HTML

1000 A Mi Hazánk

„Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Hirdetés

Friss topikok

  • panelburzsuj: @egyetmondok: @HaFr: Szépen elbeszéltek egymás mellett. (Lehet, hogy a gondolatszabadság nulladik... (2014.04.23. 18:49) Szájbarágó: a szabadságról
  • tamas11: @pocaklakó minimanó: túl szépen szóltam hozzád, összetévesztesz anyáddal. (2014.04.23. 16:45) A Fidesz szerint két szélsőség van, szerintem is
  • Lovag Mihály: @István Tamasi: 2014.04.23. 14:21:48 értelmezd amit írtam. észrevettem a választ: fogalmad sincs... (2014.04.23. 15:05) Két püspök a Pancho arénában
  • Kovacs Nocraft Jozsefne: @pocaklakó minimanó: "Kellett hozzá az is, hogy a szoci talpasok amúgy alapból rendpártiak és ci... (2014.04.23. 14:58) Az antifasizmus értelmetlensége
  • pocaklakó minimanó: @HaFr: félműveltség (általánosítás) és militáns hordaszemlélet (gyűlölünk) Örülök, hogy segíthe... (2014.04.23. 14:52) Középjobb üresség

Címkék

Blogajánló

BÉNDEK PÉTER BLOGJA // ezamihazank@gmail.com // facebook.com/ezamihazank

2014.04.23. 11:23 HaFr

Szájbarágó: a szabadságról

Ha magyar vagy, nagyon nehezen lehetsz önmagad a nyilvánosságban, mert a magyarok legtöbbje nem autonóm személyként tekint a másikra, hanem egy kollektívum vagy csoport tagjaként, és hiába szeretnéd magadat adott esetben kivonni ez alól, ha (1) mások nem adják meg a lehetőséget, és (2) te sem adod meg másoknak. Ebből következik az is, hogy a magyarok többségének objektíve nem lehet önálló (közéleti) gondolata, hiszen eleve nem kapja meg azt az udvariasságot, hogy a gondolatai személyes voltát elismerjék: a személy (még rosszabb esetben a név) csak egy blikk erejéig lényeges és érvényes, megállapítandó, hogy éppen hova soroljuk be az illetőt, jobbra vagy balra, zsidónak vagy kuláknak, Lenin-fiúnak vagy horthystának, újgazdagnak vagy panelprolinak, mandisnak, zsindexesnek, narancsbolsinak stb. A személy (az egyéniség) nem létező politikai érték ebben az országban, ettől kezdve a gondolatok előállítóinak helyébe a kollektívumok lépnek, és mivel a "kollektív gondolatokban" az érzelmi azonosulás a gondolat tartalmánál mindig fontosabb, végső soron oda jutunk, hogy a gondolatok megvitatása helyett és címén kollektívumok becsmérlésébe fullad a közélet. 

Nos, a szabadság első akadálya nálunk ennek megfelelően a gondolatszabadság radikális hiánya: gondolatszabadsága alatt ugyanis nem csak azt értjük, hogy gondoljon mindenki, amit akar, hanem azt, hogy a környezete úgy fogja fel a beszélő (kifejezett) gondolatait, mint amelyekért az személyében felel, a sajátjai, egyéniségének reprezentációi. A gondolatszabadság szerencsésebb civilizációkban az egyén és az egyénisége elismeréséből és az irántuk való tiszteletből fakad (a gondolatszabadság a személyes méltóság lenyomata a nyilvánosságban), de ahol a személy és a gondolat nem kötődik össze, ott se tisztelet, se szabadság. Szabad vagy a gondolataidban, ha mások hozzád tartozónak fogják fel őket, és így a gondolataid a személyes szabadságod hordozóivá, jeleivé és bizonyítékaivá válnak. Ha ellenben úgy tekintenek rád, mint aki csupán egy kollektívum kliséit, bevett, raktári mémjeit állítja elő, azzal megfosztanak a szabadságodtól, eltagadják tőled az önálló gondolatokat, nem adják meg neked a gondolatszabadságra való képességet, és tagadják a gondolatszabadság feltételeit a tágabb közösségben. Ma Magyarországon nincsen gondolatszabadság, mert a gondolatok személyességének elismerése nem része a kultúránknak, ezért a gondolatok maguk rendre alul maradnak a közéleti vitákban a törzsi szenvedélyekkel szemben.

Ugyanígy nincsen sajtószabadság sem. Sajtószabadságról csak ott beszélhetünk, ha (1) a közösség szemében nem egy újság címe, hanem a benne közölt gondolatok a mérvadóak a hitelesség szempontjából, (2) az igazság lehetősége vagy elérhetősége objektíve sem korlátozódik egyik vagy másik sajtótermékre vagy felületre, és (3) a politikai közösség elég nyitott és érdeklődő ahhoz, hogy az igazság érdekében adott esetben bármelyik sajtótermékből tájékozódni akarjon. Ma Magyarországon a nyilvánosság zárt és szegmentált, egy feltétel (3) alig, két további (1,2) megbízhatatlanul teljesül benne, és amennyiben a sajtószabadságot nem önmagáért, hanem a gondolatok elismertetéséért, kicserélhetőségéért, és végső soron az igazság érvényesüléséért tekintjük értéknek, hát sajtószabadság sincs. 

Nem szükséges speciálisabb, jogi kategóriák felé tovább fejleszteni az érvelést, mert az eddigiekből látszik, hogy a szabadság kettős feltétele, egyrészt a személy (értékének) kulturális elismerése (a kollektívummal és a kollektivista beszédmóddal szemben), másrészt a politikai közösség és a nyilvánosság nyitottsága és átjárhatósága mind csorbát szenvednek nálunk. A szabadság nincs benne a mai Magyarország "idegrendszerében", minden politikai és jogi biztosítéka csak fügefalevél ennek a hiánynak az elleplezésére -- amely fügefalevelet adott esetben, máról holnapra elsodorhatja a szél. 

26 komment

2014.04.22. 04:25 HaFr

Mesterházy a Fidesz fizetési listáján?

Többször írtunk már ezen a blogon arról, hogy nem lehet véletlen az Összefogás körüli bénázás (itt , itt és itt), és konkrétan Bajnai kettős, MSZP-Fidesz présbe szorítása az önálló ambíciói feladásának érdekében, nem véletlen Mesterházy gyanúsan gyenge ellenzéki produktuma, közben azonban az MSZP elnökségének igen tehetséges, orbáni típusú gleischaltolása, nem véletlen, hogy a szoci kampány zombi üzemmódba kapcsolt már az első naptól, és nem véletlen M. saját kormányfői kampányának -- finoman szólva -- szellőssége (M. hol síel, hol Amerikában van action idején, de ha kell, akár két hétre is el tud tűnni). Csak a vak nem látta ebből, hogy mintha M. nem is akarna annyira nyerni.

