul emberek kerülnek utcára. B) Vagy éppen csak arra az időre, amíg meg nem szervezik az elköltözését oda, ahol azonos minőség mellett olcsóbb a termelés. A csoda megint elmarad.

4. "Negyedrészt, ha a cégekre nagyobb bérteher nehezedik, akkor rá lesznek kényszerülve a termelékenységük javítására is, hogy kigazdálkodják a nagyobb fizetéseket. A munkafolyamatokat át kell szervezniük és elemezniük kell, hogy miként lehet hatékonyabbá tenni a termelést." Ismét nyilvánvaló az amatőr spekuláció. A bérteher eddig is nehezedik, mert a bérekre rakódó állami terhek (és általában az adóék) Európában az egyik legmagasabb nálunk, és ebből a teherből finanszírozzuk a csapnivaló hatékonysággal és minőséggel működő államot. És ezt a botrányosan működő államot akarják tovább finanszíroztatni a piaccal. Oké, a matolcsyzmus farkasvaksága. De vajon mit gondolnak a tisztelt szerzők, ha egy vállalat elkezdi (vagy inkább folytatja) a folyamatai racionalizálását, nem fog az vajon a munkahelyek számának csökkenésében is megnyilvánulni? És ha már nem megy a belső hatékonyságnövelés, akkor -- megint csak -- nem fog elmenni a vállalat oda, ahol a logisztikai költségei mellett megéri jobban termelni? És az nem fogja a munkanélküliséget növelni és az állami bevételeket csökkenteni? Mi a csoda folyik a Neumann (ún.) Egyetemen közgazdaságtan címén, amit nem szégyellnek publikálni is?! Csoda? Termelékenység "bérfelzárkózásból"? Affenét, kedves György úr (és tsai).

Az én első javaslatom a bérfelzárkózásra: levágni a Matolcsy-hidra összes fejét. 

67 komment

2017.12.05. 18:49 HaFr

Milyen is egy kapitalista élete?

Kapcsolódó kép

Van majd' ezer ismerősöm a facebookon jórészt közéleti vagy a közélet kapcsán megismert emberek, közülük fél tucatról tudom, hogy kapitalistaként jellemeznék magukat, ami a jelen esetben nem a foglalkozásukra, hanem a szemléletükre utal -- ez kb. meg is felelhet az országos aránynak. Öt-hat ezrelékünk "kapitalista". A nagy többség számára a kapitalizmus legjobb esetben is érdektelen, de többen lehetnek, akiknek idegen, sőt ellenséges hangzású szó.

Miközben ugyanezek (kezd persze messzire hatolni az adatolatlan spekulációm, de szerintem nem járok messze az igazságtól) elégedetlenek a jövedelmükkel és adott esetben nehéz a megélhetésük. Ha összekötnék a kapitalizmust és a saját megélhetésüket, akkor -- spekuláció a köbön -- az előbbit inkább okolnák az utóbbiért, mintsem hiányolnák belőle. Úgy vélik, spekulánsok, tőkések és adócsalók rabságában vergődnek. Huh. Mekkorát tévednek. Ha valamiben, akkor a saját maguk által eszkábált csapdában vergődnek.

Hacsak nem tételezzük fel, hogy az értékválasztásainkban és életvezetésünkben mások áldozatai vagyunk, méltányos azt feltételezni, hogy mindenkinek -- nem is egyszer -- lehetősége van arra, hogy az életmódját és a foglalkozását megválassza, módosítsa, ideértve, hogy tanulhat és képezheti magát, ha nem elégedett egy ponton az életkilátásaival. De a legtöbb ember mégis inkább panaszkodik. És közben olyan politikára adja a voksát, amelyik antikapitalista, etatista és valóban - állami - spekulánsokat és tolvajokat emel hatalomba. Teljes irracionalizmus.

