1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Polgári Konzervatív Párt (PKP)

Friss topikok

2017.02.19. 05:29 HaFr

Gyarmati rendszer Magyarországon

Maffiaállam vagy fasisztoid mutáció? Sok érv szól amellett, hogy rég nem kellene már annyit foglalkozni a rezsim leírásával, mint a megdöntésével, illetve a megdöntése végül olyanokra fog hárulni, akik nem a leírás szőrszálhasogatásával töltik a napjaikat. Én mégis jeleznék a létező két legfontosabb leíró készletünk mellett egy harmadikat is, amely szerintem pontosabb mindkettőnél: elkerüli a "maffiaállam" egyfelől politikán kívüliségéből, másfelől a bombasztikusságából adódó korlátait, és elkerüli másfelől Ungváry Rudolf "mutáns fasizmusának" ideologikus és érzelmi csapdáit.

Magyarországon gyarmati rezsim rendezkedett be*, amelynek vezetői a társadalom ellenében léteznek, a társadalom erőforrásainak elvonásában érdekeltek, és ezt nemcsak rövid távú haszonszerzésből teszik, hanem hogy a társadalmat hosszabb távon is kellően gyenge, de még éppen működőképes állapotban tartva elejét vegyék a koncentrált ellenállásnak, és ezzel biztosítsák az uralmukat. Rögtön tegyük hozzá, hogy éppen emiatt ez a rezsim is el fog bukni, akár a gyarmati rendszerek, mert eljön az a pont (nálunk talán az EU-források elapadása, talán a régión belüli egyre látványosabb lemaradásunk, talán az elvándorlás nyomán előálló szakemberhiány és a bedőlő közszolgáltatások lesz ez), amikor az ellenállás erőinek és a rezsim alapvető funkciójának (az elvonásnak, erőforrás-kivonásnak, kizsákmányolásnak) ellentétében az utóbbi által élvezett uralmi előny lemorzsolódik. A rezsim elvonó -- idegenül: extrakciós -- mechanizmusai nem tudnak leállni, viszont elapadnak a rendelkezésre álló források, amit nem lehet majd ideológiával ("a fehér ember terhe" jellegű nacionalista, xenofób, válságközpontú beszédmóddal) pótolni.

Az ideológiának ma is funkciója van, mint mindig: a társadalmi viselkedés befolyásolása egy bizonyos irányban, azaz maga is az uralom egyik fontos erőforrása. De a folyamatos válsággal házaló orbánista ideológia kezd kimerülni, a vezér vak rá, hogy észrevegye, hogy csökken az ellenség-pszichózis mobilizáló ereje, és egyre inkább lábra kapnak az alternatív beszédmódok -- azaz apad az ideológia jelentette plusz erő, kiütközik a rendszer alapvető elvonó funkciója ("Elvonás a szükségletek felett"). Egyelőre nem lehet tudni, hogy az egész min fog megbukni, hogy ez vajon egy pragmatikus narratíva (pl. a Momentum olimpiaellenessége és az erre épülő generációs trend), egy alternatív, az Orbánékkal konkuráló jobboldal (Jobbik vagy egy centrista polgári erő), vagy valami más lesz, de meg fog bukni -- ami alatt nem azt értem, hogy egyszer minden elmúlik, hanem hogy belátható időben fog ez megtörténni a jelzett okból, a gyarmati rezsim fenntarthatatlansága miatt.

Hosszan érvelhetnék a gyarmati metafora ereje mellett, persze a gyengeségeit sem felejtve, de nem teszem, ezt az olvasó úgyis elvégzi egy pillanat alatt. A lényeg azonban világos: a rezsim urai a társadalmon kívül, az erkölcs törvényei ellenében és az írott törvényekkel visszaélve, a társadalom -- emberi és anyagi -- erőforrásain nemcsak élősködve, hanem azokat tervszerűen apasztva, illetve a legyengített társadalmat manipulálva és (szellemi, erkölcsi, anyagi, cselekvő) gyengeségeit kihasználva tartják fenn az uralmukat. Még egy darabig. Visszatérve a korábbi paradigmákra: nem képeznek maffiaállamot, mert -- szemben a maffiákkal -- ugyan maguk is üzemeltetnek bizniszeket (utólagos olvasói kérésre emlékeztetek a a MET-től a kaszinókon át az építkezésekig a hagyományos maffia-iparágakban való érdekeltségükre), más területekről viszont kizárólag elvonnak és viszik a pénzt, és közben nem gondoskodnak a "megfejt" terület regenerálásáról, az egész társadalom humán- és anyagi oldalát kikezdve. Ugyancsak nem mondanám a rendszerüket Ungváry biologizáló műszavával "fasisztoid mutációnak" sem, mert 1., másodlagos számukra, hogy az extrakciót milyen ideológiai keretben végzik: ez egy cél- és nem értékracionális közeg; 2., és éppen mivel a cél az extrakció, és semmi grandiózusabb, az állam nem olyan erős, mint a fasiszta államok, sőt kifejezetten diszfunkcionálisan, távolról sem egy rendszerszerű diktatúra ágendája szerint működik. Így ettől kezdve az, hogy valami "fasisztoid", pláne ennek is a "mutációja", lassan relativizálásba fullasztja a definiálási kísérletet.  

*A szóhasználatot nem én vezetem be a rezsim leírására, vannak előzményei más szerzőknél, illetve alkalmazza a történeti szakirodalom más rezsimekre is.