Most a kitúrt és kiéheztetett "öreg" maszoposok kezében lévő Vasárnapi Hírek szellőztette meg, hogy M. és Habony "Dr. Spin" Árpád rendszeres vendégei voltak egymásnak az elmúlt hónapokban egy budai zártkörű klub éttermében, ahol ki tudja, miről beszélgettek, de az biztos, hogy nem csak a vaddisznóbordával viaskodtak. A VH  tudni véli, hogy a Népszabadság tulajdonosváltása körül egyeztettek, az azonban biztos, hogy ugyanakkor tájt szaporodtak meg a NSZ-ban és a Népszavában közölt Közgép-hirdetések is, uszkve 300 millió forint értékben (miközben a NSZ-ból hirtelen eltűntek a népi véleménynek helyet adó komment felületek -- mondom én), plusz egyebek mellett van olyan érzés, hogy Rogán "Pasa Park" Tónival is a kelleténél kesztyűsebb kézzel bánt a maszopos média (ahhoz képest, hogy egy aligha kimagyarázható ügyről volt szó a választások előtt egy perccel, és adott esetben a kétharmad múlott volna rajta), az erre nem hajlandó balos Egyenlítő Blog pedig inkább beszüntette a tevékenységét, minthogy a szoci vezetők nyomatékos kérésére falazzon -- szemben, teszem hozzá megint én, mindazzal, ami a Simon-ügyben történt, amelynek kezelése az idő előrehaladtával minimum méltányossá vált a baloldali orgánumokban: a.m. szokatlanul meaculpázó volt pl. a NSZ esetében. El is vitt a baloldaltól jó néhány százalékot. 

Állítólag az MSZP csődközeli helyzetben van (anyagilag is), ezért további forrásokra szorul, amelyek akár a Fidesz-rezsimtől is érkezhetnek annak a jó teljesítménynek az elismeréseként, amit az MSZP (konkrétan M.) a saját térfelének biztosításában és tönkretételében nyújtott, és amivel szavatolta a Fidesz újabb fölényes győzelmét. Cserében biztosak lehetünk abban, hogy pártelnök egy önkormányzatilag tönkrevert MSZP élén is fenn tudja majd tartani a saját MLM-hálózatát (MLM az egész ország alapon). Előtte azonban a szintén kifizetendő balos értelmiség még meggyőzi Bajnait, hogy ez alkalommal ne tegyen le az önállósulási ambícióiról -- ami nem lesz nehéz. Várhatóan a forrásokban szintén nem bővelkedő Fodor se kap több támogatást szoci anyácskától, eljött az idő, hogy megtalálja a maga félmillió liberálisát Budapesten, és Gyurcsány is folytathatja hadjáratát M. (vagy az egész szoci párt) tönkretételéért -- vagyis, úgymond, a Kormányváltók választási kudarcának tanulságaként Budapesten nem lesz összefogás az ősszel, hiszen csak ez a módja annak, hogy Budapestet el lehessen veszíteni, ami M. következő legfőbb érdeke. A centrális erőtérben ugyanis még a Fidesz-pártlistánál is van egy jobban vágyott hely -- a Fidesz-fizetési lista. Ahol M. szeretné zavartalanul érezni magát. Azt meg főleg nem szeretné, hogy egy pártbéli főpolgármester bázist építsen ki vele szemben (ami miatt, gyanítom, valami celebet/civilt fognak végül indítani). Mert félre ne értsük: az MSZP jelenleg a centrális erőtéren belül legelészik, amelyben M-nek nem megvetendő funkciója van. A Fidesznek is kedvező rend fenntartása a baloldalon, tudniillik.

Nem történt más, mint amiről szintén széltében hosszában írtunk már: a politikai osztály egységes, ha a nép feletti uralomról és a közpénzek elsíbolásáról van szó. Hogy közben a drága jó Bolgár úrnál egymást tépik a polgárok az MSZP bukása felett keseregve? LOL. Okoskodó szóhasználattal: panem et circenses. Versengő többpártrendszerről ne is álmodjatok.

PS. Van egy rossz hírem a Szabadság téri kordonbontóknak is. Nem kizárt, hogy az MSZP (és persze konkrétan M.) szolgálatában indult újra az építkezés. Csak azért, nehogy eszükbe jusson a viszketegeknek vagy a sajtó maradékának a választások utáni frusztrációt M. ajtaja elé önteni, és netán az MSZP valamiféle megújulása érdekében hangoskodni. Amit kéne. A Fidesz meg kibír egy kis figyelemfelhívást, mielőtt felreppen a birodalmi sas. 

41 komment

2014.04.21. 20:43 HaFr

Két püspök a Pancho arénában

Kiss-Rigó r. kat. püspökhöz szerencsétlen módon nem jutott el még a híre Ferenc pápa Lumen fidei c. enciklikájának, és gondolok itt különösen annak negyedik fejezetére, amely kifejti a kapcsolatot a hit és a közjó között. Benne a pápa kifejti a Kiss-Rigó r. kat. püspök számára nyilván bizarr gondolatokat, hogy a hit jó mindenki számára: közjó, nem egyedül a túlvilágra tekint, hanem segít építeni társadalmunkat, hogy így haladjuk a jövő reménység felé, ezen kívül fénye az igazságosság, a jog és a béke szolgálatában áll.

BSZ 8656

Jutott ez eszembe, ma délután, amikor a Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe után egy nappal Kiss-Rigó r. kat. püspök, nem-ügynök, hírneves focista, Lázár János kampánystábjának tagja, aki ellen mellesleg nyomozás folyik kényszerítés gyanújával, Bogárdi Szabó István ref. püspökkel együtt (az Index képén) megáldotta-felszentelte a luxus páholyokkal felszerelt felcsúti Pancho arénát, a miniszterelnök privát szexepiljét, amely jórészt közpénzen épült, a további közpénzeken meggazdagodott Mészáros nevű gázszerelő által elnökölt alapítvány tulajdonában áll, a plagizátor, krónikus hazudozó és közpénzeken eltartott Schmitt Pál ex-elnök nyitotta meg azzal, hogy "szentélyt avatnak", jelen volt a hatalmi ágak professzionális működtetése és szigorú elválasztása jegyében a főügyész, és a megnyitón a kormányőrség alakulatai vigyázták fenn a rendet -- természetesen a szeretet, a közjó és a reménység nevében, hogy a r. kat. egyház felkent tagjának egy pillanatig se legyen kényelmetlen részt venni a szertartáson.

A nép meg közben álmélkodik. Mindenki végzi a dolgát. Mint saccperkábé ötszáz éve már. Szégyelljék magukat Isten szolgái! Ha legközelebb a magyarországi kereszténység visszaszorulásáról elmélkednek majd némi pogi és kávé mellett, emlékeztessék magukat erre a napra is.

95 komment · 1 trackback

2014.04.21. 14:13 HaFr

Erdő Péter húsvétról, emlékműről

Amikor húsvét környékén van alkalmunk beszélgetni, akkor mindig meg szoktam kérdezni, hogy ennek a húsvétnak most éppen van-e speciális üzenete a nagy általános üzeneten túl? Most van?