Ami egy kapitalista (mentalitású ember) életét illeti - mivel jó néhányat közelről ismerek - el tudom mondani, hogy ha ehhez a mentalitáshoz megfelelő pénzkereseti (tehát az autonómiáját megalapozó) foglalkozást is választ, magyarul a versenyszférán belül is a magas keresettel kecsegtető pályára megy, akkor a felnőtt élete első két évtizedében biztosan és utána is jó eséllyel meg fog gebedni a munkától. A versenyszektorban, különösen ennek magas presztízsű és magas jövedelmet biztosító területein mozgó ambiciózus fiatalembernek gyakorlatilag nincs magánélete és nincs szabad ideje (olyan biztosan nem, amire biztosan számíthat előre). Akár önálló vállalkozást nyit, akár (egy jobb) tanácsadó cégnél vagy ügyvédi irodánál dolgozik stb. stb. -- az élete a munka lesz. Így döntött.

Ugyanez a fiatalember tehát feláldoz sok minden mást -- családot, kiegyensúlyozott életet, barátokat, szabad időt, a szakmájától elütő művelődés lehetőségét, miközben elképesztő tudásra, készségekre és civilizációra  tesz szert a maga szakmájában. A legszerencsésebbek tudják csak összeilleszteni a dolgokat -- ha ilyen igényük van. De mindenki értéket választ és dönt alternatívák között. Aki a kapitalizmust és az ezzel járó lemondást választja, az teheti ezt az autonómiájáért, az önkiteljesítés lehetőségéért, a versenyért, az adrenalin tombolásáért, a pénzért. De a kapitalizmus választása nem - automatikusan - a pénz választása (ezek sem kapják a pénzüket), hanem mindenekelőtt a munkáé. Ezt a szocialista erkölcsű emberek rendre elfelejtik. A kapitalizmus választása a munka (időszakonként rendszeresen napi tizenöt-húsz órai munka) választása, de nem egyszerűen a munkáé, hanem a teljesítményé, azaz a versenyé: versenyé a saját kortársaiddal a saját vállalatodban és mindenki mással, akire a vevők a pénzüket költik helyetted, vagy a céged helyett. A kapitalista élet a mindennapi mérhető teljesítményről szól. Ha nem így érzed, nem vagy kapitalista, hanem a legjobb esetben is fogaskerék, derékszíj, "foglalkoztatott", helyettesíthető elem. A kapitalista szent meggyőződése, hogy nem helyettesíthető és ez a büszkesége hajtja előre, nem pedig a helyettesíthetőség jelentette félelem, ami legfeljebb a túléléshez elég. De a kapitalista nem túlélni akar, hanem győzni: up or out. Aki nem így érez, az holnapután már nem lesz a helyén (és nem feljebb kerül). Viszont aki egyre feljebb és előrébb jut a képességeiben, drágán tudja eladni magát a piacon. Ezért lesz már a az élete derekán tehetős, adott esetben gazdag. Valaki megfizeti a tudása és a készségei árát.

Ennél jóval kényelmesebb panaszkodni. A világ ilyen fekete-fehér. Lehet választani. Mindenki választhat.

167 komment

2017.12.05. 08:44 HaFr

Mit oly őrülten nehéz felfogni egy versenyképes társadalom politikájából?!

Képtalálat a következőre: „competitive society”

Nem kéne talán az egekig cifrázni egy jól működő ország politikai gyakorlatát -- hogy már tényleg csak a Jóisten segíthessen majd rajtunk. Az a sz*rkeverés, ami másfél évtizede, de különösen nyolcadik éve folyik a magyar politikai rendszerben politika (vö. közösségi koordináció) címén annak érdekében, hogy közben a politika unortodox értelmezése (vö. hatalomgyakorlás) váljon az elfogadott normává, viszont közben tönkremenjen ember és társadalom, azt hittük volna, kiüti a honfitársaink nagyobb részének szemét is, de nem. A kisebb részéét is alig. Sőt, már-már mitikus képességeket tulajdonítanak a Vezérnek, akinek sikerült meghekkelnie a politika józan ésszel elfogadható rendeltetését.

