HTML

1000 A Mi Hazánk

„Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Hirdetés

Friss topikok

  • unionista: @bbjnick: persze. ha meg kell ütközni, akkor ne menjünk ki télen a donkanyarba. ha brutális a nác... (2014.04.20. 15:45) Az Eleven Emlékmű jelentősége
  • stoppos76: Jópár éve gondolkoztam azon, merre lehetne elmozdulni a nacionalizmus felől, mi lehetne az az össz... (2014.04.20. 12:50) Ne örüljetek, a tömeg mindig veszít
  • 32FNewYork: Norman Cameron: Közép-Európa Dölyfös, zászlós őrgrófjaik dacára a honi évek - télbe zárt paraszto... (2014.04.20. 09:43) Középjobb üresség
  • tamas11: @.Gordon Gekko.: Persze, okostoji! Amikor 55 % de facto , írásban ellene szavaz és további x %... (2014.04.17. 13:37) Az antifasizmus értelmetlensége
  • Boross Bence: Mekkora a PKP potenciális szavazóbázisa? A teljes társadalomnak csak négy százalékát adják a kapi... (2014.04.16. 23:51) Itt a vége, fuss el véle

Címkék

Blogajánló

BÉNDEK PÉTER BLOGJA // ezamihazank@gmail.com // facebook.com/ezamihazank

2014.04.19. 18:51 HaFr

Az Eleven Emlékmű jelentősége

A Szabadság téren folyó Eleven Emlékmű projekt le akarja hántani a 20. századi magyar történelemről a rárakódott politikai érdekű értelmezéseket, és be akar hatolni a történelmünk mélyébe, hogy felszabadítsa a magyar társadalmat a pártpolitika és az állam terrorja alól. Ez lenne a projekt értelmének rövid megfogalmazása, de ez a mondat annyira bonyolult, már-már érthetetlen a mai magyar kulturális kontextusban, hogy megéri még néhány mondattal kiegészíteni.

A Szabadság téri kormánymű körül kialakult disputa valószínűleg az utóbbi huszonöt évünk egyik legfontosabb vitájaként fog bevonulni a köztársaság történetébe mint olyan, amelyik talán magát a történelemről alkotott képünket is felülírja. Schiffer András drámai tévedésben van, amikor lezárná ezt azzal, hogy bár a mű undorító, de érthetően nem érdekli a vidéket. Schiffer zöld materializmusából kitekintve talán nem világos, hogy a szimbolikus törésvonalak szívóssága nem olyan ügy, amit egy fiattal el lehet tüntetni, hogy végre "lényeges kérdésektől" kezdhessünk el beszélni -- és ha a "vidék" így is gondolja, hát nincs igaza, amit az értelmiség legjobbjainak kellene bebizonyítaniuk számára. Egy nemzet szimbolikus problémái a nemzet készségeinek kivetülései. Ugyanaz a reflex, amelyik a zsidó-magyar szembenállás terébe viszi be a kormánymű nemzetfelmentő "gesztusát" (vagyis hazug módon korrigál egy hazugságot), mutatkozik meg bármelyik személyes érdekre szabott törvény legyártásában, aztán megkerülésében (hazugság a hazugságra), a polgári erkölcs lehetőségének elfonnyadásában, a beszélgetés és a vita kultúrájának (végső soron a parlamentnek) hiányában, az emberség és a méltányosság teljes közéleti térvesztésében, az intézményesített korrupcióban. A közösségi kompetenciáink versenyképtelensége miatt jutott oda Magyarország, hogy 1944-ben a zsidók kiirtásában lelje meg a mardosó gondjaira adható legjobb választ -- és ez a polgáriasulatlanság máig nem változott, ami éppen most emlékművitában, mindennaposan pedig az ország lecsúszásában mutatkozik meg. Egy polgárosulatlan, versenyképtelen társadalom megnyilvánulási formái, amin nem segít a "munkahelyteremtés", mert a probléma mélyebb ennél.

Csakúgy, mint hetven éve, ez ma is egy végtelenül autonómiahiányos társadalom, amely az életének berendezését alternatív állami akaratokon keresztül képzeli el és valósítja meg, ezért nagyon könnyen manipulálható, hergelhető, uszítható, miközben bizalmatlan, önbizalomhiányos, és fél.  Az állam egymás követő elragadásai Magyarországon hagyományosan a társadalom alávetésére és gyarmatosítására irányulnak. A magyar állam a magyar társadalom legnagyobb ellensége már legalább egy évszázada, általában a magyar nép feletti uralmi formák pedig a nép ellenségei vagy ötszáz éve. A megrekedt szimbolikus vitáink és a teljesítményhiányos társadalmunk ugyanabból az inkompetenciából erednek, amelyet a polgáriasulatlanság és az állami zsarnokság okoz és termel újra. Ha majd Schiffer és társai nem munkahelyeket akarnak teremteni (ami nem az ő dolguk), hanem szabadságot, akkor kezdünk el végre beszélni arról, hogy mi valójában a dolguk.

A magyar népnek nincsen lehetősége visszaszerezni az uralmat maga fölött és megszabadulni a politikailag motivált történelmi diskurzusoktól és a közösségi képességeinket elnyomó állami akarattól, amíg ki nem alakítja a saját narratíváját (beszédmódját és elbeszéléseit) önmagáról. Az Eleven Emlékmű abból a felismerésből táplálkozik, hogy a Holokauszt olyan trauma, amelynek ismert konfliktusos értelmezései (az egyedülállóságára, a történetiségére, az érte viselendő felelősségre stb. vonatkozóan) csak fokozzák a nemzet megosztottságát, és a politikai érdekeknek megfelelően elmélyítik a nemzet traumáit -- röviden azért, mert a Holokauszt -- bár felfoghatatlan rossz -- nem abszolút, nem egyedül álló, hanem történeti, másból eseményekből következő és továbbiakat indukáló rossz, sőt még csak nem is okvetlenül "a" központi rossz. Viszont minden egymásra következő esemény ugyanabban a társadalomban következett be, ezért jobb, ha az elsődleges érdeklődésünk a társadalomra vonatkozik, és nem a tárgyiasult rosszakra -- már ha nem csak gyászolni, hanem (fel)oldani és engesztelődni is akarunk.

Ezért a Holokauszttól és más, egymástól függetlennek kikiáltott, de valójában egymásba fonódó történelmi traumáinktól (Trianontól, a Rákosi-korszaktól, '56-tól, a kádári kiegyezéstől, '89 hiányosságaitól) eggyel vissza kellene lépni -- konkrétan el kellene vetni a történelemhez való eddigi viszonyulásunkat, amely a mások felelősségének kutatásán alapul, és el kell kezdeni elsajátítani az elbeszélés, a lelkiismeretvizsgálat és a beszélgetés hármas képességét. A történelem bemerevítése egymással beszélni és egymásba átjárni képtelen paradigmákba (jelesül a domináns baloldali-zsidó és nemzeti-keresztény nézőpontokba) ma is állami érdek, ahogy állami érdek volt mindig is (ha a zsidó komponens a kommunizmus alatt csak nehezen és lassan kapott is teret).

