1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Polgári Konzervatív Párt (PKP)

Friss topikok

2016.07.27. 09:45 HaFr

Mikor néz végre szembe Európa az igazi ellenségével?

Mint minden kérdés -- és következésképp minden válasz -- ebben a témában, úgy a fenti is pontatlan. Európa egy többrétegű, komplex válságban van, amelynek a legnépszerűbb eleme az iszlamista terror -- de ez sem véletlenül a legnépszerűbb. Erre lett ugyanis optimalizálva a komplex válság domináns -- unió-ellenes -- kezelése, és ellen-narratíva híján ez mozgatja meg a legtöbb szenvedélyt.

Holott az utóbbi hetek egymást követő merényleteiből legalábbis sejteni lehetne, hogy nagyobb összehangoltság van az iszlamista terrorban, és a nyomában máris következő polgárháborús bozóttüzekben, mint amire az Iszlám Állam képes lenne, mint ahogy eleve a migrációt is jóval több szereplő váltotta ki, mint az Iszlám Állam közel-keleti rombolása. A legfontosabb szereplő vélhetően az energiaár-válság nyomán kétségbeeső Putyin, aki leszámolt azzal, hogy Ororszországnak érdemes megpróbálnia a globális piaci rendszer részévé válnia, amire nyilvánvalóan nem lenne képes akárcsak egy európai középhatalom súlyával sem. Az orosz titkosszolgálat, propagandagépezet, a csatlósok korrumpálása, a meleg háború eszközeivel folytatott hibrid háború nagyon hamar meg is kezdődött Európában, és mára kiterjedt az USÁ-ra, miközben Európa vezetési válságba, és Putyin érdekeitől nem függetlenül -- Orbánunk tevőleges részvételével, ami a migránsválság utóbbi másfél éves kezelését illeti -- kulturális válságba került.

Európa gazdasági és társadalmi problémái közepette a politikai és kulturális méreg termékeny "demokratikus" talajra hullott, és beindította a mai erjedést a tömegek szintjén. Az iszlamizmus egyfelől csak egy fedősztori, másfelől meg katalizátor ebben a komplex helyzetben, amelyet vélhetően az ISIS-be is beépült orosz szolgálatok manipulálnak, de erre csak közvetett -- illetve az amerikai email-botrányt illetően először közvetlen -- bizonyítékok vannak. Assange és Snowden munkásságának gyümölcseit learatva az elitválság valóban demokráciaválságba kezd fordulni, bizonyos politikai veszteségek ellenére (alább zárójelekben) tehát igaza van Orbánnak, aki -- tetszik, vagy nem tetszik ez a hazai balos radikális véleményformálóknak -- Európa határainak megvédését, az európai hadsereg és titkosszolgálatok melletti (nyilván NATO-ellenes, és ennyiben veszélyes) kiállását, az EU folyamatos -- persze nem föderális -- megerősítését (ami viszont nyilván az unió politikai súlyát csökkenti más nagyhatalmakkal és a tagállamaival szemben) és legújabban a demokrácia-export korlátosságát hangoztatva szisztematikus és igazolható álláspontot foglal el a káoszban. És a polgárok az igazodási pontot keresik, nem az igazságot.

Hogy ő is hozzájárult a káoszhoz, és van kockázat az álláspontjában? Ez így van, de véleményem szerint ez a hozzájárulása elsősorban belpolitikai indíttatású volt, és a két színház (bel- és európai politika) inkoherens kezelése miatt következett be, a kockázat pedig egyelőre ellenőrzött és igazolható. Nem tudom, lehetett volna-e koherensebben kezelni a két politikai arénát, és ugyan ráfogható a taktikájára, hogy beáldozza Magyarországot a saját hatalmi törekvéseinek, de igazság szerint ebben egyelőre nem lehetünk biztosak -- mint ahogy abban sem, hogy mennyiben és meddig tekinthető Putyin pincsijének, azaz mennyire (nem) autonóm a pozíciója. Orbán pozíciójának sikerességéről mindenesetre sokat elárul, hogy a baloldali pártjaink kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan módosítani kényszerülnek az álláspontjukat bevándorlás-ügyben, és nincs az övével szembeállítható robusztus narratíva még felelősebb értelmiségi körökben sem. Az Orbánnal szembeni utálat egy része (ami a korrupciós és kormányzati teljesítményét illeti) minden bizonnyal jogos, de ha a migrációs politikáját úgy játszotta volna meg, ahogy a balos pártok elvárták volna tőle egy éve, akkor Európa ma jelentősen nagyobb bajban lenne.

Hogy világos legyen az álláspontom mögöttes indoka: számomra az (oroszok, esetleg mások által manipulált) terrorizmushoz fogható probléma maga a bevándorlás is, mert perspektivikusan olyan térre szorítja az európai együttélést (a jogra és gazdaságra, de ezeket is torzítva), amelynek alapján még sosem működtek emberi közösségek (ehhez további szempontok itt). Kultúra, dominánsan közös értékek, patriotizmus, tolerancia (hangsúlyosan nem a PC), vélemény- és szólásszabadság, törvény előtti egyenlőség, egyensúlyi piac híján nemhogy európai egység, de európai béke sem alakulhat ki, és egy ilyen -- alapvetően hiányos, zombi -- projekttel Európa túl vékony jégre kerülne: az interkulturális jogi és gazdasági egység (a legnagyobb közös osztó Európája) végképp szembekerülne a termékeny nemzeti szenvedélyekkel és a szabadság kulturális feltételeivel. Ebben is egyetértek Orbánnal. Hogy ő mennyire őszinte ezekben az ügyekben? Visszakérdezek: mennyire kell, hogy érdekeljen engem ez? Az, amit látok, hogy a diszfunkcionális EU -- jól tükrözve a korábbi minőségét -- gyakorlatilag elsüllyedt, nemzetállamainak sorsától függ, eléggé igazolja a projekt alacsony értékét.