Minden évben van. Minden évnek más az arculata. Azt hiszem, hogy az a kívánság, ami húsvétkor hívő emberek között újra meg újra elhangzik, hogy a feltámadt Krisztus örömét és békéjét kívánjuk, ez ma is nagyon aktuális. A föltámadás fénye megmutatja, hogy mi, emberek nagyon is sorsközösségben vagyunk egymással. Megmutatja azt, hogy Isten mindannyiunkat boldogságra és örök életre hív. Hát akkor talán próbáljuk meg az egymás közti földi problémáinkat egy kicsit szerényebben szemlélni, ne túldramatizálni, hanem egymásban ezt a méltóságot és ezt a hivatást fölfedezni. Azt hiszem, hogy ez a húsvétnak nagy üzenete.

Ön is ott volt a náci megszállás 70. évfordulóján rendezett megemlékezésen a zsinagóga előtt március 19-én, és azt mondta, hogy a megemlékezés össztársadalmi kérdés. Hogyan lehet ebből olyan történetet kikerekíteni, amit nyugodt szívvel elmesélhet az áldozat, és az is, aki annak idején elfordította a fejét. Közös történet.

Én azt hiszem, hogy egyrészt van a történelem, van a múlt, van az eseménysor, ami lejátszódott a maga objektív valóságában, és van az emlékezet, ami lehet egyéni, lehet családi vagy kisebb közösségekben hordozott emlékezet, és lehet a nagy nyilvánosság, a társadalom egészének szintjén jelentkező emlékezet. Illúzió lenne azt gondolni, hogy mi valamilyen tudatos program mentén a múltat egyfajta narratívával helyettesíteni tudjuk. Azt nem lehet, nem szabad. Talán abban is tévednénk, ha azt hinnénk, hogy egyfajta történelmi elbeszélés vagy elbeszélés-együttes kimeríti a múlt helyzeteinek a teljes gazdagságát. Nyilván nem, mert a dolog magában az olyan gazdag és olyan bonyolult, hogy egyetlen történeti elbeszélés se tudja teljesen felölelni.

És mégis, nyilván a sokféle oldalról nézett történelem, ha nagyon sok oldalról nézzük, ha körbejárjuk, akkor talán gazdagabban, igazabbul is kibontakozik. Ilyen szempontból azoknak, akik a múlt nagy öröksége körül különböző oldalakon állnak, beszélniük kell egymással. Meg kell osztani az emlékezeteket és a tapasztalatokat, és le kell vonni a tanulságokat is. Úgy látom, hogy Nyugat-Európában nagyon sok értékes előzménye van már egy ilyen folyamatnak, a történelmi múlt feldolgozásának pont a holocaust vagy a II. világháború története esetében eléggé érett, eléggé átszenvedett társadalmi tapasztalata van. Mi ebben valószínűleg néhány évtizedes késésben vagyunk. Vannak olyan konkrét teendők, amik talán elérhető feladatokhoz is igazodnak. És ugyanakkor van az élet helyzeteinek a nagyon sokféle és nagyon sokarcú gazdagsága. Mindig nyitottnak is kell lenni, hogy a saját magunk vagy a saját közösségünk történeti emlékezetén túl más emlékeket, más tényeket is beengedjünk a tudatunkba. A szörnyűségeket soha nem szabad szépíteni vagy tagadni.

Ön személy szerint bizakodó abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik Magyarországgal is?

Abban bízom, hogy ez előbb-utóbb javulhat, ehhez, persze szándék is kell, meg felelősen is kell a múlthoz viszonyulni, de bízom abban, hogy ez javul.

(A teljes interjú az Inforádióban)

5 komment

2014.04.20. 20:07 HaFr

Orbán bontassa le a szovjet emlékművet!

Nem tetszik a német megszállási emlékmű gondolata úgy, ahogy formába lesz öntve, és nem tetszik a szovjet felszabadítási emlékműé sem. Ahogy a német "megszállás" nem mentheti fel a magyarokat a saját tetteikért viselt felelősség és az önvizsgálat alól, úgy a szovjet "felszabadítás" sem: se a '45 előtti, se az azt követő felelősség alól. A német megszállás és a szovjet felszabadítás (két totalitárius rendszer közötti adok-veszek) mind okok az Alaptörvény szellemében arra, hogy a magyarok beszüntessék az önvizsgálatot és a bűnvallást amiatt, amit ezekkel a hatalmakkal kollaborálva vagy az elvárásaikat nem ritkán túlteljesítve megtettek. Nem a megszállásnak állítandó emlékművel van tehát a baj, hanem azzal, hogy milyen értelmezést ad ez -- mintegy másodlagos motívumként -- a saját viselt dolgainknak: hogy ti. ezek nem ránk tartoznak, ezekért másé a felelősség.

A Fidesz-rezsim a feloldozó erejű (!) totalitárius rezsimek emlékhelyévé avatja a Szabadság teret azzal, hogy felépíti a német emlékművet és nem bontja le a szovjet emlékművet. Kellenek nekünk -- sugallja --, hogy megszabaduljunk a bűneinktől. A Szabadság tér a mi erkölcsi Húsvét szigetünk, elveszi a bűneinket, minden okunk megvan ezért, hogy zarándokhellyé avassuk. A kormány álláspontja: a vélt lelkiismereti szabadságért politikai rabsággal tartozunk.

Ehhez a borzasztó koncepcióhoz segítségül hívja a magyarok megosztottságát. De azok, akik az egyik ellen tiltakoznak, a másik ellen nem, sőt az egyiket védik, míg a másikat támadják -- miközben azt hiszik, hogy jót cselekszenek --, azok nem értik a 20. századi magyar katasztrófa lényegét: hogy sosem mertünk vagy tudtunk felszabadulni az állami terror alól. És igen: fel kéne szabadulni már! Ezt a két emlékművet egymás mellett megtűrni a szabadságról elnevezett téren minősített orwelli skizofrénia. Választható szimbolikus szolgaságok, egyszersmind a választás kényszere a szolgaságok között (a jó baloldali ezt, a jó jobboldali azt választja, ha már választania kell): a magyar történelmi örökség dióhéjban. És közben önfelmentés egyenként mind a kettő: lásd, mindenkinek van oka valamelyiket választani, ha választania kell. A Szabadság tér szimbolizmusa ördögi, de magyar. Az államnak kiszolgáltatott mindenkori magyar társadalom láncokban. Bármelyik felkínált választás a kormány álláspontját igazolja: a vélt lelkiismereti szabadságod lehetővé válik valamelyik diktatúra igazolása árán.

Vagy ez, vagy -- ahogy egy ravasz értelmezés mondja -- figyelmeztetés a velünk megesett kettős rosszra. Ez esetben a Szabadság tér elnevezés megmaradhatna a két gonosz felett győzedelmeskedő magyar ethosz reprezentációjának. Avagy a Fidesz-mű kölcsönösen önmaguk paródiájává avatja az emlékműveket -- ez lenne hát a historizáló giccs értelme? NAGYON ravasz. A németek megszálltak, az oroszok felszabadítottak, de egyszersmind meg is szálltak (a két emlékmű analógiája okán), és mi itt, a szabadság terén két egylényegű gonosz emlékével állunk szemben  -- mi ez, ha nem a szabadság (fifikás) magyar himnusza?

De ez egy túl bonyolult és olyan bizonytalan értelmezés, amely mögött alig látni valós kormányzati szándékot. Mégis a legfőbb probléma vele, hogy folytatja a kettős önfelmentés Alaptörvényben rögzített gondolatmenetét, és nem szabadítja fel a társadalmat az állami emlékezetmanipuláció alól.