Az elbeszélés, a lelkiismeretvizsgálat és a beszélgetés hármas képességéről tűnődni annál is indokoltabb, hogy a ma uralkodó paradigmával ellentétben a modern történelmünkből annyira nehezen emelhető ki kompakt módon bármelyik trauma is, hogy igazságot szolgáltatni ezeknek a történelem egészétől elválasztva nyilvánvalóan lehetetlen. Vonatkozik ez a Holokausztra is, amelyben az áldozatok kiléte az egyetlen biztos pont, az objektív felelősség érte azonban csak Magyarországon körülnézve is összetett, a konkrét gyilkosoktól az államon és az együttműködés különböző fokozatait elvállaló népen át a polgárosulásunkat több száz éve így vagy úgy akadályozó politikai és társadalmi szereplőkig terjed, miközben a felelősség felvállalását igencsak bonyolítja a Holokauszt túlélők ("a zsidók") egy részének szerepvállalása a kommunista rendszer elnyomó apparátusának működtetésében ("a hazatérésük és bosszújuk") -- és mindez azért ennyire bonyolult, mert a politikai kultúránkban kb. ugyanazok a törésvonalak uralkodnak, mint a Holokauszt idején, mert a társadalmunk azóta sem vált egy fikarcnyival sem szabadabbá.

A javasolt hármas képesség kibontakozása viszont elősegítené a társadalom szimbolikus és reálszféráiban is az együttműködésre való képességünk erősödését, ennek nyomán pedig egy szolidárisabb, versenyképes, autonómiákban gazdag társadalom irányába való elmozdulást. A feladat persze roppant, és maga a diagnózis is lényegesen bonyolultabb az itt leírtnál -- nem beszélve a gyakorlati munkától. De az Eleven Emlékmű a mondott értelemben alapja lehet életünk hosszú távú konszolidálásának, és így jóval meghaladja a kordonbontásban rejlő közvetlen érdeket és az abban reprezentálódó, érthető, de sehova sem mutató felfogást, amely megreked az áldozatokra való emlékezésnél és a felelősség elismerésének követelésénél.

120 komment

2014.04.17. 14:11 HaFr

Középjobb üresség

Az önérzetes, elveszett, és egyre haragosabb jobboldaliak negyedszázada rázzák a szilvafát, leesik-e róla a hagyomány meleg paplanja, amelybe be lehet burkolózni, amely magabiztosságot és identitást ad, de csak a kemény szatmári szilva kopog a fejükre, hogy várni lehetett. A magyar hagyomány minimum nagyon bonyolult valami, nem terem szilvafán. Közben ebbe a hiányba a jobboldal belebetegedett és elnácult, ami nem jó senkinek, de úgy elnácult, hogy áperte, az egész jobboldal egyetlen összeszedett hagyományává a kismagyar nácizmus vált. Tessenek beleolvasni -- nem kell elmenni az echte náci portálokig -- a Mandiner vagy a HV komment felületeibe. Borzasztóan szerencsétlen, identitászavaros, jó szóban és sikerekben egyaránt hiányt szenvedő, frusztrált nickek üvöltik ki az üresség feletti fájdalmukat, és egymásra licitálnak otromba hagyományhiányukban, anyanyelvük az antiszemitizmus és a sima parlagi kurafinyelv. De mind azt tudakolják a maguk zilált állapotában, hogy mi van a rezsicsökkentésen túl. És rettegnek, hogy semmi. Joggal rettegnek. És amikor végleg rájönnek arra, hogy semmi, akkor elkezdik majd maguk megcsinálni az egyetlen hivatalos jobboldali hagyományt.

A magára találó kismagyar nácizmus az egykori szétesett, teljesítményhiányos úri Magyarország Ersatz ideológiája. Rajta kívül és Orbán Viktor személyén kívül nincs magyar jobboldali identitás, nincs hagyomány, nincs gondolat. Középjobb értelmiség nem létezik, behódolt, megvették, összecsuklott, Orbán személyén túl nem gondolkozhatnak. Egykori becsületes alakjai szétszéledtek. Egyre több középjobboldali rendes állapota a félelem, az üresség és a szélsőségnek való kiszolgáltatottság. A szélsőséget nem a Jobbik szavazói jelentik: azok is csak a célpontjai. A szélsőség az elvadult félműveltségben, az igazító hagyomány hiányában tenyésző militáns hordaszemléletben van, amelyik ma még csak azzal áltatja magát, hogy gondolkodik, de holnap azzal fogja, hogy övé az Igazság. Ez a kompetencia mutatkozik meg a hagyományhiányos, ötlettelen, szürke jobboldali portálokon, amelyeknek már rég nem az újságírók a szellemi vezérei, hanem a kommentelők. Ez utóbbiakkal szemben tette le a fegyvert a "mérsékelt" jobboldal.

A között, hogy Orbán magát a haza megmentőjévé tupírozza és a rendszere a teljesítményhiányban összeomlik, ott a nagy üresség, amelybe most az férkőzik be, aki csak nem fél. És az egyetlen, aki nem fél, az a szélsőség.

Ami valójában az egyetlen magyar valamennyire is pozitív politikai hagyomány ötszáz éve, a ellenállásé, az összefüggő erdélyi, hódoltsági, kisebbségi, poszt-'49-es-deáki, partizánhiányos, kádárista passzív rezisztencia, titkos illojalitás, konyhaasztal melletti bölcselkedés -- az szokás szerint hallgat. Nem megy szavazni. Visszavonul, ápolja a kertjeit. Kivár. Kibekkel. Az ellenállási hagyományunk része a forradalom és része a kushadás is. A magyar ember nehezen mozdul, tartja a dakota mondás. Passzív energia. Elégedetlen, de inkább megül. Nem veszi fel a harcot, hanem teret enged a harcos kisebbségnek, amelyik Magyarországon rendre fordított a történelem menetén, legutóbb '89-ben. Előtte '56-ban. Meg '44-ben.

Melyik fog ismétlődni? 

 

65 komment

2014.04.16. 02:04 HaFr

Ne örüljetek, a tömeg mindig veszít

A modern politika számára csak a politikai osztály és a tömeg a valóság. Az előbbi megpróbálja védeni magát az utóbbitól, és ehhez egyre jobban képes a tömeg ellen fordítani a saját fegyverét, a demokráciát is. "Az oligarchia vastörvénye" Robert Michelstől már több mint százéves gondolat: egyaránt merített belőle a nácizmus, a bolsevizmus, a Mussolini- és a Roosevelt-féle fasizmus, de a legtöbbet a jóléti és a mediatizált demokrácia. A lényege röviden: a megválasztottak ellenőrzése a megválasztók által csak illúzió. Valójában kialakul az az oligopol réteg (a politikai osztály), amit újra- és újraválasztanak, és amely egyre inkább képes megszabni a megválasztásának körülményeit és ennek következtében az eredményét. Nézzünk körül! Orbán rendszere csak a korábbiaknál pontosabban mutatta fel a demokrácia lényegét, nem felszámolta azt. A demokráciából mindenütt oligarchia alakul ki, csak Orbán ezt a szokványosnál jobban nyilvánvalóvá tette a liberális demokrácia paravánjának felszámolásával. A konzervativizmusnak és a demokrácia kritikusainak, Arisztotelésznek, Burke-nek, Hamiltonnak, de Maistre-nek, Moscának, Ortegának, Paretónak, Nietzschének, Carl Schmittnek, Mills-nek van igaza, akik mind felfedték a hatalom lényegét -- aztán cinikussá váltak vagy beleőrültek. A fasiszták pedig mind hazudnak azóta is: romantizálják a hatalmat, fanatizálják és áltatják az elnyomottakat. Magyarország, 2014.