Az európai terrorizmus tehát legfeljebb csak a felszínen iszlamista ügy. Valójában Európa (nem az EU! ez másodlagos) aláásására irányuló nagyhatalmi konfliktus, amelyben minden hatalom -- így Oroszország -- álláspontja is abszolút érthető a maga jogán. Az viszont a legkevésbé sem lesz érthető, ha az európai nemzetek nem tudják megvédeni a közös hazájukat, ennek érdekében nem számolnak le minden illúzióval, ami az Örök Béke-projektet illeti, és nem kezdenek sürgősen hozzá a kivérzésünk megállításához az oroszokkal, az IÁ-val, a belső széthúzással, a belső ellenségekkel, és saját interkulturális fölvilágosító megrögzöttségeikkel szemben. Az igazi ellensége ennek a hallatlanul gazdag, félmilliárdos lélekszámú, de ahogy számos szerző régebb óta mondja, a relativista radikalizmusba fordult Nyugatnak a saját cél- és értékvesztésünk, a humanizmus kulturális kontextusának megvédésére való képtelenség. Nota bene, kétségtelenül demokratikusabbak is vagyunk ma, mint egy vagy két éve, és ez akkor is így van, ha nem szeretjük, ami a demokrácia katlanjából előbugyog.

227 komment

2016.07.24. 08:30 HaFr

Hármas mérce: Orbán és a Kettős Mérce blog

Orbán természetesen lendületeseket lódított Tusványoson (a legszebb mégiscsak az volt, amikor szembeállította gyermekeink lehetőségeit a nyugati fiatalokéval, de úgy, hogy mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk utána, csoda, hogy nem nálunk perspektíválódik már minden holland és német gyerek), hanem akkor itt van diószeghihorváthnóra szerző a Kettős Mérce blogról, és tovább srófolja a hazudozást, olyan feszesre, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Szerző elegánsan "tényként kezelt téveszmének" nevezi a bevándorlás növekedése és a terrorizmus közötti összefüggést, amit szerinte "esetleg korrigálni lehetne, netán elmagyarázni, hogy mi ezzel szemben az igazság, hiszen nem érdeke a kormánynak, hogy felvilágosítsa polgárait arról, hogy ő maga is fals számokat, hamis tényeket sulykolva építi fel plakátkampányait."

Szerzőnek fáj a plakátkampány, amely fáj persze minden jóérzésű (de főleg -ízlésű) magyarnak. Fájdalmát egy ellenadattal kezelgeti, írván, hogy "az olyan, [a Századvégnél] egy-két fokkal nagyobb reputációval rendelkező szervezetek, mint mondjuk a páneurópai bűnüldözési hatóság, az Europol, [az előbbi összefüggésnek] épp az ellenkezőjét állapította meg", és ha az ember megnyitja a linket -- hát szembe is találkozik egy 2014-es (!) adattal, amely szerint Európa bevándorlási képe valóban (majdnem) olyan, mint a ma született bárány a frissen esett hóban. Csakhogy ez félrevezető, rosszabb, hazug demonstráció, nem méltó egy hazug kormányfővel szembeni érveléshez.

Valójában a 2015 tavasza óta akut bevándorlás és a terrorizmus közötti összefüggést legalábbis nem látjuk pontosan. Lehet ilyen, lehet, hogy ez ok-okozati, lehet, hogy csak korreláció, lehet, hogy indirekt (egy, a korábbi bevándorlással együtt értelmezhető csak, vagy kettő, olyan indirekt összefüggéseket takar -- pl. orosz, magyar stb. érdekek akár a bevándorlás kezelésében, akár a manipulálásában, akár a terrorizmus/konfliktusok/destabilizáció irányításában --, amelyekre nincsenek egyelőre a nyilvánosságban kétséget kizáró bizonyítékok), és az is lehet, hogy nincs ilyen összefüggés (ám ez messze a legvalószínűtlenebb), a jövőbe pedig a legkevésbé sem látunk. De 2014-es adattal cáfolni akarni a 2015 óta sűrűsödő problémát minimum nem elegáns, de leginkább hazug, miközben a Kettős Mérce blogot semmi sem akadályozza abban, hogy ugyanígy, vagy egy másik öt sorban jelezze azt, amit én tettem, kicsit differenciáltabban, mint egy óriásplakát -- elvégre nem politikai párt ők, hogy manipulálniuk kelljen a közvéleményt.

A blog eljárása -- és egész szellemisége -- azonban annál is rosszabb, hogy folyamatosan aláhúzza a baloldali közéleti értelmiség képtelenségét arra, hogy koherens világképpel és politikai módszerrel szálljon harcba Orbán ellen. Mindig pontosan odáig jutnak el, mint a jelen esetben: (helyesen) kigúnyolják a kormányfőt ("jó, ha tudjuk: a számok és a tények szerencsére nem tudják összezavarni a miniszterelnököt, ha víziója támad. Most pedig támadt"), de adósak maradnak (a saját nyilvánvaló erkölcsi, intellektuális és politikai kiválóságuk ellenére, amit csak a vak nem lát) egy legalább olyan sikeres "vízióval" mint az Orbáné; adósak maradnak -- ha már a politikai gyakorlat kialakítása nem is a feladatuk -- a politikai knowhow részleteivel, amellyel a gyűlölt ellenfelet ki lehetne szorítani a hatalomból, ha egyébként volna elhivatott ellenzéke. Ilyen körülmények között a lesüllyedés ugyanarra a minőségre, ahol versenyezhetnek Orbánnal (interpretáció és adatok), nem sok jót sejtet arról, hogy mi lenne ez az új baloldali minőség minden más téren, ahol már időtlen idők óta nincsenek versenyben.

