1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Polgári Konzervatív Párt (PKP)

Friss topikok

2017.06.19. 11:53 HaFr

Kár támadni a nacionalizmust

Képtalálat a következőre: „nemzeti szocializmus”

A nacionalizmus a választóközösségünk messze legerősebb politikai nyelve. A nacionalizmus mozgósító erejével szemben nem lehet semmiféle politikai napirendet sikerre vinni legelőször is fordítási okok miatt (ti. a magyarok többsége nem értené). De a mentalitásvizsgálatok és a pártrendszerünk ugyanazt erősítik, hogy ti. a "nemzeti szempont" a választókorú népesség legalább felének mindent felülíró szempontja, további negyedének pedig a legfontosabb szempontja (amellyel szemben csak a további szempontok, pl. a jövedelmi, alkotmányos, családi, külpolitikai célok együttállása és politikai reprezentációja vehetné fel a versenyt, de olyan politikai erő, ami erre képes volna, nincs, és ha lenne is, kisebbségben maradna). 

A mai (függetlenségi) nacionalizmust a nacionalizmus modernizációján keresztül lehetne visszaszorítani, erre azonban a mai "demokratikus" ellenzék alkalmatlan, a Momentum nem látszik érteni a feladatot (amellett, hogy megelégedni látszik a parlamentbe való bejutással, azaz az LMP2-es párt státusával), a Jobbik pedig ha ért is valamit ebből, intellektuálisan gyenge ahhoz, hogy az elért "nemzeti" pozíciójából magasabb minőségbe kapcsoljon. Ezek a pártok a maguk módján mind figyelmen kívül hagyják az eszmények pontosan megértésének és hirdetésének jelentőségét a politikában.

A nacionalizmus lehetne Magyarország modernizációjának egyetlen hordozója. Világosan látszik, hogy 12 évnyi balos kormányzás sem tudta se megtörni, se valamiféle -- úgymond liberális -- alternatívával felülírni a nacionalizmus erejét. Ennél sokkal több sem tudná. A Széky János által -- joggal -- a magyar 20. század másik legfontosabb politikai tényezőjének tekintett szocialista (anyagi egyenlősítő) hitvilág jelentősége nagyságrendekkel elmarad a nacionalizmusétól, a többire meg szót sem érdemes vesztegetni, arról nem beszélve, hogy a szocializmus Magyarországon a 20. század folyamán maga is leginkább nacionalista volt, még az MSZMP vezető testületeiben is kisebbségben voltak a zsidó származású, városias, baloldali szocialisták (a "pesti" pártértelmiségi -- később kritikai -- elitben persze értelemszerűen nem), a Horthy-Kádár-Orbán vonulat kisebb magyarázó jegyzetekkel az utóbbi száz évünk egységes szerkezetét mutatja. A mai londoni (kvázi emigráns) magyarok között is kisebbségben van a hazai balos ellenzék, ami azért elég sokat elmond az utóbbiak lehetőségeiről. Tovább megyek, ha hatalomra jutna valami csoda folytán a mai ("internacionalista") baloldali ellenzék, bármikor újra leváltható -- addig pedig illegitim -- lesz nacionalista alapon.

A magyar nép nem ostoba és nem bölcs. Egyszerűen csak a 19. század elejétől fogva -- a korábbi kollektív tapasztalataira és kialakult kompetenciáira hagyatkozó -- függetlenségi nacionalista program alapján állt össze nemzetté, és a Fidesz által megtalált nyelve a tényleges nyelve, amelyről -- végre -- nem kell ide-oda fordítania. Ebben érzi otthon magát. Miért is várjuk el tőle, hogy eldobja magától és keblére ölelje az eszperantó valamelyik változatát? És aki ezt várja, mitől reméli, hogy valaha sikere lesz?

99 komment

2017.06.17. 06:25 HaFr

Lesz-e itt valaha is kapitalista társadalom?

Képtalálat a következőre: „rembrandt night watch”

A kapitalista társadalom a nagyrészt működő tőkével rendelkező vagy erre törekvő (autonóm) emberek gyülekezetét jelenti -- nem mindenféle mást, amit az udvariasság kedvéért csak jelzek: ott van, ahol az "elveszítette közpénzjellegét" klasszikus matolcsyzmusa (lásd "a családom és az MNB", "a családom és a sörgyárak", "a családom és a tanszékem" stb. című alfejezeteket) belenyúlik a "kizsákmányolás" és a "háttérhatalom" Scheiring-Pogátsa-TGM-Bogár-féle variánsai jelképezte fekete lyuk négydimenziós terébe (vö. Einstein véleményével az univerzum és az emberi ostobaság végtelenségéről), és az így kiváltott szellemi térgörbületben a Párt avant garde-ja a legteljesebb harmóniában titkos bankszámlákon gyűjti a zemberek pénzét, akik viszont teljes, állam szavatolta, boldog nyomorban élnek, miközben hol Lentner Csaba, hol Scheiring előadásaiból közvetít nekik metszeteket a közszolgálati tévé egy nyilvános tárgyalás/kivégzés és egy vizesvébé-reklám között. A "mindenféle más" tehát -- miként a kapitalista társadalom is -- elsősorban a szellem és a gyakorlat közös terméke. Cuius quoque.

De a kapitalista társadalom nem jelenti a hazai libertarianizmus "minarchikus vágyainktól a vízszolgáltatás privatizálásáig terjedő" fölhomályosultságát sem.