A demokrácia persze folyamatosan alakváltozásokon ment át. A militáns korszakát a lényegi logika változása nélkül váltotta fel a 20. század közepén a tömegfogyasztás és a mediatizált demokrácia korszaka. A fegyverek és a mozgósítás helyett a fejlett államokban a kapitalizmus biztosítja azt, hogy a tömegek egy irányba nézzenek, és különösebb gond nélkül irányíthatók maradjanak. A kapitalizmus tömegvágyakat kelt és a vágyak kiélésében (a tömegfogyasztásban) mutatja fel az emberi élet értelmét, miközben önnön lényege, a nyereségképzés (az elit újratermelése) is megvalósul -- ezért beszélhetünk esetében a lehető legtökéletesebb társadalmi rendszerről, és minden alternatívája kapcsán ködevésről.

A kapitalizmus sokkal jobban működik ópiumként a trancszendens hitnél is. És fel is váltotta, le is győzte a vallást, amely a tömegtársadalmak beköszöntéig a társadalmi ellenőrzés legfontosabb -- de messze nem elég hatékony, mert nem elég totális -- eszköze volt. A kapitalizmus és a vallás az újkor során versenytársak voltak a vágyak irányításában, és mindkettőnek fő haszonélvezője a mindenkori uralkodó osztály. De a tömegdemokrácia lehetőségeinek a kapitalizmus (és a legfontosabb vallási pótszer, a nacionalizmus) sokkal jobban megfelelt. A keresztény vallásnak a szabadversenyes kapitalizmus és a nacionalizmusok 19. század második felére tehető uralomra jutásával nagyon gyorsan leáldozott, és a vallás azóta legfeljebb utóvédharcot folytat: az elit legnagyobb részének nem fűződik már érdeke hozzá (ez áll az elvilágiasodás hátterében, semmi más, hagyjuk Newtont meg az enciklopédistákat), vele szemben a nemzeties kapitalizmusokra szavazott, mert a nemzeties kapitalizmus többek felemelkedését tette lehetővé az elitbe és integráltabb ellenőrzést biztosított a tömeg fölött, mint a vallási establishment.

A kereszténység politikai funkcióját vesztette, ezért van vége. És csak akkor tekinthetjük dicstelennek e véget, ha nem tudjuk, hogy a politikai funkció (Róma megmentése) repítette is a csúcsra a 4. században. De már több mint száz éve a legütősebb drog a fogyasztás és a nacionalizmus kettőse, és bár az utóbbit nemrégen gazdasági és (net)kommunikációs oldalon már kikezdte a globalizmus, a 21. század még a nemzetek kora marad, a tömegek feletti ellenőrzés vezető tényezője változatlanul a nemzet lesz. Vélhetően háborúktól sem mentesen. Az eltolódás csak akkor fog megvalósulni, csak akkor képződik új paradigma, ha a tömegek feletti kontroll biztosítható lesz globális méretekben egy új logika mentén. Igaz mindenesetre, hogy a nemzeti elitek küzdelme a jövő globális oligarchiájával már megkezdődött.

Még egyszer: az elit és a tömeg közötti harc irányítja a világot (Mosca). Addig nem lehetséges a globalizmus konszolidációja, amíg a tömegek feletti uralom nem biztosítható globális méretekben egy globális intézményrendszerrel. Ha a tömeg veszélyessé válik (pl. politikai lázadás, éhezés, túlszaporodás vagy egyszerűen egy nemzeti elit meggyengülése fenyeget), az elitnek közbe kell lépni (pl. gazdasági válságokkal és újratervezéssel, rendpárti intézkedésekkel, háborúkkal). Ennek a színtere ma még akkor is a nemzet, ha a globalizmus részleges előrehaladásával időről-időre gazdasági világválságok törnek ki (igaz, szigorúan nemzeti -- konkrétan amerikai -- érdekből), hiszen ezeket változatlanul szuverén nemzeti intézmények kezelik, amelyek viszont diszfunkcionálisak. Az ilyen válságok ezért rendre elhúzódnak, viszont folyamatosan feszítik a nemzeti kereteket.

„A demokrácia legfelemelőbb tulajdonsá­ga pontosan az, hogy intézmények közé szorítja a tömeg ön­kifejezését: a nagyobbrészt műveletlen köznépet egyedeire bontva szavazófülkékbe tereli, ahol messze kisebb kárt tud tenni, mint az utcákon összeverődve és felajzódva. A kapita­lizmus ugyanezt a tömeget egyenvágyakhoz láncolja, és na­gyon helyesen megtervezi az életútjukat a bölcsőtől a sírig an­nak érdekében, hogy egymást irigyeljék és bámulják ahelyett, hogy egymás vérét ontják." -- írtam a Magyar Hírlapban egykor, Bayer Zsolt úr meg is szólt miatta -- de úgy szólt meg, hogy közben egyetértett velem. Az igazság rettenetes: megdöbbentő és nem lehet ágálni vele szemben. Bayer is ezt érezte.

Azóta azonban a helyzet még rettenetesebbé vált, amit nem mások ismertek fel, mint a nevezett úr elvtársai. Ma már az a helyzet, hogy a kapitalizmus alól kicsúszik a magyar társadalom alsó harmada, és rövidesen kicsúszik az alsó fele. Az egyenvágyak már nem kelthetők fel, mert megszűnt a reménye a kielégítésüknek. Belátható időn belül a magyar társadalom egésze nem állítható vissza az emelkedési pályára, a leszakadók száma minden bizonnyal nőni fog. Nem lesz ennyi munka se, mint ma, az állami élősködés még reménytelenebbé teszi az alsó harmad helyzetét, mint amit az adott gazdasági környezet indokolna. A társadalom egyharmada a domináns (ellenőrzési) logika szerint fölösleges -- sőt rosszabb: csak nagy társadalmi áldozatok árán lehet vele mit kezdeni, ezért veszélyforrás. Több mint 3 millió magyar ember Magyarország számára potenciális nemzetbiztonsági kockázatot jelent -- az állam pedig reagál, de hogy? Jogot alkot, fejleszt a büntetésvégrehajtásban, közmunkára költ, közoktatást zülleszt, és kiegészíti a rendőrminiszteri portfóliót a titkosszolgálatokkal. Mindent csinál, csak integrálni nem akar. Ezt a helyzetet az egymást követő bal- és jobboldali kormányok idézték elő Magyarországon, de nem ismeretlen ugyanez a helyzet európai és világszinten sem. És bár mindenhol jelentősen orvosolható lenne a probléma, a különböző szintű oligarchiák szándékosan -- a mondott logikát érvényesítve -- nem orvosolják, mert azzal veszélybe kerülne az uralmuk.

