1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)
" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

1000 A Mi Hazánk

Hirdetés

Friss topikok

Blogajánló

BÉNDEK PÉTER BLOGJA / PKonzervativok@gmail.com / POLGÁRI KONZERVATÍV PÁRT

2014.11.23. 08:54 HaFr

A konzervatívok individualizmusa

Szegény, szegény pógárok és köreik, mivel hát sosem volt lehetőségük valóban polgárrá válni, és jelentős részük a Fidesz támogatásával letette a garast még a kleptokrácia mögé is, jobb talán nem is beszélni velük arról, mi az a polgárság. Csak illusztrációként, ez a réteg az, amelyik felült a nacionalista fecsegésnek, mert azt hiszi, ettől válik echte patriótává, ám közben egyik naptól a másikra (ahogy a vezér böffent), képes a '48/49-es és az '56-os szabadságharcunkat és a '45/48-as polgári átalakulást leverő, '19-et pénzelő oroszok szoknyájába bújni holmi "magyar érdekre" való komolykodó tekintettel, mintha fogalma volna róla, hogy mi a magyar érdek azon túl, hogy neki meleg lakása, állami munkahelye (vagy legalábbis közpénze), biztos ideológiai széklábai vannak -- a gyerekei meg nyugati egyetemeken vagy állásokban. De az inkoherencia a pógárt sosem érdekelte, tessenek olvasni Márait a könnyebbek közül.

A pógár ezen felül azt is hiszi mostanában, hogy konzervatív is, mert még ez az egyetlen tradicionális politikai identitás, amelyet enged -- ha nem is hirdet -- a vezér, és mert ez a pógári fejekben olyan szépen megfér a nacionalizmussal, az állami élősködéssel, a szolidaritáshiánnyal, a bolsevik antibolsevizmussal, a nippekkel és a vasárnapi vendéglőbe járással. Konzervatívnak lenni pógári módon jónak és kényelmesnek tűnik, ezt a pedigrét elismeri róluk még a Gyurcsány is, aki a leninizmus iskoláinak levegőjét mélyen magába szíva egy életre eldöntötte, hogy a konzervatív az ab start fasiszta, a jobboldali meg konzervatív, minden egyéb a véletlen és a felvilágosult önkorlátozás műve.

Hadd mondjam el, hogy egyrészt a konzervatív egy olyan korból, a 17-18. századból táplálkozik, amely nem szívesen beszélt az összesség, a nemzet és az állam nevében, mivel nem ismerte e kollektív áldásokat, továbbá akár nemesi, akár polgári individualizmusból mélyen megvető volt a mindenkori proletariátussal szemben. Modern korunkban, a nemzetek, a demokrácia és a vágyott népjólét körülményei között persze a konzervatívok nem vehetik magukra a felvilágosodás előtti antiegalitárius meggyőződésüket annak minden konzekvenciájával, de igenis megtartották a gyanakvásukat mindennel szemben, ami populista, kollektivista, egyenlősítő, "többségi demokratikus" stb., mert ezek rongálják az értékes élet, a hierarchia, a hagyományok, a bevált gyakorlat, az intézmények, az autonómia, és a szabadság lehetőségeit. Szemben a fasizmus árnyalataival (barna, vörös, zöld, rózsaszín, trikolór), a konzervatívok a felvilágosodást -- és különösen a tömegdemokráciát -- megelőző "premodern" értékrend leszármazottai. Mivel ekkor jött létre az individualizmust erkölcsi kiválósággal, adott esetben keresztény hittel temperáló polgári éthosz is, nem véletlen, hogy a polgári autonómia igényét és főleg a gyakorlatát a liberalizmus balra tolódása és (kb.) elanyagiasodása óta (nagyjából 1945-től) a konzervativizmus képviseli azzal, hogy a minél szabadabb piacban (az egyenlőtlen autonómiák jog által védett interakciójában) fedezte fel a valamikori eszményi kor utolsó megmaradt közintézményét, a tehetség, a műveltség és a humánum utolsó mentsvárát ebben az államilag és korporatívan ellenőrzött, a balos és a jobbos populizmustól egyformán sújtott, lefele nivelláló, agresszív világban.

Mármost az utolsó dolgot, amit el lehet képzelni erről -- az oktatási rendszer tönkretételét, a jogállam és a magántulajdon intézményének megrendítését, a nyugati civilizációval szembeni agitációt szó nélkül tűrő -- pógárságról, hogy ő a konzervatív individualizmus pártján állna a populizmus, az etatizmus és a nacionalizmus kollektivista ideológiáival szemben, hiszen nem bolond ő az erkölcsi integritás, a versenyképes tudás, vagy akár -- ha mint mondja, keresztény is -- a szolidaritás nehéz igényét kikényszeríteni a saját politikai vezetőiből, ha mindannyian jól elvannak a generális korrupció mocsarában. Jó messziről iránytűként küldöm tehát a fasiszta árnyalatoknak: a konzervativizmus individualista és erkölcsös, szemben a fasizmusokkal, amelyek kollektivisták (pl. nacionalisták) és vezérelvűek. A konzervativizmus politikája mögött az emberi minőség diktál, a kollektivizmusoké mögött az emberi gyengeség, számítás, és elaljasulás. Ha nem hiszik, nézzenek tükörbe.