A kapitalista társadalom először is olyasmi, ami nem lesz itt még százötven évig (egy török hódoltságnyi időre látok előre), mert most sem ennek a kora jő -- illetve ennek a kora már a régmúlté és rég lezárult a kimaradottak számára. Másodszor, a kapitalista társadalom annak idején (máshol) egy hosszú kulturálódási folyamat eredményeként létrejött "spontán rend" volt (Hayek), amely a darabjaiban létezik még a Civilizációban, de jobbára már csak festményeken és filozófiai traktátusokban, mert már régen elkezdte átvenni a helyét a negyedéves jelentésekben limitált korporatív célracionalizmus és az etatizmus vadházassága, amelynek eluralkodásával a gazemberek és a nagyon okosak meggazdagodnak, mindenki másnak pedig felkopik az álla (valamint vannak a kivételek), de úgy általában mindenki egoistává válik ahelyett, hogy produktív individualista lehetne.

Kiderülhet ebből is, hogy szemben azzal, amit az ún. piacelvűek gondolnak, miszerint univerzális jó lenne, a piac és a magántulajdon az emberi fejlődés egy bizonyos szakaszát kifejező erkölcsi alapú intézmények -- az együttélés egy bizonyos (fejlett) állapotát tükröző evolúciós képződmények --, amelyek nem tárgyiasíthatók és szaporíthatók kedvünkre. A vonalkód leolvasása után persze bizonyos felületi jegyei átültethetők, de azok ott csak addig bírják, amíg bírják (és addig hoznak valamicske eredményeket), de aztán elfonnyadnak, megeszi őket a helyi kultúra -- ha nem is reggelire, de ebédre. Kínától Magyarországig folyik épp a hangos böfögés. 

Ezek a barokkos futamok nem feledtethetik azonban a szerzővel és az olvasóval, hogy a magántulajdonnal bíró és ennek hasznaiból élő emberek gyülekezete a legjobb bevált gyakorlaton alapuló utópia, amit eddig kitalált az emberiség, mert megtévesztően hasonlít valamire, ami megvalósítható, miközben túlmutat az ember legócskább napi vágyain az önkiteljesítés lehetősége felé is. A kapitalista társadalom, amelyben a magántulajdon az emberi autonómiát szavatolja, az erkölcs és a jog az emberek közötti együttélést szabályozza, a polgárok pedig meg tudják fizetni a kultúrájuk ápolásának és reprodukciójának költségét, kifejezetten olyasvalami, amelyben messze a legnagyobb eséllyel valósul meg az értelmes és értékes élet - és közben mégis örökre elérhetetlen marad már azoknak a népeknek, akik nem a Nyugaton éltek a XVII. és a XX. század között. Racionális, de nem a tervezhetőség értelmében, ezért nem is (re)produkálható.

Ma már jobbára a kapitalizmus utáni korban élünk (a szó fenti értelmében), amelyben soha nem látott magabiztossággal kezd erénnyé válni a lúzerek részéről a kapitalizmus nihilista elutasítása és dugványainak felszaggatása -- és az emberi élettel és az életek kooperációjával szembeni mértéktelen rombolás. A kapitalizmus válságban van. A Nyugaton nem tud regenerálódni, mert az erkölcsi alapjainak és komplex (pre-globalista) praxisának eltűnése nyomán nem tud ellenállni a kooperatív versenyt gyilkoló nagyvállalati, technológiai és állami attaknak -- a hülye progresszívok és kriptokommunisták egymásba érő cohors-ai ebből a szempontból alig nyomnak valamit a latban, legfeljebb bosszantóak --, a Kelet meg megmarad Keletnek, ahol az anyagi nyomorunkban való tobzódást a szellem sivárságával feledtetjük, miközben a vájt fülűek túlélnek a kritikai kultúra szigetein, akárcsak kétszázötven éve mindig.

Amikor egy párt a kapitalizmusra akar berendezkedni, tudnia kell, hogy egy maroknyi támogatóra számíthat csak, akik közül jó, ha tucatból egy van, aki érti, hogy globális ellennyomással kell szembeszállnia. De ugyanezen okból van fantázia a küldetésben. Kialakítani először a magyar kapitalizmusra való igényt, aztán ennek az autochton intézményrendszerét -- konkrétan a magyar tulajdonú tőke felnevelésével, de ideértve az autonóm embereket összekötő erkölcsi tudást is -- olyan szép feladat, amelyért kicsinek lenni is érdemes. Egy nagyra törő projekt elbukása ugyanis biztos lenne, hiszen a spontán rend nem tervezhető. Amit mindebből konklúzióként le akarok vonni az az, hogy kapitalista egzisztenciák (ahogy cégek is) természetesen létrehozhatók, de a társadalom kapitalista-teremtő éthosza már nem támasztható fel. Ha csak egy kicsit is előre tudunk lépni az autonómiák és a meritokrácia irányába, annak már örülni lehet.