A vallás után Magyarországon a kapitalizmus is erőtlenné vált: maradt a nacionalizmus mint az evilági irányultságú vallások legszívósabbika. A mai magyar kormány elveszítette a kapitalizmust mint a tömeg feletti kontroll legfinomabb, leghatékonyabb eszközét. A harc megkezdődött a -- kapitalizmuson kívüli -- rendpárti (magyarán büntető-elnyomó) alternatívák között a tömegek lázadásának megelőzésére. Ennek részeként a Fidesszel konkuráló, neki mintát is adó, ugyanakkor általa (még) manipulált és (pintérileg) ellenőrzött újromantikus mozgalmak, purista fasizmusok kapnak lábra (Jobbik, Magyar Hajnal), amelyek ma még erősen erkölcsi töltetűek, de ha hatalomra kerülnek, a szokványos módon kezdik el majd érvényesíteni azt a vastörvényt, amely a híveikkel szembefordítja és az egykori ellenfeleikkel szemben kiegyezésre kényszerítik őket. Részeivé válnak az oligarchiának, létük legfontosabb szempontja a hatalmuk megőrzése lesz, az erkölcsi alapállásuk megroppan -- csakhogy a hatalmukat egy diszfunkcionális, anómikus társadalomban egyre inkább csak kapitalizmuson kívüli eszközökkel tudják majd megőrizni, a szegényeket és a reményteleneket mind nagyobb számban kell féken tartaniuk büntető-elnyomó eszközökkel, ami újabb szélsőségeket szül -- és így tovább. Amíg valakinek eszébe nem jut, hogy milyen jó eszköz is az ördögi körből való kilépéshez pl. a hódító háború. 

Az oligarchia mindig összeáll. A tömeg mindig veszít. A konzervativizmus mindig népszerűtlen. A tanulság: a panglossi világ, a lehető világok legjobbika a sok tulajdonos kapitalizmusán, az innováción, a lehető legtöbb embert bevonó értékteremtésen, a szubszidiaritáson és a hatalmak elválasztásán alapuló demokrácia. Újra el kell kezdeni ezt növeszteni, a rendszernek csak sokkal rosszabb alternatívái vannak. Lehet, hogy a tömeg mindig veszít az elitjével szemben, de nem mindegy, mennyit. A kapitalizmus politikai programjára van szükségünk, ami jelenleg még nem áll rendelkezésre. Ennek kell tudnia megküzdenie azzal a paradoxonnal, hogy miként lehet elfogadtatni egy rabul ejtett, autonómiájától megfosztott, teljességgel kapitalizmus-ellenes néppel a kapitalizmust. 

105 komment · 1 trackback

2014.04.13. 11:31 HaFr

Szempontok a Mandiner polgári ízléséhez

A Mandiner szerkesztőségének március folyamán több részletben közzétett alapvetése nyilvánvalóan közel áll hozzám, és fontos vállalkozásnak tartom, hogy a szerkesztőség ezekkel a bejegyzésekkel -- amellett, hogy önmaga identitásán dolgozik -- megpróbálja integrálni egy lehetséges jobbközép politikai kultúra széttartó darabjait. A jobbközép politikára elképesztő hatással van Orbán Viktor személye és -- meggyőződésem szerint -- helytelen, hosszú távon káros politikája, ami megnehezíti a Mandiner elkötelezettségének érvényre juttatását egy olyan politikai kultúra iránt, amelyben "nem a gondolkodó embereknek kell meghatározniuk magukat a pártok dimenziójában, hanem a politikának az ország jövőjét érintő kérdésekben."

A Mandiner szerkesztőségéről a közzétett írásfüzér alapján minimum el lehet mondani, hogy a lényegi kérdésekben nem osztja Orbán világképét: ellene van (adott esetben más szavakkal jelölve őket, de félreérthetetlenül) az etatizmusának, a civil társadalom gyarmatosításának, az etnicizmusának, a piacgazdaság és a polgári szabadság eszméivel szembeni implicit kampánynak, a '89-es alkotmány leváltásának és a jogbiztonság megrendítésének, a kontraproduktív, elavult nemzetpolitikai agressziónak, a helytelen, önfelmentő emlékezetpolitikának és történelmi mítoszoknak, az alacsony hozzáadott értékű iparágakra koncentráló gazdasági stratégiának stb.

Kritizálja az Orbán-adminisztrációt olyan kérdésekben, mint az azonos nemű párok jogegyenlőségének megtagadása (eltekintve az örökbefogadástól, amit a Mandiner sem adna meg), az állambiztonsági múlt feltárásának szabotálása, a cigányintegráció felé tett markáns lépések elmaradása, és az oktatási rendszer átalakítása (amennyiben lefelé nivellál és visszafordult a modernizáció útján).

Találtam az írásokban jó néhány innovatív megoldást: a polgári házasság vitatható kiváltását templomi esküvővel, javaslatot a gyerekek választójogának érvényesítésére, illetve nagyon osztom a szubszidiaritás minden téren való erősítését. 

Más -- a fejezetekhez tartozó -- ügyekben viszont a Mandiner akár semmitmondó is vagy egyenesen hallgat, ilyenek pl. az országból való elvándorlási tendencia erősödése és ennek várható hatásai a belföldi magyar értékteremtő erőre, a tandíjkérdés, a state capture és az intézményesített korrupció, a társadalmi rétegek közötti jövedelem-átrendezés szociális, etikai, gazdasági és politikai vetületei, az elit iránti bizalom teljes megbomlása, a szegénység, a szélsőségek megerősödése, és hallgat általában a magyar társadalomban tapasztalható alapvető anómiáról. Kifejezetten gyengének találtam a gazdasági fejezetet, amely szinte egyáltalán nem foglalkozik makrogazdasági, növekedési és versenyképességi kérdésekkel, alig valamit az államháztartási szerkezet 25 éve húzódó átalakításának lehetséges útjaival, vagy általános értékteremtési stratégiával. Meglepőnek találtam ugyanakkor, hogy önálló fejezetet szentelt a szerkesztőség a honvédelemnek, különösen, hogy az meglehetősen semmitmondó lett. Hiányoltam ehelyett egy tágabb európai és külpolitikai fejezetet, amelyben a honvédelem is szót kaphatott volna, nem beszélve a tágabb nemzetbiztonsági kérdésekről, az orosz orientációról stb.

A Mandi ugyanakkor szorgalmaz egy csomó dolgot, amelyben Orbánék -- noha belefogtak -- késlekednek vagy felületesek, gondolok itt a tényleges bírósági reformra, az e-közigazgatás megerősítésére, az adóigazgatási és a közmunkarendszer javítása, a vállalkozási szabadság megerősítésére, a KKV szektor versenyfeltételeinek javítására -- amivel mind egyetértek.

A szerkesztőség egyetért az Orbán-kormánnyal néhány kritikus kérdésben: a magyar kisebbségek autonómiájának napirenden tartásában (meglehet nem osztják a felülről lefelé irányuló, egyébként elég kaotikus akarat érvényre juttatását a helyi nézetek ellenében), az egykulcsos adóban, és a hallgatói szerződések fenntartásában (noha ez nyilván ellent mond a munkaerő szabad áramlása európai elvének, bajosan indokolható a közteherviselés jelenlegi szisztémájában, amelyben a közszolgáltatások fedezésére nem címzett adókat fizetünk be egyik területen sem, illetve orvosolható lenne a tandíjkötelezettség bevezetésével) stb.