55 komment

2014.11.22. 14:06 HaFr

A Putyin-Orbán összjáték értelme

A hidfő.net közölte az orosz külügyminiszter szavait, miszerint bár Oroszország nem utasítja vissza az együttműködést az Európai Unióval, a korábbi kapcsolatoknak vége. "Az Európai Unió egyik legnagyobb partnerünk. Senki nem fogja lábon lőni magát, de mindenki számára érthetővé vált, hogy a szokásos üzlet a továbbiakban nem lehetséges. [...] Meggyőződésem, hogy túljutunk majd a jelenlegi perióduson, és levonjuk a következtetéseket, és új alapokra helyezzük kapcsolatainkat."

A portál még hozzátette: "bár a gazdasági integráció alapjait Washington blokkolja, meg fogják találni a módját annak, hogy a kelet-európai országok megkezdjék az átmenetet. Ez egy igen reményteljes nyilatkozat Magyarország számára; az Eurázsiai Unió nem felvásárló-piacnak tekinti saját tagállamait, ehelyett jelentős iparosítás fog lezajlani az új tagállamokban. Míg az Európai Unió a magyar ipar és így a munkahelyek megszüntetését jelentette (felvásárló-piacnak kellettünk), az eurázsiai átmenet után jelentősen javulhatnak a megélhetési viszonyok Magyarországon."

Ezt a - Paks, Déli Áramlat, orbáni pávatánc, orbáni holdudvar gátlástalan és semmitől sem tartó korrupciós hadjárata fényében -- nagyon is plauzibilis orosz forgatókönyvet mi azzal egészítenénk ki: valójában az ország kiéheztetése folyik most fideszileg, hogy utána az orosz kapcsolat a legtöbbeknek -- a Nyugat elleni megújuló erkölcsi hadjárat után, amelynek lényege, hogy valójában tönkretették és kiszipolyozták az országunkat -- új reményt jelenthessen, és ne tiltakozzunk ellene, sőt a többség megkönnyebbülten a keblére ölelje, ha tetszik, felszabadítóként fogadja. És Magyarország az EU-ból kilépve csatlakozhasson az új, Eurázsiai Unióhoz. Ennyi.

265 komment · 3 trackback

2014.11.21. 16:05 HaFr

Aggasztó a jobboldal színvonala

Az utóbbi hónapokra megfonnyadt, kiüresedett, és enerválttá, mondhatnám -- ha nem járna elképesztően káros következményekkel közben -- teljességgel parodisztikussá vált a kormányzati és szimpatizánsi érvrendszer, azt igazolva indirekt módon, hogy az Orbán-rezsim racionálisan védhetetlen. A miniszterelnöki beszédek határozottan a delírium jegyeit mutatják, a kincstári nem-ideológus ideológusok (a századvéges fiúk) minden megszólalásukkal megcsúfolják az eredeti szakmáikat, az újságírók és a kommentelők (ezen a blogon is) kifogytak minden mozgósítható sablon-érvből, és már csak a durvaság és a trágárság maradt nekik, ahogy a rezsimnek is a pökhendiség és az arrogancia. A legcizelláltabb érvcsoport most éppen az USÁ-ra vetette rá magát, röhejes implikációkat engedve meg magának a magyar kormányzat kiválóságára nézve.

Miközben a rezsimnek az ország történetében utoljára talán a dualizmuskori Gründerzeit, vagy legfeljebb a spontán privatizáció idején tapasztaltakhoz fogható a korruptsága (de az előzőekkel szemben ez jóval koncentráltabb, egyetlen személynek lekötelezett kedvezményezetti körhöz kapcsolódik), az országban rekordméreteket ölt a szegénység, a nyomorúság terjedésében pedig Európa éllovasai vagyunk, ami összességében olyan cinizmust, már-már gonoszságot sugall az ország irányítóinak részéről, amely példa nélküli a legsötétebb totalitárius éveinket leszámítva. A rezsimnek nem lehetséges már pozitív végkifejlete, se tehetség, se erkölcsiség nincs hozzá.