A politika -- amennyiben az előbbi értelmében a társadalom, és nem a kormányzat (és vezetőinek) erejét szolgálja -- mióta világ a világ verseny-, együttműködési és identitás-kérdéseket vet fel, és ezeket akár sikerrel tudná kezelni is, ha ennek szánnák. De még egyszer, ezen a bús magyar földön nem ennek szánják, kisebb részt tehetségtelenségből, nagyobb részt gazemberségből. A versenyképes társadalom politikája -- amely nem takarítható meg anélkül, hogy a társadalom elszegényedne, ami viszont koncentráltan hívná elő a mélyéből a legrosszabb szellemeit -- az ilyen igényű közösségek mintáit nézve a XXI. század elején -- de tudnék amellett érvelni, hogy öröktől fogva -- nagyjából ezen a három elven nyugszik: minél szabadabb kereskedelem/piac, minél erősebb bemeneti esélyegyenlőség (az egyéni önkiteljesítés lehetősége és az összképességek maximuma érdekében) és biztonságos (személyes) identitásőrzés. 

Lehet ezt a hármat cifrázni és tradeoffolni ideológia, ízlés, ellenségkép stb. szerint, de végső soron mindig ide lyukadunk ki. Amikor a konzervativizmusról szántom a sorokat, végül is mindig ezek konfigurációjáról beszélek, ahogy mindenki más is hol racionálisabban, hol kevésbé úgy. Vannak, akik a piacot korrigálnák, vannak, akik az esélyegyenlőséget zavarnák el a föld alá vagy -- ellenkezőleg -- egészítenék ki kimeneti kompenzációval, esetleg még cifrábbakkal, vannak, akik az identitást tartják huszadlagos, vagy legalább nem közösségi érdekű dolognak, és így aztán mindent összevetve az etatista-individualista tengelyen vagyunk sokféle pötty, sokféle önfelkent igazság -- legyen, nem érdekes. De akik nem tudnak ezzel a hárommal elszámolni a politikájukban a közösség előtt -- vagyis eleve nem olyan politikai rendszert üzemeltetnek, amelyben ezeket a dolgokat szabadon és a közjó érdekében meg lehet beszélni, azok nem a közösség érdekében űzik a politikát. Qed. Számomra ezért először is a mai politika a Momentumtól a Fideszen át a Szabad Magyar Tengercsinálók Pártjáig egyetlen tohuvabohu, reflektálatlan káosz, közösségellenes irracionalizmus, másodszor is természetesen a Fidesz praktikusan a legkártékonyabb, a szellemi és anyagi erőforrásainkat a legjobban emésztő erő.

76 komment

2017.12.04. 08:42 HaFr

Hol a baloldali utópia manapság?

Képtalálat a következőre: „communism humanism”

A baloldal (nevezzük ezt egyszerűen az egyenlőség programjának, noha -- kicsit bonyolultabban -- pontosabb volna a konstruktív önazonosságénak hívni) kétezer-ötszáz éve utópiákban létezik, és nem változott az akkor sem, amikor kommunizmus elnevezéssel politikai proto-elméletté vált a XVIII. század vége felé Victor d'Hupay ujjai alatt, majd a legismertebb reprezentánsa, Marx, tudományos formába öntötte (a részvét miatt nem tettem idézőjelbe a "tudományost"). A baloldal mozgósító ereje mindig az utópia -- ha tetszik, a humanista illúzió, az ember természeti és közösségi énjének egymásra találása, önazonossága -- volt, illetve ugyanő, a baloldali program, akkor vált kiábrándítóvá, amikor ennek az illúziónak a feladására kényszerítette a híveit. A baloldalnak -- ez alighanem vitathatatlan -- a megvalósult szocializmus ártott a legtöbbet, ami azt is jelenti, hogy mindig is sokkal termékenyebb volt a rendszerek ellenzékeként, ahogy ma is az lehetne (tehát kapitalista körülmények között). Sőt, én -- egy kis malíciával szólva -- nem is értem, miért nem érzi jobban otthon magát a mai közegben. Szárnyalnia kéne. 