Összességében -- bár nem ehhez képest határozza meg a programját -- a szerkesztőség elég ambivalens, inkább kritikus az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, röviden: nem gondolja, hogy ez a kabinet polgári, jobbközép politikát vitt volna. Hogy milyet vitt, azt nem tudjuk meg, mert a Mandiner adós marad egy erős politikai fejezettel, amelyben a magyar politikai rendszer teljesítményét boncolgatták volna 2008-tól kezdődően, és nem tekint ki a 2018-ig várható fejleményekre sem. Mivel hiányzik néhány, a polgári fejlődés szempontjából fontos fogalom (kapitalizmus, modernség, individualizmus, civil társadalom, kereszténység, autonómiák stb.) elméletibb megszólítása is, nyugodtan mondható, hogy a Mandiner kezdeményezésnek nem volt célja egy koherens (ha nem is szisztematikus) politikai gondolat kifejtése.

A szerkesztőség tervét üdvözlöm tehát, de a kivitelezésben -- még a saját, szerényebb, inkább köz- és szakpolitikai céljaihoz képest is -- találok hibákat. Még így sem vált világossá a műfaj, mert sok területen csak jelzésértékkel jelentek meg témák, egyes témák elmaradtak, kifejtésre pedig sehol sem jutott tér, egyszóval inkább beszélhetünk egy szkeccsfüzérről, egy ízlés megmutatkozásáról, mint köz- és szakpolitikai rendszerről. Ennek ellenére az irány világos is: megtörtént egy nyugati típusú, a nyugati civilizáció értékrendjébe illeszkedő polgári, konzervatív liberális, néhol nemzeti liberális jegyekkel színesített szellemi közeg felmutatása. Ami jó. Köszönet és gratuláció érte. Kérdés, nem akarna-e a Mandiner előrébb tartani már ennél.

A vállalkozás legfontosabb ellentmondását ebben foglalnám össze: úgy kezel egy lehetséges jobbközép, polgári konzervatív politikai programot, mintha a filozófiai konzervativizmusban mozogna: szellősen és inkoherensen, ízlésként. Ezen érdemes lenne javítani, mert egy dolog a konzervatív habitus és hajlam megtalálása magunkban és az elméleti filozófiától való elzárkózás, és más a politikára felvértező, politikai cselekvőképességet biztosító politikai program. Ez utóbbinak bizony szisztematikusnak kell lenni, relevánsnak és implementálhatónak a hazai környezetben. Az arra való reflexió tehát fontos lett volna mintegy az utolsó fejezetként, hogy a bevezetőben említett identitással mit akarunk kezdeni. Megragad egy szellemi műhelyben vagy politikaformálóvá akar válni.

12 komment

2014.04.12. 09:52 HaFr

Az antifasizmus értelmetlensége

A szélsőség mindig a közép meggyengüléséből táplálkozik, ezért a szélsőséggel szembeni harc a közép megerősítéséről kell, hogy szóljon. Ehhez a középnek a világban versenyképes, közjó-képes politikával kell rendelkeznie, és abba kell hagynia a szélsőség politikai minősítését. A szélsőség ugyanis nem politikai kérdés, hanem társadalmi (szociális és erkölcsi, rosszabb esetben kulturális). A puszta politikai minősítés a társadalmi kérdés lebecsülését jelzi, és érthetően tovább hergeli a szélsőség táborát, amely majd előbb-utóbb büszkén vállalja fel a náci voltát, egyre inkább az elődök mintái alapján kezd viselkedni is, és a szociális problémából sokkal veszélyesebb kulturális offenzíva alakul ki.

A magyarok nem születésük (genetikailag) vagy kulturális késztetés alapján (genetikusan) "nácik", a szélsőbalos tollforgatók e kedvelt csemegéinek egy "normális" országban már rég a Hadtörténeti Múzeumban volna a helye -- hanem azzá válnak becsapottságukban, mert szegények, polgárosulatlanok és tehetetlenek az elitjeik korrupciójával és pofátlan hazudozásával szemben. Nácivá nem születik, hanem válik valaki -- és ez nagyrészt nem az ő hibája. Van valami mélyen gyomorforgató abban, hogy a mainstream politikusok náciveszéllyel riogatnak, miután hosszú éveken át minden megtettek azért, hogy ez kialakulhasson. Hát eljött a kutyára a dér.

Ha a baloldal a fasizmussal házal, azzal önmaga inkompetenciáját bizonyítja a társadalom irányításában - ez történik most a Jobbik és a még nála is radikálisabb szervezetek megerősödése kapcsán. A Jobbik stb. a demokratikus közép (a Fidesz és az MSZP) meggyengülésének és legitimitásvesztésének terméke. Politikai jelzőkkel illetni a baloldali szimpatizánsok részéről tudatlanság a politika szociológiáját tekintve, tudatlanság a saját politikusaik felelősségét tekintve, és tágabban -- ahogy mondtam -- inkompetencia a demokratikus közép oldaláról. A legrosszabb antifasiszta hagyomány maradéka, amelyet -- jellemzően -- a fasizmussal egy tőről származó kommunisták nyomnak békeidőben. Holló a hollónak vájja még mindig a szemét, miközben ugyanarra a sajtra indulnak rá. A maga szintjén és a maga köreiben Magyarországon egyaránt ignoráns mindenki: a szabolcsi paraszt, a belvárosi véleményformáló, és a Cinege utcai nagyvezír. A polgárosulatlanság, a civilizálatlanság sújt mindenkit a maga köreiben.   

A szélsőség akkor válik veszélyessé, amikor mainstreammé, elfogadottá válik -- a Fidesz felelőssége azért nagyobb egy nagyságrenddel a baloldalénál, mert kikezdte a jogállam és a liberális demokrácia beszédmódját, és ezzel közelebb vitte a politikai kultúrát a szélsőség befogadásához és a beszédmódjának legitimálásához. Közben az intézményesített korrupció, a társadalom alsó harmadának teljes kisemmizése, és az etnicista propaganda a 2010 előtti megalapozás után megerősítette a jobboldali szélsőség heterogén társadalmi bázisát is: ki innen, ki onnan csatlakozott, van, akit a romantikus igazságkeresés, van, akit a teljes kiábrándultság hajt. De ez a probléma -- ismétlem -- a demokratikus közép problémája. Ha a baloldal nem tud és a Fidesz eddig nem akart ellentartani ennek a folyamatnak, félreérthetetlenül bizonyítják az alkalmatlanságukat. Ostobaság, hogy az MSZP még mindig nem ismerte fel és ismerte el a felelősségét mindazért, ami itt tizenvalahány éve zajlik (ezek még mindig nem értik, mi az, hogy kormányzati felelősség), bűnös késlekedés, hogy nem húzott azonnal cezúrát már hétfőn a múlt és a jövő közé, mondatja le a jelenlegi vezetést, és kezd el megszervezni egy hiteles (blablabla) demokratikus alternatívát plebejus-alsóközéposztályi-alkalmazotti bázison.