A jobboldali érvrendszer -- Gyurcsány-oeuvre ide vagy oda -- eddig is agyaglábakon állt, megerősíteni okos kormányzati politikával nem tudták, ám az összeroskadása úgy megy végbe, hogy az semmiféle katarzist nem vált ki a társadalomban. Az országot eddig sem érdekelték az érvek (csak a szenvedélyek), hát most az érvek hiánya sem hatja meg. A netadó elleni tüntetések nyomán egy kicsit esett a Fidesz támogatottsága (és jellemzően nem nőt még ezzel arányosan sem a megrokkant baloldali pártoké), de a társadalom túlnyomó kormányellenes hányada továbbra sem érti, mi fáj neki, és nem alkalmas a közös cselekvésre. Igaz, pont a korrupció és az elszegényedés kettős élménye végül olyan lehet, ami elég embert fordít az ellenállás felé; szemben a jogállam elvesztegetésével, a kenyér elvesztése aktivizálhatja a többséget, ez azonban szükségképpen dühös, csalódott, félelem és gátlás nélküli fordulat lesz, és nem lesznek "nyugodt erők", amelyek kordában tudják tartani. Nem mi tehetünk róla, ők akarták.

A helyzet 2015-re, a már belengetett, további szociális károkozással járó intézkedések nyomán, minden bizonnyal tovább fog romlani. Ahhoz, hogy 2015 egy új 1988 lehessen a maga funkciójával egy új rendszerváltásban, már nem hiányzik sok. Sok nem, de a lényeg igen. Az alternatíva.

63 komment · 1 trackback

2014.11.20. 13:42 HaFr

Orbán nyomán arról, mi a magyar érdek

Magyarország azt kéri szövetségeseitől, hogy segítsék az országot érdekei érvényesítésében – mondta Orbán Viktor miniszterelnök csütörtökön a Máért budapesti ülésén, a béke, az energiabiztonság és kereskedelmi lehetőségek hármasában összefoglalva a magyar érdekeket. A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) XIII. plenáris tanácskozásán a kormányfő azt mondta, válság idején Magyarország dolga az, hogy meghatározza saját érdekeit, pozícióit. Kommunista kérdésfeltevés az, hogy kinek az oldalára kell állni, azt a kérdést kell feltenni, mi a magyar érdek. A kormányfő szerint akkor sikeres a magyar külpolitika, ha a világ minden jelentős szereplője Magyarország sikerében érdekelt, és ma „ebben a pozícióban vagyunk”. 

Mi sem igazabb ennél, és örömmel idézem ide Asbóth Jánost, a 19. századi magyar liberális konzervativizmus Széchenyi után legnagyobb egyéniségét (Conservativ Politika): „... annyi bizonyos, hogy zátonyra jutott még eddig minden ország, melynek vezetői jobban szerették és inkább követték egyszer elfogadott nézeteiket, mint az ország érdekeit; ahol nem az ad ott viszonyok, hanem bizonyos elvek képezték a kiindulást, és nem a haza érdeke, hanem bizonyos elvek érvényesítése volt a cél; valamint hogy másfelől virulásnak, jólétnek és emelkedésnek csak az az ország örvendhetett mindeddig, mely útjait és eszközeit a viszonyok változtához képest változtatni tudta.”

Az érdek tehát fontos dolog, és fontos egy konzervatív számára a hajlékony politizálás is. Amennyire azonban Asbóth nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy miként tapintható ki ez az érdek, mert egy demokrácia előtti (noha liberális) korban élt, úgy Orbán (az egyszemélyes magyar politikai think tank és guru) sem foglalkozik vele -- noha elvileg a rendelkezésére állnak a demokrácia eszközei és kultúrája. Amit elmond viszont, az magáért beszél: a béke, az energiabiztonság és a kereskedelmi lehetőségeink igen kritikus életciklusban vannak -- az objektív problémákat azonban Orbán Viktor tette teljesen fölöslegesen súlyosabbakká. Mindazt, ahova eljutottunk -- Pakssal, a Déli Áramlattal, és az ország politikai rendszerének a jelzett problémáktól teljesen független átfogó korrumpálásával -- Orbán Viktor egy személyben döntötte el a természetes és szerződéses szövetségeseink (és egyre világosabban a magyar nép) ellenében, kivezetve az országot -- kis híján legalábbis -- a hidegbe. És ha most úgy akar tenni, hogy mindez csak egy nyomásgyakorló taktika része volt, hogy komolyabban vegyenek minket -- nos, ezt nehéz elhinni. Akkor ugyanis olyan nemzetbiztonsági hazardírozással állunk szemben (amely ráadásul nem tűnik úgy, mintha bejött volna), amely az USÁ-ban minden bizonnyal az elnök Kongresszus előtt bevádolását vonná maga után -- jóllehet, mint tudjuk, és Orbán ki is fejezte korábban, hogy hasonló eljárás vele szemben elképzelhetetlen.

Lehet most segítségül hívni a szövetségeseket a súlyos helyzet orvosolásában, de ehhez eleve el kellene elhinnünk, hogy Orbán valóban segítséget akar. Sajnos azonban azt a lehetőséget már meggyilkolta, hogy bárki is higgyen neki. Egy autokrata tipikusan nem azért irtja ki a fékeket és ellensúlyokat maga körül, hogy az országa külpolitikai pozícióit erősítse a civilizált liberális demokráciák körében. Sokkal valószínűbb, hogy hazudik, amikor segítséget kér. Két kulacsával az iszákjában.