15 komment

2017.02.14. 08:21 HaFr

Orbán színháza és a Monarchia/EU felbomlása

Amikor Lenin elsőként meghirdette a népek (etnikumok) önrendelkezési jogát, akkor ugyanúgy az akkori kvázi-EU, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének felgyorsításán munkálkodott, mint mai utóda, Putyin, az EU-én. Az EU kísérletezése a liberális-konföderatív megoldásokkal kísértetiesen emlékeztet a Monarchiáéra, és ahogy mondani szokás, "ha élne", Széchenyitől Jásziig ma minden jelesebb magyar EU-párti lenne -- ha közben változó minőségben nacionalista, illetve balos is. Csak a szélsőbal és a szélsőjobb szuverenista-etnicista. Az előbbi számításból, az utóbbi ostobaságból. Mint száz éve. És mint száz éve, a számítók egy kulcspillanatban átverik az ostobákat.

A félreértések elkerülésére: Orbán a számító szélsőjobb kicsiny táborába tartozik, akik azt hiszik, mindenkit átverhetnek. A saját híveiket is ideértve. Orbán nem hiszi, amit ma mond. Ugyanúgy nem, ahogy -- mint látszik -- a radikális, a liberális, a polgári, a keresztény, a modernizáló (nyugatos) nacionalista önmagát sem hitte karrierjének korábbi fázisaiban. Ugyanakkor abban, amit ma mond -- lásd feljebb -- semmi újdonság sincs, és fájó, az eredménye sem lesz más. Végül a Nyugat győzni fog, a pillanatnyi átverésért (lásd öt percnyi melegért gatyába vizelni) súlyos árat kell fizetnünk, és nekünk nem újabb Mohácsunk lesz (keleti alávetéssel), hanem újabb Trianonunk (nyugati kisemmizésben, amit legfeljebb a globalizáció logikája, pfúj, pfúj, fog tompítani). Orbán nem Horthy vagy Kádár újabb kiadása, ez félreértés. Orbán a mai funkcióját látva az orosz tervekben -- ami a legmeghatározóbb politikai teljesítményét jelenti -- a mai Kun Béla. (à TGM)

172 komment

2017.02.12. 09:54 HaFr

Lehetséges-e egyáltalán magyar nemzet, és ha van, mi a sorsa?

Orbán csak annak tűnhet újszerűnek, aki nem ismeri a magyar nacionalizmus kétszáz éves érvrendszerét. Röviden tudni kell ehhez, hogy a nyugati nacionalizmusok -- ahol a nemzetek és az államok kiterjedése nagyjából, hanem is mindig egybeesett -- elsősorban modernizációs doktrínák voltak: a szétszabdalt dinasztikus-feudális politikai és társadalomszerkezetet átalakítását fejezték be a modernizációnak és az iparosításnak sokkal jobban megfelelő, közös nyelven, eredettörténeten, kultúrán és nemzeti vízión alapuló, polgárosult közösséggé. Kelet-Európában (a Lajtán innen) ellenben a nacionalizmusok alapvetően függetlenségi ideológiák voltak és maradtak. Ez a különbség alapvetően befolyásolja az itteni nemzetek mai gondolkodását is.

A magyar nacionalizmus függetlenségi ambíciókkal született, a modernizációs komponense csak a legértőbb magyarok, az ún. liberális nacionalizmus képviselői (Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Mocsáry, Eötvös) és a polgári radikális utódaik (Ady, Bartók és Jászi), valamint Márai szemében vált a függetlenséggel egyenrangú, ha eltérő súllyal és eszközökkel is kezelt témává. A polgárosodás programja leginkább akadozott, a kétszáz éve alatt nem vált nemzeti programmá, és ha szembekerült a függetlenségi paradigmával (a vármegyei nemesség ellenállását kiváltva már a kezdet kezdetén), akkor rendre vereséget szenvedett. Ezért a modernizáció töredezetten, változó társadalmi rétegek és ideológiák képviseletében valósult csak meg, sosem vált olyan erejévé a nacionalizmusnak (a nemzeti gondolkodásnak), mint a függetlenségi eszme.

A függetlenségi beszédmód nyilvánvalóan feltételezi az ellenségeket is, akik korábban Bécs és a nemzetiségek, utána a sorba belépve az antant és a zsidók, Moszkva és a hazai kommunisták lettek, mára kiegészülve Brüsszellel, a migránsokkal, a liberalizmussal és a Soros által pénzelt belső ellenséggel. Kétszáz év magyar nacionalizmusában a külső és a belső ellenségek kart karba öltve jártak, és legtöbbször "összefogtak" egymással a magyar etnikum szuverenitása, az állami függetlenség, adott esetben a nemzet léte ellen. A függetlenségi nacionalizmus mindig is domináns érzület volt, és az is maradt, ahogy Nyugaton a modernizációs nacionalizmus volt és maradt az. A kettő között meg az ég és a föld a hatékonyságban.

Trianon és Auschwitz ugyanígy válaszok a külső és a belső ellenség megelőző "támadására", egyetlen narratíva részei, csakhogy Magyarországon a közösen szélesített zsákutcában szétvertük és azóta sem értjük ezt a (nacionalista) narratívát, hanem építettünk ehelyett kettőt etnicista (kb. magyar-fajvédő és zsidó-modernizációs) alapon, amelyek értelemszerűen megakadályozzák az egyetlen lényegi kérdéssel, a függetlenségi nacionalizmussal való szembenézést. Terméketlen álparadigmák csapnak össze, de ennél is van egy még sokkal súlyosabb felismerés, amellyel adósak vagyunk magunknak: konkrétan, hogy a nemzetünket visszavonhatatlanul hibás ideológiai-érzelmi alapra helyeztük, mert a nemzetté válás egy olyan függetlenségi narratívában valósult meg, amelynek alig kitapintható a modernizációs-reflexív összetevője, következésképp a kétszáz éve során így létrejött nemzet sosem lesz befejezett: modernizációra önmagától képtelen, a függetlenségi beállítottsága miatt ezt másoktól aligha viseli el magán, viszont államnemzetileg -- ez etnikum és az állam egybeesését nézve -- hiányos, azaz örökösen frusztrált, önemésztő marad. A magyar nacionalizmus programja önromboló nemzetet hozott létre és táplál, a "magyar" mint olyan az ebben az országban élő emberek sorsa ellen feszül.