Annyira szükség van az utópiára.

Hiszen az ellenfél is csak narratívákban létezik. Magyarországra szűkítve az érdeklődést, mi másból veszi Orbán rendszere a legitimitását, mint a narratívából, a sztoriból, a meséből -- egy fikcióból? Ami korábban a zsidó összeesküvés volt, empirikus tények (hogy zsidók léteznek) fiktív összeesküvés-elméletbe való rendezése (ami az empirikus alapjának és a valóság meghaladása vágyának kombinációjától tett szert akkora gyújtóerőre), ma is működik a tömegtársadalmi értelemben vett jobboldalon (=az etnicista és rasszista kollektivizmusban). Az orbánizmus sem más, mint egyetlen politikai sztori: a migránsok, a Nyugat és Soros felhasználásával minimális empirikus alapokra grandiózus légvárat felhúzó utópia (ami nekik "u-", az másoknak "disz-"). Mi akadályozza a baloldalt abban, hogy hasonlóan járjon el a politikai hatalom megszerzése érdekében?

Először is az, hogy a baloldal már nem hisz a saját szellemeiben (nemcsak a spectre, hanem a spiritus, az animus és a genius értelmében sem). A baloldal materializmusa elfeledtette vele a materializmusának szellemi (idealista) alapjait -- hogy mint sikeres, akcióképes utópia "annak idején" első sorban a szellem és a lélek tápanyaga volt. Ma a politikai és a szellemi baloldal horizontja egyaránt a béremelésig és a vagyonegyenlősítésig terjed a kogníciójában (Piketty) és a politikában is, és ezzel már radikálisnak mondja magát, miközben a jóléti változatai (kb.) hetedik generációs jogokért - a szimbolikus és identitásegyenlőségért - harcolnak az issue-politizálás frontjain. Nincs itt, kérem, semmiféle oldal, legföljebb szenvedélyek és reakció.

A baloldalnak tehát nincsen jövőképe, amely utópiaként, filozófiai és politikai narratívába öntve szellemi bátorságot, orientációt és célt adna a híveinek. A baloldal száraz, fáradt és fantáziátlan. A másik ok, ami akadályozza a baloldalt a termékeny utópia kialakításában, hogy nem foglalkozik másodsorban a társadalomelmélettel -- megint csak összefüggésben a szellemi restséggel, amely megelégszik a kapitalizmus által feldobott témák és issue-egyenlőtlenségek dekoncipiálásával és a kapitalizmus jogrendjén belüli kezelésével. Holott itt van az orrunk előtt a legfontosabb téma, amely a társadalomelméletnek kifutást ad a jövőbe (akár alkalmasabb módon, mint ahogy Marxnak rendelkezésére állt az akkori jövő): ez a mesterséges intelligencia, a robotizáció és az értékteremtési struktúrák átalakulásának radikálisan új kontextusa, és ennek hatása az emberi nemre. A baloldalnak le kell mondania arról, hogy a tőkét kiváltsa a társadalmak regenerációjának "logikájában" (a múltja is erre tanítja), de elengedi-e a humánumot is ugyanemiatt -- mert a tőke és a humánum antagonisztikusan együtt jár a múltjában, vagy ellenkezőleg, mert annyira lemondott már a tőke kiváltásáról, hogy az emberi voltunkból sem tudja kivonni, hanem engedi vele felemésztetni?

Disztópiával vagy utópiával nézünk szembe a jövő társadalmaiban? A baloldal még ebben sem döntött. Harcolni kell-e itt akármiért vagy akármi ellen? Ha a baloldal nem harcol, átadja a jövőre vonatkozó narratívát a technokrácia és a nemzeti szocializmus lehetséges disztópiájának? Van egyáltalán a baloldalnak emberképe? Nem úgy tűnik. A kommunizmus a humánum utópiájának indult. Kézen-közön elveszett az igény a baloldalban, hogy elsősorban így tekintsen magára, ezért folyamatosan adja fel a hadállásait. A politikai jelentéktelensége csak ennek a harmadik-negyedik rendű következménye.