Nincs más választás, mint felhagyni a német megszállási emlékmű felépítésével és lebontani a szovjet emlékművet orosz barátainkat egy nappal előtte udvariasan értesítve, ha kell kétharmados döntéssel, mivel államközi egyezményről van szó, plusz -- ha végképp nem megy másképp -- egy Békemenettel. Csak hogy a moszkvai bürokraták is értsenek a szóból. Szeretném látni, amint egy kétharmados kormányt megfutamít a muszka -- vagy legalább azt, amint Kövér László érvel az orosz megszállási emlékmű fennmaradása mellett!  

161 komment

2014.04.19. 18:51 HaFr

Az Eleven Emlékmű jelentősége

A Szabadság téren folyó Eleven Emlékmű projekt le akarja hántani a 20. századi magyar történelemről a rárakódott politikai érdekű értelmezéseket, és be akar hatolni a történelmünk mélyébe, hogy felszabadítsa a magyar társadalmat a pártpolitika és az állam terrorja alól. Ez lenne a projekt értelmének rövid megfogalmazása, de ez a mondat annyira bonyolult, már-már érthetetlen a mai magyar kulturális kontextusban, hogy megéri még néhány mondattal kiegészíteni.

A Szabadság téri kormánymű körül kialakult disputa valószínűleg az utóbbi huszonöt évünk egyik legfontosabb vitájaként fog bevonulni a köztársaság történetébe mint olyan, amelyik talán magát a történelemről alkotott képünket is felülírja. Schiffer András drámai tévedésben van, amikor lezárná ezt azzal, hogy bár a mű undorító, de érthetően nem érdekli a vidéket. Schiffer zöld materializmusából kitekintve talán nem világos, hogy a szimbolikus törésvonalak szívóssága nem olyan ügy, amit egy fiattal el lehet tüntetni, hogy végre "lényeges kérdésektől" kezdhessünk el beszélni -- és ha a "vidék" így is gondolja, hát nincs igaza, amit az értelmiség legjobbjainak kellene bebizonyítaniuk számára. Egy nemzet szimbolikus problémái a nemzet készségeinek kivetülései. Ugyanaz a reflex, amelyik a zsidó-magyar szembenállás terébe viszi be a kormánymű nemzetfelmentő "gesztusát" (vagyis hazug módon korrigál egy hazugságot), mutatkozik meg bármelyik személyes érdekre szabott törvény legyártásában, aztán megkerülésében (hazugság a hazugságra), a polgári erkölcs lehetőségének elfonnyadásában, a beszélgetés és a vita kultúrájának (végső soron a parlamentnek) hiányában, az emberség és a méltányosság teljes közéleti térvesztésében, az intézményesített korrupcióban. A közösségi kompetenciáink versenyképtelensége miatt jutott oda Magyarország, hogy 1944-ben a zsidók kiirtásában lelje meg a mardosó gondjaira adható legjobb választ -- és ez a polgáriasulatlanság máig nem változott, ami éppen most emlékművitában, mindennaposan pedig az ország lecsúszásában mutatkozik meg. Egy polgárosulatlan, versenyképtelen társadalom megnyilvánulási formái, amin nem segít a "munkahelyteremtés", mert a probléma mélyebb ennél.

Csakúgy, mint hetven éve, ez ma is egy végtelenül autonómiahiányos társadalom, amely az életének berendezését alternatív állami akaratokon keresztül képzeli el és valósítja meg, ezért nagyon könnyen manipulálható, hergelhető, uszítható, miközben bizalmatlan, önbizalomhiányos, és fél.  Az állam egymás követő elragadásai Magyarországon hagyományosan a társadalom alávetésére és gyarmatosítására irányulnak. A magyar állam a magyar társadalom legnagyobb ellensége már legalább egy évszázada, általában a magyar nép feletti uralmi formák pedig a nép ellenségei vagy ötszáz éve. A megrekedt szimbolikus vitáink és a teljesítményhiányos társadalmunk ugyanabból az inkompetenciából erednek, amelyet a polgáriasulatlanság és az állami zsarnokság okoz és termel újra. Ha majd Schiffer és társai nem munkahelyeket akarnak teremteni (ami nem az ő dolguk), hanem szabadságot, akkor kezdünk el végre beszélni arról, hogy mi valójában a dolguk.

A magyar népnek nincsen lehetősége visszaszerezni az uralmat maga fölött és megszabadulni a politikailag motivált történelmi diskurzusoktól és a közösségi képességeinket elnyomó állami akarattól, amíg ki nem alakítja a saját narratíváját (beszédmódját és elbeszéléseit) önmagáról. Az Eleven Emlékmű abból a felismerésből táplálkozik, hogy a Holokauszt olyan trauma, amelynek ismert konfliktusos értelmezései (az egyedülállóságára, a történetiségére, az érte viselendő felelősségre stb. vonatkozóan) csak fokozzák a nemzet megosztottságát, és a politikai érdekeknek megfelelően elmélyítik a nemzet traumáit -- röviden azért, mert a Holokauszt -- bár felfoghatatlan rossz -- nem abszolút, nem egyedül álló, hanem történeti, másból eseményekből következő és továbbiakat indukáló rossz, sőt még csak nem is okvetlenül "a" központi rossz. Viszont minden egymásra következő esemény ugyanabban a társadalomban következett be, ezért jobb, ha az elsődleges érdeklődésünk a társadalomra vonatkozik, és nem a tárgyiasult rosszakra -- már ha nem csak gyászolni, hanem (fel)oldani és engesztelődni is akarunk.

Ezért a Holokauszttól és más, egymástól függetlennek kikiáltott, de valójában egymásba fonódó történelmi traumáinktól (Trianontól, a Rákosi-korszaktól, '56-tól, a kádári kiegyezéstől, '89 hiányosságaitól) eggyel vissza kellene lépni -- konkrétan el kellene vetni a történelemhez való eddigi viszonyulásunkat, amely a mások felelősségének kutatásán alapul, és el kell kezdeni elsajátítani az elbeszélés, a lelkiismeretvizsgálat és a beszélgetés hármas képességét. A történelem bemerevítése egymással beszélni és egymásba átjárni képtelen paradigmákba (jelesül a domináns baloldali-zsidó és nemzeti-keresztény nézőpontokba) ma is állami érdek, ahogy állami érdek volt mindig is (ha a zsidó komponens a kommunizmus alatt csak nehezen és lassan kapott is teret).