Nincs mit várni. Nincs idő taktikázni. A centrum elmozdulása már megtörtént és folytatódni fog. A társadalmi harc egyre inkább kitágul és kulturális harcba megy át, amelyben teljesen elvész az értelmes párbeszéd lehetősége. A lét-nem lét konfliktusába csap át, ami tegnap még csak rossz kormányzás volt, és megnyílik az út a polgárháborúhoz.

 

173 komment · 1 trackback

2014.04.11. 09:46 HaFr

Az erkölcsi többség a parlamenttel szemben

Ma Magyarországon kétféle, egymásnak feszülő többség irányítja a politikai rendszert: egy alkotmányos többség és egy erkölcsi többség. Az alkotmányos többség (Fidesz) uralmának alapja a választáson nyert politikai felhatalmazása, ellenfele pedig kettő van: az alkotmányos kisebbség (parlamenti ellenzék) és az erkölcsi többség (a nem szavazók és a rendszerkritikus pártok).

A parlamentünk legitimitása úgy csökken jó ideje, ahogy az erkölcsi többségé nő. A Fidesz az új ciklusban a választók tört részének (egynegyedének) bizalmából kormányoz csak, ezt azonban arrogánsan, és ami a legfontosabb: erkölcstelenül teszi. A mai alkotmányozó többség nem a közjóért van, erkölcseiben megroggyant, az erkölcsi renddel szemben a az erkölcsi korrupció alapján áll. A korrupt politikának csak az egyik, de a leglátványosabb összetevője az, hogy az alkotmányos többséget a magánérdekek hajtják előre, a kohéziójában semmiféle jelentősége nincs semmilyen erkölcsi elvnek, lop, csal, hazudik azon felül, hogy dilettáns. A jelenség messzebbre vezet ennél, egészen a civilizációs paradigmáink kimerüléséig, ezt azonban egyelőre félretehetjük.

A baloldali ellenzék (egy része) szerint a politizálás színtere kikerül a parlamentből. Azért gondolják így, mert a parlamentben nincsen elég eszközük az akaratuk érvényesítésére vagy akárcsak a szavuk hallatására, a parlament (a nevével ellentétben) leginkább nem megbeszélés, hanem a vak többségi akarat és döntések fóruma. A baloldali ellenzék azonban ezzel a senki földjére kerül. Hivatalos ellenzék ugyan, ám attól, hogy ebből szimbolikusan kilép, még nem válik részévé az erkölcsi többségnek. A korrupt kormányzati rendszernek eddig a haszonélvezője volt maga is, alapvetően ugyanazt a korrupt világot jelképezi, mint a Fidesz. Azzal, hogy jelképesen kilép (szerintem nem fog) a korrupt intézményrendszer centrumát jelentő parlamentből, még nem nyeri el az erkölcsi többség rokonszenvét. A mai formájában ezért halálra vannak ítélve. Hogy világos legyek: az erkölcsi többség a Fideszt és az MSZP-t (a szatellitjeikkel és az intézményrendszerükkel együtt) egy oldalra sorolja, egyaránt ellenfelének, az ancien regime részének tekinti.

Az erkölcsi többség része minden olyan politikai vélemény, amely alapvetően erkölcsi alapon áll, nem a képviselői magánjavait és érdekeit szolgálja, hanem a közjónak egyfajta elképzelését. Attól erkölcsi, hogy a közjóra és annak gyarapítására irányul. Ennek az erkölcsi többségnek (más néven rendszerkritikának) a része jelenleg a Jobbiktól kezdve az LMP-n*, a PKP-n, a 4K!-n, potenciálisan Bajnai pártján stb. keresztül a Munkáspártokig több, egyéb jellemzőikben akár tökéletesen különböző erők. Ezeknek az erőknek a fórumaként javasoltam korábban egy Nemzetgyűlésnek nevezhető alternatív parlamentet. 

Ezeknek az erőknek egyelőre nem kell tudniuk semmit sem kezdeni egymással azon túl, hogy beszélgetni tudnak. Ehhez elég alapot nyújt az erkölcsi alapállásuk. A jövő Magyarországa mégis bennük rejlik. Nem akarom még csak megtippelni sem, hogy milyen lehet ez. De az alkotmányos többséggel (és általában a parlamenttel, az establishmenttel) szemben ez az erkölcsi többség lehet egy új kiindulópontunk. Lehet, hogy nem jutunk vele semmire. De jelenleg -- az alkotmányos többséget éltető logika mellett -- nem tudunk másba kapaszkodni.

 

*E két párt az alkotmányos kisebbségnek is része, de felvállaltan -- nyilván más elvek mentén -- a rendszerkritikai ellenzéké is. 

51 komment

2014.04.10. 20:55 HaFr

Viktor, 2018-ban szélsőjobb?

Horthy egyelőre jobban teljesített a szélsőjobb ellen, mint Orbán. Miniszterelnökünk a feneketlen gőgjében meggyújtott egy gyufát, amit nem akaródzik neki eldobnia, és lassan a körmére ég. A hvg.hu publicistája helyesen emeli ki: ha a "szélsőjobbal szembeni legjobb védekezés a jobbközép általi jó kormányzás" (idézet magától a Mestertől), akkor bizony a Mesteré egy látványosan tré kormányzás volt (persze, hogy az volt): a védvonalak beomlottak, a szennyes víz tör befelé minden lehetséges repedésen. A két pofon és a haza zavarás már a Főméltóságú Úrnak se jött be egészen, de a kurrens Látnok-Mester-Vajákos még annyi időre se tudta feltartóztatni a szoft nácikat, mint a kiérdemesült előd. Igaz, ami igaz: a mi nácijaink sokkal cukibbak (ma még), német juhász helyett magyar vizsla kölykökkel fényképezkednek, de ne tévedjünk el: a nácizmus mai mércéjével mérve pont olyan hitelesek, mint Szálasi volt anno. És nem tudjuk még, mi lehet belőlük.

Én azonban a nácikat, mint egykori tanár, az első reflexemmel megértem. Nem lehet mindenkinek feladatául róni a világban való kifogástalan és fáradságos tájékozódást, főleg, ha a világ a harmadik ránézésre se egy kedves látvány. De ettől még Orbánnak tudnia kéne: a rossz kormányzás és az elszegényedés politikai radikalizálódást von maga után, és különösen kedvez a jobboldali radikalizmusnak az, ha az elit korrupciója és a jogállam aláásása közepette a bódító nacionalizmus folyik minden állami csapból mint a problémáinkra való legalkalmasabb gyógyír. Ezek mind Orbán agyszüleményei és kormányzásának eredményei. Orbán volt az, aki a civilizációs tabuk ledöntésével és a társadalmi kohézió látványos megroppantásával odadobta fiataljainkat a nácizmusnak, amely helyzetet csak súlyosbítja majd az oktatási és a szociális ellátórendszer további lezüllése. Uraim, mit vártak ilyen körülmények között?