26 komment · 2 trackback

2016.07.23. 13:32 HaFr

Hogyan kell megváltoznia a helyzetnek a Nyugaton?

A populista demokrácia előretörésének csak apropója az iszlám (kulturális sokk), mögötte ott van az is, hogy a kapitalizmus a gazdasági és politikai elit érdekeinek megfelelő jogszabályi környezetben fokozatosan elveszítette a szabad piacra jellemző mobilitását (az ún. amerikai álom vége), ennek köszönhetően nőnek az egyenlőtlenségek, erősödik az erkölcsi ellenállás az igazságtalan, korrupt, a közcélokat tekintve impotens, oligarchikus intézményrendszerrel szemben, amire a tömegek az állami szerepvállalás iránti tovább erősödő igénnyel válaszolnak, ez azonban csak elmélyíti a problémákat, úgyhogy végül nem látszik, hogy a rezsim alapvető korrekcióra lehetne képes, amivel elveszíti a mai vesztesek perspektivikus lojalitását is. Nő az ellenállás és a polgárháborús riogatás divatja, mígnem divatos lesz a gyakorlata is.

Az események haszonélvezői (a keleti diktátorok, a nyugati szélsőséges pártok és a feltörekvő demagógok) az eseményekkel a saját elgondolásaikat legitimálják, össze-vissza hazudozva stabilitásról, nemzeti érdekekről, jövőről, miközben azért változatlanul a Nyugat pénzén élnek, az országaik értékteremtő ereje csekély, a saját hatalmi cinizmusuk viszont már globális érdekű. A Nyugat-kritikájuk tendenciózus és hamis, a megoldásaik fenyegetést jelentenek -- immár valóban globális méretekben.

A Nyugat megérett a változásra, és a változásnak erős, kompetens kormányoktól kell származnia, amilyen -- jószerivel utolsóként -- a német. Nem csodálkoznék ezért, ha a müncheni merényletnek ilyen körülmények között újra lenne orosz szála, ami végighúzódik Aleppótól a balkáni menekültútvonalon át Kölnig. A német kormánykoalíció megrendítése alapvető célja lehet Putyinnak és az FSZB-nek, aminek az utóbbi száz év legkártékonyabb amerikai elnöke, Obama, ha akarna, se tudna ellentartani. Hirtelen nagyon magányosan lettek Európában az európaiak, miközben a magyarokat megint ellátják Tusványosról egy egész évre szóló programmal. Ez utóbbi most a NATO-val versengő európai és a mindkettővel versengő V4-haderőről szól, arról, hogy az iszlámnál nagyobb ellenség Brüsszel, és Európában mi vagyunk a jövő, Ausztria esetleg csatlakozhat még, de ne siessük el a V4 bővítését (indirekte: Románia pl. ne próbálkozzon).

Őrült beszéd, de van benne rendszer, lehet érvelni mellette, és főleg nincs alternatívája, amíg az első bekezdésben foglalt problémák nemhogy megoldatlanul, de megszólítatlanul maradnak. A szólongatást potens hatalomnak kell megkezdenie, mielőtt a V4-ek egy hirtelen ötlet folytán elkezdenek kiegészülni Moszkvával meg Ankarával, és a tervezett NATO vezetési pont is végképp nemkívánatos entitás lesz magyar földön -- ahogy a NATO-haderő eleve az.

25 komment

2016.07.22. 09:47 HaFr

Megvédhető-e a liberális demokrácia?

Megvédhető-e -- a populista demokráciától? A migráció seregnyi vetülete közül az egyik legfontosabb, hogy véget vetett annak az automatizmusnak, hogy az elitek és intézményeik nagyjából egységesen állnak szemben a démosszal (populus-szal). Érzékelve a nyugati társadalmakban tapasztalható kulturális és gazdasági elbizonytalanodást gomba módra szaporodnak azok a politikusok, akik az intézményeken és a régi konszenzusokon átnyúlva új szövetséget keresnek (leginkább) a közérzülettel. Ez persze nem csökkenti a nép eddigi kiszolgáltatottságát: nincs annál nagyobb tévedés, mint amikor eluralkodik a közgondolkodásban akár a régi elittel szembeni bosszú, akár "a hatalom visszaszerzése önmagunk felett", akár a kapitalizmus megzabolázásának diadalmas érzése az új vezető szárnyai alatt. A nép relatív kiszolgáltatottságát nem fogja csökkenteni se Trump, se Putyin, se Orbán, sőt... (Szemben a magyar közvélemény többségével azonban én a Brexitet különböző okok miatt szerencsésnek tartom a britek szempontjából, noha ennek is van populista tartalma.)