A nacionalizmus függetlenségi érzülete folyamatos harcot követel az ellenségekkel, ami folyamatosan ellenségek fabrikálását vonja maga után: ezért amit Orbán csinál, az következik abból, amit a Habsburg abszolutizmus konfliktusosan, a Reformkor eszköztelenül, az azt követő nemzedékek pedig egyre rövidlátóbban végeztek el, de mára a magyar nemzet definitív hiánya lett (az önálló modernizációra való képtelenség), és nincs belőle visszafordulás. Nem Trianon, vagy csak hosszabb áttételeken át. Mire Trianon bekövetkezett, ennek a nemzetnek a sorsa már megpecsételődött 1867-tel, és még előtte, már a 18. században, Bécs (modernizációs-birodalmi) és a magyar nemesség (privilégiumőrzési-függetlenségi) érdekeinek összecsapásával. (A két utóbbi -- privilégium és függetlenség -- összecsúszása korrumpálja a mai országot is, semmi sem változik, vö. "közüggyé emelt kiváltságőrzés".) A magyar nacionalizmusban dominánssá vált a függetlenségi beszédmód, a nemzet így konstituálódott. A függetlenségi nacionalizmuson kívül nincs magyar nemzet. A modernizációs-reflexív összetevő párhuzamos gyengesége miatt ez a nemzet mindig ellenségeket fog feltételezni és gyártani magának, így született és így nőtt fel (ettől nemzet), a kultúrájában van a modernizációs lemaradás (mert a modernizációt a függetlenségi étvágy mindig fel fogja emészteni, sőt hajlamos ellenségként is felfogni mint ami a nemzet lényegét veszélyezteti). A beépült és újratermelődő modernizációs lemaradást csak a kultúrája ellenében tudhatná legyőzni, ez viszont az identitásába kerülne.

A magyar nemzet nem született boldogságra, ha egyáltalán megszületett már. A függetlenségi nacionalizmus mindenkori kurucos-rendies világképe arra utal, hogy a modern nemzet meg sem született még, hanem egy sajátosan stilizált, feudális (hierarchizált, premodern) miliőbe öntött permanens etnikai agresszió képébe merevedett bele (ami teljesen inkoherens persze, de éppen emiatt -- hogy ti. nincs modernizációs-reflexív összetevője -- nem ereszt).

75 komment

2017.02.11. 07:08 HaFr

Van-e jövője a magyar nemzetnek?

Orbán csak annak tűnhet újszerűnek, aki nem ismeri a magyar nacionalizmus kétszáz éves érvrendszerét. Röviden tudni kell ehhez, hogy a nyugati nacionalizmusok -- ahol a nemzetek és az államok kiterjedése nagyjából, hanem is mindig egybeesett -- elsősorban modernizációs doktrínák voltak: a szétszabdalt dinasztikus-feudális politikai és társadalomszerkezetet átalakítását fejezték be a modernizációnak és az iparosításnak sokkal jobban megfelelő, közös nyelven, eredettörténeten, kultúrán és nemzeti vízión alapuló, polgárosult közösséggé. Kelet-Európában (a Lajtán innen) ellenben a nacionalizmusok alapvetően függetlenségi ideológiák voltak és maradtak. Ez a különbség alapvetően befolyásolja az itteni nemzetek mai gondolkodását is.

A magyar nacionalizmus függetlenségi ambíciókkal született, a modernizációs komponense csak a legértőbb magyarok, az ún. liberális nacionalizmus képviselői (Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Mocsáry, Eötvös, Ady, Bartók, Márai) szemében vált a függetlenséggel egyenrangú, ha eltérő súllyal és eszközökkel is kezelt témává. A polgárosodás programja leginkább akadozott, a kétszáz éve alatt nem vált nemzeti programmá, és ha szembekerült a függetlenségi paradigmával (a vármegyei nemesség ellenállását kiváltva már a kezdet kezdetén), akkor rendre vereséget szenvedett. Ezért a modernizáció töredezetten, változó társadalmi rétegek és ideológiák képviseletében valósult csak meg, sosem vált olyan erejévé a nacionalizmusnak (a nemzeti gondolkodásnak), mint a függetlenségi eszme.

A függetlenségi beszédmód nyilvánvalóan feltételezi az ellenségeket is, akik korábban Bécs és a nemzetiségek, utána a sorba belépve az antant és a zsidók, Moszkva és a hazai kommunisták lettek, mára kiegészülve Brüsszellel, a migránsokkal, a liberalizmussal és a Soros által pénzelt belső ellenséggel. Kétszáz év magyar nacionalizmusában a külső és a belső ellenségek kart karba öltve jártak, és legtöbbször "összefogtak" egymással a magyar etnikum szuverenitása, az állami függetlenség, adott esetben a nemzet léte ellen. A függetlenségi nacionalizmus mindig is domináns érzület volt, és az is maradt, ahogy Nyugaton a modernizációs nacionalizmus volt és maradt az. A kettő között meg az ég és a föld a hatékonyságban.