Ezért a Jobbik és a tőle még jobbra álló szervezetek ellenében Orbán számára valóban a jó kormányzás maradt egyedüli eszközül. Ehhez azonban nem ért. A baloldallal szembeni gyűlölet szítása és az EU ellenes retorika, a versenyképesség és az értékteremtés valódi alapjainak ignorálása, a folytatódó korrupció és a ravaszkodás mind a konszolidáció ellen hatnak, márpedig a konszolidáció alternatívája a folytatódó lecsúszás és a szélsőjobb további erősödése lesz. A szélsőjobb egyelőre szociális (kormányzati) probléma. De lassan újra kulturális kérdés lesz, amiért -- talán furcsa -- nem a konkrét nácik a felelősek.

Mi az elkövetkező kormányzati ciklus tétje? Azt hiszem, világos mindebből. Ahhoz, hogy Orbán a józan észre hallgasson, nem kell szeretnie se az EU-t, se a baloldalt. A nemzetét kell. Ahhoz, hogy felfedezze, az oroszokra való ráfonódás is a szélsőjobbot segíti, és egyszer csak sarokba fogják kényszeríteni -- vagy pedig maga fog eljutni a szélsőjobbig --, távolról sem kell akkora zsenialitás, ami meghaladná a miniszterelnökét. Elérte, hogy a baloldal nevetség és szánalom tárgyává váljon -- miért nem elég neki ennyi elégtétel? Az erőforrásaikat elapasztotta, miközben a magáéból folyamot duzzasztott. Azok ott lassan a légynek sem tudnak ártani, ha csak nem önmaguknak. Szemben amazokkal amott. Remélem, Orbán helyesen tudja majd megválasztani ellenségeit az elkövetkező négy évben. És mindenki érdekében toleránsabb lesz az ellenfeleivel, akik maguk is elősegíthetnék a konszolidációt azzal, hogy kivágják a soraikból azokat, akik kettőnél ötvennél többször ültek már bent Kálmán Olgánál.   

P.S. Amíg a baloldal nem tud életet lehelni a nemzeti-szocialista narratívával szemben valami alternatív gondolatba, addig úgyis Orbánon múlik a sorsa. Merjük remélni, hogy Orbán is észreveszi az ebben rejlő lehetőséget, és előbb-utóbb betol egy kis adrenalint az szegfű illatú infúziós löttybe, mielőtt végleg összeomlana a "demokratikus ellenzék" keringése, és a Jobbik egyedül maradna a porondon vetélytársként. De leginkább megtanulja a jó kormányzás alapjait tőle nem messze álló valamikori konzervatív gondolkodóktól.                                                                         

33 komment

2014.04.10. 11:21 HaFr

Kényszerítsétek ki Mesterházy és Gyurcsány távozását!

A baloldali szavazók nagy része is elégedetlen azzal, ami az utóbbi négy évben a saját politikai pártjaik háza táján történt, jelentős részük inkább Orbán ellen vagy hagyományból szavazott a "kormányváltókra", nem azért, mert a reményt látta volna bennük -- ám még így is, és egy ilyen kormányzás után is, egymillió szavazat hiányzott Horn Gyula egykori táborából. Ez nyilvánvaló kudarc, amiből Bajnai Gordon levonta már a következtetést, de nem hajlandó ugyanezt megtenni Mesterházy Attila. Mármost ez engem csak áttételesen érdekel, és az áttét a következő.

Mesterházy úgy látszik, nem tudja olvasni a választások eredményét -- nem csak a saját szerény számait, hanem a Jobbik és az LMP számait sem. A szokványos kifejtés helyett hadd másoljak be most egy vendégszöveget egy kommentelőmtől: < A baloldal harca a Jobbik ellen teljesen kontra-produktív. Mondhatnám ők hozták létre. Minél inkább harcolnak a "nácik" ellen, annál több van belőle. Én is így lettem az. Tudjuk persze, hogy a történelmet a győztesek írják. Kérdés, hogy ebben a hazában lesz így győztes? Békére lenne már szükség.>

Ez egy - szerintem - megdöbbentő vallomás egy honfitársunktól, aki nem lett eléggé nácivá ahhoz, hogy kiradírozza a lelkiismeretét is és ne tudjon reflektáljon önmagára. Az olvasata? A "nácik" is magyarok, van egy életük, amit racionalizálnak, keresnek valamit, ami szerintük jó és helyes, ha nem találják meg, csalódnak, majd új reményt keresnek, és ehhez rendelik a politikai választásaikat. Nem kíváncsiak a baloldali terminológiára von Haus aus, nem akarják feltétlenül elsajátítani a "demokratikus Nyugat" látásmódját (hiszen akkor, valljuk be, tojniuk kellene saját magukra), és végképp nem hisznek annak a politikai oldalnak, amelyik hiteltelen, fantáziátlan, nem tud értelmi és érzelmi azonosulási lehetőséget nyújtani a pállott, hazug paneleken túl, nem rendelkezik a jobboldali pártokéval versenyképes és/vagy lelkesítő világnézettel, hatalom- és pénzéhes, arrogáns stb.

Lehetne persze azt mondani, hogy a kommentelőnek nincs igaza abban, hogy ki engedett teret a hazai nácizmusnak, ki ennek (az azóta kissé megrettent) haszonélvezője, de akkor beláthatatlan vitába bonyolódnánk a Jókai utca-Lipótváros tengely cigánypolitikájáról (és ezzel szoros összefüggésben a nemzetbiztonsági túlkapásairól), gyurcsányozhatnánk és posztkomcsizhatnánk egy kiadósat (azt hiszem, joggal), és végül feltehetnénk a kérdést: mi lenne, ha végre elkezdené érdekelni (!) a magyar nép az MSZP-t. A "járjuk az országot" rizsa elfőtt, maradt egy végtelen kudarcos politikai kultúra és egy kártékony politikai miliő, amely most újra be akar rendezkedni a saját füstölgő romjain. Botrány.

Az áttétel, hogy világos legyek, ez: ha csak a saját füstölgő romjaik lennének, még örülnék is neki. De amíg a mai baloldal helyén nem alakul egy új, friss, komoly, aktivista, nyugatos plebejus-középosztályi ellenzék (ez lenne a megfelelő szociológiai képlet), addig a károkozás és az ország jobbra tolódása folytatódni fog -- aminek beláthatatlan következményei lehetnek egy ilyen habitusú és képességű Fidesz-kormányzás esetén. A csalódott baloldali választóknak maguknak kell megakadályozniuk az élősködő politizáló rétegük továbbélését (ideértve az korrupt, pártos értelmiségük egy részéét is). Ennek meg kell történnie a most következő EP-választási kampány során, mert ellenkező esetben elmúlik a pillanat, a frontok ismét beállnak, a belső kiegyezések nyomán összezár a status quo "elit", és soha a büdös életben nem fogják tudni kirobbantani őket a meleg fészkükből. Ez momentán a baloldali választó és a mádiájuk-értelmiségük józanabb részének egyetlen legfontosabb feladata. Nem a saját érdekükben. Az ország érdekében. Mert én pl. hiába vagyok konzervatív, azt én is látom, hogy olyan baloldal nélkül nem fog menni, amelyre az ember ne hányingerrel, hanem bizonyos óvatos érdeklődéssel gondolna.

Ha én baloldali lennék, bizony felváltva tüntetnék a Szabadság téren és a Jókai utcában.