Az elbeszélés, a lelkiismeretvizsgálat és a beszélgetés hármas képességéről tűnődni annál is indokoltabb, hogy a ma uralkodó paradigmával ellentétben a modern történelmünkből annyira nehezen emelhető ki kompakt módon bármelyik trauma is, hogy igazságot szolgáltatni ezeknek a történelem egészétől elválasztva nyilvánvalóan lehetetlen. Vonatkozik ez a Holokausztra is, amelyben az áldozatok kiléte az egyetlen biztos pont, az objektív felelősség érte azonban csak Magyarországon körülnézve is összetett, a konkrét gyilkosoktól az államon és az együttműködés különböző fokozatait elvállaló népen át a polgárosulásunkat több száz éve így vagy úgy akadályozó politikai és társadalmi szereplőkig terjed, miközben a felelősség felvállalását igencsak bonyolítja a Holokauszt túlélők ("a zsidók") egy részének szerepvállalása a kommunista rendszer elnyomó apparátusának működtetésében ("a hazatérésük és bosszújuk") -- és mindez azért ennyire bonyolult, mert a politikai kultúránkban kb. ugyanazok a törésvonalak uralkodnak, mint a Holokauszt idején, mert a társadalmunk azóta sem vált egy fikarcnyival sem szabadabbá.

A javasolt hármas képesség kibontakozása viszont elősegítené a társadalom szimbolikus és reálszféráiban is az együttműködésre való képességünk erősödését, ennek nyomán pedig egy szolidárisabb, versenyképes, autonómiákban gazdag társadalom irányába való elmozdulást. A feladat persze roppant, és maga a diagnózis is lényegesen bonyolultabb az itt leírtnál -- nem beszélve a gyakorlati munkától. De az Eleven Emlékmű a mondott értelemben alapja lehet életünk hosszú távú konszolidálásának, és így jóval meghaladja a kordonbontásban rejlő közvetlen érdeket és az abban reprezentálódó, érthető, de sehova sem mutató felfogást, amely megreked az áldozatokra való emlékezésnél és a felelősség elismerésének követelésénél.

173 komment

2014.04.17. 14:11 HaFr

Középjobb üresség

Az önérzetes, elveszett, és egyre haragosabb jobboldaliak negyedszázada rázzák a szilvafát, leesik-e róla a hagyomány meleg paplanja, amelybe be lehet burkolózni, amely magabiztosságot és identitást ad, de csak a kemény szatmári szilva kopog a fejükre, hogy várni lehetett. A magyar hagyomány minimum nagyon bonyolult valami, nem terem szilvafán. Közben ebbe a hiányba a jobboldal belebetegedett és elnácult, ami nem jó senkinek, de úgy elnácult, hogy áperte, az egész jobboldal egyetlen összeszedett hagyományává a kismagyar nácizmus vált. Tessenek beleolvasni -- nem kell elmenni az echte náci portálokig -- a Mandiner vagy a HV komment felületeibe. Borzasztóan szerencsétlen, identitászavaros, jó szóban és sikerekben egyaránt hiányt szenvedő, frusztrált nickek üvöltik ki az üresség feletti fájdalmukat, és egymásra licitálnak otromba hagyományhiányukban, anyanyelvük az antiszemitizmus és a sima parlagi kurafinyelv. De mind azt tudakolják a maguk zilált állapotában, hogy mi van a rezsicsökkentésen túl. És rettegnek, hogy semmi. Joggal rettegnek. És amikor végleg rájönnek arra, hogy semmi, akkor elkezdik majd maguk megcsinálni az egyetlen hivatalos jobboldali hagyományt.

A magára találó kismagyar nácizmus az egykori szétesett, teljesítményhiányos úri Magyarország Ersatz ideológiája. Rajta kívül és Orbán Viktor személyén kívül nincs magyar jobboldali identitás, nincs hagyomány, nincs gondolat. Középjobb értelmiség nem létezik, behódolt, megvették, összecsuklott, Orbán személyén túl nem gondolkozhatnak. Egykori becsületes alakjai szétszéledtek. Egyre több középjobboldali rendes állapota a félelem, az üresség és a szélsőségnek való kiszolgáltatottság. A szélsőséget nem a Jobbik szavazói jelentik: azok is csak a célpontjai. A szélsőség az elvadult félműveltségben, az igazító hagyomány hiányában tenyésző militáns hordaszemléletben van, amelyik ma még csak azzal áltatja magát, hogy gondolkodik, de holnap azzal fogja, hogy övé az Igazság. Ez a kompetencia mutatkozik meg a hagyományhiányos, ötlettelen, szürke jobboldali portálokon, amelyeknek már rég nem az újságírók a szellemi vezérei, hanem a kommentelők. Ez utóbbiakkal szemben tette le a fegyvert a "mérsékelt" jobboldal.

A között, hogy Orbán magát a haza megmentőjévé tupírozza és a rendszere a teljesítményhiányban összeomlik, ott a nagy üresség, amelybe most az férkőzik be, aki csak nem fél. És az egyetlen, aki nem fél, az a szélsőség.

Ami valójában az egyetlen magyar valamennyire is pozitív politikai hagyomány ötszáz éve, a ellenállásé, az összefüggő erdélyi, hódoltsági, kisebbségi, poszt-'49-es-deáki, partizánhiányos, kádárista passzív rezisztencia, titkos illojalitás, konyhaasztal melletti bölcselkedés -- az szokás szerint hallgat. Nem megy szavazni. Visszavonul, ápolja a kertjeit. Kivár. Kibekkel. Az ellenállási hagyományunk része a forradalom és része a kushadás is. A magyar ember nehezen mozdul, tartja a dakota mondás. Passzív energia. Elégedetlen, de inkább megül. Nem veszi fel a harcot, hanem teret enged a harcos kisebbségnek, amelyik Magyarországon rendre fordított a történelem menetén, legutóbb '89-ben. Előtte '56-ban. Meg '44-ben.

Melyik fog ismétlődni? 

 

72 komment

2014.04.16. 02:04 HaFr

Ne örüljetek, a tömeg mindig veszít

A modern politika számára csak a politikai osztály és a tömeg a valóság. Az előbbi megpróbálja védeni magát az utóbbitól, és ehhez egyre jobban képes a tömeg ellen fordítani a saját fegyverét, a demokráciát is. "Az oligarchia vastörvénye" Robert Michelstől már több mint százéves gondolat: egyaránt merített belőle a nácizmus, a bolsevizmus, a Mussolini- és a Roosevelt-féle fasizmus, de a legtöbbet a jóléti és a mediatizált demokrácia. A lényege röviden: a megválasztottak ellenőrzése a megválasztók által csak illúzió. Valójában kialakul az az oligopol réteg (a politikai osztály), amit újra- és újraválasztanak, és amely egyre inkább képes megszabni a megválasztásának körülményeit és ennek következtében az eredményét. Nézzünk körül! Orbán rendszere csak a korábbiaknál pontosabban mutatta fel a demokrácia lényegét, nem felszámolta azt. A demokráciából mindenütt oligarchia alakul ki, csak Orbán ezt a szokványosnál jobban nyilvánvalóvá tette a liberális demokrácia paravánjának felszámolásával. A konzervativizmusnak és a demokrácia kritikusainak, Arisztotelésznek, Burke-nek, Hamiltonnak, de Maistre-nek, Moscának, Ortegának, Paretónak, Nietzschének, Carl Schmittnek, Mills-nek van igaza, akik mind felfedték a hatalom lényegét -- aztán cinikussá váltak vagy beleőrültek. A fasiszták pedig mind hazudnak azóta is: romantizálják a hatalmat, fanatizálják és áltatják az elnyomottakat. Magyarország, 2014.