70 komment

2017.12.03. 09:01 HaFr

Az orbánizmus céljai Európában

Képtalálat a következőre: „magyar kínai bizottság”

A magyar illiberális államot az objektív gyengesége miatt nem méltatja figyelemre az EU, és ebben nem nagyon változott a hozzáállása a migrációs válság hatására sem. Magyarország elhanyagolható méretű gazdasági és politikai befolyással bír Európában, és az EU-n kívülre kerülve még ez is tovább esne. (A nacionalista rajongók nem egészen értik, mi jelent hatalmi mércével, hogy a magyar GDP az Egyesült Királyság nélküli EU 1%-a körül mozog. Elmondom: hogy az EU az önálló képességeinken túl erősíti a magyar befolyást a világban. Nélküle nem szuverénebbek, hanem sokkal gyengébbek lennénk.) A V4-csoport széthullása csak idő kérdése volt, mivel önálló szövetségi rendszerként nem jön számításba, az oroszokkal szembeni ellenszenv a legerősebb tagjának, Lengyelországnak a mozgásterét mindenképpen behatárolja, a többi három ország meg olyannyira része a német befolyási övezetnek, hogy esélye nincs a túlélésre egy komolyabb diplomáciai, netalán politikai konfliktus esetén.

A Nyugattal szembeni "hadviselésben" Orbán elment már a falig. Egyszerre használva ki az EU intézményrendszerének operatív gyengeségét (ideértve a szankcióképtelenségét) és az oroszoktól eltanult hibrid hadviselés országunkra szabott operett változatával szembeni türelmet kb. megmutatta, milyen károkozásra lehet képes -- ám szigorúan egy saját EU-kép jegyében, egy pillanatig sem előhíva magának a kiléptetés rémét! A legtöbb, amit elérni akart, az a továbbgyűrűző hatás volt, de Putyin oldalszárnyaként sem jutott többre annál, amit a próbálkozásai zenitjén, a migránsválsággal elért: az EU önreflexiójának és önvédelmi képességeinek lassú magára találását. 

Orbán stratégiáját általában, a szövetségi politikáját pedig még inkább a középtávú reménykedés jellemzi, hogy ti. eltolódik a világ súlypontja a liberális világrendtől legalább a pluralizmus felé és ennek hatására legitim vállalkozássá válhat az illiberális állam az EU-n belül is, illetve Kína és Oroszország olyan erős játékosokká válnak a térségünkben, ami őt és az uralmát is biztonságba helyezheti. Ez a remény azonban illuzórikus. Az orosz befolyás a világban a KGB és utódszervezeteinek fénytörésében látszik csak annak, ami: valójában Oroszország helyzete közép- és hosszútávon is kilátástalan a meghatározó világgazdasági, technológiai és demográfiai trendek ismeretében. Az orosz politika az észak-koreai politika nagyban (és ezért lassúbb és egy cseppet -- éppen a hibrid hadviselésben való jártassága miatt -- kifinomultabb). Putyin meg-megismétlődő rimánkodása az elismerésért egy versenyképtelen társadalom hangja. Az orosz GDP elhanyagolható méretű, a kivitelének nagy része nyersanyag -- ráadásul egyre inkább helyettesíthető nyersanyag --, és hogy még egy stratégiai jellemzőt hozzak fel: az orosz működő-tőke kivitel manapság évi 30 milliárd dollár körül mozog, míg a kínai ennek ötszöröse, az amerikai a tízszerese, de még a holland (vö. "operettállam") is az ötszöröse (kb. 160 milliárd). (Összehasonlításképp, a nehezen elérhető adatokból kihámozhatóan a magyar FDI-export a legutóbbi évek átlagában valahol 2 és 2,5 milliárd között volt.) Képzeljük el ugyanezeket a számokat kumuláltan, amely pontosan mutatja egy ország gazdasági hatalmát a világban. Ilyen körülmények között minden egyes nap, amellyel Putyin nem tudja rávenni magát -- helyesen -- egy világháborúra, tovább gyengíti a rezsimjét és ezzel Orbán európai legitimációjának esélyét.