51 komment

2014.04.09. 18:36 HaFr

A Fidesz szerint két szélsőség van, szerintem is

A kripto-fideszes Rétvári Bence reméli, hogy a Szabadság téri emlékű ügyét sikerül békésen megoldani, azt mondja, anélkül, hogy az ügy egyik vagy a másik (értsd jobbikos vagy balos) szélsőség irányába venne fordulatot. (Most jött: rendőr nyomozó jelentek meg a téren a békés megoldás jegyében.)

Rétvárival megkezdődött az Orbán-truváj visszamondása: a Fidesz két szélsőség között képviseli a magyar érdeket. Valószínűleg annyit fogjuk ezt hallani még az elkövetkező hónapokban, hogy bele is fájdul a fejünk -- és különösen akkor fog, ha ne adj' Isten, megerősödik az ellenzék egy részének utcai jelenléte (mivel a parlamenti politizálásról végre kiderült neki, hogy hamvába hullt vállalkozás), és rettenetes szélsőséges jegyeket fog mutatni, például kordont (helyesen kerítést) bont. Jó apropó elindítani a kereplőt most, amikor a Szabadság téren végre történt valami. Erről azonban eszembe jut, hogy Rétvári nyilván tudathasadásban szenved, mert nem beszélt szélsőségről Orbán néhány évvel ezelőtti Kossuth-téri kerítésszaggatása kapcsán, sőt a maga felette autonóm módján nyilván lelkesen üdvözölte azt. Olyan mondataival, hogy a szélsőjobbon és a szélsőbalon „hívják vissza csapataikat, szimpatizánsaikat és állítsák le a randalírozást Budapest és Magyarország közterein”, Rétvári feledhetetlen perceket szerzett e sorok írójának, és újfent beállította szememben a szervilizmusba ojtott vice-házmesteri színvonalú aljasság Európa-rekordját.

Rétvári kripto-fideszesnek elmondanám: egy demokráciában szélsőséges az, aki elsilányítja a választási rendszert, tönkreteszi a nyilvánosságot, akadályokat gördít saját leválthatósága elé, és összemossa egy párt és az állam felhatalmazását (tágabban értelmezve eljárási jogot sért), illetve az, aki embertársai között származási alapon diszkriminál és erősen korlátozná a polgári jogok érvényesülését, Oroszországba deportálna egyes magyar rabokat, kémiailag kasztrálna, és visszavezetné a halálbüntetést (alapjogokat sértve). Valóban két szélsőséget tart hát számon a civilizáció Magyarországon: a Fideszt és a Jobbikot. A balos genget legfeljebb korruptnak és inkompetensnek tartja. Ami, akárhogy nézzük is, a kisebb rossz.

78 komment

2014.04.09. 14:36 HaFr

Engedjék el a zsidók a Holokausztot!

A balos pártok sikerrel rászálltak a német megszállási emlékmű ügyére, lássuk be, mert nincs más témájuk így a vereségük után (előtte se volt, de mindegy), sikerrel visszanyomva az ügyet a protofasiszta kormány vs. európai demokraták narratívájába (szerintük) vagy a nemzeti kormány vs. vesztes ellenzék/zsidó ajvékolás narratívájába (az ellenfeleik szerint, válasszon mindenki kedvére). Ahonnan kikerülhetett volna az Eleven Emlékmű projekt segítségével. Amiről a pártos média egyik oldalon sem számolt be olyan súllyal, mint a mostani hepöningről.

Pont a lényeget mészárolják le megint ostoba politikai érdekekből és értelmiségi kollaborációval: a Holokauszt -- bár egyszerűbb lenne -- nem zsidó, hanem egyetemes magyar tragédia, magyar ügy, magyar felelősség, magyar bűn, és a magyar identitás forog kockán vele kapcsolatban -- valamint nem emelhető ki a 20. századi magyar történelem és egymást követő nemzeti tragédiák kontextusából sem. A kormány arrogáns, kényszeresen történelemhamisító, felmentő értelmezése a Holokauszttal kapcsolatos felelősséget illetően kiegészül az ugyancsak hamis balos mítosszal, miszerint a Horthy-rendszer, a jobbos ideológia és az állítólag belőlük következő Holokauszt lezárható, felmutatható, maradék nélkül kivehető a történelmünkből.

Hangsúlyeltolódásokkal a balos és jobbos történeti mítosz ugyanarra a kaptafára készült, ugyanaz a felmentő-kizáró logika élteti, eltérő előjellel. Ezzel szemben a Holokausztot nem lehet ugyan kiérdemelni, de mögötte ott munkálnak a magyar múlt és jelen megoldatlan problémái. Máig érvényes kérdésekre adott bűnösen rossz válasz volt. Ám a kérdések összekötnek minket továbbra is. A válasz bűnösségének felmutatása nem oldja meg a kérdéseket. A jobbos énünk nem metszhető ki a történelmünkből, a Holokausztért való felelősség kiosztása nem áll meg a rendszernél, a nyilasoknál és a csendőröknél: a felelősség a problémáink egymásba fonódása miatt mindenkire kiterjed, és a problémáink változatlanul összekötnek. Együtt nem sikerült megoldanunk őket.

A balos-ortodox történelemértelmezés szerint a Holokauszt az egyetlen, legfőbb, mással össze nem hasonlítható bűn, ami megesett ebben az országban -- ez a népirtás struktúrája és a meghaltak száma miatt bizonnyal így is van, de nincs így abban az értelemben, hogy kiragadható volna a történelemből. Ebben nincs igaza pl. Kertész Imrének, aki a Sorstalanságban és az esszéiben a Holokausztnak ezt a tárgyiasított értelmezését adva az egyetemes gonoszt emeli az ember lényegévé. Ugyanezt teszi a baloldali és zsidó szalonértelmezés is, amelyik nem próbálja a bűnös válasz mögött megkeresni az érvényes problémákat (és közben, Kertésszel szemben, elantiszemitásítja a gonoszt és a bűnt) . Ha már eddig jutottunk: a zsidóság különös kudarca, hogy a spontán asszimiláció és a párhuzamos elvilágiasodás során a Holokauszt maradt az egyetlen identifikációs története, ezért ehhez az ésszerűségen túl is ragaszkodik. El kellene engednie végre -- egy másik helyet keresve neki a saját közösségi életében. Különben tovább élteti a Holokauszt-biznisz ocsmány tradícióját (vádként és valóságként) is.

Mik tehát a bűnös válasz mögött rejlő valós problémák? A magyar polgárosulás és a kapitalizáció féloldalas volta, a nemzeti pluralizmus lehetőségei vagy lehetetlensége, a zsidó-magyar együttélés és a magyar vidék leszakadásának összefüggései, az értelmiség szociológiája stb. Vannak szép számmal. Nem politikai kérdések -- éppen ezért tragikus, amikor a politika kisajátítja és gyarmatosítja a problémaköteg felszínét, viszont nem fejti fel -- in concreto -- azokat az érvényes kérdéseket, amelyekre a Jobbik csaknem-bűnös válaszai születnek, hanem inkább elegánsan elzárkózik -- mitől is? Maga sem tudja. Nem vesz tudomást a valóságról, és meghamisítja a történelmet, oldaltól függően, de egyként. Egyre mélyebbre haladunk a zsákutcánkba.

 

26 komment