Orbán Viktor már rég nem alkalmas a magyar érdekek képviseletére.

132 komment · 3 trackback

2014.11.20. 08:17 HaFr

Polgári konzervatív pártunk prioritásai 6 pontban

A klasszikus "sokan kérdezték" kitétellel kezdem, és megválaszolom a kérdést. A "prioritások" gyakorlatilag szinonim a "szemlélettel", nem másfél év alatt végrehajtandó (hazug populista) programot jelöl, hanem az építkezés alapköveit. Ilyenből nem kell sok.

- Gyermekvédelem

- Minőségi, értékelvű, meritokratikus nevelés, oktatás és művelődés biztosítása a bölcsődétől az egyetemig minden gyermek és fiatal számára

- Optimális társadalmi integráció (kulturális, gazdasági, szociális értelemben is, hogy mindenki legalább minimális eséllyel bekapcsolódhasson a társadalmi értékteremtésbe)

- A lehető legszabadabb piac erős versenyjogi és államkorlátozó szabályokkal, alacsony (15-20% közötti) fő adónemekkel, egykulcsos szja-val

- Jogállam, autonómiák, önkormányzatiság és civil társadalom radikális megerősítése

- Euró mihamarabbi bevezetése, atlanti elkötelezettség, az EU és a NATO hatékonyságának jelentős javítása 

83 komment

2014.11.19. 08:05 HaFr

A CCCP, Che Guevara, TGM és az elmúlt 25 év

(Újra) megjelent az (igaz) populizmus a Kossuth téren CCCP feliratú pólóban. Mi az? A HVG-n (!) publikáló TGM szerint: "Korrupcióellenesség. S ami evvel együtt jár: elitellenesség. Utálat az egész establishment iránt. Beleértve mindent, ami nagy: a nagy pártokat, a nagy szervezeteket, a tömegmédiákat, a nemzetközi szervezeteket. Gyűlölet a legitim kényszer intézményeivel – adóhivatal, igazságszolgáltatás, rendőrség, hadsereg – és különösen az állami és korporatív bürokráciával szemben. Főleg a politikai elitek, de a kulturális elitek befolyását is elvetik. Éles bizalmatlanság a képviseleti rendszerek (parlamentarizmus stb.) iránt. A lokalitás kultusza.(...) És nem lehet nem látni, hogy az új magyarországi populista mozgalmaknak vagy mozgolódásoknak majdnem mindenben nyilvánvalóan igazuk van."

A (meglehet, egyszerűen a butaságban gyökerező) CCCP-geg ugyanabból a talajból sarjad, mint Che Guevara rendíthetetlen kultusza a mindenkori 15-25 év közötti fiatalok körében. Legyinthetnénk rá, hogy elmúlik, de ahogy nem szeretjük a vizslákkal fényképezkedő cuki fasizmust, úgy a cuki kommunizmust sem, és képtelenek vagyunk megérteni a mégoly szenvedélyes (gyakran, ami a pályatársai bírálatát illeti, elviselhetetlenül arrogáns, vehemenciájukat tekintve pedig szomorúan vicces) idősebb szerzőket, akik hatalmas, bár időről-időre diametrálisan újrarendezett műveltségük ellenére egyenlőségjelet tesznek a korrupció és a civilizáció intézményrendszere közé -- mivel feljebb pont ez történt. Ez a végtelenül kártékony gesztus jól rímel arra, ahogy az örökifjú szélbal a kapitalizmust és a liberális demokráciát hagyományosan támadja: radikális nihilizmussal. Bármi van is, legyen inkább akárhogy. "Éljen a köztársaság"? Na ne izéljünk már, kedves Tanár úr! Miért van, hogy 150 évvel ezelőtt érzi magát az olvasó, ha a mostani énjének lenyomatát látja? Marx makes the world (merrily) go round.

Oly korban élünk, hogy az emberirtó CCCP-rezsim és az anarchobaloldal szimpatizánsai ismét egymásra találhatnak a liberális demokrácia stupid kritikájában, hihetnénk, csak mert mindkettő elvéti az ellenfelet, de nem: mert az agyuk így van huzalozva. Vagy ami még rosszabb, mert ez így szexi, így marketingelhető (és így válnak ifjak és öregek csak egy következő iPhone applikációvá, amelyért aztán tartják a tenyerüket: queer capitalists indeed). Objektíve, a valódi ellenfél (Orbán) azonosítása a liberális demokráciával enyhén szólva a valósággal való barátságtalan kapcsolatra utal, viszont az elmúlt 25 év bírálata szépen egybecseng a 2010-es rendszerváltás ideológiájával, amelynek alapja Carl Schmitt, Leo Strauss és Alexandr Dugin, couleur locale-ja Bogár László, Tellér Gyula és Fricz Tamás, kedvezményezettje pedig inter alia a magyar autark sertéstenyésztés. CCCP és TGM éppen hozzájárulnak ehhez a gruppenszexhez a radikális nihilizmussal.