Orbán elszámítja magát a kínaiakkal is, akiknek a gazdasági képességei hosszú távú racionalitás eredménye, amire Orbán és társasága se nem képes, se nem hajlandó. Peking nem fog pénzelni autokráciákat, ha a demokráciák feletti befolyása erősödése többet hozhat a konyhára. A tempírozásban -- miszerint a hatalom dinamikája és megnyilvánulásai jó időérzéket kívánnak -- Orbán sokkal gyengébb a nemzetközi, mint a belföldi folyamatokban. A hatalma sokkal többet köszönhet a Nyugat nagyvonalúsággal és érdektelenséggel vegyes totojázásának -- mert az onnan érkező finanszírozás és a demokrácia iránti tisztelet tartja életben --, mint bármi másnak. Mire Kína komoly mintájává válhatna a világ politikai rendszereinek (szerintem sosem fog), az legkorábban a század közepe lehet, amikor -- megint csak inkább a kapitalizmusból és a technológiai fejlődésből következő trendek hatására -- az értékteremtésnek a társadalmak felső 30%-ában való koncentrációja miatt komolyabban felvetődhet a pénz- és piacgazdaságok kifejezetten szocialista vonásokkal való vegyítése (pl. az FNA-val).

A nemzetállamok befolyása az előttünk álló évtizedekben véleményem szerint egyre inkább csak a globális lehetőségeikkel összhangban lesz értelmezhető, és könnyen lehet, hogy miközben az USA és a Kína megmarad két domináns nemzetállamnak (a nemzetállamnak persze nem az etnicista értelmezésében), esetleg kiegészülnek még a Kínával egyébként nem éppen barátságos Indiával, addig Magyarországnak nem marad más útja, mint a klasszikus szuverenitás még fokozottabb feladása és az EU integrációjában való részvétel. Valójában -- ennyit még a tempírozáshoz -- amikor a rezsimünk Kínának drukkol és sietteti az európai erősödését, ugyanakkor az EU integrációját is sietteti, amely a Kínával való versenyben (is) születik a gazdasági gyarmatosítástól és a politikai megosztástól való félelemben.

Az integráció azonban jó eséllyel előbb lesz itt választási lehetőség (tegyük fel, még az), minthogy Kína európai domíniumává válhassunk. A kis államok sorsa, hogy a legjobb esetben is csak választani tudnak az uraik között. A kis állami népek nyomorúsága pedig, ha ezt nem ismerik fel időben, hanem a politikai hübrisznek hitelt adva nagynak, befolyásosnak és szuverénnek képzelik magukat, így amikor újra és újra kiderül, hogy se nem nagyok, se nem befolyásosak, rendre csak a rosszabb választásuk marad: a még radikálisabb szuverenitásvesztés. Nota bene, a szuverenitásunk maximuma nem a kormányzati mozgástér maximumán -- és még kevésbé a kormány tagjainak személyes hatalmán és mozgásterén -- múlik, hanem a társadalom versenyképességén. Bármekkora hévvel nyomják ennek ellenkezőjét cinikus kormánypropagandisták.

74 komment

2017.12.01. 12:20 HaFr

Orbán még csak kilépne az EU-ból, de...

Képtalálat a következőre: „magyar külpolitika”

...az oroszok és a kínaiak nem engedik. 谢谢你,中国

Nincs ebben semmi különös, inkább szokványos ez: nem vagyunk szuverén ország már ötszáz éve, azt csináljuk -- némi alkudozással --, ami mások hasznát szolgálja, és a keleti nyitással, agresszív hatalmak közelében, ez a szuverenitásvesztés csak erősödött. A magyar történelmet (ideértve a napjainkat is) nem lehet megérteni az orosz, az osztrák, a német, az amerikai külpolitika ismerete nélkül.

A magam részéről azt is kétlem, hogy Orbán lenne ennek az országnak a stratégiai irányítója.