225 komment

2017.06.16. 08:28 HaFr

Egyetértek Bokros "500 napos" megoldásával

Az ellenzéki egók széttartanak, egymás után jelentette be ismét a Momentum és az LMP, hogy nem szövetkeznek senkivel a választások előtt, és ismert az elhúzódó saga a MSZP és a DK között, a PKP is közölte rajtam keresztül, hogy a legjobb esetben is csak a Fidesszel koalázna (ha ez kisebbségbe kerül, ezért kénytelenül szembenéz a változás kényszerével), de ennek nyilván csak szimbolikus jelentősége van. Eközben alakult több más párt is, mindegyik magabiztosan menetel a semmibe. A Jobbik meg a Jobbik -- önálló pólus, alighanem tényleg képtelen beállni egy átfogó ellenzéki megoldásba.

Pedig a választási rendszer olyan, hogy kellően erős országos ellenzék, de legalább ellenzéki technika nélkül garantált a Fidesz győzelme. A választási rendszer ebben a közegben úgy funkcionál, hogy egy, a széttöredezett indulást radikálisan bünteti, kettő, az ellenzéken belüli csoportok közötti bizalmatlanságot erősíti, mivel -- főleg a nagyobb pártok oldalán érzékelhető -- makacsság a racionalitással szemben erősíti a gyanút a kisebb pártokban az előbbiek NER-be vetett érdekeltségével kapcsolatban, három, a "tripla (túlélés, ellenzéki státus, kormányzó pozíció) vagy semmi" rendszerében a kisebb ellenzéki pártok máris a túlélésre, a nagyobbak pedig az ellenzéki státusra optimalizálnak, pedig közben -- ilyen vagy olyan módon -- mindegyik megsemmisülhet, ha nem érik el a kormányzati státust. Rosszul felfogott érdekből nem találják érdeküknek a koordinációt, a belharcot egyelőre legalább olyan fontosnak tartják, mint a Fidesszel folytatott háborút, inkább a rendszer generálta "tripla vagy semmi" logikát kérdőjelezik meg.

Ez utóbbi egyszerűbben azt jelenti, hogy a mai választási rendszer sokkal magasabb együttműködési készséget tételez fel az ellenzék pártjai között, mint amilyen erős az együttműködés iránti motiváció. Ezt a feszültséget hivatott csillapítani Bokros 500 napos megoldása, amely -- röviden -- taktikai (választási) koalíciót ajánl a pártoknak az alkotmányosság és az arányos és kétfordulós rendszer helyreállítása érdekében. Az elgondolás nem feltételezi a pártok programegységét, sőt még ennél kevesebbet sem feltételez, hanem csak azt a szemléleti egységet kívánja, hogy a Fidesz-rezsimet meg kell törni az ország érdekében. Amit egyébként mindenki akar (kvázi ettől ellenzék, mondja kis jóindulattal Bokros, reméljük, mindenki tényleg így gondolkodik magáról), azt ez az eszköz megteremtheti számukra.

Magyarán ez a megoldás lejjebb szállítja az együttműködés minőségét, könnyebben elérhetővé teszi, mert az egoista motivációkat nem próbálja zárójelbe tenni. Igaz, zárójelbe teszi az ellenzéken belüli "ki kit győz le" alapbeidegződését, mert egy sikeres 500 napos program után, amikor feláll egy arányos választási rendszer (tegyük fel, meg lehet egyezni majd ennek a formájában), akkor feltehetően több ellenzéki párt kerülne be a parlamentbe, mint ma, vagy mint a mai választási rendszerben, tehát az egymás általi megsemmisítés elmaradna.

Ennek a megoldásnak azonban csak úgy van értelme -- és ebben különösen gyenge a tízfelé szakadt ellenzék --, hogy (majdnem) mindenki része legyen ennek, tehát előzetes egyeztetéseket kíván ("zárt ajtók mögött"), ehhez viszont kell valamennyi bizalom, ami ha meglenne, talán erre az 500 napos programra se volna szükség. Ha valaki nem lehet biztos abban, hogy a kezdeményezésével egy másik nem rögtön a sajtóhoz (vagy Orbánhoz) szalad, akkor nem fog nyitni. (Most nem beszélek arról, amit fentebb pedzegettem, hogy egyiknek-másiknak kifejezetten érdeke a NER fennmaradása. Megjegyzem, ha valaki nem támogatja az 500 napos megoldást, az valószínűleg érdekelt a NER-ben.) Ez van most. Magyarán a bizalom egyelőre olyan alacsony, hogy még a leszállított minőségű választási együttműködés iránti tapogatózást is kizárja. Ezért én szívesen teszem közzé ezt a posztot, amelyben a köztünk lévő szemléleti különbségek ellenére támogatásomról biztosítom Bokros Lajost és a MoMá-t egy ilyen 500 napos program erejéig, amelybe viszont ezennel meghívom a Fideszt is. (Egyetlen korrekciót tennék csak: szerintem az időszak feladatainak elvégzéséhez bőven elég ennek az időnek a fele, ha nem akar az átmeneti kormány funkciótlanul ténferegni, ami visszaütne az akkori többségre.)