A liberális demokrácia védelmezőinek régóta először kell szembenézniük azzal a ténnyel, hogy a liberális demokrácia védelemre szorul. Ehhez képest bámulatosan inkompetensek idehaza és a nagyvilágban is. Elég megnézni a hazai plakát-ellenkampányt, amely megmarad a kétfarkúak szellemi színvonalán, de aligha fogja elérni azt a küszöböt, amely egyedüli pozitív kifutása volna: Orbán nevetségessé tételét és a lejáratását. Ha ettől eltekintünk, ez az ellenkampány teljesen üresfejű, mintha valami hollywoodi vígjáték-rendező zsengéje volna, miközben a világ egyre inkább egy horrorfilmbe menne át, de olyanba, amelynek végén a szereplők eséllyel lelépnek a vászonról. A migrációra nem alkalmas válasz az ellenfél kigúnyolása, a probléma lekicsinylése stb., mert a migráció a politikába bekerülvén megszűnik racionális kérdésnek lenni. Egyszerre kellene tudni szenvedélyeket kelteni a "jobboldali" kezelésével szemben és egy pozitív ellenpont érdekében, hogy megfordítható  legyen a téma domináns értelmezése a közvéleményben. De ehhez a baloldalnak nincs tehetsége, még a felismerésig sem jutott el. (Miközben a racionálisnak ható érvei is rém gyengék. A kedvükért: a bevándorlók nemcsak kamionban és robbanóanyaggal a kézben veszélyesek [=terroristák, a baloldali lingóban "őrültek"], hanem az EU-val ellenséges külföldi hatalmak és [khm] bizonyos kollaboráns EU-s kormányok által lángra lobbantható, polgárháborús gyúanyagként is [=disszimiláns tömeg, a baloldali lingóban "EU-s polgárok"]. De túl hosszú lenne ezt kitenni a plakátra, bocs. Ez utolsó észrevétel/kérdés: miért nem tüntet a békés muszlim lakosság százezres nagyságrendben szerte Európában a terrorizmus ellen?)

A magyar (és mellesleg a nemzetközi) liberális-baloldali elit, ideértve a közéleti értelmiséget és a politikai szereplőket, hat éve képtelenek összeállítani a liberális demokrácia melletti hatékony fellépés eszköztárát. A migrációról vallott egy évvel ezelőtti hurráoptimista emberjogi álláspontjuk mára megfakult, és láthatóan nem működik, amint az ideológiai klisék (kb. a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség radikális politikai idealizmusa) magyarázatra, differenciálásra és legitimációra szorulnak. A kapitalizmus védelme fel se merül, amely nélkül egyébként a liberalizmus mindenképpen etatizmusba és radikalizmusba fúl. Úgy tűnik, hogy teljes káosz van elméleti és gyakorlati téren is, ami engem -- bevallom őszintén -- meglep. Senki se vállalja annak a felelősségét, hogy nekigyürkőzzék egy koherens doktrína megfogalmazásának -- vajon miért (mármint az általános hozzá nem értésen túl)? Ennek híján egyre fülsiketítőbb a locsogás.

71 komment

2016.07.21. 08:27 HaFr

Isten, haza, család (Egyszerű történet, a kantiánus kisgazda-változat)

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, írta Wittgenstein (a pályája elején legalábbis, a vége felé meg már mindenről beszélt, nem bízta ránk a hallgatást), de lényeg, ami a lényeg: a lényeg a szemnek láthatatlan és a szájnak kimondhatatlan. Isten az, a haza az, a család az (bár ez utóbbinak van fizikuma, de a princípiuma, ami teszi a családot -- a familiáris szeretet -- az megint csak láthatatlan stb.). Túl sok a szó, túl sok a közlés, itt is, másutt is, és csak kerülgetjük a lényeget, közelítjük jó esetben, egyre kisebb koncentrikus körökben, és reméljük, hogy ott van, ahol érezzük. (Támaszunk a hit, remény, szeretet -- a remény, hogy van a hitnek tárgya, ahova a szeretet elvezet, ami -- profán módon -- nem kevesebb, mint az ideális kantiánus magyar kisgazda életvezetési tanácsa felebarátainak.)

Isten, haza, család nem politikai, hanem életprogram -- életminőség, ha tetszik (ha nem). Sosem tudhatjuk, mikor leszünk hívők, és mikor veszítjük el a hitünket (kb. önmagunkat), ezért abszolút bizonytalan az is, mit remélhetünk, és ha szeretünk, szeretünk-e önmagunkon túl is. Nem akarok én egy rossz EP-utánérzést írni, ez egy abszolúte kőkemény politikai poszt (természetesen). A politikumról, ami összeköt és szétválaszt. Ami összeköt, az a bizonytalanságunk (a tolerancia oka, hogy nem tudhatjuk, igazunk van-e) és a tudatlanságunk (a lényeg iránt), és csak remélhetjük, hogy egyre kisebb koncentrikus körökben közelítünk ezek megszűnéséhez. De akkor, hopp, hirtelen közbejön a politika, és bejelenti igényét arra, hogy közölje velünk a lényeget. Ahelyett, hogy tudomásul venné, ami összeköt (a "nagy kérdésekkel" szembeni tudatlanság), szétválaszt azzal, hogy ránk kényszeríti a válaszait.

A politika -- szemben mindazzal, ami a lényeg -- a szavak azonnali használatának (kimondásának és értelmezésének) művészete, ami túlnyomórészt rossz alkotásokat szül. Megerőszakolja azt, amiről csak hallgatni tudhatnánk (Isten, haza, család), és állásfoglalásra kötelez lényegtelen, gyakran nem is létező dolgokról, amit cselekvőképes tudásnak tüntet fel. Így aztán egy ideje ott tartunk, hogy nemcsak helyettesítő tudással áltat, de egyenesen a Tudással -- amire mi más következne, mint az utóbbitól való távolságunk további növekedése. A politika (magyarul szólva) diszfunkcionális a lényeg megismerésében, és azzal, hogy folyamatos izgága megmondásra kényszerít (különben nem lennél jelen az ő hideg szemeiben), abszolút dehumanizál. Ajánlatos elhúzódni tőle, miközben ha így teszünk, teret adunk közülünk a legrosszabbaknak. Ez a -- mit is mondjak hirtelen -- közélet paradoxona.