Trianon és Auschwitz ugyanígy válaszok a külső és a belső ellenség megelőző "támadására", egyetlen narratíva részei, csakhogy Magyarországon a közösen szélesített zsákutcában szétvertük és azóta sem értjük ezt a (nacionalista) narratívát, hanem építettünk ehelyett kettőt etnicista (kb. magyar-fajvédő és zsidó-modernizációs) alapon, amelyek értelemszerűen megakadályozzák az egyetlen lényegi kérdéssel, a függetlenségi nacionalizmussal való szembenézést. Terméketlen álparadigmák csapnak össze, de ennél is van egy még sokkal súlyosabb felismerés, amellyel adósak vagyunk magunknak: konkrétan, hogy a nemzetünket visszavonhatatlanul hibás ideológiai-érzelmi alapra helyeztük, mert a nemzetté válás egy olyan függetlenségi narratívában valósult meg, amelynek alig kitapintható a modernizációs-reflexív összetevője, következésképp a kétszáz éve során így létrejött nemzet sosem lesz befejezett: modernizációra önmagától képtelen, a függetlenségi beállítottsága miatt ezt másoktól aligha viseli el magán, viszont államnemzetileg -- ez etnikum és az állam egybeesését nézve -- hiányos, azaz örökösen frusztrált, önemésztő marad. A magyar nacionalizmus programja önromboló nemzetet hozott létre és táplál, a "magyar" mint olyan az ebben az országban élő emberek sorsa ellen feszül.

A nacionalizmus függetlenségi érzülete folyamatos harcot követel az ellenségekkel, ami folyamatosan ellenségek fabrikálását vonja maga után: ezért amit Orbán csinál, az következik abból, amit a Reformkor eszköztelenül, az azt követő nemzedékek pedig egyre rövidlátóbban végeztek el, de mára a magyar nemzet definitív hiánya lett, és nincs belőle visszafordulás.Nem Trianon, vagy csak hosszabb áttételeken át. Mire Trianon bekövetkezett, ennek a nemzetnek a sorsa már megpecsételődött 1867-tel, ill. Bécs (modernizációs-birodalmi) és a magyar nemesség (privilégiumőrzési-függetlenségi) érdekeinek összecsapásával. A magyar nacionalizmusban dominánssá vált a függetlenségi beszédmód, a nemzet így konstituálódott. A modernizációs-reflexív összetevő párhuzamos gyengesége miatt ez a nemzet mindig ellenségeket fog feltételezni és gyártani magának, így született és így nőtt fel (ettől nemzet), a kultúrájában van a modernizációs lemaradás (mert a modernizációt a függetlenségi étvágy mindig fel fogja emészteni), amit csak a kultúrája ellenében tudhatna legyőzni, ez viszont az identitásába kerülne.

15 komment

2017.02.08. 18:56 HaFr

Gyurcsány -- eljött az ideje a visszavonulásnak

A volt miniszterelnök többedszer nyilvánította ki, hogy nem hajlandó lelépni a színről, hiszen a politikai piacon van egy jól látható tábora, és ameddig támogatója van, addig vajon mi oka lenne lelépni. Ehhez szereti hozzátenni, hogy mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy hasonló tábort növeljen magának, menjenek, csinálják, ne őt gyalázzák.

Csakhogy. Gyurcsány a táborát az MSZP kettészakításából nyerte. Még a hozzáértőbbek se tudják, mi különbözteti meg a DK jövőképét az MSZP-jétől, és valószínűleg nincs is ilyen -- egyet leszámítva: hogy milyen szerepet szánnak Gy.F.-nek ebben a jövőben. Az egyik nyilván nem sokat, a másik mindent. Senki sem látja, mitől lenne jobb Gy. mai pártja az ásatag, posztkommer szociknál -- mi lenne az a kulturális és politikai fordulat, amit véghezvitt volna a baloldalon, amitől értékes lenne. Miről szól az "építkezés", az "európaiság", ha Gyurcsány keze munkájáról van szó. Nem véletlenül nem látjuk. A DK Gyurcsány játéka, amelyet létrehozott az MSZP által neki ajándékozott ismertségből (miközben a pártot válságba juttatta és hatalmas vereségbe hajszolta a a közös kormányzásuk), és most makacsul ragaszkodik a pártjához, mintha az valami hallatlan produktuma volna egy politikai tehetségnek. Pedig nem az. Gy.F. Magyarország leggyengébb miniszterelnöke volt és a legimproduktívabb aktív pártelnöke (a pártja gyakorlatilag stagnál, mióta megalakult), és egyedül azért nem beszélünk többet az iker- (kormányzati és a politikusi) kudarcosságáról, mert nem mellesleg megágyazott egy politikai bűnözőnek, aki momentán az ország generációkra való tönkretételén ügyködik.

Kíváncsi lennék mindennek alapján, hogy Gy.F. miért gondolja úgy, hogy nélkülözhetetlen a személye a magyar politika színpadán, mármint azon kívül, hogy közben a Fidesz egyik  legfontosabb legitimációs tényezője az orbánista szavazók jelentős részének szemében. Ha Gy. visszavonult volna, a Fidesz is gyengébb lábakon állna. De akkor mi oka van itt lenni, ha közben maga is a Fidesz leváltásáról tart rendszeres kirohanásokat? Mindent összevetve nincs egyetlen érv, ami Gy. jelenléte mellett szólna és ne verné agyon egyenként, pláne az összes együtt, a "tessék, csinálják utánam" cinizmusát. Végezetül ez a cinizmus attól is erősebb, hogy a kétosztatú magyar rendszerben nem kevesebbet, mint a baloldali tábor bővítését kellene elérnie annak, aki Gyurcsánnyal akarna versenyezni -- ennek képessége híján viszont Gyurcsány magabiztosan őrizheti a legnagyobb politikai szélhámos címét ebben az országban: amit elvégez Orbán az egész politikai rendszerrel (a lebénítását), azt megteszi Gy. a baloldallal. Egyszerűen, mert a személye vállalhatatlan, kezelhetetlen, konfliktusos, és ezt büszkén kihasználja a stabil kisebbsége birtokában. Nem tudom, érthető-e, hogy ez mindösszesen mennyire erkölcstelen. Az a minimum, hogy fittyet hány a közjó evidensen legsürgetőbb programjára: Orbán leváltására. Ismétlem: nem állítom, hogy a többi szereplő szeplőtelen volna az összefogósdi játékban, vagy akár, hogy ne lenne ágendájuk, amelyről túl keveset tudunk, de Gy. a legnyilvánvalóbban kártékony, politikailag kontraproduktív eleme az ellenzéknek. Amíg a színen marad, nehezebb lenyomozni azt is, hogy az MSZP mennyire van bekötve a Fideszhez, mert nem hagyja a megfelelő helyzetek kialakulását ehhez, ostobán, egoistán politizálva.