Hozzáteszem, ez nem a PKP álláspontja, viszont elnökként szívesen részt veszek az erre vonatkozó háttérmegbeszélésekben (és nem fogok se a sajtóhoz, se Orbánhoz szaladni velük). Nekem ez megéri: a PKP képviselte világképnek korlátozott esélyei vannak a mai Magyarországon (a MoMá-énak dettó), mi hosszú távra tervezünk, ma viszont a legjobban úgy szolgálom az országot, ha az identitásom (és a párt programjának, szemléletének) veszélyeztetése nélkül közösen elgondolkodhatunk erről a technikai (egy választásra szóló és a választási rendszer reformját kitűzői) koalícióról. És ha Isten és a nép is úgy akarja majd, az 500 nap után kiírt új választások után, ha bejutunk a parlamentbe, a Fidesz -- megszabadulva a jelenlegi vezetői egy részétől -- alkalmasabb formában találja majd magát ahhoz, hogy érdemes legyen vele újra beszélni a polgári jobboldal jövőjéről. A PKP jobboldali konzervatív párt. De ami ma Magyarországon folyik, az minden jóérzésű jobboldali embernek feladatává teszi a hazafisága átgondolását és a politikai döntéseinek újragondolását, ellenkező esetben nemhogy a jobboldaliságnak, de az országnak sem lesz jövője Európában.

83 komment

2017.06.15. 09:38 HaFr

Kivonatok a készülő választási programból (vitaalap)

29 komment

2017.06.15. 06:14 HaFr

A Momentum sem az, amire vártunk

Képtalálat a következőre: „fekete-győr andrás”

Tegnap-tegnapelőtt több Momentumhatás ért. Volt egy fizetett hirdetés, amelyben pénzt kérnek a generációváltáshoz, volt Bojár Gábor párját ritkítóan rossz cikke a hvg.hu-n tegezve szólva a "momentumos lányokhoz és fiúkhoz", a "szűz erőhöz", világosan mutatva, hogy az üzletembernek fogalma sincs, mit lehetne tenni a politikában a rombolás visszafordítására, viszont annál gyakrabban szeret úgy tenni, mintha lenne, és volt egy interjú egy kényszeredett-műmájer Fekete-Győr Andrással, akinél nyilván van jobb Fekete-Győr András is valahol, de az előbbiből világossá vált a "fiatalember" (ha már ragaszkodunk posztideologikus önképük egyetlen biztos összetevőjéhez) előtt álló hosszú út az önmegismerésig (nemhogy a miniszterelnökségig, amivel a lelkes média már a felbukkanása második napján megajándékozta, feltehetően hozzájárulva a földtől való eltávolodása gyorsuló üteméhez).

A címben jelzett mondat egyébként maga is kortünet -- a várakozás a megváltóra, aki persze nem jön el. A várakozás régi magyar klisé (Vörösmartytól Adyn át Csoóriig), természetesen a koncentrált cselekvés ellenpólusa. Ezzel szemben a tény az, hogy mindig a tényekkel kellett főznünk, és a Momentum egyike ezeknek. Világosan nem lesz belőle kormányváltó pólus, a kezdeti "robbanás" ma inkább csendes folydogálássá szelídült, a reális "várakozás" vele szemben inkább egy LMP 2.0,, valahol 3-8% között, a Schiffer-féle ellenzéki misszióhoz hasonló programmal ("csak semmi szövetség, kérem"). Kár, mert jó lett volna, ha erőközponttá válik, amelyik gőzhengerként ellenállhatatlanul gyűjti az ellenzéki szavazatokat, de így csak akadálya lehet bárminek -- ami persze egyébként sincs. Nem hiszem, hogy bármilyen (pl. Fidesz-) projekt lenne, bár az utóbbi bő egy hónap látványos passzivitása a nyilvánosságban (leszámítva a politikai adok-kapokba való fölösleges beleszállást) akár arra is utalhatna, hogy "olyan nagyot azért nem kéne nyerniük". A politikai elemzői kalapommal a jelekből élek, a tévedés jogát fenntartom ide is, oda is.

De a lényeg nem az eddigiek, hanem az ellenzékiség jövője, amely most legföljebb kiegészült egy szereplővel, de az alapvető feladat nem változott: hogy lehet egy kompetenciaszegény ország kompetenciaszegény politikáját gatyába rázni. Ahol a PKP-vel is természetesen küszködünk (a legkevesebb, ami elmondható), az egyéb újonnan alakult pártok örülni fognak majd a fél százaléknak, ha egyáltalán országos listát fognak állítani, az MSZP és a DK más-más módon a Fidesz-szekeret tolják, és az egyetlen fény az éjszakában Szél Bernadett, aki mióta megjött Schiffer jobbik esze és lelépett a pártból, valamint kiderült Hadházy harmatgyenge volta, egyedül viszi nemcsak az LMP-t, de gyakorlatilag a teljes balos ellenzéket -- erkölcsileg, a témáinak fontosságát és a karakteres kiállását illetően biztos. És hát Vona. Vona jó, dolgozik a stichjén, ami becsülendő. A balradikális nácizással nem kell törődni. Ők ketten, akik felveszik a versenyt a politikus-debattőr Orbánnal. A többi néma csend.

Ennek az ellenzéknek kellene valami nagyot tennie, mert ők a répa, a zeller és a tyúknyak, amiből a Kárpát-medencei leves készül. Magyarán hiába tűnhet rosszindulatúnak, akár irigynek, amit fentebb a szegény momentumos szekundumról írtam, az inkább a realitásnak szól: úgysem lesz itt más a politika, mint amit közösen csinálunk. Mert ez a széttartás, ez a magyar társadalom, ebből kell élhető formákat kovácsolni, és nem fogjuk ezt semminek (generációknak) és senkinek ( - behelyettesítendő bármilyen név - ) a "leváltása" árán megtakarítani. De józanul nézve, éppen ez hiányzott a rendszerváltásból, amely itt hagyta nekünk a pillanat ('88-'89) hevében alakult pártok szoros masszáját, ami helyett most alakul ki talán egy kiküszködött modus videndi -- "organikusan" a mienk.