Milyen lenne az ideális politika? Ami felkészít és enged az Istennel, a hazával és a családdal való szembenézésre (úgy, ahogy ennek a szembenézésnek helye van). Az ideális politika, röviden, szabadságot és emberséget biztosít -- az iskolában felkészít rá, az életben pedig tág teret ad a megélésének. Szóval -- természetesen -- mindannak az ellentéte, ami most van.

4 komment

2016.07.20. 11:13 HaFr

A 444.hu és Hitler komplementer világképe

A nevezett lap szerint az induló kormánypropaganda -- hogy is szokták mondani divatosan? -- nettó nácizmus. Goebbels legjobb magyar tanítványai, ilyesmi. Határtalan idegengyűlölet, amit "az Index is" megvizsgált (de jellemzően nem vonta le belőle azt az ostoba konklúziót, amit Uj Péter lapja).

Spec. a kiugrasztott plakátszöveg ("A párizsi merényletet bevándorlók követték el") igaz. Persze alkalmas a bevándorlással szembeni szenvedélyek fokozására -- no de, kérdem én, hol a kimívelt liberális álláspont, amit szembe lehetne vele szegezni? Nem mintha a 444.hu-n keresném, ami a liberalizmus koordinátarendszerében az alj és a vég (akolmeleg dekonstrukció, relativizmus, cinizmus, intolerancia, gúny, vihogás): és ha néha szórakoztató is a poszthumán bulvár, ha valaki a lap életvezetési tanácsai alapján akarna élni, az előbb vonuljon el egy lakatlan szigetre, mert úgyis ki fogják utálni minden emberi közösségből. Klikk kell, nem vitás, de hogy csak a klikk számítson, az - lásd feljebb - alj és vég.

A liberalizmus nyomorult hazai állapotában minden egyes ilyen cikk (aka jófejség) csak a nyomort fokozza. Amikor ez egybecseng a két nappal ezelőtti ZSVK-elnök Lauder ostoba és számító szavaival, akkor a politikai kultúrájában, hogy is mondjam, megviselt magyar nép bólint, még egy felest lehajt, és behúzza az ikszet -- oda, ahova a 444.hu gárdája nagyon nem szeretné.

Hányingerem van a történelem reciklikálásától, miközben (a gyengébbek kedvéért) minden PC álláspont figyelmen kívül hagyja azt a kulcsmomentumot, ami különlegessé teszi a muszlim indíttatású (ideológiájú) merényleteket az IRÁ-tól kezdve a magyar férfiak által elkövetett nemi erőszakig MINDENNEL szemben. Konkrétan, hogy -- hihető vagy nem hihető, vicces vagy nem vicces -- a muszlimok merényletei nem kevesebbre, mint a nyugati civilizáció felszámolására irányulnak, egy globálisan népszerű hosszútávú tervbe illeszkednek, amire vonatkozóan a liberális-radikális tábornak is elégséges bizonyíték felhalmozódását (újabb ezer halott, ötezer, százezer?) és az ennek megfelelő polgárháborús helyzet kialakulását nem érdemes megvárni. Emiatt a Fidesz plakátjaival szemben elharapózó mémeket hadd ne kommentáljam.

77 komment

2016.07.19. 18:13 HaFr

A gimnázium alkonya és a magyar társadalom válsága

A gimnázium mai fogalma fokozatosan jött létre a 16. századtól kezdve, hivatása a görög és a római műveltségre támaszkodva a humánumra (emberi kiválóságra) nevelni. Az Európa szerte liceumnak vagy pedagogiumnak is nevezett iskolatípus célja a négy antik erény (igazságosság, bátorság, bölcsesség és mértékletesség) és a legtöbbször hozzájuk társuló három keresztény erény (hit, remény, szeretet) szellemével átitatni a legfogékonyabb korban lévő (11/13 - 18 év közötti) gyerekeket, és mellesleg praktikus tudásban részesíteni, illetve felkészíteni őket az egyetemre. A gimnázium erényes embereket akart nevelni, ez volt az első és legfontosabb célja.

A gimnázium az iskolarendszer legfontosabb intézménye volt (és maradt máig), pontosan a gyerekekre gyakorolt hatása miatt, ezért nagyon nem volt mindegy sosem, hogy milyen színvonalon, és főleg milyen szellemben végezte a feladatát. Elitképző volt, de ez az elit valóban emberi elitnek indult, nem társadalmi "elitnek" (Rogán, Habony, Vajnáné). A gimnáziumban a humán tudományok domináltak, pontosabban ezek adták a nevelés és az oktatás keretét -- egyszerűen, mert a humán tudományok közvetítik azt az emberi értékrendet, amely értelmet ad a többi diszciplínának. Ha az emberi értékek és a humánum megalapozása elesik, akkor a tudományok csak az eszköz,  méghozzá a céltalan eszköz szerepét ölthetik, amelynek felhasználását semmi sem akadályozza akár emberellenes célokra is.

A "kompetenciaalapú" oktatás a humánum leáldozásának és instrumentalizálásának hű tükre. A globális versenyben való helytállás a liberális felfogás szerint megköveteli az "avítt" pedagógiai eszmék felszámolását, pontosabban igazolják azt, ami már régen megtörtént a kommunizmusban. Ne feledjük, hogy a "magoltatás" az eötvösi-klebelsbergi iskolarendszerben csak az értékközvetítést és a nevelést kiszolgáló szelete volt a pedagógiának -- az már a kommunista diktatúra idején következett be, hogy a humán műveltségnek az erényekre támaszkodó rendjét kihúzták ez alól, és döntötték ezzel azonnal romba a 400 éves gimnázium-eszményt. Az pedig a 90-es évek terméke, hogy a tananyagot olyan mértékben duzzasztották fel, hogy a gimnáziumban azóta is gyakorlatilag kizárólag tananyag-átadás zajlik, a gyerekek erkölcsi formálása nemhogy nem cél, de egyenesen ellenjavallt -- ilyen irányú tanári felhatalmazás híján. Hogy jönnek ugyanis a tanárok ahhoz, hogy "neveljék" -- pláne valamilyen szellemben -- a gyerekeket.