Azt ajánlom, ha bírálnak, személyeket bíráljanak. A magyar rendszerváltás a személyeken bukott meg, nem az intézményrendszerén. Tudom, a termelési erők örököseinek ez megengedhetetlenül sekélyes magyarázat, nem beszélve arról, hogy kellemetlen is: egy csomó baráti összejövés hangulatát megronthatná. De a helyzet mégiscsak ez. Se a görögöket, se a törököket nem szeretjük, ha ajándékot hoznak is. Főleg, ha az az ajándék a nyugati civilizáció intézményrendszerének proxy-ja volna.

173 komment · 2 trackback

2014.11.18. 11:03 HaFr

A magyar gyávaságról: kis cégtörténet patriótáknak

A filozófia a becsületes szenvedélyem, jön fel a politika, de vállalati tanácsadásból élek Ázsia-Európa-Amerika vertikumban, egy kisebb cégháló tulajdonosaként. Mióta kb. két éve belefogtam a közéletbe, és különösen mióta bejelentettem, hogy pártot alapítok, látványosan megfogyatkoztak az ügyfeleink Magyarországon. Számoltam ezzel -- azzal, hogy mennyibe fog ez kerülni nekem, elvégre nem ejtettek a fejem lágyára --, de rossz volt látni, ahogy a magyar üzleti elit megfelelt a várakozásaimnak. Most képzelje el az olvasó, én ismerek mindenkit, aki produktív piacon él ebben az országban a leggazdagabb száz  magyartól a középvállalatok vezetőiig, és "természetesen" mindenki elzárkózott attól, hogy támogassa a pártunkat azok közül, akiket kértem, de közben kivonult a nevemhez köthető céggel való együttműködésből is, pedig nyilván nem kényszerítette őket senki, ott még nem tartunk. Ez önszorgalom. (Persze nem azokról beszélek, akik a NER közvetlen kedvezményezettei.) Preventív gyávaság. A "ki tudja", a "jobb félni", vagy a legjobb esetben is a "nem az én ügyem" bölcsessége, az esetek egy részében -- mert az őszinteség azért kiterjedt idáig -- bevallottan. A veszteségünk x tízmillió a bevételi soron. Be volt árazva. Nem Orbán a probléma, hanem a magyar "szorgalom".

Tartozom ezzel vallomással azoknak, akik számon kérnek rajtam dolgokat. Politikai sikereket, látványos tömeggyűléseket. Akik számon kérik ezt, nem veszik tekintetbe, hogy a PKP valóban a semmiből jött -- míg mások, akik ismert emberek köré szerveződtek, és ezért azonnal megkapták a nyilvánosság érdeklődését törzsi vagy presztízs alapon, most a semmibe tartanak. Azt hiszem, még mindig lelkesítőbb pozícióban vagyunk.

Ez egy polgári párt. Bármilyen sikere lesz a jövőben, az a magukat az autonómiájuk alapján polgárnak tudó magyarok döntésén fog múlni. De ilyenből nagyon kevés van. Aki polgárnak tudja önmagát, azt az erkölcsei és a becsülete vezérlik, és ha a kettő összeütközésbe kerül (mivel az erkölcsei "józan módon" elmentek a haszonelvűség felé), akkor az utóbbi, jóval kevésbé megfogható minőséget választja. A polgárnak a becsülete a legnagyobb vagyontárgya, mintegy az autonómiájának fokmérője. Azért elég sokat hajlandó kockára tenni.

A Vincent nevű blog önmagával roppant elégedett jótündérének külföldről írva is csak annyira tellett, hogy a magyar cégünket felkeresse a nyilvántartásban, és kiszúrja, hogy a NAV végrehajtást eszközölt a számláján. Egyebekben meg elszórakozott azon, hogy a Fortune 500-nak is dolgozunk. Nem tudta a saját fejével felfogni, hogyan lehet ez. Talán már könnyebb neki. Afelől is megnyugtatom így utólag, hogy nincs veszélyben a cégcsoport nagyobb része. Az ugyanis polgári, vagy legalábbis piaci körülmények között működik. Ahonnan a nevezett blogger átküldi az írásait Magyarországra. Amúgy patriótaként. Ez az ország meg úgy is letett már az értékteremtés gazdaság- és társadalomszervező erejéről, a cégünknek pont annyira nincs itt helye, mint ahogy nem lett volna a kádárizmusban sem. Sag schon. A politikánkat külföldről fogjuk finanszírozni, itt meg elvegetálunk valahogy.