A demokrácia persze folyamatosan alakváltozásokon ment át. A militáns korszakát a lényegi logika változása nélkül váltotta fel a 20. század közepén a tömegfogyasztás és a mediatizált demokrácia korszaka. A fegyverek és a mozgósítás helyett a fejlett államokban a kapitalizmus biztosítja azt, hogy a tömegek egy irányba nézzenek, és különösebb gond nélkül irányíthatók maradjanak. A kapitalizmus tömegvágyakat kelt és a vágyak kiélésében (a tömegfogyasztásban) mutatja fel az emberi élet értelmét, miközben önnön lényege, a nyereségképzés (az elit újratermelése) is megvalósul -- ezért beszélhetünk esetében a lehető legtökéletesebb társadalmi rendszerről, és minden alternatívája kapcsán ködevésről.

A kapitalizmus sokkal jobban működik ópiumként a trancszendens hitnél is. És fel is váltotta, le is győzte a vallást, amely a tömegtársadalmak beköszöntéig a társadalmi ellenőrzés legfontosabb -- de messze nem elég hatékony, mert nem elég totális -- eszköze volt. A kapitalizmus és a vallás az újkor során versenytársak voltak a vágyak irányításában, és mindkettőnek fő haszonélvezője a mindenkori uralkodó osztály. De a tömegdemokrácia lehetőségeinek a kapitalizmus (és a legfontosabb vallási pótszer, a nacionalizmus) sokkal jobban megfelelt. A keresztény vallásnak a szabadversenyes kapitalizmus és a nacionalizmusok 19. század második felére tehető uralomra jutásával nagyon gyorsan leáldozott, és a vallás azóta legfeljebb utóvédharcot folytat: az elit legnagyobb részének nem fűződik már érdeke hozzá (ez áll az elvilágiasodás hátterében, semmi más, hagyjuk Newtont meg az enciklopédistákat), vele szemben a nemzeties kapitalizmusokra szavazott, mert a nemzeties kapitalizmus többek felemelkedését tette lehetővé az elitbe és integráltabb ellenőrzést biztosított a tömeg fölött, mint a vallási establishment.

A kereszténység politikai funkcióját vesztette, ezért van vége. És csak akkor tekinthetjük dicstelennek e véget, ha nem tudjuk, hogy a politikai funkció (Róma megmentése) repítette is a csúcsra a 4. században. De már több mint száz éve a legütősebb drog a fogyasztás és a nacionalizmus kettőse, és bár az utóbbit nemrégen gazdasági és (net)kommunikációs oldalon már kikezdte a globalizmus, a 21. század még a nemzetek kora marad, a tömegek feletti ellenőrzés vezető tényezője változatlanul a nemzet lesz. Vélhetően háborúktól sem mentesen. Az eltolódás csak akkor fog megvalósulni, csak akkor képződik új paradigma, ha a tömegek feletti kontroll biztosítható lesz globális méretekben egy új logika mentén. Igaz mindenesetre, hogy a nemzeti elitek küzdelme a jövő globális oligarchiájával már megkezdődött.

Még egyszer: az elit és a tömeg közötti harc irányítja a világot (Mosca). Addig nem lehetséges a globalizmus konszolidációja, amíg a tömegek feletti uralom nem biztosítható globális méretekben egy globális intézményrendszerrel. Ha a tömeg veszélyessé válik (pl. politikai lázadás, éhezés, túlszaporodás vagy egyszerűen egy nemzeti elit meggyengülése fenyeget), az elitnek közbe kell lépni (pl. gazdasági válságokkal és újratervezéssel, rendpárti intézkedésekkel, háborúkkal). Ennek a színtere ma még akkor is a nemzet, ha a globalizmus részleges előrehaladásával időről-időre gazdasági világválságok törnek ki (igaz, szigorúan nemzeti -- konkrétan amerikai -- érdekből), hiszen ezeket változatlanul szuverén nemzeti intézmények kezelik, amelyek viszont diszfunkcionálisak. Az ilyen válságok ezért rendre elhúzódnak, viszont folyamatosan feszítik a nemzeti kereteket.

„A demokrácia legfelemelőbb tulajdonsá­ga pontosan az, hogy intézmények közé szorítja a tömeg ön­kifejezését: a nagyobbrészt műveletlen köznépet egyedeire bontva szavazófülkékbe tereli, ahol messze kisebb kárt tud tenni, mint az utcákon összeverődve és felajzódva. A kapita­lizmus ugyanezt a tömeget egyenvágyakhoz láncolja, és na­gyon helyesen megtervezi az életútjukat a bölcsőtől a sírig an­nak érdekében, hogy egymást irigyeljék és bámulják ahelyett, hogy egymás vérét ontják." -- írtam a Magyar Hírlapban egykor, Bayer Zsolt úr meg is szólt miatta -- de úgy szólt meg, hogy közben egyetértett velem. Az igazság rettenetes: megdöbbentő és nem lehet ágálni vele szemben. Bayer is ezt érezte.

Azóta azonban a helyzet még rettenetesebbé vált, amit nem mások ismertek fel, mint a nevezett úr elvtársai. Ma már az a helyzet, hogy a kapitalizmus alól kicsúszik a magyar társadalom alsó harmada, és rövidesen kicsúszik az alsó fele. Az egyenvágyak már nem kelthetők fel, mert megszűnt a reménye a kielégítésüknek. Belátható időn belül a magyar társadalom egésze nem állítható vissza az emelkedési pályára, a leszakadók száma minden bizonnyal nőni fog. Nem lesz ennyi munka se, mint ma, az állami élősködés még reménytelenebbé teszi az alsó harmad helyzetét, mint amit az adott gazdasági környezet indokolna. A társadalom egyharmada a domináns (ellenőrzési) logika szerint fölösleges -- sőt rosszabb: csak nagy társadalmi áldozatok árán lehet vele mit kezdeni, ezért veszélyforrás. Több mint 3 millió magyar ember Magyarország számára potenciális nemzetbiztonsági kockázatot jelent -- az állam pedig reagál, de hogy? Jogot alkot, fejleszt a büntetésvégrehajtásban, közmunkára költ, közoktatást zülleszt, és kiegészíti a rendőrminiszteri portfóliót a titkosszolgálatokkal. Mindent csinál, csak integrálni nem akar. Ezt a helyzetet az egymást követő bal- és jobboldali kormányok idézték elő Magyarországon, de nem ismeretlen ugyanez a helyzet európai és világszinten sem. És bár mindenhol jelentősen orvosolható lenne a probléma, a különböző szintű oligarchiák szándékosan -- a mondott logikát érvényesítve -- nem orvosolják, mert azzal veszélybe kerülne az uralmuk.