A liberális kompetencia-központúság és a hagyományos lexikális beállítottság kettősségében vergődve a gimnázium már alig valamiben hasonlít akár csak a száz évvel ezelőtti önmagához, feladata az akkori missziójára: az erényes élet megalapozására -- nem illetékessége már a szabadság és a felelősség célszerű elsajátíttatása, a honpolgári és közösségi értékteremtésre való képesség elültetése, a társadalom vezetéséhez szükséges reflexek kialakítása. Ugyanakkor az is szomorú tanulsága a 20. századi magyar történelemnek, hogy az itt említett feladatok végül is mindig elvégezetlenek maradtak. A híresebbnél híresebb gimnáziumokban (Patak, Pápa, Debrecen, Pannonhalma, Piaristák, Fasor, Toldy, Fazekas stb.) száz meg száz éven át olyan diákok maturáltak, akik nem tudták feltartóztatni az ország hanyatlását, sőt sok esetben szerzőik és okaik voltak ennek, ami a legtragikusabban az 1914-től máig tartó periódusban mutatkozik meg. A magyar gimnázium válsága már a születése pillanatában megkezdődött, mert sosem ért vele össze a magyar elit kívánatos minősége -- cinikus módon a gimnázium mint intézmény és a közéleti elitünk mai állapota viszont a valaha tapasztalt legpontosabb módon tükrözik egymást: mind a kettő szomorú mélységben lévén.

22 komment

2016.07.19. 08:28 HaFr

Megéri-e az Orbán-kormányt leváltani a szocikkal vagy a Jobbikkal?

Orbán centrális erőtere azt jelenti, hogy egy személyesen tőle és a korrupciót szétterítő rendszerétől függ a kormányzás egésze (ideértve a hivatalos ellenzéket is). Az alkotmányos-intézményes és személyi függőség hálózatát csak a magyar nép döntheti meg azt követően, hogy nagy többségének átlagos életszínvonala jelentősen csökken (ez elkezdődött: az ún. szociális kérdés), vagy azt látva, hogy a gyermekek jövője elenyészik és a családok szétszakadnak (ez is elkezdődött: az ún. család-kérdés). Amikor tehát -- a kettőt együtt értve -- a társadalmi reprodukció nemcsak stratégiai problémává válik (elkezdődött), hanem társadalmi jelenségből társadalmi méretű személyes élmény is lesz, akkor a nacionalizmus jelentette hamis illúziók meg fognak roggyanni -- de ennek semmi köze nem lesz a NER részét képező ellenzékhez. 

Az ellenzéknek nem sikerült bizonyítania, hogy bármiféle hozzáadott értéke lehetne egy rezsimváltásban. A Jobbik -- az utóbbi másfél év középpárti taktikája ellenére -- Magyarország nyugati jövőjének legfőbb ellensége, amellett, hogy (részint emiatt) semmiféle gazdasági, társadalompolitikai, vagy kulturális vonzerővel nem bírhat egy átlagosnál intelligensebb szavazó számára. A baloldal eközben -- szoros összefüggésben a NER szolgálatában kimerülő erkölcsi horizontjával -- valójában nem létezik. Baloldali politikai gondolkodás (amellyel választást lehetne nyerni) nem létezik Magyarországon (hisztérikus intellektuelek és tiszavirág életű témák vannak), nem létezik győzni képes vízió és politikai stratégia, nincsenek hiteles emberek stb. -- már-már klisészerű, ám naponta visszaigazolt megállapítások. A legfontosabb tanulság a régi gárda visszaszüremkedésének hónapjaiban, hogy ez nem is fog változni. Egyik ellenzéki csoport sem kormányzóképes, viszont esetleges, akár koalíciós hatalomra kerülésük elnyújtaná a politikai rendszerünk agóniáját és elmélyítené a társadalmi válságot.

Nem mintha a Fidesz szorosan véve kormányzóképes volna. Orbán problémája ebben a közegben nem hatalompolitikai probléma, mert a hatalom megtartásához jól ért, hanem kormányzási probléma. Az ellenfeleit simán lenyúlja, lenyeli, leveri, mert ha "illiberizálja' is a demokráciát, azok szellemileg, politikailag, erkölcsileg is gyengék a liberalizmus megvédéséhez. Annál aggasztóbb viszont a kormányzás minősége. A korrupció primér hatalompolitikai eszköz, de kormányzati fordulatot elérni az értékteremtés jegyében -- nota bene, a hatalmon maradás érdekében -- olyan képesség, hogy a kettő szemmel láthatóan meghaladja Orbán erejét. Az oktatáspolitikai, gazdaságpolitikai, szociális és egészségügyi döntéseknek egyszerűen nincs kifutásuk: nemcsak koncepciótlanok, hanem ostobák olyan értelemben, hogy folyamatosan aláássák a cikk elején említett társadalmi reprodukciót. Ezért eleinte csak egyéni exit stratégiákra ösztönöznek, de később társadalmi ellenállásba fognak torkollni, és ez nem olyasmi, ami ebben a trendben megúszható. Eljön. A hatalompolitika része, hogy az államot korrumpálják, meggyengítik, privát célok szolgálatába állítják, ami az államot egyre diszfunkcionálisabbá teszi, miközben a makacs kormányzati inkompetencia miatt is az államnak egyre inkább az erőszakossága domborodik ki. Ennek nagyon csúnya vége lehet, ami semmi esetre sem szolgálja a rezsim hosszabb távú érdekeit sem.