139 komment

2014.11.17. 19:10 HaFr

Mi a cél a tüntetésekkel?

Az örvendetesen szaporodó és erősödő tüntetések legfontosabb célja -- és amitől Orbán a legjobban tarthat -- az itthon baloldalinak és liberálisnak nevezett pártok kormányzása, majd szétesése nyomán apátiába süllyedt, részben középutas, részben modernista, részben nyugatos, részben kispolgári és proletár vénájú tömeg össze- és felrázása. Nem lehet egyelőre az Orbán-rezsim megdöntésére számítani, ellenben lehet számítani a 2006 óta tartó balos kiábrándulás megfordítására, egy másik balos (korrupcióellenes? anti-posztkommunista? demokratikus? nyugatos? ellenállási?) frazeológia megerősödésére, és vele az ellenállás ethoszának és divatjának egyre szélesebb körben való megkapaszkodására. A félelem és a bénultság légköre oszlani kezdett.

Orbánnak éreznie kell és bizonnyal érzi is, hogy sosem válhat már egy egységes nemzet elismert vezetőjévé, sőt valószínűleg azt is tudja, hogy amiről viszont emlékezni fog rá az utókor, az a bimbózó, de rosszul menedzselt magyar jogállam szétverése, a szégyentelen korrupció és a közpénzek magánvagyonokba konvertálása, az állami erőszakkal szembeni társadalmi kiszolgáltatottság mérhetetlen fokozása, illetve a nyugatos ethosszal szembeni radikáljobbos, etnocentrikus, populista (pace TGM) autokrácia tartós, kulturális érvényű meghonosítására tett kísérlet, amely együtt járt az egyeduralom megszerzésének igényével, és igen, az EU béna kollaborációjával -- ami utóbbi sosem szabad elfelejtenünk, amikor a következő demokratikus kormány megkezdi a tevékenységét az uniós intézményekben.  

Drukkolunk az új mozgalmaknak és vezetőiknek, hogy miközben előbb-utóbb nyilván igény jelentkezik köreikben politikai párt(ok) alapítására, azt csak akkor tegyék, amikor már biztosan eljött az ideje, annak hátterébe még véletlenül se engedjék be a levitézlett poszt-MSZP spin-offokat, már rég (elő)nyugdíjazásra érett posztkommmer kádereket (bármennyire is apellálna ez nekik viszonylag fiatal emberekként, netán kulturálisan, von Haus aus, ilyesmi, ám jegyezzék meg: ezzel az új mozgalmak csak veszíthetnek), legyenek kritikusak a saját karrierjüket mindig jó ütemérzékkel egyengető holdudvari (újabban tükörtojás) értelmiséggel (a legjobb elkerülni őket), végül pedig lehetőleg ne daloljanak sehol együtt amerikai ügyvivőkkel akkor sem, ha azok megfeledkeznek a diplomáciai semlegesség minimális követelményeiről is és/vagy azt hiszik, hogy ezzel bármit is könnyítenek a magyar társadalom újjászervezésének nehézségein, és a politikai rendszerünk konszolidációján.

146 komment · 1 trackback

2014.11.16. 12:39 HaFr

A szabadság intézményi környezete

Szabadságszerető barátaim sokat beszélnek a szabadság és az individualitás összefüggéseiről, esetleg – ha megengedők -- érintik az önkéntes társulások lehetőségét, de ritkán szólnak azokról az intézményekről, amelyek kényszerrel érnek, de amelyek nélkül mégsem lehetséges a szabadság gyakorlata. A szabadság – más néven – a kényszer körülményei között valósul meg.

Szabadságszerető barátaim jól ismerik azokat a normákat, amelyeket a szabadság elvont fogalma támaszt egy közösséggel vagy más emberekkel szemben annak érdekében, hogy mindannyian a lehető legnagyobb szabadságban élhessünk. A szabadság normái azonban nem egyértelműek. Beszélünk szabadságról mindkét előjellel, a freedom és a liberty értelmében, sőt értelmeiben, beszélünk a szabadság rendszereiről, anarchiától minarchián át a liberalizmus különféle változataiig, beszélünk – beszélek – az autonómia és a szabadság összefüggéseiről. Kevesebbet szólunk viszont – ahogy a bevezető mondatokban megelőlegeztem -- a szabadság tényleges garanciáiról, arról röviden, hogy a szabadság normái tökéletlenek szankciók nélkül – pedig életbevágó ez a kérdés éppen a szabadság gyakorlatában, hiszen azt senki sem gondolja, hogy a normák kivívják önmaguk érvényességét és érvényesülését. A szabadság kényszer nélkül legfeljebb erkölcsi norma lehet. Mi azonban szabadságban szeretnénk élni – ami sokkal bonyolultabb feladatokat ró az állampolgárokra és a társadalmakra, mint pusztán a normákban való megegyezés. Pedig ez utóbbi sem egyszerű.