A vallás után Magyarországon a kapitalizmus is erőtlenné vált: maradt a nacionalizmus mint az evilági irányultságú vallások legszívósabbika. A mai magyar kormány elveszítette a kapitalizmust mint a tömeg feletti kontroll legfinomabb, leghatékonyabb eszközét. A harc megkezdődött a -- kapitalizmuson kívüli -- rendpárti (magyarán büntető-elnyomó) alternatívák között a tömegek lázadásának megelőzésére. Ennek részeként a Fidesszel konkuráló, neki mintát is adó, ugyanakkor általa (még) manipulált és (pintérileg) ellenőrzött újromantikus mozgalmak, purista fasizmusok kapnak lábra (Jobbik, Magyar Hajnal), amelyek ma még erősen erkölcsi töltetűek, de ha hatalomra kerülnek, a szokványos módon kezdik el majd érvényesíteni azt a vastörvényt, amely a híveikkel szembefordítja és az egykori ellenfeleikkel szemben kiegyezésre kényszerítik őket. Részeivé válnak az oligarchiának, létük legfontosabb szempontja a hatalmuk megőrzése lesz, az erkölcsi alapállásuk megroppan -- csakhogy a hatalmukat egy diszfunkcionális, anómikus társadalomban egyre inkább csak kapitalizmuson kívüli eszközökkel tudják majd megőrizni, a szegényeket és a reményteleneket mind nagyobb számban kell féken tartaniuk büntető-elnyomó eszközökkel, ami újabb szélsőségeket szül -- és így tovább. Amíg valakinek eszébe nem jut, hogy milyen jó eszköz is az ördögi körből való kilépéshez pl. a hódító háború. 

Az oligarchia mindig összeáll. A tömeg mindig veszít. A konzervativizmus mindig népszerűtlen. A tanulság: a panglossi világ, a lehető világok legjobbika a sok tulajdonos kapitalizmusán, az innováción, a lehető legtöbb embert bevonó értékteremtésen, a szubszidiaritáson és a hatalmak elválasztásán alapuló demokrácia. Újra el kell kezdeni ezt növeszteni, a rendszernek csak sokkal rosszabb alternatívái vannak. Lehet, hogy a tömeg mindig veszít az elitjével szemben, de nem mindegy, mennyit. A kapitalizmus politikai programjára van szükségünk, ami jelenleg még nem áll rendelkezésre. Ennek kell tudnia megküzdenie azzal a paradoxonnal, hogy miként lehet elfogadtatni egy rabul ejtett, autonómiájától megfosztott, teljességgel kapitalizmus-ellenes néppel a kapitalizmust. 

108 komment · 1 trackback

2014.04.13. 11:31 HaFr

Szempontok a Mandiner polgári ízléséhez

A Mandiner szerkesztőségének március folyamán több részletben közzétett alapvetése nyilvánvalóan közel áll hozzám, és fontos vállalkozásnak tartom, hogy a szerkesztőség ezekkel a bejegyzésekkel -- amellett, hogy önmaga identitásán dolgozik -- megpróbálja integrálni egy lehetséges jobbközép politikai kultúra széttartó darabjait. A jobbközép politikára elképesztő hatással van Orbán Viktor személye és -- meggyőződésem szerint -- helytelen, hosszú távon káros politikája, ami megnehezíti a Mandiner elkötelezettségének érvényre juttatását egy olyan politikai kultúra iránt, amelyben "nem a gondolkodó embereknek kell meghatározniuk magukat a pártok dimenziójában, hanem a politikának az ország jövőjét érintő kérdésekben."

A Mandiner szerkesztőségéről a közzétett írásfüzér alapján minimum el lehet mondani, hogy a lényegi kérdésekben nem osztja Orbán világképét: ellene van (adott esetben más szavakkal jelölve őket, de félreérthetetlenül) az etatizmusának, a civil társadalom gyarmatosításának, az etnicizmusának, a piacgazdaság és a polgári szabadság eszméivel szembeni implicit kampánynak, a '89-es alkotmány leváltásának és a jogbiztonság megrendítésének, a kontraproduktív, elavult nemzetpolitikai agressziónak, a helytelen, önfelmentő emlékezetpolitikának és történelmi mítoszoknak, az alacsony hozzáadott értékű iparágakra koncentráló gazdasági stratégiának stb.

Kritizálja az Orbán-adminisztrációt olyan kérdésekben, mint az azonos nemű párok jogegyenlőségének megtagadása (eltekintve az örökbefogadástól, amit a Mandiner sem adna meg), az állambiztonsági múlt feltárásának szabotálása, a cigányintegráció felé tett markáns lépések elmaradása, és az oktatási rendszer átalakítása (amennyiben lefelé nivellál és visszafordult a modernizáció útján).

Találtam az írásokban jó néhány innovatív megoldást: a polgári házasság vitatható kiváltását templomi esküvővel, javaslatot a gyerekek választójogának érvényesítésére, illetve nagyon osztom a szubszidiaritás minden téren való erősítését. 

Más -- a fejezetekhez tartozó -- ügyekben viszont a Mandiner akár semmitmondó is vagy egyenesen hallgat, ilyenek pl. az országból való elvándorlási tendencia erősödése és ennek várható hatásai a belföldi magyar értékteremtő erőre, a tandíjkérdés, a state capture és az intézményesített korrupció, a társadalmi rétegek közötti jövedelem-átrendezés szociális, etikai, gazdasági és politikai vetületei, az elit iránti bizalom teljes megbomlása, a szegénység, a szélsőségek megerősödése, és hallgat általában a magyar társadalomban tapasztalható alapvető anómiáról. Kifejezetten gyengének találtam a gazdasági fejezetet, amely szinte egyáltalán nem foglalkozik makrogazdasági, növekedési és versenyképességi kérdésekkel, alig valamit az államháztartási szerkezet 25 éve húzódó átalakításának lehetséges útjaival, vagy általános értékteremtési stratégiával. Meglepőnek találtam ugyanakkor, hogy önálló fejezetet szentelt a szerkesztőség a honvédelemnek, különösen, hogy az meglehetősen semmitmondó lett. Hiányoltam ehelyett egy tágabb európai és külpolitikai fejezetet, amelyben a honvédelem is szót kaphatott volna, nem beszélve a tágabb nemzetbiztonsági kérdésekről, az orosz orientációról stb.

A Mandi ugyanakkor szorgalmaz egy csomó dolgot, amelyben Orbánék -- noha belefogtak -- késlekednek vagy felületesek, gondolok itt a tényleges bírósági reformra, az e-közigazgatás megerősítésére, az adóigazgatási és a közmunkarendszer javítása, a vállalkozási szabadság megerősítésére, a KKV szektor versenyfeltételeinek javítására -- amivel mind egyetértek.

A szerkesztőség egyetért az Orbán-kormánnyal néhány kritikus kérdésben: a magyar kisebbségek autonómiájának napirenden tartásában (meglehet nem osztják a felülről lefelé irányuló, egyébként elég kaotikus akarat érvényre juttatását a helyi nézetek ellenében), az egykulcsos adóban, és a hallgatói szerződések fenntartásában (noha ez nyilván ellent mond a munkaerő szabad áramlása európai elvének, bajosan indokolható a közteherviselés jelenlegi szisztémájában, amelyben a közszolgáltatások fedezésére nem címzett adókat fizetünk be egyik területen sem, illetve orvosolható lenne a tandíjkötelezettség bevezetésével) stb.