Ha Gy. lelépne, a szavazói szépen megoszlanának és visszasorolnának többségükben az MSZP-hez, kisebbségükben a többi balos párthoz. Senki sem válna politikai hontalanná, pláne nem fideszessé. Gy-nak semmi hozzáadott értéke nincs nemhogy a magyar, de a magyar baloldali politikához sem. Ezzel nem azt mondom, hogy az MSZP-től bármi pozitívumot várnék. De ezt a hiányt ők legalább kevesebb penetránssággal, agresszióval és önhittséggel töltik be. Már ez is valami.

76 komment

2017.02.02. 12:16 HaFr

Hogyan viszonyuljunk az oroszokhoz?

Először is, hadd legyek megértő Putyinnal. Nagyon nehéz és egyre nehezebb lenne Oroszországot -- minden adottságával és képtelenségével -- versenyképessé tenni a globális világban. Kis leegyszerűsítéssel ezért Putyin úgy döntött, inkább tönkreteszi a világot maga körül. Kicsiben ugyanez játszódott le Orbán agyában is, aki a saját személyes céljait, pszichéjét és tudását nem tudta összekapcsolni az ország felemelésével, ezért -- Shakespeare-rel szólva -- úgy döntött, gazember lesz. Senki se higgye, hogy jobban hiszi a mai sódert, mint a húsz évvel ezelőttit -- mindössze a mai sóder jobban illik a machiavellizmusához.

Putyin döntése akár érthető is lenne a saját országát illetően, ha éppen a versenyképességgel szemben lehetne más épkézláb stratégia, ami nem egy nép anyagi süllyedésével, háborús szenvedéseivel és további civilizációs lemaradásával járna. De nincs. Ám Oroszország "megreformálásába" már a cároktól Sztálinon át Gorbacsovig mindenkinek beletört a bicskája. Ez egy évszázados projekt lenne, amire érthetően nem vállalkozik egy -- főleg nem az adott KGB-s stb. akkulturáción átment -- ember. Oroszország objektíve nehéz helyzetben van.

De Magyarország nincs, azt le kell(ett) zülleszteni. Orbán projektje a maga nemében gonoszabb, mint a Putyiné, mert egy olyan országot tesz tönkre, amelynek nyugati affinitása tagadhatatlan, és néhány parlamenti cikluson belül kulturálisan is felzárkóztatható lett volna. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországnak az amerikai vagy a holland síkság mentalitását kellene felvennie az alföldi és a pesti helyett. Nem kívánom magunknak egyiket sem. De Magyarországból lehetne (lehetett volna?) gazdag, és mégis magyar országot csinálni. Ehhez persze civilizált embereket kellett volna a vezetőinkké emelni, amit elmulasztottunk.

Amikor Orbán a saját kulturális szintjén és ebben a kis országban Putyint akar játszani és játszhat, az nem Putyinra és az oroszokra vet rossz fényt, hanem rá és ránk. Ha imponál neki a három alternatív gépen és egy titkosszolgálati hadsereggel érkező Putyin, az nem Putyinról állítja ki a bizonyítványt, hanem róla. A (pl.) sokkal kézenfekvőbb dán mentalitás helyett cezaromániával felruházva a magyar kormányzati kultúrát semmit nem old meg abból, ami elől menekül. A világ logikája se Putyinnal, se Trumppal nem fog megváltozni, Orbánnal meg még kevésbé: az lesz a győztes, aki piaci értéket tud termelni a világ számára. Miniszterelnökként is. És ez az ország egyre kevésbé tud, a miniszterelnöke utoljára talán 2000 környékén tudott, ezért szükségszerűen el fog bukni a projektje. (Nota bene, a protekcionista, etnicistaTrump belépésével még hamarabb.)

127 komment

2017.01.04. 21:31 HaFr

Orbán ambícióin fog megbukni a további putyinizációnk?

Nincs még egy olyan politikus, aki olyan változatos ideológiai pályát futott volna be az utóbbi 30 évben, mint Orbán. Kezdte a KISZ-nél, folytatta radikális liberálisként, 1993 felé már inkább volt nemzeti liberális, majd lett kb. polgári konzervatív, 2002-től végleg átsorolt nacionalistába, 2004-re stabilan populista, 2010-re autokratikus populista, 2013-ban már Putyin legjobb európai tanítványa. Vagy mégse?

Valójában ezek a címkék leginkább irrelevánsnak tűnnek. Orbán mindig olyan volt, amilyet a hatalomra jutása és hatalmon maradása megkövetelt. 2002-ben elszámította magát, nem tudott mit kezdeni Medgyessy populista húzásával; ahogy 2006-ban is, amikor nem tudott visszakerülni a hatalomba, pedig nagyon akart, de nem volt eléggé dinamizáló a narratívája, nem nézett bele elég radikálisan. Orbán machiavellista, ami a személyiségéből következik, teljesen mindegy, hogy ezt milyen ideológia jegyében teszi: éppen annak a jegyében, amelyik a legnagyobb biztonsággal szolgálja a hatalmát.