Mármost a kérdés, amelyről röviden beszélni szeretnék, pont ez: meddig tekinthető a kényszer a szabadság szükséges feltételének, garanciájának, és mettől rombolja a szabadságot? A válaszom a kérdésre – hogy rögvest fellélegezhessenek azok, akik az ún. rövid exegézisekről pontosan tudják, hogy a kelleténél mindig háromszor hosszabbak --, tehát a válaszom az, hogy a kényszer attól válik a szabadság rombolójává, hogy a szabadság korlátozásaként éli meg valaki. Ez a látszólag – de csak látszólag -- körbenforgó érv egy nagyon életszerű igazságon alapul: és pedig azon, hogy a szabadság személyes tulajdon, és személyes kogníció és ítélkezés veszi körül. Más lehet X személy ítélete a saját szabadságáról, mint Y-é, akkor is, ha ugyanolyan objektív körülmények közé tesszük őket. Ez egy nagyon fontos szempont, amikor a szabadság gyakorlati rendszerét kívánjuk koherensen elgondolni. A szabadság személyes minőség. Semmi sem illusztrálja ezt jobban annál, hogy a legtöbb magyar ember ma teljesen szabadnak érzi magát, és nem érti azok nyafogását, akiket aggaszt a szabadságunk korlátozottsága. Ugyanők – a magyar nép nagyobb hányada -- a szabadság libertárius alapú, homogén erkölcsi és jogi rendszerét kényszerként élnék meg, ami az olvasók nagy része számára talán paradoxul hangzik, de attól még így van. Még egyszer: a szabadság személyes minőség.

Éppen emiatt van, hogy én relevánsabbnak tartom az autonómiáról való beszédet – nemcsak a jó társadalmi gyakorlat, hanem a szabadság szempontjából is. A szabadság adott, dizájnos normarendszerének kikényszerítése a gyakorlatban a szabadságtól való elidegenedést vonja maga után, amit kár lenne megélni.

De nem csak ezt állítom. Azt is állítom, hogy potenciálisan sikeresebbek azok a társadalmak, amelyek a versengő autonómiák spontán rendjéből indulnak ki, mint amelyek az elvont, dizájn szabadságra alapoznak. Sikeresebbek azok a társadalmak, amelyek a személyes és közösségi autonómiákban gondolkodnak, a szabadság gyakorlati garanciáit nagyrészt erkölcsi és kulturális normává tudják emelni – ellenben, akik a szabadság terminusaiban gondolkodnak, azok számára a szabadság garanciái mindig külsők, jogiak és politikaiak – és ami a legfontosabb, sérülékenyek, a társadalmak pedig szabadsághiányosak -- lesznek. Lásd Magyarországot az utóbbi 25 évben. Kétségtelenül távol voltunk és egyre távolabb vagyunk attól, hogy libertárius-liberális álomország legyünk, de a szabadságocskánk azért omlott össze 2010-ben, mert nem volt kultúrája és társadalmi gyakorlata, csak jogrendszere.

A konklúzióm éppen ezért az, hogy a szabadság elérhető legnagyobb gyakorlati teljessége – amely, meglehet szűkebb, mint a dizájnolt szabadságok normarendszere – konzervatív társadalmi gyakorlatot kíván. Valójában a mi értelmezésünk szerint, Edmund Burke óta a szabadság politikai gyakorlatának (azaz a szabadságnak-ahogy-van) a konzervativizmus a legadekvátabb kifejeződése, és messzebb jutunk ebben a gyakorlatban, ha a szabadság-egyenlőség-testvériség ideológiai hármasságának ellenében értelmezzük, mintha annak alapján. Talán szörnyen hangzik első hallásra, de a szabadság az egyenlőtlen, versengő autonómiák minarchikus világában tenyészik a legjobban, és bizonyosan nem az egyenlő jogok államelvű normarendszerében, bármilyen kicsi legyen is ez az állam. Maga az állam mérete és kiterjedése ugyanis csak szimptóma. A nagy állam genetikusan az eszköztelen társadalom eredménye, és nem fordítva. Kis államot nem lehet az autonóm közösségek rendje nélkül létrehozni.