22 komment

2017.06.14. 16:04 HaFr

Fuldoklunk a hazugság tengerében

Képtalálat a következőre: „capsized boat”

Aki egy cseppet is ismeri az újabb kori magyar irodalmat, mondjuk, Berzsenyitől, az tudja, hogy semmi új nincs a napunk alatt. Az egykori erős magyar királyság és a mai gyöngécske, balkáni nemzetállam közötti lejtőnek csak a szöge változott néha, az iránya nem. A nemzeti kompetenciák összessége, a problémamegoldó képességünk az adott történelmi környezetben mindig alacsony volt, és ma sem különb. A magyar történelem visszatekintve szinte sorsnak tűnik, amelyből nincs kiszállás.

De ma párját ritkítóan hazug kormányzásban élünk az eddigiekkel való összevetésben is: ez a kormány a hazugságot és a cinizmust tette a fő politikai iránytűjévé, miközben a magyar népesség jelentékeny része kellően alkalmatlan arra, hogy nemhogy kitermelje magából az alternatívát, de akárcsak átlássa, hogy mi történik vele.

A mai magyar kormánypolitika stratégiai és taktikai hazugságokkal van tele. Stratégiai hazugság orosz zsoldban részt venni az EU aláásásában -- ami nem jelenti azt, hogy ne kelljen bírálni az EU-t akár megfelelő szövetségeseket gyűjtve ehhez. Stratégiai hazugság a migrációról nem a helyi értékén, hanem nemzetközi összeesküvésként beszélni, mert ez lehetetlenné teszi a probléma ésszerű kezelését. Stratégiai hazugság nem a magyar értékteremtő képesség növelését, hanem a sérelmi politika hagyományosan xenofób, önfelmentő vonulatát állítani a nemzetpolitika gerincébe -- ráadásul ez utóbbit szembefordítani az előzővel, ami úgy rombolja a megújulási képességünket, hogy közben legitimálja a korrupciót, ami tovább rombolja az erőforrásainkat. Stratégiai hazugság erről a rombolásról aztán "unortodoxiaként", alternatív magyar útként beszélni, mintha ez bárhova vezetne a lejtő alján kívül. Stratégiai hazugság újabb mélységbe lökni a meghatározó választói többség realitásérzékét és még jobban szétszedni a politikai közösséget ("nemzetet"). Stratégiai hazugság a távlati problémákat (multikulturalizmus) előtérbe helyezni a közeliek (nemzeti képességeink reprodukciója, versenyképesség) kárára.

Taktikai hazugság a hazugságot őszinteségnek nevezni, a hazugot őszintének, vagy fordítva, a dolgokról meg az ellenkezőjüket állítani, a lényeget lényegteleníteni, a lényegtelent felnagyítani, az értelem helyett a szenvedélyekre hatni, a szenvedélyeket pedig kigúnyolni, az erkölcsöt relativizálni, a gyengéket megfélemlíteni, a nemzetet megosztani és az egyik részét ellenséggé tenni stb. (vö. orosz propagandaminták), és ezzel szétvetni a magyar közbeszéd maradék racionalitását. Taktikai hazugság szisztematikusan, visszatérően megvádolni a politikai ellenfeleket azzal, amit a főbűnös követ el annak érdekében, hogy zavartalanul uralhassa a közbeszédet. Taktikai hazugság Alinsky-mintára folyamatosan, egyre nagyobb dózisokban adagolni a mérget, de néha visszavenni belőle, hogy felébredjen a bizalom -- majd bevinni az újabb ájulást okozó adagot. Taktikai hazugság kormányzást mímelni, amikor kormányzás nincs, csak hatalmi harc -- de a közvélemény már elképzelni sem tudja, mi az a kormányzás.Taktikai hazugság nem beszélni az alapvető hiányosságainkról: az önismeretről, az önértékelésünkről, a kapitalizmusról, a piacról, egy nemzet valódi erősödésének alapjairól, az európaiságunkról.

A lényeg azonban, hogy a taktika (döntően a beszéd) a stratégiát szolgálja, a stratégia pedig sosem volt annyira nemzetellenes az utóbbi 60 évben, mint ma. És a nemzet meghatározó része ezt a nemzetellenes politikát támogatja. Ezt pedig élethazugságnak hívjuk.

16 komment

2017.06.06. 20:02 HaFr

Hogyan alakítsuk át az egészségügyet mindenki érdekében?

Képtalálat a következőre: „magyar kórházak”

Az egészségügyi rendszerünk korrupt, pazarló, a szó szoros értelmében halálos, az átalakításához mégsem veszi senki a bátorságot, és még csak jó elgondolás sem forog a nyilvánosságban ezzel kapcsolatban. Pedig az egészségügy Magyarországon a legtöbb halálért felelős intézményrendszer, és közvetlenül az életmódunk után a legnagyobb kockázati tényező, ami egy magyar embert fenyeget a hazai életében.