23 komment

2017.12.01. 09:27 HaFr

A Fidesz radikális konzervatív-ellenességéről (is)

Kapcsolódó kép

Az élet szerteágazó bonyolultsága nem tűri az erőszakos megértési törekvéseket, sérül a központi tervezés és struktúrák rákényszerítésével. Ez az alapvető élmény váltotta ki az ellenállást a francia felvilágosodás és forradalom élményével szemben konzervatív oldalon. Az élet teljességének megőrzése a tradíciókon, a szokásokon, az intézményeken és az autonómiákon keresztül máig a konzervatív felfogás alapja még akkor is, ha a konzervatív politikák ettől elrugaszkodnak. Ha újra meg akarják találni a saját értelmüket, akkor mindig vissza-vissza kell térniük ehhez a valaha volt beidegződéshez, ma már csak elvi állásponthoz 

A konzervativizmus az élet spontaneitását és bonyolultságát védi, és csak részletkérdés, hogy ezt reakciós-restaurációs, piaci, liberális-evolúciós, keresztény-dogmatikus vagy más alapokon teszi, amíg ezek nem válnak ideológiákká, azaz amíg nem kerekednek egy program nevében az eredeti intenció fölé. A politikai konzervativizmus elsődleges problémája mindig az volt, hogy miként küzdjön meg a saját rossz szellemeivel, amelyek az ideologizálásból és a doktriner mentalitásból kelnek ki és éppenséggel az élet differenciáltsága ellen fordulnak. Ha a konzervativizmus a saját lényegét bármelyik említett politikai ideológiához (a kereszténység esetében ennek politikai értelmezéséhez és használatához) köti, egyik vagy másik köré hagyja szervezni, akkor attól kezdve nem tekinthető a konzervatív beállítottság politikai kifejezésének, hanem programmatikus erőszakká válik. Éppen saját maga ellen fordul, amit könnyű belátni, hiszen egyik vagy másik -- egyformán konzervatív -- értékkatalógus abszolutizálása szembehelyezi őket egymással (pl. a kereszténységet a nacionalizmussal, az erénytant a szabadsággal, a hierarchiát a könyörülettel), és ami a konzervativizmus szerint az autonómiák emberi belátásokból fejlődő spontán, érzékeny rendje volt, abból manufakturált rendszer és politikai doktrínák ütközése lesz -- a konzervativizmus romjain.

A programmatikus (állami) erőszak legrosszabb kvázi-konzervatív ideológiái a tömegtársadalommal és a tömegek feletti irányítási kényszerrel jöttek el, ezek a nemzeti szocializmus, a nacionalizmusok és a rasszizmusok. Ezek az élet teljessége -- a differenciált tradíciók, hierarchizált érték- és jogrendek, a hivatásrendi etikák, a regionalitás, a vallások és a hitek anitracionalizmusa -- helyett gleichschaltolni (kiegyenesíteni, egyneműsíteni) akarják az ember közösségi lényegét, redukálják ezt bizonyos -- átpolitizálható -- jellemzőire (etnikumhoz, nemzethez vagy rasszhoz tartozásra) és alávetik ezeknek minden más önazonossági alapját. Felismerendő, hogy ez a fajta redukcionizmus a lényegét tekintve semmiben nem különbözik a baloldali (osztály alapú, kifejezetten a denaturalizációra törekvő) redukcionizmustól, és mindkettő érdeke a hatalom. 

A bal- és jobboldali anti-konzervativizmus egyformán a tömegtársadalmak és az egyenlőségi hisztéria terméke, segítik őket az etatizmus, a jog homogenizáló uralmi formái és a racionalista, tervező-programmatikus gondolkodás. (A racionalizmus nem okvetlenül balos ideológia. A jobboldali racionalizmus ugyanúgy a politikai tervezésre épül, csak más hívószavakkal. A bal- és jobboldali politikai értelmiségek semmiben sem különböznek egymástól a működési logikáikat tekintve, ezért is adhatják az amerikai, francia, magyar és -- kisebb részben -- a brit jobboldaliságnak is jelentős bázisát korábbi kommunista-balos szimpatizánsok. A lényeg mindkét esetben a politikai-társadalmi program léte.)