Mindent összevetve a politikai rendszer kormányzóképessége nagyon gyenge. Nem látok politikai lehetőséget -- sem a hatalom megragadásában, sem a kormányzásban -- arra, hogy az ellenzék ezen változtatni tudna, illetve biztos vagyok abban, hogy előbb fog a legközvetlenebb demokrácia (az utca) kivívni bármilyen fordulatot, mint -- a félvak házi macskák éhenkórász csapata.

28 komment

2016.07.16. 18:07 HaFr

Az egyenlőség ellen

Először volt az athéni, majd a római polgárok egyenlősége a törvény előtt, majd az emberek egyenlősége Isten előtt, korunkhoz közelítve az erkölcsi egyenlőség (Kant), az állampolgári egyenlőség, a szociális egyenlősítés, a homogén jogok folyamatos terjeszkedése, majd mára az identitások egyenlősége, és az emberi értékválasztások védelme a bírálatoktól. Közben az egyenlőségnek érvényt szerzendő (kénytelenül) növekedett az állam, hiszen ami természetest vagy születéskorit meg kell változtatni, ahhoz kényszerrel kell élni a "privilegizáltakkal" és javaikkal szemben, és minél több a kompenzálandó egyenlőtlenség, annál szélesebb az állami felhatalmazás. A probléma a mai uralkodó (progresszivista) állammal röviden az, hogy NEM a szabadság a célja, hanem az egyenlőség. Pedig társadalmat lehetne szervezni a szabadságra (a szabadság köré) is, ami minden szempontból alkalmasabb államot hozna létre.

Ezzel szemben az egyenlőség és az állam párhuzamos növekedése a szabadságok folyamatos újjászervezését és újraosztását, végeredményben pedig a csökkenését eredményezi. Az adottságok egyre szélesebb körét vonják kompenzálás alá -- előbb a törvény, majd a materiális javak, legutóbb a képességeknek és az identitásoknak tulajdonított értékek körében --, ám ez az államtól való függőség fokozatos növekedését vonja magával. Az egyenlősítés helyett a többségnek kellemesebben hangzó társadalmi progresszió lett a kulcsszó, amely mindenütt igazságtalanságot szagol, ahol nincs egyenlőség.

A társadalomszervezés leplezetlenül az egyenlőség nevében zajlik ugyan, ám egyenlőtlenségek mindig maradnak, és mindig lesznek olyanok, akik méltánytalanul igazságtalan helyzetben érzik magukat emiatt. Ma még (vagy ismét) igazságtalanságnak tűnnek a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek, a nemi (gender) egyenlőtlenségek, a vallások és kultúrák közötti különbségtétel, és általában problematikusak az értékítéletek és ítélkezés. A progresszívok mennyországa, az emberek teljes és általános egyenlősége még távol (távol a homogén Ember), de a "haladás" iránya világos.

Közben azonban a progresszívok elkövetik azt a hibát, hogy veszélybe sodorják annak a kultúrkörnek (jelen esetben a Nyugatnak) az intézményes rendjét, amelyben egyáltalán értelmezhetők a céljaik -- konkrétan támadják a liberális demokrácia állammal versengő intézményeit: a szokásokat, a kiválóságot, a vallást, a hierarchiát, a gazdasági szabadságot stb. Támadják jellemzően a historikumot és az intézmények kontextualitását. Ám azok, akik az individualizmusnak nem hajlandók látni a keresztény gyökereit, a liberalizmusnak a személyes erkölcsi kiválósággal való kapcsolatát, a szabadságnak az antietatista, illetve gazdasági összetevőit, és mindent összevetve a szabadság heterogén politikai (nem pedig homogén antropológiai) természetét, azoknak nehéz elmagyarázni az észak-atlanti kultúra egyedülálló közösségi értelmét. Akik az emberi egyenlőség feltevése nyomán csak ideológiai vagy doktriner jelszavakban és jogokban tudják megragadni a liberális demokrácia lényegét, és a szabadság vs. egyenlőség kérdése nem okoz nekik gondot, azoktól bajosan lehet elvárni, hogy mérlegeljék a civilizációnkban újra és újra előálló kényszerű választásokat -- mert az ilyeneknek az egyetlen érvényes tudása az ismeretlen jövőre irányul, amelyben a haladásnak el kell vezetnie az Ember Örök Békéjéhez, amelyben minden születés hibás, minden érdem gyanús, és minden ítélet közösségellenes. Így válik a szabadság hibás jelzőjéből (hogy egyenlő) a szabadság fosztóképzője. (Bródytól -- korunk legnagyobb hatású progresszivista filozófusától -- sok tévképzetre tehetettünk szert az utóbbi 40 évben, az egyik legutóbbi, hogy "szabadnak születtél." De nyilván sokan elhitték neki ezt, hiszen mi másért éreznék magukat jól a mai -- infantilis -- állapotukban.)