A dolgot ráadásul túlmitizálják a "szakemberek", nem véletlenül. Egy részük közvetlenül érdekelt a korrupt egészségügyi rezsim fenntartásában, más részük abból él, hogy fontosnak tudja magát (mint sokunk), ezért hallatlan bonyolultnak állítja be a területet (az egészségügy-menedzsmentet) és a hozzá szükséges szakértelmet, és vélhetően csak egy kisebb részük jóhiszemű a dolgot illetően.

Pedig a hatékonyság kérdése -- ami az egészségügynek is alfája és ómegája -- viszonylag jól átláthatóan megítélhető az egészségügyben is, és ezt követően viszonylag megnyugtatóan orvosolható.

Külön kell választani két dolgot, a finanszírozást és az üzemi ügymenetet. A finanszírozás ma egy tragédia, de nem elsősorban a felhasznált pénz alacsony volta miatt (ami valójában nem alacsony, mert a korrupciós és a magánpraxisra költött "menekülő" ráfordítást is bekalkulálva a magyar egészségügy elég jól el van látva), hanem a finanszírozás logikája és struktúrája miatt, ami részint az ócska normatíva rendszer és az ezzel születő kibúvók és csalások, másrészt a pénzek centralizálásának a következménye. Ezzel együtt a finanszírozásban érdekeltté kell tenni a feleket, a gyógyítókat és a betegeket, mindkettőt a minél kisebb költésben, ezért vissza kell hozni a plurális magánbiztosítási rendszert és ki kell építeni a magánkórházak rendszerét, magyarán nemcsak plusz tőkét kell hozni az egészségügybe, hanem tőkéseknek kell -- állam szabályozók között -- irányítaniuk azt. Az egészségügy üzlet (is): csak éppen ma keveseknek nagyon jó üzlet (miközben ezek tagadják a leghevesebben, hogy üzlet lenne: a korrupt professzori, intézet- és osztályvezetői kar, tisztelet a kivételnek, és a beszállítók egy része), a többségnek pedig nagyon rossz üzlet. Kvázi az életük megy rá. Ehhez persze mindenkinek elsősorban otthon kell kezdeni az egészségmegőrzést -- ennek ösztönzésére is vannak jó gyakorlatok. Az egészségügy részlegesen piaci alapra helyezése nem a meggazdagodást szolgálja (bár ez a meggazdagodás nem baj, ha többeknek van lehetőségük rá, mint a mai korrupt rendszerben), hanem a források hatékony eloszlását.

Ami az üzemi ügymenetet illeti -- ahonnan a legtöbb megtakarítást és forrásáthelyezést lehet remélni --, fel kell mérni az ország igényét, át kell világítani a valós kompetenciákat, és meg kell határozni egy változási pályát. Nem tudnék nyilatkozni egy átvilágítás előtt -- ami talán fél-egy évet vehet igénybe az ország összes vezető intézményére és az egészségügyi rendszerére kiterjedően --, de csalódnék, ha nem kellene megerősíteni a háziorvosi hálózatot, akár kétszeresére emelve a háziorvosok fizetését; ha nem kellene megerősíteni az ápolóképzést és bérezést; ha nem kellene központosítani a kórházakat; ha nem kellene az otthonok, a háziorvosok, a járóbeteg-ellátási intézmények, a kórházak és a klinikák, és a külföldi ellátóhelyek között megerősíteni a kommunikációs és logisztikai csatornákat (ideértve a mentőszolgálatot). A rendszert sokkal hatékonyabbá, agilisabbá, magasabb színvonalúvá és nem utolsó sorban szebbé kell tenni.

Az egészségügy sehol sem egy fáklyásmenet. De a jövőben -- a lakosság elöregedésével -- még inkább szükség lesz rá, és ha értékteremtő középkorú és idős embereket akarunk látni magunk körül, akkor teljesen új alapokra kell helyezni a "filozófiánkat" vele kapcsolatban. És e filozófia centrumában a hatékonyságnak kell állnia. Ha ez áll -- higgyék el nekem, aki hatékonysági szakértőként dolgozik már lassan húsz éve --, ezt se bonyolultabb rendbe tenni, mint bármi mást.

291 komment

2017.05.31. 15:46 HaFr

Olvasóimnak

Képtalálat a következőre: „van-e kiút a nemzetből”

Kedves Mindenki!

Ritkítom a bejegyzéseimet, részint mert már sok tekintetben csak ismételni tudom magam, részint meg a választási kampányra fordulva megreszkírozom a videókban való kommunikációt -- hátha nem ijesztek el senkit a képes-hangos gondolatmenetekkel. Néha persze azért írok majd, ne árvuljon el teljesen az sem, aki nem követi a PKP FB-oldalát, vagy nem jelölt be engem személyesen. A blogból összeállított kötet a Kalligram és a terjesztők jóvoltából kapható a jövő héttől "Van-e kiút a nemzetből? A magyar konzervativizmus lehetőségei" címmel. Aki személyesen szeretne velem találkozni, június 9-én 16 órától dedikálok a budapesti Vörösmarty téren.

Üdv,

P.

2 komment

2017.05.25. 10:01 HaFr

A polgári politika lényege

A polgári politikai berendezkedés -- amely, a biztonság kedvéért hadd szögezzem le, nem azonos a konzervativizmussal -- az autonómiákra épül, jelesül a személyek és a közösségek autonómiájára (önrendelkezésére). Ám a kép ennél lényegesen bonyolultabb, ha nem csak az alapokat nézzük.