A mai populista tömegkommunikáció (ideértve az algoritmusok irányította közösségi médiák politikai rombolását) kéz a kézben jár a populista politikával: mindkettő eredménye a közép kiüresítése, akár a társadalmi, akár a politikai középről, vagy a mainstream tudásformák, a szokások, az autonómiák és a mediáló társadalmi intézmények és a heterogenitás értelmében vett pluralizmus kiüresítéséről legyen szó. Ezek léte vagy nem léte, a megőrzésük lehetősége, kulcsfontosságú a konzervativizmus továbbélése szempontjából. Csak a vak nem látja, hogy a Fidesz céljai gyökeresen (radikálisan) anti-konzervatívok. A nacionalista, a populista és az anti-konzervatív jellemzői egy irányba mutatnak, és segíti ezeket a tömegkommunikáció új és régi formáinak együttállása.

Az elembertelenedés felvilágosodott-jakobinus (Voegelin szerint gnosztikus) alapjaira újabb és újabb rétegek kerülnek, amelyeket nem lehet már lerázni ellenforradalommal, mert már az ellenforradalmat is a modern jakobinusok csinálják. Amikor pl. a Mandiner -- nagyon helyesen -- egymás után szólaltatja meg a nyugati jobboldali reakció képviselőit, akkor éppen csak a lényeget felejti el láttatni, mert ennek se az interjúalanyok, se az interjúk szerzői nincsenek tudatában: a progresszivizmussal (baloldali anti-konzervativizmussal) szembeni harcot olyanok vívják, kik maguk is ideológusok. Ki a kereszténység, ki a "fehér kultúra", ki feudalizmus, ki a régi szokások nevében reifikálja (dologiasítja el) az életet, teszi a megértés és a politikai akció tárgyává azt, ami egykor komplex élet (balosból lett kvázi-konzervatívan: életvilág) volt, de mára visszavonhatatlanul megváltozott az értelmezés és a politikai cselekvés programmatikusságának súlya alatt. A kvázi-konzervativizmus, amelynek a nevében Scruton, Delsol, Benoit, Houllebecq stb. harcolnak az elvallástalanodás, a migráció, a denaturalizáció ellen, mindössze a tárgyában különbözik a progresszivista politikai tervezéstől (eszményektől), de egyaránt tervezés. Egy élcsapat társadalmi méretű politikai programjának változatai, amelyek egyformán célracionálisak, kollektivisták és erőszakosak.

A konzervativizmus jelszavai valának a spontán rend és a kegyelem. A bal- és jobboldalé egyformán a mérnöki rend és a fegyelem. Fegyelem (szervezés) hol a szabadságban, hol a szabadságellenességben. A konzervatív önreflexió első élménye a tárgyunk (a reflexív, autentikus élet politikai lehetőségének) elmúlása. A -- jobb- vagy baloldali -- anti-konzervativizmusé a tárgyunk megszerzése, kisajátítása és gyarmatosítása. Olyasmi, hogy konzervatív politikai program, nem létezik. Konzervatív visszahúzódás van a politikától: a konzervativizmus maga a visszahúzódás, a szervező politika alóli emancipáció, az autonómiák terrénumának passzív növelése, a társadalmi kollektivizmus szemléleti gyengítése, az egyének és a nemzetállam közötti tér -- a köztesség -- iránti informális jóindulat. Az ember visszavételének illúziója.

(U.i. az utolsó bekezdéshez. A passzív ellenállás nagyon fontos konzervatív politikai gesztus, ráadásul megvan a története a magyar politikai hagyományban; lehet, hogy egyenesen ez a legfontosabb konzervatív hagyományunk azzal a -- paradox módon -- fantáziátlansággal és rendíthetetlenséggel együtt, ami a magyar politikai közösséget jellemzi.)

51 komment