A választott politikai énje közben mindig -- nevezzük ezzel a gazdasági műszóval -- anticiklikus volt. Azt tette, ami még nem volt divatos, de úgy érzékelte, hogy divattá válhat (és általában, ha nem is mindig, jól érzékelt), mégpedig azért, mert ez tehette dinamikussá a politikáját, amivel vezetni tudta a közvéleményt és folyamatosan reaktív állásba kényszerítette az ellenfeleit.

Ez az anticiklikus politika 2017-ben -- amikor az EU további gyengülésére lehet számítani, és talán egyedül Németország marad meg viszonylag szilárd liberális demokráciának, tehát az "illiberalizmus" gyümölcse beérett -- újabb innovációt igényel. Különösen, hogy Orbán céljai jó eséllyel túlmutatnak már Magyarországon.

Miért ne tételezhetnénk fel, hogy Orbán nem szűnt meg a bevált logikájához ragaszkodni, és ma is azt keresi, mi biztosíthatja a túllépést a mai kocsmán? Nemcsak és nem elsősorban az Áder beszédéből vagy Kövér aggodalmaiból következő konszolidációs mozzanat és a középosztály emlegetése mondatja ezt velem, és nem is egy versengő narratíva -- a szintén konszolidációs logikával formálódó balos-Jobbik "nagykoalíció" --, hanem elsősorban a nyereség besöprésének egyre sürgetőbb igénye, a "kalandozások" lezárása és a mai leosztás működtetésének megkezdése, illetve legfőképp, mindezeken túl, Orbánnak egy új EU játékszabályainak kialakításában és rögzítésében vágyott szerepe, amely egyedül stabilizálhatja a NER-t , miközben Orbánnak végre elismert európai szerepet juttat. Így a remény.

A mai anticiklikus politika tehát az erős nemzetállamok Európáját: a bomlás megállítását, egy új paradigma rögzítését és az ennek implementációjában való részvételt követeli. 1867 a 150. évfordulóján mint egy új európai Kiegyezés előképe. Nem megvetendő narratíva. A balos-Jobbik nagykoalíció, ha létre is jönne, provinciális volna ehhez képest -- sehol se volna a magyarság perspektivikus felemelésében és európai szerepének újrafogalmazásában, persze egyúttal Orbán új európai pozíciójának megalapozásában. Az anticiklikusságtól elvárt dinamika adott volna, a 2018-as győzelem biztosított.

Könnyen lehet, hogy minden fatalizmusunk ellenére Putyinnak sem érdeke tovább fokozni a konfliktusokat a kontinensen, túl jól nem jöhet ki az országa ezekből, ha nincs megfelelő exit stratégiája. Márpedig egy új nemzetállami EU-s logika alkalmas exit stratégiának tűnik: egy protekcionista USA mellett az Eurázsiai Szövetség perspektívája a deliberalizálódó nemzetállamoknak és a meghatározó európai vállalatoknak egyformán érdekük lehet.

127 komment

2017.01.03. 13:30 HaFr

Orbán megijedt? Belengették a konszolidációt

1. Egyre több jel mutat arra, hogy az ellenzéki sajtó Simicska és Puch vezetésével folyó átalakítása adott esetben egy MSZP-Jobbik koalícióban kulminálhat.

2. A Vona és a baloldal közötti választási együttműködés olyan "nemzeten átnyúló" pártszövetséget hozhat létre a korrupt Fidesszel szemben, amely megmozgathatja a választók fantáziáját, és pillanatok alatt az ellenzékiség centrumává válhat, amelyhez -- talán a szélsőbalos LMP kivételével -- kénytelen lenne csatlakozni a többi baloldalra sorolt párt is. (Más kérdés, hogy az MSZP nem használná-e fel ezt inkább a baloldal "megtisztítására", ami miatt még inkább megérné neki a koalíció: ha ugyanis kirekesztené a kisebb riválisait, miközben a koalíció mágnesévé válik az ellenzéki szavazatoknak, akár kiejthetné a parlamentből a DK-tól a Párbeszédig az összes szatellitjét, és újra hegemónná válhatna a balfélen.)

3. A szavazók utóbbi két évben érzékelhető magatartása (keresztbevoksolások a pártok helyi jelöltjeire) azt mutatja, hogy jelentős tömeg számára egymás elfogadása előtt már nincsenek leküzdhetetlen akadályok, ami adott esetben nemcsak lehetőség a pártelitek számára, de előbb-utóbb kényszerré is válhat. A választók kikényszeríthetik a koalíciót, illetve a koalíció megakadályozása csak a pártelitek döntésén múlhat.

4. A Fidesz -- miközben Áder újévi beszédében reagálva a fenti veszélyre felvillantotta egy alternatív konszolidációs narratíva lehetőségét az 1867-es Kiegyezés és a középosztály felemelkedése köré szervezve azt, mellesleg ugyanennek a törekvésnek a jegyében meghagyva Ádert magát az államfői székben -- értelemszerűen megpróbálja majd az MSZP és a Jobbik közeledését akadályozni, fenyegetni és korrumpálni a kulcsszereplőit, ahogy érzékelhetően korrumpálta a 2014-es MSZP-kampányt is. Ennek egyik eredménye lehet, hogy a pártelitek végül nem teszik lehetővé a választóknak, hogy a közös MSZP-Jobbik listára szavazzanak -- akkor se, ha az egyébként a győzelem reményével indulhatna. Nem csodálkoznék a mai körülmények között, ha ezt a döntést végül a Kremlben hoznák meg.