A szabadság csak egy tradíción belül értelmezhető. Nem létezik tradíciók között. Aki szerint a muszlim bevándorlás emberjogi kérdés vagy a tolerancia kérdése, miközben az iszlám nem ismeri se az emberi jogokat, se a toleranciát, és integrálódni sem hajlandó, az valamit nagyon nem ért a nyugati szabadság létrejöttéből. A muszlimok bevándorlása a legjobb esetben is a szabadságon kívüli, ha tetszik, akulturális kérdés, amelyben lehet értelmezési keret a kölcsönös gazdasági érdek, vagy a törvénytisztelet, vagy az államon belüli kulturális pluralizmus, de a kérdéskörnek ezt a minősítését akkor fel kell vállalni. Ha a progresszívok szerint a nyugati kultúra, szokások, egyenlőtlenségek, intézmények megérettek a bomlásra, akkor ideje elkezdeniük gondoskodni arról, hogy a "maradék" normáknak milyen legitimációt kívánnak biztosítani. Mi lesz ezentúl a szabadság, a jogok, a tolerancia stb. generikus hordozója? Ha már itt tartunk: mi lesz az egyenlőségé? (Elmondom, nem lehet más, mint a Nagy Testvér Állama. Ez történik ugyanis, ha egy kultúrkört tönkretesznek a saját tagjai, akik jelen esetben nem tudták elviselni, hogy ne áldozzák fel a politikai szabadságot a morális egyenlőség oltárán.)   

111 komment

2016.07.15. 18:17 HaFr

A konzervatívok szabadsága

A Churchillnek tulajdonított mondás szerint a demokrácia a legrosszabb államforma, kivéve az összes többit. Ez az -- egyébként kétezer-ötszáz éves belátáson alapuló -- politikai norma egy másikkal együtt adja a politikai szabadság modern konzervatív foglalatát: ez a másik pedig a klasszikus skót-angol-amerikai alapvetés, miszerint az individualizmus tiszteletén alapuló (liberális) intézményrendszer azért támogatandó, mert ez adja a legkisebb lehetőséget arra, hogy a (természetüknél fogva) rossz emberek kárt okozzanak egymásnak. A politikai szabadságunk alapja ebben a felfogásban az antropológiai pesszimizmus: az ember rossz, bűnös, a hagyományok és Isten segítségére szorul értelmi és erkölcsi képességeiben, a politikai hatalom koncentrációja pedig ellentétes az érdekeivel (anti-autoritarianizmus).

Ez a modern (liberális) konzervatív -- tkp. brit -- politikai világkép élesen elüt a kontinentális szabadság-hagyománytól, amely (a rendkívül kártékony, a humánumot deszakralizáló) Kant nyomán az ideologikus "emberi méltóságot" tette meg a politikai szabadság forrásának, illetve Rousseau nyomán az embert eredendően jónak és politikailag megválthatónak gondolva előkészítette a talajt egyfelől a "rendszerkritikai" gondolkodás, másfelől az egyenlőségelvű diktatúrák előtt, amelyek az így vagy úgy felfogott emberi eszménynek akarnak érvényt szerezni a társadalomban. Míg a naturalista brit hagyomány pesszimista az emberrel kapcsolatban, és a politikai szabadságot az emberi károkozás lokalizálása és minimalizálása érdekében a hatalom korlátozásával és szétaprózásával támogatja, addig a kontinentális szabadságfogalom magasztos, folyamatosan a lényeget felmutatni akaró ideologikus emberképébe belefér a "szabadságra" való kényszerítés (vö. a progresszivizmus romantikája, végén a "szocialista  embertípussal"), belefér az emberi esetlegességek és személyes különbözőségek kollektív akarattal való felszámolása (antinaturalizmus) -- a szabadság politikája híján a szabadság metafizikája. A brit politikai szabadságfogalom eredendően feudális-jobboldali-naturalista, a kontinentális aufklérista-baloldali-konstruktivista. A brit szokásjogi-tradicionalista, a kontinentális állami-ideologikus. A brit az érzelmek és az érvelő belátás egyensúlyán, a kontinentális triumfáló (ész)elveken alapul. Nem annyira a szabadságok aktuális tartalma vagy kiterjedése, mint ez a szemléletbeli kettősség választja el egymástól a konzervatívok és a progresszívok szabadságértelmezését, röviden: a pesszimista és az optimista emberkép, a van (intézményei) és a legyen (kikényszerítése) közötti különbség, és az ezeknek megfelelő politikai vs. ideologikus érvelés.

A kontinensen sosem értették a brit politikai szabadságfogalmat (hogy az nem az [ön]megvalósítás, hanem az önvédelem eszköze), ezért nem értik a vegyesállami, ugyanakkor (minimum) deista amerikai alkotmányosságot sem (politika és erkölcs eltérő illetékességét), a britek viszont mára szemmel láthatóan áldozatul estek a demokrácia népszuverenista tévképzetének, amit elősegített a jobboldali szabadságfogalom utóbbi húsz évnyi erodálódása és elmoralizálása is (elég ehhez a Konzervatív Párt Cameron alatti balra tolódását megfigyelni). A brit politikai kultúra az utóbbi húsz évben egyre többet veszített magából, és egyre többet vett át a populista-egyenlőségelvű kontinentális késztetésekből, ami egyenesen vezetett a Brexithez -- ez a Brexit tehát egy lényegileg rossz változás indikációja, mégis lehetőség egyúttal a korlátozott, képviseleti demokrácia és a liberális szabadság visszavételére is, miközben mi a kontinensen a nacionalista és a föderatív kollektivizmusok között őrlődünk majd. Tehát Churchillnek igaza van bár, mégis a demokrácia korrupciója ebben az esetben az észhez térést is segítheti, ami a szabadság visszavételében juthat kifejezésre. Ehhez azonban merni kell fellépni egyrészt a beszüremkedett kontinentális hagyományok, másrészt a multikulturalizmus politikailag korrekt kezelésével szemben, amely az eltérő politikai világképeknek engedve idáig rombolta a szabadság britanniai hagyományát.

29 komment