Zárásként fel szeretném hívni a figyelmet ennek az álláspontnak a problematikusságára is, amennyiben az így vázolt autonómia-rendszerbe és szubjektivista szabadságkoncepcióba bőven belefér a szabadság nyugati normáinak relativizálása, vagy vaskosabban szólva, gleichschaltolása, végső soron a szabadság redukciója az állam által definiált közösségi normarendszerre, kiirtása az ún. autentikus emberi életből, a végén Rousseau-val és/vagy a totalitarizmusokkal. Úgy vagyunk mi itt, az emberi életben, hogy az elidegenedett, jogias szabadság Szküllája és az autentikus rabság Kharübdisze között vergődünk. Bármilyen állapot a politikai harc aktuális állásától függ. A tanulság, amit le akarok vonni az, hogy a szabadságért kockáztatni, küzdeni, harcolni kell. Az erőfeszítést és a harcot nem úszhatjuk meg. A szabadság kultúrájának erősítése olyan gyakorlat, amelynek nincs önmagán túlmutató értelme, ez maga az emberi élet evilági értelme. Kantot parafrazeálva a jogállam és az alkotmányosság üres e gyakorlat (a szabadság kultúrájának erősítése) nélkül, ám e gyakorlat (a folyamatos kulturálódás) kétségtelenül vak a jogállam és az alkotmányosság keretei nélkül. Az üresség (a napi gyakorlat tartalmatlansága) hajlamos sújtani a liberálisokat, a vakság (a jogállami keretek iránti elkötelezettség hiánya) a konzervatívokat. Mondjuk ezt, kicsit vulgarizálva, tartalomnak és formának. Ha mindkettőt – a napi gyakorlatot és a jogállami kereteket -- rendben tudhatnánk, akkor egyszerre kerülnénk el a szabadság kényszerré válását és elcsökevényesedését is, illetve fedésbe kerülne az autonómia igénye a szabadság normáival. És akkor a Seres Laci együtt piknikezne a Magyar Hajnal elnökségével a Parlament előtti zöld gyepen.

34 komment

2014.11.15. 08:25 HaFr

Meg akarja-e dönteni Amerika az Orbán-kormányt?

Természetesen.

Annyiban legalábbis biztosan, hogy a jelenlegi viselkedését megnyugtatóan visszaszorítsa, ám mivel ez egyenlő lenne Orbán személyes céljainak kudarcával, gyakorlatilag az orbánizmus végét is jelentené. A miniszterelnökünk viselkedésének egyetlen legfőbb mozgatórugója a hatalom -- nem pedig az anyagi haszonszerzés, amely csak eszköz az előbbihez, és nem magyarázná a rendszer teljes, szisztematikus korrupcióját. A szisztematikus korrupció mögött a bűntársi motivációk és félelmek rendszerének kiépítése áll (minden bűntárs az életét tette fel a rendszerre, és ennek megfelelő a lojalitása is hozzá), a korrupció célja pedig a hatalmi rendszer stabilizálása. Ez a hatalmi rendszer azonban olyan pályára tévedt -- elsősorban külpolitikai téren --, amely súlyos nyugati érdekeket sért, és a pávatánccal már nem hitelesíthető.

Amerika érdekeit sérti a Déli Áramlat és Paks, a keleti orientáció és a liberális demokráciák stratégiai jelentőségű bírálata. Ha nem a tutyimutyi Obama- és a kollaboráns Merkel-kormányzat volna hatalmon, az Orbán elleni támadás már megindult volna legkésőbb 2012-ben, így azonban meg kellett várnunk a 24. órát, mielőtt Magyarország végleg betér a Putyin-érába Orbán hatalmának remélt stabilizálása, büntetlensége biztosítása, valamint elhatalmasodó nagyzási hóbortjának és bosszúvágyának kielégítése céljából (szóval, nem vitás, "a magyarok" érdekében). Magyarországot egy félelmetesen atavisztikus gondolkodású ember akarata mozgatja, amit nem lehet nem figyelembe vennie az emelkedett (bár gyakorlati érvényességüket vesztett) eszmények alapján álló nyugati politikai kultúra barátainak, amikor az ellenszereket keresik. De hogy egyúttal semmi más (se eszme, se perspektíva, se értelem) nincsen a magyar politikai stratégia mögött, azt jól mutatja a rezsim végtelenül gyenge, hipokrita, irracionális politikai ideológiája (Tellér, Lánczi, G.Fodor) és kalandor, kártékony, ignoráns gazdaságtana (Matolcsy, Varga, Heim, Barcza). A "politikai kormányzás" egy humbug, és a humbug az eddig elmondottakat szolgálja.

Amerika hagyta volna békén Orbánt, ha az megelégszik néhány százmilliárd szétosztásával az övéi között, aztán pedig élnének, mint Marci hevesen. De sajnos Orbán rendszerszintű kockázatot vitt a nyugati kooperációba (rossz nyelvek szerint ezért és e célból kapta a paksi jutalmat), ami -- értse meg a kedves jobber harcos -- mások nemzetbiztonsági ügye is ettől kezdve. Magyarország meg a (nevetséges) magyar szuverenitásvágy nem érdekel senkit. Az érdekes, hogy mérgezővé tud-e válni a mégoly provinciális magyar kormány. És úgy tűnik, sikerült neki ezt a félelmet felébresztenie. Gratulálok. Momentán a kormányunk a szuverenitásunkra leselkedő legnagyobb veszély.

299 komment · 3 trackback