5. A bal-Jobbik alternatíva mindenesetre az első tényleges esélyét adja az Orbán-rezsim legyőzésének és felszámolásának, olyat, amire önállóan egyik fél sem lenne képes: nemcsak a számarányuk miatt, hanem mert önállóan nem tudnának egy új víziót és narratívát győzelemre vinni. Hogy végül előrelépés lenne-e egy ilyen kormányzás, arról nem tudnék nyilatkozni, de jelentős minőségbeli különbséget a maihoz képest nincs okom feltételezni.

161 komment

2016.12.30. 12:55 HaFr

Lehetséges-e jó populizmus? Mit lehet kezdeni Magyarországgal?

Kedves portálom, a Kapitalizmus blog a legutóbbi cikke szerint (vagy mondjam individualistábban: a blog egyik szerzője) azért viseltetik némi türelemmel -- sőt mondhatnám: várakozással -- Trumppal szemben, mert kiderült, hogy  környezetében sokan olvassák Ayn Randet, a racionális ön(érdek)érvényesítés nagyasszonyát, tehát Trump elnöksége akár ihletet is merít majd belőle. Magam is írtam ezen a blogon sokszor sokat a PKP-t is ihlető polgári, liberális, nyugatos konzervativizmusról katekizmus, normák, dogmák, óhajok formájában. Ez mind szép és jó is így, hiszen mások meg írnak más dogmákról, minden dogma elnyeri méltó képviseletét.

Csakhogy van egy társadalom (a mienk), amelyik alapvetően lemaradt a kapitalista modernizációról és a nyugatias polgári társadalmak evolúciójáról, tehát olyan távol áll akár Ayn Randtől, akár a polgári konzervativizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől (ami most kivételesen többrétegű hasonlatként is megállja a helyét). Mármost ha elfogadjuk a meglehetősen masszívan alátámasztott tételt, hogy egy bizonyos szint felett azok a társadalmak versenyképesek, azok gazdagodnak, azok boldogságindexe néz ki szebben (és az itt jelzett mérésekben Magyarország egyre siralmasabban teljesít), amelyek a nyugatias társadalom és politikai rendszerek jegyeit mutatják, akkor legitim az a kérdés: egy polgárosodásból kimaradt társadalommal mit lehet kezdeni, hogy közelítsük a szerencsésebb versenytársaihoz?

Ekkor vetődik fel az a gyanú, hogy nem elég Ayn Randot olvasni, hiába ért vele valaki egyet, ha kezdeni is akar valamit az öröklött elmaradottsággal, amelynek belátása egyébként végigkísérte a magyar 20. századot, csak éppen se a szellemi elődeink, se a politikusaink nem voltak képesek megtalálni a kivezető utat belőle. Az értelmiségi öröm egy filozófia, eszmekör, dogmagyűjtemény fölött (annak statikus szemléletében) teljesen más hozzáállást igényel az elmaradottság kritikájához, mint a politikusai cselekvés (dinamikája). A politikusnak a létezőből kell valahova -- a korlátozott helyzetből a lehetőségek kinyílása felé -- vinnie egy népet, és ennek a dinamikának a megítélésére a statikus szemléletben élő értelmiségi mentalitás alkalmatlan.

Egy népet megmozdítani egy vízió jegyében, hogy közben az mégse járjon a szokásainak és képességeinek megerőszakolásával, ugyanakkor érzékelhető, hatékony, fenntartható változásokat hozzon -- nos, ez a jó populizmus. A választások előtt bedobott fizetésemelések és ígéretek, a xenofóbiára alapozott világmagyarázatok, egy nemzet valós értékeinek hazug beállítása stb. nem jó populizmus, hanem demagógia. A jó populizmus az ésszel felfogható és érzelmekkel átérhető megfontolt, szisztematikus társadalmi változás gyakorlata. A demagógia ad hoc (többnyire vagy a szociális, vagy a nacionalista érzékre ható), alátámasztatlan, összetákolt intézkedés- és ígérethalmaz, amely értelemszerűen jórészt kimerül a szavakban. A jó populizmus felemeli a társadalom nívóját és mediánját, a demagógia először becsapja a szavazókat, majd még mélyebbre nyomja őket az irracionalizmusban. Ezen túl pedig – specifikusan Magyarországon – a jó populizmus elsősorban modernizációs, nem újraelosztási gyakorlat: a célja a generikusan megújuló társadalmi modernizáció megalapozása, nem egy tiszavirág életű jóléti “fordulat”. A fókusza az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra, a jogrendszer, a kapitalizáció -- nem a szociális igények kielégítése.

Az elmaradt magyar modernizáció bepótlásában a jó populizmusnak elengedhetetlen szerepe van, és ezért az állam sem hagyható ki belőle. (A konzervativizmus modern szemlélet, vegyesen premodern, posztfeudális, államelvű miliőben nem nyerheti el az értelmét: az értelmiségi vágyódáson túl irreleváns a mai állapotunkban, illetve könnyen behelyettesíthető a kifejezetten demagóg célokat szolgáló nacionalizmussal, amely radikálisan nemzet- és modernizációellenes: rombolja a tagjai értékteremtő erejét és erkölcsi képességeit, szétszakítja a családokat és a nemzettestet, kivérezteti a társadalmat.) Hiába akarják a polgári konzervatívok csökkenteni az államot, először hatékonyabbá kell tenni, hogy a társadalom megerősödhessen, aminek nyomán az állami feladatok egy részét majd az autonóm szerveződések és a növekvő szabadság át tudja vállalni. A konzervatív populizmus politikai megközelítésként nem ördögtől való dolog: az implementáció, a transzformáció, a modernizáció megfelelő megközelítése. És ennek eredményeként egyszer talán ez a mankó is eldobható lesz. (Margó: a svéd gyakorlatról itt  meg itt mogyoróhéjban, viszont másfél száz éve érlelt mogyoróhéjban -- van erre időnk? Van tehetségünk szisztematikusan dolgozni? Szkeptikus vagyok. Valamiféle áttörésre volna szükség a legelején.)