A személyek autonómiája például nem egyenlő a "mindent megtehetsz, ami másoknak nem árt" liberális elvével. Az autonómiát (önrendelkezést) az önművelés, az önműveléssel és tudással elsajátítható komplex erkölcsi képesség és az önálló létfenntartás együttesen hozzák létre, ami jóval nagyobb felelősséget követel az ember saját személye iránt, mint a szabadság. Rendelkezni tudni önmagunk felett olyan hatalom a szabadságon túl, ami csak hosszú évtizedek (önmagunk feletti) munkájával alakul ki, nem jogi garancia vagy mások engedményének függvénye. Ezért a polgári berendezkedést sem az írott jog hozza létre, hanem -- ideális esetben -- egy évszázadokon keresztül érlelt makroközösségi (társadalmi) kultúra, amelyben dominálnak az autonóm egyének. Ennek híján legfeljebb tudhatjuk, milyen lenne a polgári társadalom, és törekedhetünk rá, de nem vagyunk a birtokában.

A polgári társadalom és vele a polgári politika kialakítása tehát az egyének autonóm életformáira való törekvéssel kezdődik, az ilyen törekvésekkel rendelkező emberek kis közösségeivel (asztaltársaságokkal, klubokkal, egyesületekkel, körökkel, egyházakkal és gyülekezetekkel, önkormányzatokkal, polgári fórumokkal stb.) folytatódik és csak hosszú idő után áll össze domináns társadalmi gyakorlattá. Ennek okán azonban a polgári társadalmak óhatatlanul, kisebb-nagyobb mértékben konzervatívok is: hosszú, ismétlődő, fejlődő gyakorlat -- erkölcsi rend és hagyományok -- mentén stabilizálódnak, illetve amennyiben folyamatos újításban érdekeltek, annyiban ezt organikusan, a létező képességeikből kiindulva vagy ezek közé illesztve végzik.

A polgári társadalomtól nem véletlenül elválaszthatatlan a kapitalizmus és a piac. Ezek biztosítják ugyanis az autonóm létfenntartáshoz szükséges kereteket (a termelés és a csere lehetőségét), amelyek ráadásul intézményesen, visszatérően összehozzák az embereket, ezzel a kis közösségek kialakításához is hozzásegítenek, illetve lehetővé teszik az emberek nagy hányada számára, hogy a közösség szempontjából értékes életet találjanak maguknak, miközben fejlesztik önmagukat. A piac engedi meg egyúttal, hogy a dogmatikus államcentrikus radikalizmusokkal szemben a létező közösségi képességeiből táplálkozzon egy nemzet felemelése, ahogy azok megjelennek a versenyben és a nyilvánosságban.

Ugyanígy nem véletlen az egyházak és a transzcendencia intézményeinek szoros kapcsolata sem a polgári mentalitással. Amennyiben az autonómia az önmagunk feletti uralom, annyiban elengedhetetlenül erkölcsi fogalom is, és a transzcendencia az erkölcs fontos összetevője. Habár az erkölcsi meghatározó mozzanata a szabadság (szabad választás nélkül nincs felelősség valamilyen erkölcsi állapot iránt), az erkölcs örök előírásaiban való részvétel nemcsak a szabadságot, hanem az örök előírásokat is feltételezi, amelyek legbiztosabb alapja és szankcionáló ereje az istenhit. Természetesen istenhit nélkül is lehetséges erkölcsös élet, de kisebb az esélye az örök törvények iránti érzékenységnek és így az emberi közösségek erkölcsi alapjaiban való bizalomnak.

A polgári politika mindezek után nyilván igen korlátozott szerepet ad az államnak. Az állam egyetlen legfőbb célja az emberi autonómiák összhangjának végső garantálása, ezért nem igazolható semmilyen módon az ilyen autonómiák állami korlátozása, ideértve az emberi önművelés, a szabadságra és a moralitásra való képesség, és az ember egzisztenciális biztonságának korlátozását. Az államnak mindamellett nem kötelessége mindenki egzisztenciális biztonságát megadni, mert ennek az erőforrásait másoktól kell elvennie. Az állam feladata, hogy a közfeladatainak ellátása közben ne differenciáljon (azaz pl. egyenlő színvonalú oktatást garantáljon minden gyerek számára, egyenlő köz- és jogbiztonságot minden állampolgár számára stb.), tehát amely területeken a közfeladatait kijelölte számára a közösség, ott azoknak részrehajlás, korrupció és diszkrimináció nélkül feleljen meg.

El tudom képzelni, hogy egy nyugati mércével elmaradottabb társadalom (pl. a magyar) modernizációs szakaszában az állam újraosztó és támogató szerepe nagyobb legyen az egyébként indokoltnál, hogy segítse azoknak a bekapcsolódását az értékteremtésbe, akiket a piac és a közösségek a saját életük folyamán nagy valószínűséggel, tőlük független okok miatt nem tudnak felemelni. De ezeket a döntéseket a politikai közösségnek és/vagy a helyi kis közösségeknek kell meghozni (világos célok, pártprogramok és választások útján), mérlegelve az előnyöket és a hátrányokat. Akárhogy is, a modernizáció céljának a polgári létformát kel tekinteni, tehát az átmeneti segítséggel is ehhez kell hozzásegíteni a rászorulókat. "Rászorulónak" lenni nem "foglalkozás", nem státus, nem olyan állapot, amelyet egy közösség indokolatlanul hosszú távon elnéz a tagjainak. A polgári társadalomban a feltételes szociális reflexeknek semmi közük a feltétlen szocialista reflexekhez. Ez utóbbiak révén kétféle értelemben is romlik az önrendelkezés lehetősége: erkölcsi értelemben (a kapó és az adásra kényszerített fél esetében is) és egzisztenciális értelemben (az adásra kényszerített fél esetében).