Összességében -- bár nem ehhez képest határozza meg a programját -- a szerkesztőség elég ambivalens, inkább kritikus az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, röviden: nem gondolja, hogy ez a kabinet polgári, jobbközép politikát vitt volna. Hogy milyet vitt, azt nem tudjuk meg, mert a Mandiner adós marad egy erős politikai fejezettel, amelyben a magyar politikai rendszer teljesítményét boncolgatták volna 2008-tól kezdődően, és nem tekint ki a 2018-ig várható fejleményekre sem. Mivel hiányzik néhány, a polgári fejlődés szempontjából fontos fogalom (kapitalizmus, modernség, individualizmus, civil társadalom, kereszténység, autonómiák stb.) elméletibb megszólítása is, nyugodtan mondható, hogy a Mandiner kezdeményezésnek nem volt célja egy koherens (ha nem is szisztematikus) politikai gondolat kifejtése.

A szerkesztőség tervét üdvözlöm tehát, de a kivitelezésben -- még a saját, szerényebb, inkább köz- és szakpolitikai céljaihoz képest is -- találok hibákat. Még így sem vált világossá a műfaj, mert sok területen csak jelzésértékkel jelentek meg témák, egyes témák elmaradtak, kifejtésre pedig sehol sem jutott tér, egyszóval inkább beszélhetünk egy szkeccsfüzérről, egy ízlés megmutatkozásáról, mint köz- és szakpolitikai rendszerről. Ennek ellenére az irány világos is: megtörtént egy nyugati típusú, a nyugati civilizáció értékrendjébe illeszkedő polgári, konzervatív liberális, néhol nemzeti liberális jegyekkel színesített szellemi közeg felmutatása. Ami jó. Köszönet és gratuláció érte. Kérdés, nem akarna-e a Mandiner előrébb tartani már ennél.

A vállalkozás legfontosabb ellentmondását ebben foglalnám össze: úgy kezel egy lehetséges jobbközép, polgári konzervatív politikai programot, mintha a filozófiai konzervativizmusban mozogna: szellősen és inkoherensen, ízlésként. Ezen érdemes lenne javítani, mert egy dolog a konzervatív habitus és hajlam megtalálása magunkban és az elméleti filozófiától való elzárkózás, és más a politikára felvértező, politikai cselekvőképességet biztosító politikai program. Ez utóbbinak bizony szisztematikusnak kell lenni, relevánsnak és implementálhatónak a hazai környezetben. Az arra való reflexió tehát fontos lett volna mintegy az utolsó fejezetként, hogy a bevezetőben említett identitással mit akarunk kezdeni. Megragad egy szellemi műhelyben vagy politikaformálóvá akar válni.

12 komment

2014.04.12. 09:52 HaFr

Az antifasizmus értelmetlensége

A szélsőség mindig a közép meggyengüléséből táplálkozik, ezért a szélsőséggel szembeni harc a közép megerősítéséről kell, hogy szóljon. Ehhez a középnek a világban versenyképes, közjó-képes politikával kell rendelkeznie, és abba kell hagynia a szélsőség politikai minősítését. A szélsőség ugyanis nem politikai kérdés, hanem társadalmi (szociális és erkölcsi, rosszabb esetben kulturális). A puszta politikai minősítés a társadalmi kérdés lebecsülését jelzi, és érthetően tovább hergeli a szélsőség táborát, amely majd előbb-utóbb büszkén vállalja fel a náci voltát, egyre inkább az elődök mintái alapján kezd viselkedni is, és a szociális problémából sokkal veszélyesebb kulturális offenzíva alakul ki.

A magyarok nem születésük (genetikailag) vagy kulturális késztetés alapján (genetikusan) "nácik", a szélsőbalos tollforgatók e kedvelt csemegéinek egy "normális" országban már rég a Hadtörténeti Múzeumban volna a helye -- hanem azzá válnak becsapottságukban, mert szegények, polgárosulatlanok és tehetetlenek az elitjeik korrupciójával és pofátlan hazudozásával szemben. Nácivá nem születik, hanem válik valaki -- és ez nagyrészt nem az ő hibája. Van valami mélyen gyomorforgató abban, hogy a mainstream politikusok náciveszéllyel riogatnak, miután hosszú éveken át minden megtettek azért, hogy ez kialakulhasson. Hát eljött a kutyára a dér.

Ha a baloldal a fasizmussal házal, azzal önmaga inkompetenciáját bizonyítja a társadalom irányításában - ez történik most a Jobbik és a még nála is radikálisabb szervezetek megerősödése kapcsán. A Jobbik stb. a demokratikus közép (a Fidesz és az MSZP) meggyengülésének és legitimitásvesztésének terméke. Politikai jelzőkkel illetni a baloldali szimpatizánsok részéről tudatlanság a politika szociológiáját tekintve, tudatlanság a saját politikusaik felelősségét tekintve, és tágabban -- ahogy mondtam -- inkompetencia a demokratikus közép oldaláról. A legrosszabb antifasiszta hagyomány maradéka, amelyet -- jellemzően -- a fasizmussal egy tőről származó kommunisták nyomnak békeidőben. Holló a hollónak vájja még mindig a szemét, miközben ugyanarra a sajtra indulnak rá. A maga szintjén és a maga köreiben Magyarországon egyaránt ignoráns mindenki: a szabolcsi paraszt, a belvárosi véleményformáló, és a Cinege utcai nagyvezír. A polgárosulatlanság, a civilizálatlanság sújt mindenkit a maga köreiben.   

A szélsőség akkor válik veszélyessé, amikor mainstreammé, elfogadottá válik -- a Fidesz felelőssége azért nagyobb egy nagyságrenddel a baloldalénál, mert kikezdte a jogállam és a liberális demokrácia beszédmódját, és ezzel közelebb vitte a politikai kultúrát a szélsőség befogadásához és a beszédmódjának legitimálásához. Közben az intézményesített korrupció, a társadalom alsó harmadának teljes kisemmizése, és az etnicista propaganda a 2010 előtti megalapozás után megerősítette a jobboldali szélsőség heterogén társadalmi bázisát is: ki innen, ki onnan csatlakozott, van, akit a romantikus igazságkeresés, van, akit a teljes kiábrándultság hajt. De ez a probléma -- ismétlem -- a demokratikus közép problémája. Ha a baloldal nem tud és a Fidesz eddig nem akart ellentartani ennek a folyamatnak, félreérthetetlenül bizonyítják az alkalmatlanságukat. Ostobaság, hogy az MSZP még mindig nem ismerte fel és ismerte el a felelősségét mindazért, ami itt tizenvalahány éve zajlik (ezek még mindig nem értik, mi az, hogy kormányzati felelősség), bűnös késlekedés, hogy nem húzott azonnal cezúrát már hétfőn a múlt és a jövő közé, mondatja le a jelenlegi vezetést, és kezd el megszervezni egy hiteles (blablabla) demokratikus alternatívát plebejus-alsóközéposztályi-alkalmazotti bázison.

Nincs mit várni. Nincs idő taktikázni. A centrum elmozdulása már megtörtént és folytatódni fog. A társadalmi harc egyre inkább kitágul és kulturális harcba megy át, amelyben teljesen elvész az értelmes párbeszéd lehetősége. A lét-nem lét konfliktusába csap át, ami tegnap még csak rossz kormányzás volt, és megnyílik az út a polgárháborúhoz.

 

177 komment · 1 trackback