 

79 komment

2016.12.29. 10:32 HaFr

2016 tanulsága: liberális demokrácia és kapitalizmus nélkül a barbárság jön

Trump bejelentett az amerikai kapitalizmus hatékonysági fordulatát és az ezen alapuló új amerikai világnézetet -- miután az amerikai gazdaság eddig is messze a leghatékonyabb volt a világon. Erre a putyinista politika és sajtó szerte a világban levonja azt a következtetést, hogy győzött a kereszténység, és (pl.) Magyarország végre jól megérdemelt helyén, a történelem fősodrában van. Kb. Amikor az egyetlen helyes olvasat az lenne, hogy most kerül ki belőle végleg, mert ettől kezdve se az USÁ-nak, se a felbőszített és összeszoruló EU-nak nem lesz érdeke pátyolgatni a magunk fajtákat, viszont a technológiai fejlődés eredményeként már szükség sem lesz az alacsony hozzáadott értékű lator államocskákra. Ez nem hónapok, de nem is évtizedek kérdése. Néhány évről beszélünk. (És egy új "Jalta" eredményeként a feláldozható országok egyikeként újra orosz gyarmat leszünk.)

Magyarország választóit azzal kábítja az autokratikus oligarchia kormánya, hogy lehetséges jól élni jól működő nemzeti (nationwide) kapitalizmus, viszonylagos korrupciómentesség és versenyképes állami szolgáltatások nélkül. Nyilván ezt teszi, mert a felsoroltakból semmi sincs nálunk, viszont a korrupt oligarchiának (még egy darabig) éppen így jó. A hazai putyinizmus azt hirdeti, hogy közös nevezőn van Trumppal, pedig ez a közös nevező kb. a bivalyé és a legyeké: konkrétan a bivaly csapkodó farka. Azt hirdetjük, minden különbözni fog eztán: már nem a tőkeerő, az innováció és a versenyképesség fogja az országok közötti erősorrendet eldönteni, hanem a magyaros furfang; és csak idő kérdése, hogy a nemzeti oktatási rendszerek bedöntésére mindenhol létrejönnek a Balog, Hoffmann & Czunyiné (plc.) helyi irodái, amelyeket követ a Varga & Matolcsy tanácsadó cégek franchise-a és a magyar egészségügyi reform tanulmányozásának szentelt endowmentek a Harvardon és az Oxbridge-en.

Aki azt hiszi, hogy a világ logikája nem lesz még kíméletlenebb eztán, amelynek amerikai ésszel az lesz a lényege, hogy hulljon el mihamarabb a férgese (nézzék csak meg a belépő amerikai adminisztráció összetételét: még véletlenül sincs benne egyetlen óvónő vagy környezetvédő, de még református lelkész és futsallista sincs, viszont annál több a tábornok, milliárdos, nagyvállalati vezér, vállalati tanácsadó és corporate lawyer), az valamit súlyosan félreért a trumpizmus lényegéből. Aki azt hiszi, hogy a Trumppal való magyar érdekközösség egy pillanatra is múlhat azon, hogy mi a magyar érdek, és hogy a magyar érdek -- valamilyen csavaros észjárás mentén -- a magyar versenyképesség további gyengítése lenne, az nézze meg majd, hogy állunk 2020-ban, amikor Trump az újrázásért fog futni. Nem kell jövőbe látónak lenni: vagy így, vagy úgy, már a mostaninál is rosszabbul. Az a pusztítás ugyanis, ami ebben az országban tíz, de különösen hat éve folyik, rövid távon visszafordíthatatlan (csakhogy hivatalosan is az orosz érdekszférába kerülve már kísérlet sem lesz a visszafordítására).

Ha valaki úgy érzi, nem a társadalmi erő (amely nem tévesztendő össze a nemzetközi szinten harmatos magyar kormányzati erővel) és nem a hazai kapitalizmus ereje fogja kijelölni Magyarország helyét a nemzetközi versenyben, hanem a hazudozás normatív ereje, annak éppen ideje eldobnia a Magyar Időket, a Demokratát, és a többi fasiszta orgánumot, mert az valamit nagyon nem ért. A modernség logikája ugyanis inkább előbb, mint utóbb ledarálja a rendszerszintű hazudozást, mivel az a jellegéből fakadóan egyre több ember érdekeivel kerül szembe. Hazugságból nem lehet eladható kenyeret sütni és autót gyártani, nem lehet rákot kutatni és fizetést emelni. Márpedig az emberiség az utóbbit akarja (még a hazudozók is), sőt-sőt ha nem kapja meg, akkor bizony nagyon morc tud lenni. És aki a végén -- túl későn -- ott áll üres kézzel, mert kiderül, a hazudozáson kívül máshoz sem ért, azt elsöpri a történelem. Már Moszkva sem védi meg.

Azt hisszük a nagy hangú öblögetés dönti el a mi országunk sorsát, amely valójában olyan labilis, hogy a miniszterelnöke már egy meghekkelt (egyébként eleve hazugságokkal teletűzdelt) interjúra is az érett diktatúrákra jellemző tisztogatással válaszol? Túl sokan vannak még ebben a hitben. Ám az ország sorsa az iskolapadokban és a magyar tulajdonú kisvállalatokban dől el -- ahol a magyar versenyképesség erősödéséről és reprodukciójáról már régen lemondtak a legfontosabb döntéshozók: az értékteremtéssel megbízott magyar emberek. Hiába patáliázik a magyar miniszterelnök, mint szemétdombon a kakas: a napot nem ő kelti, sőt a szemétdomb sem az övé.

98 komment