Ebből a rövid írásból világosan következnek egy polgári párt alappillérei: oktatás, kapitalizmus, nemzeti modernizáció, kis közösségek, szabadság, hagyományok, erkölcsi konszenzus. A mai kormányzati politika természetesen nem polgári politika.

429 komment

2017.05.24. 09:53 HaFr

Terror után, terror előtt -- a liberális demokráciák hanyatlása

Második generációs muszlim robbantott Manchesterben, újfent igazolva, hogy a terroristák nem annyira az új migrációs hullámmal jöttek, hanem köztünk élnek. (Ami nem azt jelenti persze, hogy a migrációval nem jöttek új potenciális elkövetők.) A brit média tegnap nagyon helyesen rögtön csillapítani kezdte az indulatokat, amelyek a társadalom megosztására játszattak volna, de délutánra csak ki kellett már mondani a nevet, amely -- mármint az arab volta -- nem okozott senkinek meglepetést. Megint egy muszlin terrorista (miközben az iszlám nyugati híveinek 99,9% persze nem kapható ilyesmire, de a fennmaradó tizedszázalék is rengeteg).

A muszlim -- akárhogy is nézzük, vallási, identitás alapú -- terrorizmus nem hasonlítható az IRA, ETA stb. képviselte vallási színezetű terrorizmushoz, hiszen ez utóbbiak nem a Nyugatot mint olyat támadták, hanem kifejezetten körülhatárolt etnikai és politikai céljaik voltak. A mai iszlám terrorizmus leginkább a Vörös Hadsereg Frakcióra (RAF) hajaz a civilizáció-ellenességében, csak éppen jóval nagyobb potenciális elkövetői bázisa van. Lássuk be, ez a Nyugat modern köri történetének legnagyobb és legszívósabb terrorista fenyegetése, amelynek az utánpótlása két okból is végtelennek tűnik ma: egyrészt az arab világ kiterjedése és kulturális utánpótlása miatt, másrészt a liberális demokráciák gyengesége okán.

Ami az utóbbit illeti, a globalizáció nem tett jót a nyugati liberális demokráciának. Alaposan megvágta a fő bázisát képező középosztályokat, miközben a szabadság égisze alatt folyó elidegenedés a liberális demokráciák hagyományos értékrendszerétől -- amelyben a szabadság egyszerre volt jelen a társadalmi státussal, a szorgalommal és a tekintély iránti tisztelettel -- jócskán erodálta a demokráciába vetett bizalmat. Abban a komplex támadásban, ami a liberális demokrácia kultúráját folyamatosan éri, ez folyamatosan veszít a tekintélyéből, és egyre kevésbé tudja megtartani az állampolgárok lojalitását. A radikális identitásküzdelmektől a globális -- ezért egy rendkívül silány közös osztóra támaszkodó -- gondolkodási minták elterjedésén át a pőre konzumerizmus és vágykeltés modellszerű berendezkedéséig  az állampolgári moralitással szembeni csapások minden nappal tovább lökik a liberális demokráciákat a delegitimáció útján.

Ilyen körülmények között a terrorizmus -- és eleve, egy radikális értékelvű ideológia -- vonzereje a fiatalok számárára nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ha ez találkozik az adott -- többnyire -- fiatal ember frusztrációjával, bosszúvágyával és bűnözői hajlamaival, akkor már csak egy robbanószerkezet kell ahhoz, hogy megtörténjen a tragédia. Anélkül, hogy le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, a tegnapelőttihez hasonló brutális támadások fölötti sopánkodáson és gyertyagyújtáson, vagy adott esetben az elkövető bűnözői körének felderítésén túl a nyugati polgároknak csak nagyon kis hányada hajlandó megtenni, hogy összeköti a szálakat: a liberális demokráciák csökkenő erkölcsi önvédelmi képessége, amelyet egyébként némi elemzés után jelentős részük önmagán is tapasztalna, az egyik legfontosabb oka, de legalábbis a kontextusa a nem szűnő terrorista veszélynek. Amire büszkén mondjuk, hogy nem vagyunk hajlandók változtatni -- mármint a "szabad életformánkon" -- az már rég a múlté. A szabadság helyét a tendenciájában már átvette a globalizáció és az identitásharcok kettős logikája, amelyben a (nemzeti alapú) liberális demokráciák elenyésznek.

Elvégre, ki látott az utóbbi években -- akár egyik vagy másik terroresemény után -- százezres, milliós tüntetéseket a liberális demokrácia mellett? Ami Nyugaton ignorancia és tétlenség, az nálunk, itt, az elsodródó Keleten a liberális demokráciára mért szándékos csapásokban fejeződik ki. Mindkettő nyilvánvalóan elvéti a célt, az emberhez leginkább méltó politikai rendszert. De le szeretném szögezni, bármennyire nem tetszik az adott olvasónak, Orbán nem téved nagyobbat, mint Theresa May vagy Merkel.

65 komment